F. Lassú Zsuzsa
Artemis archetípusa a női barátságokban1


Bevezetés

   Tanulmányomban a nők közötti versengést tárgyalom egy speciális területen, a női barátságokban, egy speciális nézőpontból, a jungi archetípus-tan megközelítésében.
C. G. Jung analitikus pszichológiájában, szemben Freud klasszikus pszichoanalízisével, a nő nem fogja önnön biológiai nemének (Freud, 1943, von Franz, 1993). Az emberiség egyetemes történetének lenyomatát viselő kollektív tudattalanban minden nő rendelkezik a férfias erőt és aktivitást hordozó komplexussal, az animussal, csakúgy, mint a férfiak a nőies lágyságot és intuitív megközelítést képviselő animával. Lényünk teljessége csak a tudatos törekvések irányát kiegyensúlyozó, a harmóniát ellentétével helyreállító tudatattalan befogadásával és integrálásával valósulhat meg. Csak akkor lehetünk „egész”-ségesek, ha helyet kapnak lelkünkben lényünk kevéssé ismert vagy elutasított oldalai is. Ilyen elutasított oldal lehet egy nő esetében a férfiasnak tekintett önállóság, az akarat, az aktív kezdeményezés és küzdés képessége, a harag kimutatása, az agresszió kezelése, valamint saját versengő természetének elfogadása.
   Jean Bolen jungiánus analitikus továbbfejlesztette Jung elgondolásait és olyan elméletet dolgozott ki, mely még kevésbé köti gúzsba a nőt azáltal, hogy valamely szerepet a többi elé helyezve, sugallja a „helyes” női viselkedést, vagy az ennek nem megfelelőt férfiasnak címkézi. Elméletében a társadalmilag elfogadott és elvárt női viselkedéstől való eltérés nem más, mint a bennünk aktívan működő kollektív tudattalan egy ősképének, archetípusának megnyilvánulása, és mint ilyen csak egy verzió a sok közül, amellyel önnön nőiségünkhöz viszonyulhatunk. A női tudattalanban leggyakrabban megtalálható archetipikus befolyásokat Jean Bolen a görög panteon hősnőihez hasonlította, így született meg elmélete a bennünk, nőkben élő istennőkről (Bolen, 1997). Ezen istennők egyike Artemis, akit a nőkhöz fűződő pozitív viszonya miatt választottam tanulmányom főszereplőjéül.

Artemis, a nagy nővér

   Artemis számos azonosságot mutat az őskori és ókori civilizációk patriarchátus előtt tisztelt és félt Nagy Istennőjével. Három arca a Szűz, aki érintetlen, az Anya, aki táplál és oltalmaz, valamint a Banya, aki élet és halál ura, kegyetlen és kérlelhetetlen. Később Artemis tisztelete főleg az istennő szűzies és kegyetlen aspektusához kötődően terjedt el Kis-Ázsiában, s ebben a megjelenési formájában Artemis maga már nem ad életet, de segíti azokat, akik adnak. Bolen szerint ez az alakja működik a mai nőkben is, és így a függetlenség, céltudatosság, és sokszor a vadság archetipikus megfelelője (Woodworth, 2002).
   Mivel istennő testvéreitől eltérő módon halandó anyától született, megismerhette az anyai szeretetet, a nők közötti egymásrautaltság állapotát. Mitológiájának jelentős eleme saját és ikertestvére, Apollón születése. A mítosz szerint a Zeusztól terhes Létót, a törvényes hitves, Héra haragja kergeti szigetről szigetre, hogy így akadályozza meg gyermekei világrajöttét. A mítosz egy fennmaradt formájában „a két gyermek közül elsőnek Artemis jött a világra, s anyja fájdalmak nélkül szülte. A Moirák azonnal az anyák szülést segítő pártfogójává tették.” (Kerényi, 1997, 77 oldal). Ebben a minőségében segítette rögtön ikertestvére, Apollón megszületését.
Apjától, Zeusztól három évesen önállóságot, a saját életére vonatkozó döntési jogokat és a szabadságot jelképező rövid tunikát, tegezt és íjat kért, valamint lovat és kutyákat, hogy vadászhasson. A vadászat és Hold istennőjeként a Természet Ősanya attribútumait hordozza: nyila mindig pontosan és kérlelhetetlenül talál célba, s ez a kívülállóknak időnként kegyetlennek tűnhet.
   Mivel Artemis az emberektől és városoktól elvágva az erdőben, csak lánytársai által körülvéve élt, így a férfiak világától mindvégig érintetlen maradt. Szűziessége nem pusztán a nemi kapcsolattól való puritán elzárkózást jelenti, hanem főként azt, hogy önmaga teljességét a férfiakkal való intim kapcsolat nélkül képes megvalósítani.
Artemis, mint Medve Istennő is ismert. Ebben az alakjában a fiatal lányok védelmezője. Az ókori Görögországban a kislányokat, akiket Artemisnek ajánlva medvécskéknek hívtak, elkülönítve nevelték, olyan közösségekben, ahol szabadon, vadul viselkedhettek. A lelki „medvebőr” védelmében, a túl korai szexualitástól megóvva fejlődhetett ki az érett női személyiség. (von Franz, 1995)
   Mitológiájában fontos elem, hogy életét csak nőtársakkal, nimfákkal körülvéve élte. Ez az elem a mai nőkben a női barátságok fontosságának elismerésében, a női értékek hangsúlyozásában jelenik meg.
Artemis, a vadászat istennőjeként szerette a kihívásokat, a megmérettetéseket. Nem ijedt meg akár férfiakkal harcba szállni sem, hogy képességeit megmutathassa. Versenyhez való hozzáállását a nyílt, fair küzdelem, a végsőkig való kitartás és a célra történő teljes összpontosítás jellemezte. A modern nőkben élő Artemis archetípus arra ösztönzi a nőket, hogy ne féljenek a verseny felvállalásától, a céljaikért való küzdelemtől, igényeikért való nyílt felelősségvállalástól.

