Lukács László
Szent István térdepelj közénk…

 


Csoóri Sándor Virágvasárnap című versében Jézus király jeruzsálemi szamárkájának hátán képzeletben a virágzó szilvafák szegélyezte dűlőúton a szőlőhegyre megy. Menet közben így biztatja szamarát:

Gyerünk csöpp állat, fönn a pincék
homályában bort nyakalunk
s kőből-kihasított fejű
rokonokkal dúdolgatunk:

Szent István, térdepelj közénk,
magyarok térítő királya,
nagyobb király térített minket,
idők vasából koronája.

De itt vagyunk, de megvagyunk,
nézzük, hogy nő a völgyi búza
s a szőlővirág hogy kígyózik
fölrepedt, égő homlokunkra.

E verssorok szerint huszadik századunk második felében már a zámolyi reformátusok is Szent Istvánt hívták maguk közé a pinceszerre. 1760-ban még büntették az augusztus 20-ai ünnepszegőket. A csákberényi plébános panaszolta be a megyei közgyűlésnél Nagy Ferencet, Hermán Pétert, Kis Jánost, Nagy Mihályt, Rigács Jánost és Bognár Istvánt, mivel „a legutolsó Szent István napján mezei munkán érték” őket. Az alszolgabíró az ünnepszegő nemeseket magas pénzbüntetésre (2-6 Ft), a közrendűeket 18-25 botütésre ítélte.
Honnan tudhatták volna a zámolyi alattvalók, hogy bécsi királynőjük, Mária Terézia Árpád-házi királyi elődei, különösen Szent István tiszteletét szorgalmazza? Ennek látható jelét, a Szent Jobbot csak később, 1771-ben szerezte vissza a királynő Raguzából, s ajándékozta oda a budai várkápolnának, amely 1777-84 között egyetemi templomként is szolgált. A budai egyetem kancellári tisztségét ekkor Sélyei Nagy Ignác székesfehérvári püspök töltötte be, aki első szent királyunk tiszteletének alakulását az egyetemen tapasztalhatta, sőt talán szorgalmazhatta is. Mivel Mária Terézia a Szent Jobbot az egyetem őrizetére bízta, az augusztus 20-ai ünnepi misén a budai várkápolnában, ahol az ereklyét őrizték, az egyetemi tanács tagjai a szentélyben külön padban foglaltak helyet, a körmenetben pedig az ereklye jobb oldalán haladt a rektor és a négy dékán. Az országnagyok csak az ereklye után lépdelhettek.

Székesfehérváron Szent István király újkori tisztelete fejereklyéjének Raguzából való hazakerülésével élénkült meg. A Bécsből főúri, főpapi kísérettel, ezüst hermában érkező fejereklyét 1778. március 29-én Fehérváron a felsővárosi Szent Sebestyén templomban Sélyei Nagy Ignác püspök prédikációjában e szavakkal mutatta be a város papságának, elöljáróságának, népének: „Íme ezen fő és koponya, mely az ezüst és arany fényétől elboríttatik, a te nemzeted nagy vezérének, Gézának fia; ki nem atyja szándékából, hanem aki Krisztus nevéért első bizonyság vala, annak titkos jelenéséből kereszteltetett Istvánnak. Aki nem csak születésénél fogva következett atyja után az ország uralkodásában, hanem az égből küldött koronával is, nemzetünk királyává koronáztatott; fölkenetett, fölszenteltetett az, akinek kezei alkotmánya városunk; melyet ő azért, hogy ehhez közel, vagy talán éppen ennek helyén, az akkori föld népén győzedelmeskedő serege Árpád vezérnek megtelepedett, nemzetünk ezen eseményének örök emlékére ide épített. Ki azután városunk utcáit, piacát szüntelen járta, részint azért, hogy tanításával az igaz hitnek igájától irtózó pogány, szilaj erkölcsöt megszelídítse; részint, hogy akik a roppant templomon munkálkodtak, azoknak sörénységüket szorgalmaztassa. Az a király, aki városunkat nemcsak főrenden levő papsággal ékesítette, hanem ezeknek segítségükre, más szerzetes renden levő férfiakkal is gyarapította, hogy az újonnan plántált hit közé konkolyt az ellenség ne hinthessen. Ez az, akinek oly sok nyomát látjuk városunkban, oly sok emlékeit találjuk föl a falak romjaiban. Vajha beljebb áshatnánk magunkat a földbe, vagy a mocsárral elöntött földünk fenekén túl járhatnánk szemeinkkel, hová az irigység és az ellenség dühössége nem férhetett. Boldog Isten! Mi nyomait láthatnánk városunkban tett nagy dolgainak! Talán ama kívánatos helyre is reá találnánk, hová eme boldog test, melynek ereklyéjében ma részesülünk, az örök nyugalomra letétetett. Ez az, kiről még a porban játszó gyermekeid is fogyhatatlan hagyományból tudják és éneklik, hogy ő a magyarok első királya.” Négy nappal később a székesegyház Szent István kápolnájának falfülkéjében helyezték el a fejereklyét tartalmazó hermát a Sélyei Nagy által szerzett áhítatos ének zengése közben:


