Kiss Endre
A SZOCIÁLDEMOKRÁCIA NEOLIBERÁLIS FORDULATA

Az itt szóban forgó Harmadik Út a neoliberalizmus és a szociáldemokrácia sajátos összeszövődöttsége, a fényes pályafutást befutó politikai harmadik utak egészen és új egészen sajátos változata. A harmadik utak története hasonlíthatatlanul izgalmas történelmi példatár, ennek ismertetése helyett csak arra a furcsa kontrasztra emlékeztetnénk, ami a kilencvenes évek első fele és vége között fennáll. Amíg ugyanis a kilencvenes évek első felében (különösen a posztszocialista miliőben) a Harmadik Út puszta gondolata is politikailag inkorrektnek számított (amivel alaposan be is határolta a posztszocialista politikai paletta kiépülésének lehetséges eszköztárát), éppen a szociáldemokrácia, illetve elsősorban annak angolszász megfelelője a Labour elégelte meg a Harmadik Úttal kapcsolatos politikai absztinenciát és vágott bele egy ilyen tartalmú új koncepció kidolgozásába.

A neoliberalizmus politikai-gazdasági komplexum, jelenlegi és érettnek mondható formáját a késő kommunizmussal való szembenállásából és annak legyőzéséből nyerte. Ezért tendenciájában globális berendezkedés, saját, a komplexumhoz szervesen tartozó politikai intézményrendszer nélkül. Sajátosságai közé tartozik, hogy nem egy igen lényeges vonásában korrekciója a klasszikus liberalizmusnak is, az e konfliktusból származó korántsem elhanyagolható feszültséget a késői kommunizmussal való szembenállás semlegesíette, amennyiben a neoliberális gazdaság mellett artikulálódó neoliberális politikát a kommunizmus élő kontrasztja tette hasonlatossá a klasszikus liberalizmus alakzatához. A neoliberális szerkezet a globalizáció tendenciáit az u.n. monetarizmus szerkezetében realizálja, ami nem azonos az ilyen nevű közgazdasági iskolával, de a globalizálódó gazdaság szerkezetének a nemzetállamok eladósodásával történő kiépülését, a nemzetközi pénzügyi szervezetek szféráját, azaz a globalizáció konkrét alakzatának realizálódását jelöli. Mindebből az is következik, hogy a szociáldemokrácia számára a Harmadik Út-koncepció keretei között oly vágyott neoliberalizmusnak létezhet klasszikus liberális kritikája is. A neoliberalizmus strukturált, ha tetszik, rendszer-jellegének kiemelése azért is különlegesen fontos, mert a szociáldemokrácia (Labour) a Harmadik Út koncepciójával ehhez a rendszerként átélt szerkezethez kívánt kapcsolódást találni. Ez magyarázza azt az egyébként, másként, nemcsak nehezen magyarázható, de egyenesen kétértelműnek tűnő tényt is, miszerint nem új belátások és felismerések vezették a szociáldemokráciát (Labourt) a neoliberalizmussal azonosuló Harmadik Út koncepciójához, de az ezen azonosuló közeledést sugalló döntés meghozatala után kezdődött el az azonosuló közeledést mélyebb okokkal indokló értelmezés megkeresése.