A női versengés

   Artemis ritka vendég a mai nő pszichéjében. Mintha a patriarchátus, melyben felnövekedtünk, csak csökevényes formájában engedné kifejezésre juttatni a nőkben rejlő versengési hajlamot. A női nemről alkotott ideális képbe nem illik a céljaiért nyíltan kiálló nő. Ezért a nők megpróbálnak úgy tűnni, mintha nem lennének versengők, azért, hogy továbbra is nőiesnek tartsák és elfogadják őket. Azonban Artemis lovának lába mindig kilóg! Az a terület, ahol ezt még el is nézik nekünk: az erősebbik nem kegyeiért való versengés.
   A férfiakért való versengést tekinthetjük egyértelmű evolúciós gyökerekkel rendelkezőnek. A szociobiológiai megközelítés szerint a családját eltartani képes hímek számának, azaz az erőforrás korlátozottságának köszönhetően a nőstények versengeni kénytelenek. Mivel ez a nősténynek jár nagyobb haszonnal – tekintve, hogy a hím célja csupán az, hogy minél több utódot nemzzen, de felnevelésük feladata főleg a nőre hárul – ezért mi nők jobban motiváltak vagyunk arra, hogy megbízható, tartós partnert találjunk. Így alakulhatott ki mára, hogy a lányok udvarolnak a fiúknak. És ezt a fiúk – valljuk be, érthető módon – meglehetősen élvezik is.
   Freud mélylélektani megközelítése szerint a nők közötti versengésnek a gyermekkora visszanyúló gyökerei vannak. Az Ödipusz konfliktus meglehetősen elnagyolt női verziójában Freud azt állítja, hogy 3-6 éves korunk körül, mi lányok, a fiúkhoz hasonlóan vonzódunk ellenkező nemű szülőnkhöz, s azonos nemű szülőnket, vagyis az anyánkat tekintjük riválisnak. Ez a rivalizálás sok esetben olyan erős, hogy nyomai egész életünkben megmaradnak. Az erős versengést ugyanis nem lehet jól megoldani. Az a lány, akinek gyenge anyja alulmaradt az apa elismeréséért folyó versengésben, egész életében kárörömmel vegyes lelkiismeretfurdalást érez, s így örökké az anya-lánya kapcsolat foglya marad. Nincs jobb helyzetben az a lány sem, akit anyja legyőz a „ki a jobb a papánál” mérkőzésben. Ő haragot, neheztelést, legrosszabb esetben tudattalan gyűlöletet fog érezni anyjával szemben, amit átvisz más nőkkel való kapcsolatára is. Így a konfliktus negatív megoldásainak folyományaként jelenik meg a női nemmel szembeni bizalmatlanság, folyamatos irigykedés és féltékenység (Tracy, 1991).
