Ádám Péter
Renan és a francia nemzet-eszme

„Ne feledkezzünk meg arról az alapelvről, amely szerint az ember erkölcsi lény, mégpedig annak előtte az, hogy egyik vagy másik nyelv keretei közé szorulna, annak előtte, hogy ennek vagy annak a fajnak tagja, ennek vagy annak a kultúrának részese volna. A francia kultúrát, a német kultúrát, az olasz kultúrát megelőzi az emberi kultúra” [1] . (Renan)

   1986-ban sokat vitáztak Franciaországban a bevándorlásról, illetve arról, hogy nehezítsék-e vagy könnyítsék az ország területén élő külföldieknek az állampolgárság meg-szerzését. Az a tény, hogy a vitában az állampolgársági törvény liberalizálásának hívei éppúgy Renant emlegették, mint azok, akik a törvény szigorítását szerették volna kiharcolni, és hogy a különböző nézetek között csakis Renanra hivatkozva lehetett konszenzust találni [2] , arra vall, hogy a a renani nemzetfelfogás, amelyet a vallástörténész legrészletesebben és legátgondoltabban a Mi a nemzet? c. esszéjében fejtett ki, korántsem csak Közép-Európában olyan időszerű.

 *

   Az esszében, amelyet Renan 1882. március 11-én olvasott fel a Sorbonne-on, a vallástörténész abból az alapvető megállapításból indul ki, hogy a nemzet legelőször is történelmi fejlődés eredménye, hiszen csak a Római Birodalom bukásával jelenik meg a történelemben, „az ókorban ismeretlen”. Ezt az új államalakulatot Renan szerint az etnikai alkotóelemek „fúziója” jellemzi [3] . Ennek a fúziónak mindenekelőtt valamiféle amnézia az előfeltétele: „egy nemzet lényege az, hogy minden egyén sok közös jeggyel rendelkezzék, és hogy mindenki sok mindent elfelejtsen: [..] minden francia polgárnak el kellett felejtenie a Szent Bertalan-éjszakát és a XIII. századi dél-franciaországi mészárlásokat..." Mindebből az következik, hogy a modern nemzet „egyazon irányban konvergáló tények egész sora által létrehozott történelmi képződmény” [4] .
   Míg Renan az esszé első részében „vertikálisan” (vagyis a diakróniában) próbája körvonalazni a nemzet fogalmát, a második részben már „horizontális” a vizsgálódás iránya, itt Renan a szinkróniában keresi a nemzet mibenlétének legfontosabb jegyeit. Eljárása azonban fordított: Renan nem a nemzetalkotó tényezőket elemzi, inkább azt vizsgálja, mi nem tekinthető nemzetalkotó tényezőnek.
   Renan szerint nem nemzetalkotó tényező az uralkodói dinasztia, hiszen „egy nemzet dinasztikus alapelv nélkül is létezhet...” [5] . Nem nemzetalkotó tényező a faj sem, hiszen „tiszta faj nincs” [6] , és így „aki etnikumokra építi politikáját, valójában agyrémre épít” [7] . Nem nemzetalkotó tényező továbbá sem a nyelv („a nyelv késztethet ugyan, de kényszeríteni nem kényszerít egyesülésre”, már csak azért sem, mivel az egy nyelvet beszélők még nem okvetlenül alkotnak egy nemzetet [8] ), sem a vallás, sem a közös érdek, sem a földrajzi fekvés. Renan szerint ezek a tényezők sem külön-külön, sem együttesen nem „elégségesek ahhoz, hogy egy modern nemzet alapját alkossák” [9] .