A monetarista-neoliberális komplexum működésének, de értelmezésének is egyik legfontosabb problémája a komplexumnak és a társadalomnak a viszonya, nemcsak e viszony tartalma, de új, az eddigiekhez nem hasonlítható minősége is. E komplexum ugyanis alapvetően a globálissá vált funkcionális rendszerek működésére épül, amelynek támadhatatlanul legitim politikai alapzata a reprezentatív demokrácia rendszere. Mivel a nagy funkcionális rendszerek működésének nincs közvetlen kapcsolódása a politikai alrendszerhez, ezért a modern társadalom meglehetősen bonyolult és kifinomult rendszerei nem illeszkednek közvetlenül a nagy funkcionális rendszerek működéséhez, maga a reprezentatív demokrácia ugyanakkor nem képes (és ez nem is funkciója) ezt a kifinomult és komplex szociális szférát bekötni a nagy funkcionális rendszerek működésébe. A társadalom e sajátos problémája már a neoliberalizmus elméleti és gyakorlati vezetőinek is feltűnt, nem csoda, hogy mindkét oldalról ismerünk olyan véleményeket, amelyek szerint olyan, hogy társadalom nem is létezik (!), csak egyes egyének vannak, akikből természetesen könnyen lehet egyéni vállalkozó. Ez a hatalmas strukturális és mint láttuk, antropológiai probléma ("társadalom nem létezik") azonban magába szippantja mindazokat a drámai vonatkozásokat is, amelyeket az érdekek szférájának nevezhetünk. A "kinek jó?" kérdése a neoliberális-monetarista komplexum összes szintjén és vetületében felmerül, és ez a kérdés egyáltalán nem lesz közömbös a Harmadik Út koncepciójának megítélésekor, azaz a szociáldemokrácia (Labour) sajátos és messzemenő neoliberális fordulatának értelmezésekor. Ha ugyanis az egyik részről megítélhetőnek tűnik, hogy a szociáldemokrácia (Labour) neoliberális fordulata a neoliberális-monaterista komplexum hegemón helyzetéhez való valamiféle alkalmazkodás következménye, a másik oldalról magának a neoliberális-monetarista komplexumnak a társadalomhoz való teoretikusan azonosíthatatlan viszonya nagy súllyal jelenik meg egy olyan politikai iránynak e komplexumhoz való ennyire erőteljes közeledésében, amelyik eddig össztársadalmi érdekek letéteményezettjeként határozta meg önmagát.

Ugyancsak el nem döntve azt a kérdést, hogy mi a szociáldemokrácia (Labour) neoliberalizmushoz való közeledésének valódi tartalma, már most is világos, hogy egy ilyen átlényegülés alapvető feltétele a politika teljes előzetes dezideologizálása. A dezideologizálódás egy nagyságrendje azonban már a politika alapvető, azaz arisztotelészi fogalmát is veszélyezteti, hiszen az elemi ideológiaképződés tudásszociológiai értelemben (az "ideológia" kifejezés kétségtelenül problematikus mivolta ellenére) az egyes csoportok társadalmilag léthezkötött viszonyainak artikulálását végzi, amely léthezkötöttségi viszonyok tisztázása a demokratikus politikai érdekartikuláció alapja. Szeretnénk tehát elkülöníteni a huszadik század nagy ideologikus rendszereinek ideológiáját a tudásszociológiai értelemben vett léthezkötöttség artikulálhatóságának ideológiájától. Amíg az ideológia vége egyrészt az ideológiákkal szorosan összefonódó diktatúrák végét is jelenti, ugyanez másrészt kanti értelemben "kiskorúvá" (unmündig) teszi a társadalom legtöbb csoportját, hiszen nem teszi lehetővé léthezkötött társadalmi helyzetük valamennyire is általánosított artikulációját. Az elemi és a léthezkötöttségi ideológiai artikulációknak a nagy diktatúrák megbüntetésének hullámában való kiiktatása radikális nyelvszabályozási lehetőségeket, a retorika átalakítását teszi lehetővé, megalapozza a Harmadik Útra egészében is jellemző diadalmas retorikát. Így a Harmadik Út szociológus megalapozójának tollából csupán meglehetős borzongással olvashatjuk, hogy az európai baloldalt és a jóléti államot fölényes biztonsággal legyőző thatcherizmus "alaposan felrázta a brit társadalmat" (!). Az új nyelvszabályozás, a parttalan retorika e példájában nem az rökönyödtet meg, hogy ilyen alapon akár a legutóbbi Wimbledoni Teniszverseny döntője is történelmi jelenséggé válhat (hiszen alaposan "felrázta" a brit társadalmat), de még ennél is inkább az, hogy a nagy vereség enyhe csiklandozássá alakítása ezek után a nyelvszabályozásnak a szó szoros értelmében összes önkényes változtatását is megengedhetővé teszi. E kérdéskör mélyén természetesen új, az eddigiekben még nem végiggondolt teoretikus kérdések is meghúzódnak. A léthezkötött ideológiák megszületésének szükségszerűsége valóban nem érinti a nagy ideológiák lehanyatlásának egész problémakörét, az egyes csoportok doktrinálisan meg nem szüntethető politikai érdekeinek ténye (és létjogosultsága) nem változtatja meg a nagy funkcionális rendszerek depolitizáló hatásait.