   „Anyámnál már csak nővérem a rosszabb!” – mondta egyszer egy interjúalanyom, amikor a nők közötti rivalizálásról kérdeztem. A testvérek közötti vetélkedés számos formát ölthet, sok esetben ezt vélt, vagy valós szülői részrehajlás is befolyásolja. Az idősebb nővér dominanciája és állandó félelme attól, hogy húga egyszer majd túlszárnyalja őt, együtt jár azzal a már-már patológiás kényszerrel, amit a húg érez, hogy utolérje, vagy felülmúlja nővérei teljesítményeit. Laura Tracy írja le azt az esetet, ami jól példázza a testvérsorrend fontosságát a kapcsolatokban betöltött szerepeinkben. Egy női személyiségfejlesztő csoportban arra kérték a résztvevőket, hogy alakítsanak két csoportot, az egyiket „anyák”-nak, a másikat „lányok”-nak nevezték el. Miután a résztvevők létrehozták a két csoportot, a csoporthoz tartozás okait kezdték vizsgálni. Érdekes eredményre jutottak. A két csoportot nem a választotta ketté, hogy a nők ténylegesen anyák-e vagy sem, hanem hogy nővérek vagy húgok. A nővérek, akiknek tehát volt egy húguk, mind anyaként definiálták magukat, függetlenül valós anyaságuktól; míg a húgok, akik egy nővér árnyékában nőttek fel, annak ellenére is lánynak érezték magukat, hogy esetleg több gyermek anyjaként funkcionáltak sikeresen. A két csoport, felidézve a gyermekkorban elszenvedett sérelmeket, intenzív indulatokat kezdett érezni egymás iránt és ez jól szimbolizálta a testvérek közötti rivalizáció erejét és hosszú távú hatásait. (Tracy, 1991)
   A nők ritkán versengenek nyíltan, lapjaikat felfedve. Az elvárt női viselkedésformákhoz, a kedvességhez, segítőkészséghez és önfeláldozáshoz csak a versengésnek egy tipikusan női formája illik, a negatív versengés. Ilyenkor a nők abban versenyeznek, hogy kinek rosszabb a sora, ki a nagyobb mártír, ki segíti jobban a többieket, saját céljait háttérbe szorítva. (Tracy, 1991) Ez az időleges haszonnal kecsegtető viselkedésforma azonban egyre inkább háttérbe húzódik, a fiatal lányok körében már alig megfigyelhető.
   A nők egyre több olyan, eddig férfiasnak tartott területre törnek be, ahol eddig lehetőségük sem volt megmutatni képességeiket. Tipikusan férfiasnak tekintett sportokat kezdenek űzni, ahol a végsőkig kitartva képesek egymással harcolni. Sokak szerint, a férfiakat megszégyenítő harci szellem és elszántság van ezekben a nőkben, és azokban is, akik olyan munkahelyeken próbálják áttörni az üvegplafont, ahol sokáig csak kiszolgáló személyzet lehetett a nők hada. Ezekben a helyzetekben gyakran kerülnek egymással versenyhelyzetbe olyan nők is, akik egymást nagyon kedvelik, sőt alkalmanként jó barátnők.

Versengés barátnők között

   Mielőtt a női barátságokban jelenlévő versengést elemezném, szükségesnek tartom legalább nagyvonalakban bemutatni a női barátságok jellemzőit, különös tekintettel azokra a tényezőkre, amelyek segítik, vagy gátolják a barátságon belüli fair küzdelmek kialakulását.