Üdvözlégy oh szentséges Fő
Gyémántnál, gyöngynél drágább kő
Oltalmazd, őrizd, tartsd
Királyunkat s javainkat
Városunkat, Országunkat.

A székesfehérvári székesegyház, amely a püspökség megalapítása (1777) előtt a város magyar ajkú híveinek plébániatemploma volt, védőszentjéül Szent István első magyar királyt kapta. Az új egyházmegye első püspöke, a fehérvári születésű Sélyei Nagy Ignác népszerűsítette Szent István királynak a városban újjáéledő tiszteletét. Püspöki székfoglaló beszédében joggal hivatkozhatott a fehérváriaknak a székesegyház újjáépítése során Szent István király tiszteletéből fakadt áldozatkészségére, amiért cserébe a szent király különös oltalmát kérte a város lakosaira.
Sélyei Nagy püspök lelki rendtartásában a fehérvári híveknek és a városban időzőknek javasolta: "Minden pénteken, ha a városban lakol, másképpen mindenkor midőn kívülről idejössz, igyekezzél meglátogatni Szent koponyáját Szent István királyunknak a püspöki öreg templomban, és azt mély alázatossággal tisztelni."
Első magyar királyunk tiszteletének előmozdítását szolgálták minden esztendőben a fejereklyével végzett Szent István napi körmenetek és azok az egyházmegyei használatra szánt liturgikus szövegek (Szent István király litániája, Szent István kis officiuma, Szent István király napjára való ének), amelyek a székesfehérvári püspökség által kiadott énekeskönyvek révén terjedtek el. Sélyei Nagy Ignác püspök 1785-ben megjelent énekeskönyvében már szerepel a Szent István litánia, amit a székesegyházban augusztus 20-án s annak nyolcadában azóta is megtartanak.
Szent István napján és a nyolcad alatt a székesegyházban tiszteletre helyezték ki a fejereklyét. Ugyanígy minden évben Szent György havának második napján (április 2., az ereklye elhelyezésének emléknapján), pünkösd havának 19. napján (május 19., a város török alóli felszabadulásának emléknapján), Szent László napján (június 27.), Mindenszentek havának 11. napján (október 11., Szent István király testének felemelése) és szent Imre napján (november 5.) három napig tették közszemlére. A Szent István litániáknak és a gyakori ereklye kihelyezéseknek is szerepe lehetett abban, hogy Udvardy Vince a Szépirodalmi Közlönyben 1858-ban Székesfehérvárról megjelent "történeti és tájrajz"-ában ezt írhatta: "A nép még most is emlegeti Szt. István királyt, és a felső városon levő régi kútra megesküszik, hogy az Szt. István király kútja."
A székesegyház homlokzatának főpárkányán, a két torony közötti teraszon áll Szent István király, Szent Imre herceg és Szent László király mozgalmas barokk szobra, amelyeket Huber János Pál faragott 1774-ben. A három magyar szent kiemelése a főhomlokzaton a Magyar Három Királyok középkori tiszteletét elevenítette föl, a Szent István főoltár, a Szent Imre és Szent László mellékoltárok képeivel együtt. Vinzenz Fischer bécsi akadémiai tanár 1775-ben festette a főoltár képét, amely a térdeplő István királyt ábrázolja, aki oltárra helyezett koronáját felajánlja Máriának.
Székesfehérvár egyházmegyéjében a székesegyházon kívül még tizenöt templomnak Szent István király a titulusa.