    Az esszé harmadik része mintegy szintézise az első kettőnek, vagyis a diakronikus és szinkrónikus megközelítésnek. A nemzet eszerint egyszerre történelmi képződmény és az egymással (sors)közösséget vállalók akaratának terméke, egyszerre a „hősi múlt” öröksége és „egyetlen roppant szolidaritás”, „mindennapos népszavazás”: „A nemzet: lélek [...]. Ezt a lelket [...] két dolog alkotja [...]. Az egyik: emlékek gazdag örökségének közös birtoklása, a másik: a jelenlegi megegyezés, illetve vágy arra, hogy egy közösségben éljünk. [...] Közös dicsőséggel rendelkezni a múltban, közös akarattal a jelenben [...], íme, egy nemzet létének alapfeltétele” [10] .

*

   Ez a nemzetfelfogás, természetesen, nem a semmiből született. Montesquieu-től Rousseau-ig, Rousseau-tól Sieyès abbéig sok mindenkinek volt szerepe a renani nemzetfelfogás kialakulásában (az esszé már címével is a Qu'est-ce que le Tiers État?-ra utal, mintegy jelezve, hogy a XIX. század végén a nemzet mibenléte ugyanolyan alapkérdése Franciaországnak, mint amilyen a Sieyès abbéé volt egy évszázaddal korábban.)
    Vannak, persze, Renannak közelebbi forrásai is. Mindenekelőtt Michelet, aki, Renanhoz hasonlóan, szintén „lélekként”, szintén „szellemi princípiumként” és „egyetlen roppant szolidaritásként” határozza meg a nemzetet. Michelet - Augustin Thierryvel vitázva - Renanhoz hasonlóan, szintén kétségbe vonja, hogy a „fajnak” meghatározó szerepe volna a legújabb kori történelemben; és amikor azt vallja, hogy a nemzet akkor lesz nagy, ha megszabadul a biológiai determinizmusoktól, tudatos akarattal teremtve meg önmagát, ezzel az általa feltételezett „prométheuszi aktussal” szintén a renani nemzetfelfogást előlegezi [11] .
   Még meghökkentőbbek azok a párhuzamok, amelyek Renan és Fustel de Coulanges nemzetfelfogása közt figyelhetők meg [12] . Fustel de Coulanges 1870-ben Mommsen-hez intézett nyílt levélben fejtette ki nemzetfelfogását, és ez a koncepció még megfogalmazásában is igen közel áll a Renanéhoz: „Sem a faj, sem a nyelv - írja - nem határozza meg a nemzetet. Az emberek szívükben érzik, hogy azonegy nép fiai, hogy közösek a gondolataik, közösek érdekeik, érzelmeik, és közösek emlékeik és reményeik is. Ettől haza a haza..” [13]
   Mindez korántsem afféle filológiai „szőrszálhasogatás”. Bármilyen jelentős szöveggel van dolgunk, tény, hogy nem szabad különösebben eltúlozni a nemzet mibenlétéről gondolkodó Renan eredetiségét. Sőt, Franciaországban szép számmal akadnak olyan történészek is, akik, mint Gérard Noiriel például, erősen kétségbevonják a Mi a nemzet? jelentőségét, azt állítva, hogy ezt az 1882-es előadást „érdemtelenül tartotta olyan nagy becsben az utókor” [14] .
   Akárhogyan is, e korszakos szövegnek nem is annyira az eredetiség az érdeme, mint inkább az, hogy Renannak sikerült mindenki másnál tömörebben és világosabban összefoglalnia, illetve rendszereznie mindazt, amit már előtte is elmondtak. Mindebből az következik, hogy a Mi a nemzet? sajátosan egyéni szintézise az idevágó gondolatoknak, olyan szintézise, amelybe Renan hatalmas műveltségét éppúgy belesűrítette, mint egész életének minden hitét, tapasztalatát, meggyőződését. Ettől érezzük a francia retorika e klasszikus remekművét olyan bölcsnek, hitelesnek, végérvényesnek. Ettől olyan kristálytiszta az érvelése, ettől olyan sodró a lendülete.