A női barátságok jellemzői

   A nők barátsága társadalmilag alulértékelt, a férfiak bajtársi szövetségéhez képest tyúkok pletykaklubjának tekintett társas kapcsolat. Ezt a negatív képet a nők maguk is osztják, s bár a társadalomtudományi kutatások a női társas háló fontosságát számos vizsgálattal bizonyították, a nők maguk is úgy gondolják, hogy a nők barátsága kevésbé tartós, kevésbé lojális, mint a férfiaké.
   Ennek ellentmondani látszanak azok a kutatási eredmények, melyek a két nem baráti kapcsolatainak jellemzőit összevetve azt az eredményt kapták, hogy a nők barátsága intimebb, az önfeltárás és önkifejezés szabadabb formáit engedi meg, aminek köszönhetően – bármely kapcsolattal összevetve – jobban kielégíti az érzelmi támasz igényét, mint a férfiak esetében.2
   Ezzel szembeállítható az a sztereotip nézetek, mely szerint a női barátságokban nincs szolidaritás, és mihelyt felbukkan egy férfi (legalábbis a heteroszexuális nőknél), azonnal háttérbe szorul az addig oly szoros kapcsolat. Ez a jelenség azonban nem a női szeretet és odafordulás megoszthatatlanságát példázza, hanem sokkal inkább azt a társadalomban elfogadott elvet, mely a nőt a férfinek rendeli alá, s ezáltal a női barátságokat a partnerkapcsolattal, valamint a férfiak barátságával szemben egyaránt alsóbbrendűnek tekinti (Wright, 1982).
   Ezekkel a nézetekkel kapcsolatban az az érdekes, hogy a legtöbb nő ezt gondolja a többi nőről, de nem így jellemzi a saját baráti kapcsolatait. „Mindenki ilyen, engem kivéve” – summázhatnánk a vizsgálatok eredményét. A nők a férfiakkal karöltve gondolják a női nem tagjairól, hogy rivalizálók, féltékenyek, irigyek és egymást kijátsszák a kapcsolataikban. Saját magukat azonban tisztességesnek írják le, akik mindig kitartanak a barátnőjük mellett, akkor is, ha az időlegesen elárulja őket. A női beszámolók ugyanis soha nem saját hűtlenségeinkről, árulásainkról, rosszindulatú pletykálkodásainkról szólnak. Mindig a barátnőm az, aki féltékeny a sikereimre, aki ármánytól sem visszariadva rivalizál, aki galád módon lenyúlja a fiúmat. Én ilyet nem tennék soha!
   Egy vizsgálatban, melyben főiskolás fiúkat és lányokat kértem, hogy a barátságban lehetséges rivalizáció hipotetikus helyzeteit elemezzék, mind a nők, mind a férfiak versengőbbnek gondolták a nőket, akik a barátságot nem kímélve törnek előre a céljaikért. Azonban, amikor a saját lehetséges reakcióikat kellett leírni, a férfiak a nőktől nagyobb arányban vállalták fel, hogy bizonyos helyzetekben versengenének a barátjukkal. Ezt a fiúk között megjelenő – akár hazug – szolidaritást hívom én a mundér védelmének, szemben azzal a női viselkedésformával, amelynek során a nő megpróbálja saját magát azáltal jó színben feltüntetni, hogy a többi nőtársát sározza be.
   Ez a reagálás Artemis hiányát sugallja, annak a női testvériség érzésnek a hiányát, ami –legalább homlokzat szintjén – a férfiakban még akkor is jelen van, ha éppen egymással versenyeznek egy célért. A férfiak képesek leválasztani indulataikat a versengésről, illetve a versenyhelyzetből kilépve képesek riválisukat barátként kezelni. Ez nem jelenti azt, hogy összekevernék az üzletet a barátsággal, sőt az „It’s not personal, it’s business” filozófiáját a legtöbb férfi alkalmazni tudja. Mivel ezzel mindkét fél tisztában van, ezért a ringből kilépve nincs harag, az előbb még bőszen csatázó felek egy óra múlva kedélyesen sörözgetnek és jókat nevetnek együtt.