Fejér megyében a népszerű bodajki búcsújáróhely kialakulását István király és Imre herceg nevéhez, itteni buzgólkodásához kapcsolják. Székesfehérvár-Felsővárosban ma is emlegetik, hogy István király Fehérvárról tutajjal ment Bodajkra, mert az ő idejében Fehérvár és Bodajk között még mindent mocsár meg víz borított. Bodajkon így mesélte el a mondát Takács Mária 1931-ben született adatközlőm:
A régebbiek mindig azt mondták, hogy István király és Imre herceg együtt jártak Bodajkra. Itt már ők, az ő korukban imádkoztak, és ezért is ilyen híres ez a bodajki búcsújáróhely. Volt olyan, aki azt mondta, hogy Székesfehérvárról csónakkal jöttek, mert itt víz volt valamikor. Ezt a régi öregektől hallottam, hogy itt víz volt. Hallottam olyat is, hogy gyalog jöttek.
Fejér megyében a népszerű bodajki búcsújáróhely kialakulását István király és Imre herceg nevéhez, itteni buzgólkodásához kapcsolják. Székesfehérvár-Felsővárosban ma is emlegetik, hogy István király Fehérvárról tutajjal ment Bodajkra, mert az ő idejében Fehérvár és Bodajk között még mindent mocsár meg víz borított. Bodajkon így mesélte el a mondát Takács Mária 1931-ben született adatközlőm:
A régebbiek mindig azt mondták, hogy István király és Imre herceg együtt jártak Bodajkra. Itt már ők, az ő korukban imádkoztak, és ezért is ilyen híres ez a bodajki búcsújáróhely. Volt olyan, aki azt mondta, hogy Székesfehérvárról csónakkal jöttek, mert itt víz volt valamikor. Ezt a régi öregektől hallottam, hogy itt víz volt. Hallottam olyat is, hogy gyalog jöttek.
Bodajkot az erősen meggyökeresedett néphagyományra alapozva egyes szerzők a legrégibb magyar búcsújáró helynek tartják. Faller Jenő írta 1936-ban: "Bodajk ősrégi kápolnáját a följegyzések szerint már Szent István is szívesen fölkereste, a törökvilág viszontagságai azonban teljesen megsemmisítették. Amikor aztán a törökdúlások után Hochburg János özvegyének meghívására 1695-ben Mórott megtelepednek a kapucinusok, Páter Vilibald móri gvardián Bodajkra is elvetődött, hol bolyongásai közben rátalált az ősrégi kápolna alapjaira... 1697-ben új, egyszerű kis kápolnát emelt, s pápai búcsút eszközölt ki számára."
Bodajkon és környékén az a hagyomány él, hogy a bodajki tóban azért nincsenek békák, mert István királyt áhítatában zavarta a békák kuruttyolása, ezért megátkozta őket. A monda egyik igen szép változatát a Bodajkhoz közeli Csákberényben gyűjtötte Udvardy János még az első világháború előtt:
Még mikor István kirá vót, ement ide Bodajkra a szentegyházbo imádkoznyi. Aztán ott a tóba nagyon retyegtek (brekegtek) a békák. Aztán, hogy ott köze van a templom, nagyon behallaccott a békák retyegése. Aztán kikütte a szógáját, vagy inassát, vagy aki ott téblábol mellette, hogy mongya meg a békáknak, hogy hagassanak e. A szóga kiment, oszt aszongya a békáknak, hogy azt izeni István kirá, hogy hagassanak el! A szóga visszament, de a békák csak tovább retyegtek. Másoccor is kiküldi a lakáját, hogy hát parancsúja meg a békáknak, hogy hagassanak e, mer István kirá odabenn imádkozik. A szóga megin uttett (úgy tett), de a békák megen csak tovább retyegtek. Mos má aszonta István kirá, hogy menny ki, oszt mond nekik, hogy mos má hagassanak e örökre, pusztújanak innen. A szóga kiment harmaccor is a tóhó, oszt aszonta, hogy aszonta István kirá, hogy mos má hagassatok e örökre, oszt pusztújjatok innejd. Oszt akkor etakarodott minden béka onnan. Most is a mút vásárkor, hogy odaát vótam, mer a Ferusnak köllött egy pár viselő csizmát vennyi, nézetem, de nem láttom békát abba a tóba. Mind epusztutak onnan.
E monda ismeretében válik érthetővé egyik szóláshasonlatunk: "Az csak annyi, mint berényi tóban a béka!" A két világháború közötti időszakban a sárosdi vásárban az eladó még így válaszolt a vevő túlságosan alacsony alkukezdő ajánlatára.