Mindezek a nagy előfeltételek vezetnek a politikai tér átrendezésének lehetőségéhez, amelynek egészéből most a Harmadik Út elképzeléseinek néhány elemét emelnénk ki, hiszen a politikai tér átrendezése részben spontán folyamat is, részben pedig elkerülhetetlenül részt vesz benne az összes politikai és társadalmi mozgalom.

Az egész politikai tér átrendezésének egyik (alapvetően neoliberális, de a Harmadik Út által is előszeretettel igénybe vett) legfontosabb eleme az állam fogalmának a szociális állam rövid ideig hegemón helyzetben lévő alakzatával való teljes azonosítása, azaz a szociális állam neoliberális lebontása minden államiság kritikus relativizálásával válik egyenlővé. Elegendő (lett volna) azonban óvodai jegyzeteink egyszeri átlapozása ahhoz, hogy a már a görög demokráciában civilizációs csúcsokat döntő állam néhány olyan funkciójára ráébredjünk, amelynek semmi köze nincs a szociális államhoz és amelyek teljes eliminálása kritikusan kiszolgáltatott helyzetbe hozta a társadalomnak azt a részét, amely nem nevezhető a nagy funkcionális rendszerek működése közvetlen haszonélvezőjének vagy legalábbis részesének. Miközben a rövid életű jóléti állam gyakorlatilag az összes közösségi funkciót magába szippantotta, bukását a nagy funkcionális rendszereken épülő hatalmi komplexum az államiság eddig elért összes civilizációs vívmányának visszaszorítására használta fel eredményesen.
Mindez azt is jelenti, hogy a 21. század valódi új kihívásainak megoldásait a 19., ha éppen nem a 18. század szemléletével és fogalmiságával kíséreli meg (hatmilliárd egyéni vállalkozó, amelyből másfél milliárd kínai).

A Harmadik Út egyes érett koncepciói, abban a formában ahogyan azok programatikus formában előttünk megjelennek, maguk is a metaforikus vagy valóságos történelemutáni, a "történelem vége" állapota által meghatározott állapotnak a termékei. Ebből logikusan következik az, amit az empirikus vizsgálat lépten-nyomon igazol. A Harmadik Út koncepciói olyan önkényesen mozognak az egyes történeti korok fogalmisága, eseményei, értékei és értelmezései között, hogy azt a posthistoire irányzatának mind dekonstruktivista, mind pedig alkotóan eklektikus irányzata még meg is irigyelhetné. Így azokat a szerintünk mégsem teljesen lényegtelen kérdéseket, amelyek a baloldal (és az ahhoz viszonyított jobboldal) közel kétszáz éves történetének egyes korszakait határozták meg, a Harmadik Út teoretikusai igazi posztmodern önkényességgel kezelik (s minden jel szerint ezt nemcsak a politikai retorika kétségtelenül a leegyszerűsítéseknek kedvező kívánalmainak megfelelően teszik, de így is gondolják, illetve azt szeretnék, hogy más is így gondolja. Hol a tegnap jelenti a jobb és bal elválasztását, hol a klasszikus kapitalizmus, hol pedig a "szociális állam" a bal és annak lebontása a jobb. [1]