Barátnők rivalizálása

   A női barátságokban megjelenő versengés ezzel szemben egy olyan nyílt titok, amit mindenki tud, de csak másokról árulhatjuk el, magunkról próbálunk olyan képet festeni, mintha mi nem lennénk versengők. Azonban a verseny mégiscsak jelen van és számos területen folyik.
   A női identitás legmeghatározóbb jellemzője a kapcsolatokba ágyazottsága (Miller, 1976). Anyánkkal azonos neműként születve önálló identitásunk megszerzése korántsem könnyű feladat, a hozzá való viszonyunk mindig is fontos marad. Önmagunkat a vele való kapcsolatban látjuk, s így később is mindig mások szemével mérjük, másokhoz való viszonyunkban határozzuk meg. A kapcsolatok ezáltal a legtöbb nő életében központi szerepet töltenek be. Ezért a nők közötti legélesebb verseny a társas pozíció megszerzéséért, a népszerűségért folyik. Ebben szerepet kap a szépség, kedvesség, segítőkészség, minden, ami a hagyományos női szerepben értékes tulajdonság. Ez a pozíció a kapcsolatok homoszociális jellege miatt a nők egymás közötti elfogadottságát jelenti, de az elfogadottság kritériumait a patriarchális berendezkedésből kifolyólag mégis a férfiak szabják meg. Férfiak diktálják a divatot, ám a legnagyobb kritikusaink mindig is a nők lesznek. Férfiak irányítják a közgondolkodást, mely megszabja viselkedésünket, öltözködésünket, hogy mivé válhatunk, és mi jár azért, ha megtagadjuk ezeket a normákat. De az első követ biztosan egy nő fogja ránk dobni.
   A fiúk és férfiak elismerése minden korosztályban a legfontosabb értékmérőnek tűnik. A férfiakért való küzdelem akár nyílt formát is ölthet, ez nem fenyegeti olyan mértékben a nőiességet, mint az egyéb területeken felvállalt nyílt versengés. A partnerért történő, barátok közötti rivalizálást néhány kutató szintén szociobiológiailag meghatározottnak tekinti (Bleske, Shackelford, 2001). Elméletük szerint a barátok, mivel szociálisan (sőt egyesek szerint genetikailag is) hasonlóak egymáshoz, ezért valószínű, hogy partnerpreferenciájuk is hasonló. Épp ezért nem árt résen lenni, mivel barátnőnk bármikor lecsaphatja kezünkről fiúnkat. Vizsgálatok szerint a nők önmagukat kevésbé, ám barátnőjüket sokkal inkább hajlamosnak tartják erre az „árulásra”, mint a férfiak.
   A lányok számára kevésbé nyíltan ostromolható terület az intellektuális vezető szerep, az osztály vagy csoport legjobb, legokosabb tanulójának szerepe. Bár gyakori, hogy még a felsőoktatási intézményekben is nőket neveznek meg a csoporttagok a csoport legokosabbjaként, ezek a nők jellemző módon csak ritkán népszerűek vagy kívánatos szerelmi partnerek. Különösen igaz ez, azokon a szakokon, ahol a nők jelenléte még ma sem igazán elfogadott. „A nők vagy nem értenek a matematikához, vagy elcsúnyítja őket” – szól az ismert mondás, melyet egy jó hírű hazai egyetemünk elismert matematika professzora hangoztat ma is diákjai körében.
   A sportot, mint versenyterületet, Magyarországon csak kevés nő tartja fontosnak. Azonban azokban az országokban, ahol az iskolák közötti sportversenyek hagyományosan nagy jelentőségűek, ott a nők is egyre inkább fontosnak érzik, hogy fizikai képességekben is összemérjék magukat (Fülöp, 1997). Ez a terület – talán beszabályozottságából fakadóan – a leginkább jellemezhető a nyílt és tisztességes verseny fogalmával. Amikor hallgatóimat a fent említett vizsgálatban arra kértem, hogy ítéljék meg olyan helyzetek kimenetelét, melyben két sportoló barát(nő) verseng egymással, mind a férfiak mind a nők mindkét nemre vonatkozóan elképzelhetetlennek tartották, hogy a barátok bármelyike tisztességtelen, a másikat hátrányba hozó eszközzel élne, hogy önmagát nyerő helyzetbe hozza. Erre az eredményre vonatkozó magyarázatként felmerülhet az az elképzelés, hogy a nemi sztereotípia ebben az esetben kevésbé erősen működik, mint a „sportoló” sztereotípiája, ami tisztességes, „sportszerű” magatartást ír elő. Ezt erősítve az is igaz lehet, hogy a „sportoló” sztereotípiája közelebb áll a „férfi” társadalmilag elfogadott képéhez, mint a „nőéhez”.