   Mindamellett nem szabad, hogy a mai olvasót félrevezesse a kristálytiszta logika, az érvelés nyílegyenes vonalvezetése, az esszé már-már flaubert-i „csiszoltsága”. A magyarázó-érvelő tudós szenvtelensége, a professzoros személytelenség itt megtévesztő: valójában nem hideg tudományos értekezéssel, hanem harcos vitairattal van dolgunk. Igaz, Renan nem nevezi meg ellenfeleit, nem vitázik senkivel, nem csúszik át a politika térfelére. Ezért van az olvasónak olyan érzése, hogy merőben elméleti fejtegetést, elvolt történetfilozófiai értekezést tart a kezében. De ha egy kicsit megkaparjuk a szöveg látszatra márványsíma felszínét, nem jéghideg szenvtelenséget találunk, hanem szenvedélyes elkötelezettséget, aggódó kétségbeesést.
   Az előadásnak [15] ugyanis egyetlen, nyíltan soha meg nem vallott, de kimondatlanul állandóan jelen lévő kérdés áll a középpontjában, nevezetesen Elzász-Lotharingia elcsatolása. A Mi a nemzet? védőbeszéd a két elszakított tartomány franciasága mellett, és szenvedélyes vita a területgyarapítást legitimáló német tudósokkal. Amikor Renan azt állítja, hogy a faj, illetve a nyelv azonossága még nem tesz nemzetté egy nemzetet, azoknak a német értelmiségieknek válaszol, akik ezekkel az érvekkel próbálták igazolni az annexiót. Amikor a nemzeti összetartozás tudatosan vállalt szándékát emeli ki, arra céloz, hogy a német közigazgatást csak erőnek erejével lehetett ráerőszakolni a magát mindig is franciának valló lakosságra [16] .

*

   Renan nem mindig így határozta meg a nemzetet, és nagy utat kellett bejárnia, míg eljutott idáig. A vallástörténészt nyilván az 1870-es francia-porosz háború, illetve III. Napóleon bukása ébresztette rá egy új - a dinasztikus elvre alapozott nemzetfogalomnál korszerűbb - nemzetmeghatározás szükségességére.
   Semmi sem világítja meg jobban a renani nemzetfelfogás genezisét, mint a vallástörténésznek D.-F. Strauss-szal való levélváltása, valamint a La guerre entre la France et l'Allemagne c. tanulmánya, amelyben a katonai vereség okait és következményeit elemzi. Renan itt állít fel először párhuzamot a német és francia történelem között, és itt alakítja ki azt a nemzetfelfogást, amelyet érett formában, bár részben más érvekkel, 1882-es előadásában fog megfogalmazni.
   Renan számára, semmi kétség, nagyon nagy trauma ez a háború. Ahogyan Charles Ritternek írja 1871. március 11-én kelt levelében: „Egész életemben azon munkálkodtam, hogy Németország és Franciaország szellemileg, erkölcsileg és politikailag közelebb kerüljön egymáshoz. De a bukott kormány bűnös tébolya, a francia demokrácia politikai hozzá nem értése, a német hazafiság túlsága és a porosz gőg olyan mély szakadékot vont a két ország közé, hogy azt évszázadok alatt sem lehet betemetni.” [17] Hogy Renan milyen alaposan ismerhette a német kultúrát, arról megoszlanak a vélemények, mindenesetre tény, hogy Németország, egészen 1870-ig, erkölcsi és tudományos eszmény a szemében. Ezért véli úgy, hogy a francia-porosz háború „a lehető legnagyobb szerencsétlenség, amely egyáltalán megeshetett a civilizációval” [18] .