Hajlanánk arra, hogy a történelmi tereknek ezt a posztmodern (és ezért ha éppen nem is objektív, de mindenképpen korszimptomatikus) önkényességét megtegyük a Harmadik Út ideológia alapjává. Egy látszólag ennyire "egzakt" és "gyakorlatian" politikus elmélet esetében ez csodálkozást kellene hogy kiváltson. Mégis a történelmi dimenziók szélsőségesen önkényesen kezelése ha nem is arannyá, de az első pillanatra érvvé válik a Harmadik Út mestereinek kezében. Így léphet fel a Harmadik Út a jóléti állam reformereként. Ez az a pont, ahol hajlamosak lennénk elfelejteni, hogy a jóléti államot Reagan és Thatcher neoliberalizmusa már lerombolta, a Harmadik Útnak legfeljebb az állam megmaradt és igen szerény jóléti dimenzióinak újrarendezésére jöhetne el a lehetősége. [2]

Bizonyos az is, hogy a történeti és a tárgyi dimenziók ilyen eklektikus kezelése elősegíti a Harmadik Útra általában (és számos más perspektívából szemlélve is) [3] szembeszökő verbalizmusát, amelyet voltaképpen már e helyütt diadalmas verbalizmusnak kellene titulálnunk. Blair például előszeretettel használja az "erős család" fogalmát, részben mint a Harmadik Út koncepciójának egyik társadalompolitikai célját, részben mint egyik médiumát, részben azonban már úgy is, mint a jelen valóság egyik jövőbemutató részét. Ha azonban át szeretnénk látni a verbalitás függönyén, kiderül, hogy az "erős család" egyik összetevője egy közelebbi meghatározásokat nélkülöző "civiltársadalom" (verbálisan ez sem hangzik rosszul, legfeljebb azon csodálkozhatunk, miért ítéli el Blair ugyanebben a szövegben a neoliberalizmust azért, mert túlságosan hisz a cilviltársadalom minden társadalmi bajt automatikusan megoldó missziójában), megtudjuk továbbá, hogy az erős családok (kölcsönösen) hasznosak az államnak, valamint azt, hogy elvárják, de lehetővé is teszik az "intelligens közigazgatás"-t. Mindezeken túl semmit sem tudunk meg az "erős család"-ról a politikai realitások szintjén.

A Harmadik Út koncepcióinak igen lényeges közös vonása az értékekkel való érvelés. Ezen a területen ugyancsak számos ellenvetést lehet tenni és magával a problémakezeléssel szemben is a tartalmi és módszertani elégtelenség számos okát lehetséges kimutatni. A Harmadik Út "érték"-elméletének egy vonása azonban meghatározó, meghatározó az egész irányzat legmélyebb karakterére nézve, s (ha ez így van, ezen nem csodálkozhatunk), a legmélyebben határozza meg a Harmadik Út politikai célkitűzéseit is. A Harmadik Út új értékei, a rivális irányzatok érték-alapú támadásai, az új politikai helyzetnek az új értékek alapján való magyarázata s így általában az egész Harmadik Út értékcentrikussága alapvetően hiányos megközelítésnek bizonyul, hiszen úgy építi bele az értékeket a modern társadalom egyes alrendszereinek, illetve egészének funkcionális összefüggéseibe. Értékekről beszél minden módon funkciók, tárgyi-tartalmi összefüggések nélkül. Az így értelmezett érték-diskurzus azonban szükségszerűen majdnem teljesen önkényes. Egy új koncepció nem épülhet új értékekre, hanem csak a politikai, gazdasági, társadalmi folyamatok, a nemzetközi politika új értelmezéseire, amelyek, éppen mint új értelmezések, természetesen változásokat hoznak az értékek helyzetében, egymáshoz való viszonyában is, átértékelik őket. Az értékek átértékelése új felismerések nélkül felszíni és felszínes tevékenység s nem is ígérhet nagyobb eredményeket. Ha ugyanis lehetséges volna lényegesebb kreatív és innovatív felismerésekhez jutni az értékek puszta átértelmezésével, egymáshoz viszonyított helyzetük szimpla változtatgatásával, a tudományos kutatás vagy az elméleti munka a világ legegyszerűbb feladata lenne. Új felismerések nélkül ugyan honnan nyernénk azt az új alapzatot, amelynek alapján egy-egy érték tartalma vagy helyzete megváltozhatna. Az értékek ezen egyenes vonalú leválasztása a tartalmi és funkcionális elemzésekről természetesen most is jár szellemi és gyakorlati haszonnal a Harmadik Út valóságos céljai szempontjából, hiszen a funkcionális-tartalmi összefüggés nélkül sokaknak már nem is tűnik fel, hogy a Harmadik Út igazi értékei voltaképpen a felismerhetetlenségig hasonlóak a neoliberalizmus alapértékeihez. [4]