A fehérvárcsurgói homokbányában található ember formájú kövek kialakulását azzal magyarázzák, hogy István király könyörgésére az Isten kővé változtatta a túlerőben lévő ellenséget, a tatárokat. Ez a Szent László-mondakörből örökölt mondaelem. A XVI. század első harmadában keletkezett Érdy-kódexben azt olvashatjuk, hogy László király erős imádkozással kőbálvánnyá változtatta a menekülő tatárokat. István király hasonló cselekedetéről szóló történeti mondát Bodajkon gyűjtöttem, az 1909-ben született Barabás Pálné így mondta el:
Hát az én életem az nem volt valami rózsás, mert fehérhomokot hordtunk a húgommal, és az élelmet így biztosítottuk. A fehérhomokot Fehérvárcsurgóról hordtam én is meg a húgom is. Mi árvák voltunk, és elvittük Balinkára, ott elcseréltük élelemért. Meszelésre használták a németek. Tehát mint gyerek szerettem és érdeklődtem mindenhogyan, láttam ottan olyan ember formájú köveket, és így kérdeztem az idős embereket, hogy mér' vannak ott olyan kövek. Egyszer azt mondta nekem egy bácsi: Tudod, Szent István korában itt akkora harcok voltak, aztán a tatárok voltak többen. Aztán István király leborult, és kérte a jó Istent, hogy változtassa őket kővé. Mindig eszembe volt amikor megmertem a zsákomat, már mint gyerek, hogy István király, az ország alapítója kővé változtatta a tatárokat.
Székesfehérvár belvárosában a mai Arany János utcát a XIX. században még Szent István király utcájának nevezték. Ma a közterületek közül a megyeháza előtti tér viseli nevét. Számos intézmény, négy iskola, múzeum, művelődési ház, gyógyszertár homlokzatára került fel neve. Közülük a Ciszterci Szent István Gimnázium, a Szent István Király Múzeum és a Szent István Művelődési Ház régi, gyakran emlegetett, a város életében jelentős szerepet betöltő intézmények. A két világháború között a székesfehérvári laktanyákban elhelyezett magyar királyi 3. gyalogezred is Szent István nevét vette föl. Díszszázaduk minden augusztus 20-ai körmenetre kivonult, nagymise után felsorakozott a székesegyház előtti téren, és díszlövést adott le Szent István királyunk tiszteletére.
Székesfehérvár környéke, a Mezőföld a honfoglalás után a fejedelmi szállásterülethez tartozott, majd a magyar királyok birtoka lett. Előszálláson úgy tudják, hogy a zirci ciszterci apátság is Szent István királytól kapta a földbirtokot. 1988-ban így fogalmazta ezt meg előszállási adatközlőm, Márkovics János (szül. 1907): "A zirci papoknak Szent István hagyta a nagy birodalmat. Az előszállási birtokot, meg máshol is, Szentgotthárd környékén." Vizteleki Gábor vajtai juhász még 1983-ban is így emlegette a Mezőföldet: "Ez volt István királynak a törzsökös birodalma." Tisztelete megkoronázásának millenniumi évében erősödött: a székesfehérvári egyházmegye négy településén, Abán. Ráckeresztúron, Százhalombattán és Ráckevén állították fel szobrát.


 
¤ lap tetejére