   A kortárs német tudósok közt Renan D.-F. Strausst tartotta legtöbbre. Belejátszott ebbe a tiszteletbe, hogy Strauss is úttörője volt a tudományos szövegkritikának, és hogy ő is írt, még jóval Renan előtt, egy Jézus-életrajzot. 1870. július 31-én Renan levelet ír Straussnak, és a levélben a francia-német konfliktusra is kitér [19] : „Remélem, megérti, professzor úr, mennyire fáj ez nekem meg annak a jó néhány embernek, aki Németország és Franciaország szellemi egyesítését tartotta élete fő céljának. [...] Gondolom, Önnek is az a véleménye, hogy aki híve az igazságnak meg a törvényességnek, annak bizony [...] le kell vetkeznie azt a szűkkeblű hazafiságot, amely összezsugorítja a szívet, és eltorzítja az ítélőképességet...”. [20]
   Strauss 1870. augusztus 12-én válaszol a levélre [21] , és a választ egy augsburgi napilapban is közreadja. Renan elfogadja a nyílt vitát, annál is inkább, mivel úgy érzi: mindez jó alkalom, hogy két elismert tudós az események fölé emelkedve fejtse ki véleményét. Strauss levelét szeptember 15-én közli a Journal des débats, és egy napra rá Renan válasza is megjelenik [22] .
   Renan ekkor még békülékeny hangot üt meg: elismeri, hogy a franciákat is terheli felelősség, bírálja III. Napóleon politikáját, és, bár tisztában van a porosz militarizmus veszélyével, naivan azt hiszi, az csak néhány forrófejű politikus ágálása, és hogy tudós barátja felette áll a szemellenzős hazafiság bundás indulatainak. Strausst azonban felbőszítik Renan „tárgyi tévedései”, és felbőszíti a békülékeny hang is, amely mindkét hadviselő felet egyformán elmarasztalja. Azonnal válaszol Renannak, mégpedig az előzőnél sokkal „érdesebb” levélben, amelyet szintén közread Augsburgban, de Renan levele nélkül, holott francia barátja nyomatékosan kérte levelének és Strauss válaszának együttes közlését. Igaz, Strauss később teljesíti Renan kérését, és Lipcsében kis brosúrát ad közre, levelével, Renan válaszával és az ő viszontválaszával, a szerzői jogdíjat azonban furcsamód felajánlja a német hadirokkantak javára. Renan, aki teljesen elszigetelve él az ostromlott Párizsban, későn szerez tudomást minderről, és csak 1871. szeptember 15-én válaszol Straussnak [23] .
   Renan a La Revue des Deux Mondes hasábjain közölt tanulmányában, illetve a Strausshoz intézett két levélben két kérdéskört próbál becserkészni. Egyrészt megpróbálja elemezni a francia vereség meg a német győzelem okait, másrészt vitába száll az Elzász-Lotharingia bekebelezését igazoló német érvekkel. Renan a „faj”, a nyelv meg a kultúra elsődlegességét hangsúlyozó német nemzetfelfogást bírálva fejti ki álláspontját, amely ekkor még egyfajta európai kozmopolitizmus, illetve a tudatos választás mozzanatát is hangsúlyozó francia hazafiság közt ingadozik.
   Renan úgy véli, csakis kétféle elv legitimálhatja az államhatárokat: „Világos - írja a Strausshoz intézett első levélben -, hogy ha egyszer elvetjük a legitimitás dinasztikus elvét, csak egy valami adhatja meg az alapját az egy államhoz tartozó területek kijelölésének, mégpedig a nemzetiségeknek, vagyis azoknak a csoportoknak a joga, amelyeket a faj, a történelem és alakosság akarata határoz meg” [24] . Márpedig a dinasztikus elv a Régi Rend számos más intézményével együtt régóta a múlté. Persze, Németország is a nemzetiségi jogra hivatkozik: ezért is kezdi Renan azzal, hogy elismeri a német követelések jogosságát. Renan gondolatmenetét valahogy így lehetne összefoglalni: rendben, legyen meg a német egység, de ne Franciaország rovására, és főleg: ne vegyék el Franciaországtól Elzász-Lotharingiát!
   Renan itt, ezen a ponton szembesül először a nemzetiségi elv ambivalenciájával. Ez az elv ugyanis, német módra értelmezve, a német nyelvű és német kultúrájú Elzász elvesztéséhez vezet: „Az Ön forrófejű germanistái - érvel Renan - azt hangoztatják, hogy Elzász germán föld, és hogy a franciák igazságtalanul hasították ki a német birodalomból. Ne feledje azonban, hogy ahol több nemzetiség él, ott nem lehetséges mindenkit egyformán kielégítő osztozkodás..." [25] .