Pozitív versengésformák a fiatal lányok körében

   Saját vizsgálataim eredményei és a nemzetközi szakirodalmak is azt mutatják, hogy a fiatalabb korosztály már megváltozott versengés-felfogással rendelkezik. Egyre többen vállalják fel nyíltan és őszintén saját versengő természetüket, és beszélnek úgy a versengésről, ami pozitív, megerősítő, a kapcsolatokat előmozdító is lehet. Ez alapján hozzáállásukra a megerősítő vagy önfejlesztő versengés jellemző, melyet Ryckman és munkatársai (1996) úgy írnak le, mint amiben az egyén erősen teljesítmény-motivált, de nem más kárán akar nyerészkedni. Sokkal inkább úgy látja a riválisait, mint akik elősegítik személyiségfejlődésének lehetőségét, ezért tiszteli őket. Hasonlóan jellemzi Laura Tracy egyik interjúalanya is a megerősítő versengést, amikor azt mondja: „Csak azzal versenyzem, aki számít nekem, akit tisztelni tudok. Máskülönben nem ér semmit, ha nyerek” (Tracy, 1991. 25. oldal)
   Csak úgy, mint Artemis, mi is képesek lehetünk nőtársainkkal olyan bensőséges viszonyt kialakítani, amiben hajlandóak vagyunk sebeket kockáztatva is versengeni egymással. Saját tanítványaimmal végzett fókuszcsoportos vizsgálatom során a lányok nyíltan beszéltek arról, hogyan versengenek a legjobb barátnőjükkel az iskolában, és ezzel egy időben hogyan tudnak meleg és szeretetteljes kapcsolatot is fenntartani velük. Arról beszéltek, amit a legújabb szakirodalmak is elfogadnak, hogy a versengés és együttműködés nem egymást kizáró jelenségek, hanem együtt járulnak hozzá a tartalmas, építő, megerősítő kapcsolatok kialakulásához.

Felhasznált irodalmak:

Bleske, A. L., & Shackelford, T. K. (2001). Poaching, promiscuity, and deceit: Combating mating rivalry in same-sex friendships. Personal Relationships, 8, 407-424
Bolen, J. S. (1997): Bennünk élő istennők. Stúdium Effektíve Kiadó, Budapest.
Fülöp Márta (1997): Versengés az iskolában, In: Mészáros, A. (szerk.): Az iskola szociálpszichológiai jelenségvilága, ELTE Eötvös Kiadó, 172-197.oldal.
Freud, S. (1943): A nőiség. In: Freud, S.: A lélekelemzés legújabb eredményei. Ampelos, Debrecen.
von Franz, M-L. (1993): Az individuáció folyamata. In: Jung, C.G. (szerk.): Az ember és szimbólumai. Göncöl Kiadó, Budapest.
von Franz, M-L.(1995): Női mesealakok. Európa Könyvkiadó, Budapest.
Miller, J. B. (1976): Toward a new psychology of women. Boston: Beacon Press.
Ryckman, R. M., Hammer, M., Kaczor, L. M. & Gold, J. A. (1996): Construction of a Personal Development Competitive Attitude Scale. In: Journal of Personality Assessment. 66. 374-385.
Tracy, L. (1991): The secret between us. Competition among women. Boston, Little, Brown and Co.
Winstead, B. A., Derlega, V. J. & Rose, S. (1997): Gender and close relationships. Sage Series on Close Relationships. Sage Publications, London.
Woodworth, K. (2002): Artemis: Her Many Faces.
In: http://www.omplace.com/articles/Artemis.html
Wright, P.H. (1982): Men’s friendship, women’s friendship and the alleged inferiority of the latter. In: Sex Roles, Vol. 8. No. 1. 1-20.

1 A tanulmány alapjául szolgáló előadás a “Nő és férfi, férfi és nő. A társadalmi nemek kutatása Magyarországon az ezredfordulón” c. konferencia “Nemi sztereotípiák, nemi identitás és karrier” szimpóziumán hangzott el. Budapest, 2002 november 22-23.
2 A társas kapcsolatokban mutatkozó nemi különbségek átfogó áttekintése olvasható Winsted, Derlega és Rose: Gender and Close Relationships c. könyvében (1997).

 
¤ lap tetejére