Blair egyik fő szövege elismerésreméltó nyíltsággal fogalmazza meg, hogy a Harmadik Út a (funkcionális és tartalmi elemzések nélkül felfogott) értékek közötti esetleges konfliktusok esetén különösen nagy jelentőséget tulajdonit a "helyes politiká"-nak, azaz a politikai pragmatizmusnak. Távol áll tőlünk, hogy ebben a megfogalmazásban kivetnivalót lássunk, annak általános formájában. Ha azonban visszatérünk a funkcionális vonatkozások nélküli értékekre, nyomban változik a helyzet. Ebben az esetben ugyanis nyomban láthatóvá kell válnia a szóbanforgó modell kritikus, sőt, döntő hiányosságának. Ha ugyanis a Harmadik Út a maga értékeit (vagy akár a maga átértékeléseit) funkcionális és tartalmi elemzésekre építette volna, már nem lehetne meg a politikai gyakorlatnak, a pragmatikának a maga csodatévő hatalma. Az önálló elemzések a tárgyi világ egy értelmezését hozták volna magukkal, amelyeket a "helyes politika" csak akkor tudna (tudott volna) kiegyensúlyozni, ha funkcionális vagy tárgyi szinten tudott volna valódi áttöréseket hozni. [5]

Van azonban a Harmadik Út értékekkel kapcsolatos elgondolásainak egy olyan oldala is, amelyik releváns a neoliberalizmussal való összevetésben is. Eddig ugyanis azt kellett megállapítanunk (egyrészt), hogy a vezető értékek jórészt vagy közvetetten, vagy értelmezésükben neoliberális jellegűek, arról is szót kellett már ejtenünk, hogy a Harmadik Út titkos gravitációja a neoliberalizmus politikai képviseletének leváltása és a neoliberális fundamentumokon felépítendő új nemzetállami és nemzetekfeletti szerkezetek politikai irányításának megszerzése. Az értékek sajátos kezelése, a "helyes politika" fontosságának hangsúlyozása lényeges árnyalatnyi különbséget generál az eredeti politikai neoliberalizmus és a Harmadik Út szándékolt alakzata között. Amíg a klasszikus politikai neoliberalizmus a jelen viszonyai között (a neoliberális gazdasági és politikai alapokon állva) nem akar, de nem is tud ígérni semmit a rendszerben felmerülő konfliktusok megoldására, de akárcsak azok enyhítésére nézve is, a Harmadik Út "helyes politikája" mégiscsak ígéret , még akkor is, ha - természetesen - ezeknek az ígéreteknek a megalapozásánál is erősen figyelnénk az értékek mozgatása mögötti funkcionális és tartalmi elemzések új eredményeit. [6]

A politikai ígéretekben megfogalmazódó szándékra utalnak a Harmadik Út alapszövegeiben meglehetősen ritkán, de annál félreismerhetetlenebbül megjelenő ellenségképek is. Blair közvetlenül ellenségnek nevezi azt a "cinizmus"-t, amely azt állítja, hogy a globális piacok kivonják magukat a politika kontrollja alól, s ez az álláspont árulkodó. Mutatja a globalizáció bizonyos mérvű reflexióját, de mutatja a politikai misszió és a társadalmi kontroll igényének az új körülmények közötti fenntartását is.