   Renan úgy véli, hogy a nemzetiségi jognak, bármily méltányos is, korrekciós mechanizmusra van szüksége, olyan korrekciós mechanizmusra, amely garanciákat ad az „egészségtelen álmokkal” szemben; Renan ekkor még arra gondol, hogy a nemzetiségi elvet az európai föderáció elvével kellene összekapcsolni: „Ön, mellesleg jogosan, garanciákról beszél... - írja Strausshoz intézett első levelében. - De vajon létezik-e nagyobb biztosíték Európánál, ha Európa újra megerősíti a jelenlegi határokat [...]? Minden más megoldás csak a megtorlás végtelen sorát indítaná el. Ha Európa rászánja magát erre a szerepre, a lehető leghasznosabb intézménynek rakja le az alapjait..” [26] .
   Egy esztendővel később azonban, 1871-ben, amikor Renan a Strausshoz intézett második levélen dolgozik, már jól látni ennek az elképzelésnek a naivságát. Másrészt Renannak olyan nemzetiségi elvre van szüksége, amellyel igazolni tudja, hogy Elzász-Lotharingia igenis francia föld. Ezért kell finomítania a nemzetiségi elvet, és ezért kell radikálisan szakítania a „fajra” és nyelvre hivatkozó „organicista” nemzetfelfogással [27] .
    Renan ettől fogva a tisztán történeti nemzetfelfogás híve, és egyre erőteljesebben hangsúlyozza, hogy a legtöbb nemzet milyen elképesztő keveredése a különböző nyelveknek és etnikumoknak. Ezzel párhuzamosan mind nagyobb szerepet ad a nemzetiségi elv meghatározásában a lakosság hovatartozási szándékának, kíméletlen iróniával bírálva a nemzetiségi elv fundamentalista értelmezését: „Elzász - írja - kétségtelenül német nyelvű és német etnikumú országrész; a germán hódítás előtt viszont kelták éltek errefelé, csakúgy mint Dél-Németországban. De mi nem hivatkozunk erre, mi nem követeljük magunknak Dél-Németországot. [...] Ki tudja, hol áll majd meg ez az archeológia? Ahol a forrófejű német hazafiak a germán jogra hivatkoznak, ott mi egy még korábbi kelta jogra hivatkozhatnánk, a kelták előtt pedig megint másoké, a finneké meg a lappoké volt ez a terület; a lappok előtt pedig az ősemberé, az ősember előtt pedig az orángutáné. E szerint a történetfilozófia szerint csak az orángutánok joga legitim a világon, hiszen a civilizáltak alávaló módon minden tulajdonukból kiforgatták őket..." [28] . Renan mindinkább úgy véli, hogy a vitatott területen élőknek beleszólásuk van az őket érintő kérdésekbe. Ami itt, Elzász-Lotharingia kapcsán, lassan körvonalazódik, azt nemsokára a „nemzetek önrendelkezési jogának” fogják nevezni a nemzetközi politikában.

*

   Vagyis, mindent összevéve, ha meg akarjuk érteni a renani nemzetfelfogás genezisét, illetve a Mi a nemzet? keletkezésének körülményeit, a francia-porosz háború traumájához, a vereség következményeihez, a háború utáni nemzeti önvizsgálathoz kell visszakanyarodnunk. Ezért olyan fontosak a nemzet mibenlétéről gondolkodó Renannak a „külső legitimitásnak” (vagyis a legitim országtest kialakításának, határainak, illetve a legitim országtesthez tartozó területeknek) a problémái. És ez a magyarázata annak, hogy miért másodlagosak, ha ugyan nem teljesen elhanyagolhatók Renannak a „belső legitimitásnak” (vagyis a nemzethez való tartozásnak, a nemzet befogadókészségének, nyitottságának vagy zártságának) a problémái.
   Az univerzalista-racionalista hazafiság, amelynek Renan is örököse, nem vesz tudomást a népek közötti „lényegi” különbségekről: ettől a hazafiságtól teljesen idegen a nemzetfogalom etnicizálása. A katonai vereség után azonban Franciaországban is felerősödtek azok a törekvések, amelyek megpróbálták etnicizálni a francia nemzettudatot. De ezek a törekvések a nemzetek közti „lényegi” különbségekre, a nemzetek közti konfliktusokra, vagyis megintcsak a „külső legitimitásra” vetik a hangsúlyt.
    A hetvenes évektől fogva sokan úgy érzik, a válság újfajta hazafiságot követel, és hogy a katonailag gyönge és megalázott Franciaországnak is elkötelezettebb, dinamikusabb, a „faji”, etnikai értékeket jobban kidomborító, egyszóval „korszerűbb” hazafiságra van szüksége. Arról azonban még nincs szó, legalábbis a nyolcvanas évek közepéig nincs (ekkor, 1886-ban jelenik meg Édouard Drumont hírhedt pamfletje, a La France juive), hogy bárki is megkérdőjelezte volna egyes állampolgársággal rendelkező rétegek franciaságát [29] .
   Akárhogyan is, még jó egy évtized kellett hozzá, hogy a Strausshoz intézett két levélben, valamint a La guerre entre la France et l’Allemagne c. esszében kifejtett gondolatok megkapják végső formájukat.
    A nyolcvanas évek Renan számára a régen várt társadalmi elismerés évtizede. A Francia Akadémia 1878-ban nyitja meg előtte kapuit, 1883-ban pedig a Collège de France igazgatójává nevezik ki. Ennél magasabbra aligha juthat valaki a tudomány erősen hierarchizált világában. Renan, immár élete alkonyán, de teljes birtokában szellemi alkotóerejének, úgy érzi: most, hogy élete fő művét, A kereszténység eredetét [30] lassan befejezte, más tájakra, így az irodalom, az önéletrajz, a filozófiai dráma vagy a történetfilozófiai esszé területére is ki-kiruccanhat [31] . S amikor, viszonylag későn, az elitista Renan is elfogadja az új rendszert, ő lesz, Michelet és Victor Hugo mellett, a III. Köztársaság legnagyobb presztizsű szellemi vezetője. Így, amikor 1882. március 11-én a Mi a nemzet? c. előadását a Sorbonne-on felolvassa, mindenki előtt világos: az ország egyik legnagyobb szellemi tekintélye itt egy egész élet politikai tapasztalatát összegezi, legszemélyesebb hitvallását, politikai végrendeletét fogalmazza meg [32] .
    Ez a politikai végrendelet azonban nem is olyan egyértelmű, mint amilyennek első pillantásra látszik. Olvassuk csak el újra a nemzet renani meghatározását: „A nemzet: lélek, szellemi principium - mondja Renan. - Ezt a lelket, ezt a szellemi principiumot két dolog alkotja, amely azonban voltaképp egy. Az első a múltban gyökeredzik, a másik a jelenben. Egyik: emlékek gazdag örökségének közös birtoklása; másik: a jelenlegi érzés, a vágy arra, hogy egy közösségben éljünk, annak szándéka, hogy a jövőben is kama-toztassuk az osztatlanul kapott örökséget” [33] .
   A meghatározásnak, látnivaló, két eleme van. Mégis, sokan csak a másodikat hangsúlyozzák, mintha Renan csakis azt mondaná, hogy a nemzet kizárólag a nemzetet alkotó közösség színtiszta akaratának volna terméke, holott Renan nagyon is tisztában van azzal, hogy a puszta akarat, önmagában, még nem elegendő előfeltétele a nemzetnek: Renan azt mondja, hogy a tudatos választásnak a közös múltban, a múlt „birtoklásában” kell gyökereznie. Márpedig a múltat nem lehet választani, a múltat örökbe kapjuk, a múlt - van.