A Harmadik Út rövidtávú célja világos: ki akarja ragadni a jelen világ politikai kontrollját a neoliberalizmus (vagy a neoliberalizmus eddigi politikai képviselői, legelsősorban a konzervatívok) kezéből. Mindezt azonban úgy akarják, hogy eközben ne változzon (ne változtassák) meg a társadalmi működés tartalmi-funkcionális alapzatait. Mély közösségen alapul tehát a vágyott politikai hegemónia, nem csoda, ha a felszín különbségeit annál inkább jelezni szeretné a Harmadik Út nem egy koncepciója. A neoliberalizmustól való, az elkülönülés motivációjából származó elhatárolódás része a neoliberalizmus kritikája. [7] Ezt a rendkívül érdekes és szűkös mozgástérrel jellemezhető helyzetet mutatja a neoliberalizmus funkcionálásának kritikája, olyan kritika, amelynek gyakorlója egyébként nem kíván változtatni ugyanezen a funkcionáláson.
Egy harmadik típusú kritika a neoliberalizmus dogmatizmusát, doktrinérségét teszi tematikussá, s bizonyos értelemben ebben van is valami igazságtartalom, hiszen ez nem egy esetben még akkor is a nem-cselekvést részesítette előnyben, amikor ez teljesen evidensen megmutatkozott. [8]
A Harmadik Út, mint már nem egyszer kitértünk rá, alapvetően a globális korszak termékének tekinti magát és magától értetődően az integráció különböző változataiban gondolkodik. A koncepció legspecifikució legspecifiku tekintetben azt tarthatjuk, hogy a Harmadik Út összekapcsolja a lényegében a neoliberális gazdaság és társadalomkép alapzatára felépítendő politikai formáció hegemón irányítására támasztott igényét e rendszer nemzetek fölötti irányításának igényével. A Harmadik Út nemzetekfölötti, az integrációt integráló ajánlás is. A Harmadik Út a permanens revízió koncepciójának részévé teszi a nagy integrációs folyamatokat is.

Összefoglalónk nyitányakor emlékeztetnünk kell egész vállalkozásunk alapvető irányultságára. Elemzésünk a Harmadik Út koncepcióját nem politikai, de történelmi, ha tetszik, némiképpen történetfilozófiai szempontból tette mérlegre. Konklúzióink is természetesen csak ebben a szférában válnak igazán értelmezhetővé.

A neoliberalizmus győztes komplex rendszerként emelkedett ki a létező szocializmus világméretű legyőzése után. A nemzetközi szociáldemokráciát meglepte és új választások elé állította a létező szocializmusnak ugyanez a győzelme. Történelmi elemzésünk eredménye szerint a Harmadik Út a szociáldemokrácia válasza az új helyzetre. Olyan válasz, amelyik a hosszas partnerség, ha tetszik, a politikai házasság viszonyát ajánlja a már hegemónnak érzett gazdasági és politikai világrend neoliberalizmusának. A házasság két fele az adott helyzetben nem egyenlő hozománnyal rendelkezik. A győztes neoliberalizmus tud várni és működése nem függ közvetlenül a hegemóniát biztosító politikai intézményrendszer színezetétől, amíg ha más nem is, de a gyors változások egymásutánja cselekvéskényszerbe sodorja a szociáldemokráciát. A Harmadik Út a neoliberalizmus alapértékeinek gyakorlatilag teljes elfogadását, a nem-neoliberális értékek (szándékosan nem "baloldali" értékekről beszélünk) a retorika, a diadalmas verbalizmus verbális diadalok szintjén jelennek csak meg. Történelmi (azaz nem politikai) elemzésünkben ezért nem annyira a baloldali értékektől való búcsúvétel kockázatát emelnénk ki, mint a teljesen új helyzetbe való ugrás kiszámíthatatlanságának rizikóját emelnénk ki.


[1] Ez a szabad eklektika egyébként politikailag a hatást illetően meglehetősen eredményesnek is bizonyul. Mivel a köznyelv szemantikai térelosztását szem előtt tartva az összes jelentésnek van "értelme", mintegy az olvasóba (és az értelmezőbe fojtja a történelmi egzaktságban rejlő érvek, és főleg az ilyen körülmények között már technikailag is majdnem lehetetlenné tett érvelés lehetőségét. A nyelv e "szabadsága" természetesen a teljes önkényhez is elvezet, így például, amikor a Harmadik Utat rövid úton a globalizációra adott válaszként értelmezik, vagy amikor Giddens egy 1999-es interjújában az egyenlőséget "még mindig középponti témá"-nak nevezi.

[2] A történelmileg kétes megállapítások sokszor erősen tendenciózusak - mit kell gondolnunk, ha például azt olvassuk az egyik szövegben, hogy az ipari társadalom sohasem volt annyira "domináns" a történelemben, mint sokan hiszik, mert mindig tevékenykedtek kistermelők és kisvállalkozók is...

[3] Paradox módon az is megesik, hogy a történelmi és a tárgyi mozzanatok elmosódottsága miatt egy-egy hasznos és produktív gondolat is elveszíti élesebb kontúrjait. Így például az az elképzelés, hogy minden közkiadásnak érzékelhető reformokat, látható előrelépést kell létrehoznia, bizonytalan körvonalúvá válik, ha nem világosak a koncepció tárgyi összetevői, azaz, ha nincs tisztázva a hosszú- vagy rövidtávúság, a kisebbség és a többség, a közérdek és a magánérdek, a nemzeti és a nemzetekfölötti érdekeltség lehetséges értelmezési tartományai, hiszen az eredeti kijelentés ("minden közkiadás hozzon látható előrelépést") e szempontok összes lényeges konkrét megoszlásánál egész más tartalmakat kell hogy jelentsen. Gyakorlatilag természetesen általában a kevéssé kedvező lehetőségek, a hosszú távú gondolkodás háttérbeszorulását jelenti akár még ez az önmagában teljesen feddhetetlen kijelentés is.

[4] Tony Blair egy programatikus írásában (A Harmadik út) kitűnő példáját adja az irányzat értékekkel való bánásmódjának, majd négy olyan alapértéket nevez meg (egyenértékűség, esélyegyenlőség, felelősség, közösség), amelyek vagy maradéktalanul neoliberális tartalmúak és eredetűek (egyenértékűség, esélyegyenlőség), vagy a konkrét értelmezésben válnak azzá. Egészen eklatáns példa erre a felelősség "értéke", amely azt hivatott körülírni, hogy vannak olyan szociálisan támogatottak, akik ellenszolgáltatás, azaz "felelősség" nélkül élnek a segítséggel. Ez valódi probléma, csak azt nem értjük, miért a munkanélküli feladata lenne "felelős" tevékenységet találni magának, mint a hogy azt sem, miért kapcsolja össze ezt Blair (neoliberális) színezettel a régi baloldal támadásával. Még ezt is felülmúlja azonban a "közösség" első pillanatra valóban nem neoliberális akcentusú értéke, amelyet azonban Blair úgy igyekszik elfogadtatni, hogy az állami beavatkozást csak olyan helyzetben tartja elfogadhatónak, ha eközben "nem akadályozzák" a helyi közösség öntörvényű működését. Különösen szenzibilisek az állam meghatározásai a Harmadik Út koncepcióiban, hiszen e funkciók hangoztatása pozitívan kíván elütni a neoliberalizmustól, miközben az első konkrétabb meghatározások máris hamisítatlanul neoliberális színezetűek (egy másik példa: az állam egyik legfőbb funkciójának a "verseny" szabályozását tekintő értelmezése).

[5] A "helyes politika" e konfliktusokat megszüntető hatásának láttán természetesen új szemmel kell tekintenünk eddigi elemzésünk nem egy fontos mozzanatára is. Így például világos, hogy a történelmi egzaktság elhanyagolása vagy éppen a sikeres verbalitás stratégiaként is mennyire fontos szerepet játszhat egy olyan politikai pragmatizmus megalapozásánál, amelyik úgy akar értékkonfliktusokat elsimítani, hogy nem hoz létre önálló funkcionális vagy tárgyi elemzéseket.

[6] A neoliberalizmus e semmit nem ígérő karaktere új oldalról világítja meg, hogy miért fonódott össze győzelme a kommunizmus bukásával. Bármilyen szerencsétlen is például a Harmadik Út egyik önmeghatározása ("permanens revizionizmus"), ilyet a legjobb világok csúcsára érkező neoliberalizmus nem tud ígérni. Más lehetőségek elismerésével is itt említenénk meg a Harmadik Út retorikájának azt az elemét, amely szerint a neoliberális értékek átvételével egyidőben hol egyre csökkenőnek ítélik meg a neoliberalizmus "attraktivitásá"-t, hol pedig egyenesen politikai halottnak tekintik.

[7] Blair-nél egy helyen a radikális és doktrinér neoliberalizmus veszélyt jelent a "nemzet összetartozása ellen" - olyan érv, amit a Harmadik Út kontinentális képviselői aligha vehetnének fel érvkészletükbe, jóllehet hétköznapi politikai értelme meglehetősen világos.

[8] Ilyen alapon lassan jogunk lenne a Harmadik Utat olyan neoliberalizmusként definiálni, ami "nem-dogmatikus", ahol a "nem-dogmatikus" jelzőnek nincs kényszerítő erejű pozitív tartalma. Ilyen értelemben talán még az a kijelentés sem lenne értelmetlen, hogy a Harmadik Út nem a szociáldemokrácia, de a neoliberalizmus "permanens revíziója".


IRODALOM:

  • Gondolatmenetünk közvetlen hátterét elégségesen reprezentálja a Die Neue Gesellschaft. Frankfurter Hefte 1999 májusi kiváló összeállítása (Anthony Giddens, Tony Blair, Gerhard Schröder, Robert Misik, Thomas Meyer és Johano Strasser programatikus írásai, elemzései, illetve interjúi, a hozzájuk tartozó tartalmi és filológiai jellegű utalásokkal együtt).

E sorok szerzőjének következő írásai játszottak még szerepet a gondolatmenet egyes téziseinek kialakításában:

  • Monetarismus und Liberalismus. Zu einer Theorie der globalen und geschichtsphilosophischen Aktualitaet. Dresden, 1998. 1-17.
  • Menschenrechte und Menschen im Strome der Globalisierung. in. Völkerrecht und Rechtsbewusstsein für eine globale Friedensordnung. Szerk. Ernst Woit und Joachim Klopfer. Dresden, 2000. 55-64.
  • Über die relevanten Bestimmungen des reifen Systems der Globalisierung auf der Meso-Ebene. in: Verwestlichung Europas. Herausgegeben von Peter Gerlich und Krzysztof Glass. Wien-Poznan, 1999. 101-108.
  • Über das neue Phaenomen des Rechtspopulismus. in: Anachronia, Nr. 5. Oktober 1999. 154-165.
  • Globalizáció, félelem, szociáldemokrácia. in: Élet és Irodalom, 1999. június 25.
  • Posztmodern Justitia. in: Igazságosság. Szerkesztette Dalos Rimma és Kiss Endre. Budapest, 1998. 37-46.
  • Kísérlet a jelenkor jobboldali populista jelenségének értelmezésére. in: Európai Unió - Regionalizmus - Szuverenitás. IV. Országos Politológus Vándorgyűlés. Székesfehérvár, 1998. 361-366.
  • A jóléti állam mint teoretikus tárgy. in: Az állami eper édesebb-e? Szerkesztette: Dalos Rimma és Kiss Endre. Budapest, 1998. 69-80.
  • Das Globale ist das Unmittelbarwerden des Absoluten? in: Hegel-Jahrbuch, 1996. Berlin, 1997. 33-41.
  • A globalizáció társadalomfilozófiájához. in: A mai világ és a jövő forgatókönyvei. Budapest, 1997. 52-62.

 
¤ lap tetejére