    Mindebből az következik, hogy a renani nemzetmeghatározás két eleme nem azonos minőségű (ugyanis egyik akaratlagos, másik nem), és mint ilyen, ellentmondásban van egymással. Az ellentmondás azonban csak látszólagos, hiszen a két elem (vagyis a tudatos választás mozzanata, a „mindennapos népszavazás” egyrészt, a múlt közös birtoklása [34] másrészt) korántsem oltja ki, hanem, épp ellenkezőleg, korlátozza, kijelöli, körülhatárolja egymás érvényességét: csakis ott lehetséges „mindennapos népszavazás”, csakis ott választhatunk szabadon, ahol ez a választás a múltban, a múlt „birtoklásában”, a hagyományokban gyökeredzik, és csakis ott vannak közös hagyományok, csakis ott lehet a múltat közösen „birtokolni”, ahol ez a nemzetalkotó döntés, ha csak implicit formában is, de megszületett.
    Másrészt, ennek a két nemzetalkotó tényezőnek korántsem ugyanaz a szerepe: a nemzethez tartozás többnyire nem is tudatos, csak akkor fogalmazódik meg aktívan, amikor megkérdőjelezik a nemzet határait, amikor a nemzet másik nemzettel kerül konfliktusba. Ilyenkor, mondja Renan, a vitatott területen élők szándéka a döntő. Amikor azonban a nemzet kohéziójáról, vagyis a nemzeti összetartozás-érzésről van szó, Renan inkább a meghatározás másik elemét, a múltnak, illetve a hagyománynak (pontosabban a múlt, a múltbeli konfliktusok elfelejtésének) jelentőségét hangsúlyozza, mintha a nemzetet csak valamiféle „össznépi amnézia” tarthatná egyben, olyan amnézia, amely megakadályozza a lelkileg már feldolgozott traumák időnkénti felidézését. Vagyis, mindent összevéve, nem a „holt” történelem a fontos a nemzet renani meghatározásában, hanem az a történelem, amely - a felejtés ellenére vagy következményeként - elevenen él a közösség tagjaiban, és amelyet akár „kollektív emlékezetnek” is nevezhetnénk [35] .
    Mindebből az következik, hogy e meghatározásban talán nem is a tudatos választás a döntő (holott általában ezt tartják leglényegesebb elemének), legalábbis békeidőben nem, hanem a felejtés (vagyis a freudi értelemben vett elfojtás): ez az igazi cementje, ez az igazi kötőanyaga Renan szerint az összetartozásnak. (Ezt a Renan-féle feledéselméletet, azt hiszem, a holocaust sem cáfolja, hiszen más össztársadalmilag, vagyis a nemzeti közösség szintjén, és megint más a hétköznapokban, az egyén szintjén elevenen tartani egy emléket.)
    Mai szemmel nézve a dolgot, a renani nemzetmeghatározásnak nem is ebben az ambivalenciában rejlik a gyöngéje, mint inkább abban, hogy Renan - némiképp egyoldalúan - csak a nemzeti hovatartozás „passzív” (közösségi) dimenziójára összpontosít, és elhanyagolja a nemzeti hovatartozás, a „honpolgárság” aktív (egyéni) dimenzióit. Dehát bírálhatjuk-e Renant, amiért neki a nemzeti közösség összetartozásának történeti vizsgálata volt fontos, nem pedig annak körvonalazása, hogy mi is az előfeltétele a honpolgári jogok tudatos gyakorlásának, a honpolgárok politikai felelősségének?
    Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Renannak nem az volt a fontos, ami nekünk, és hogy mi nem úgy olvassuk ezt az alapszöveget, mint ahogyan Renan kortársai. Mindenesetre, különös iróniája a történelemnek, hogy - Renan minden fogyatékossága ellenére - egy olyan gondolkodó nézeteit érezzük legkorszerűbbnek a nemzeti(ségi) kérdés mai vitájában, akit sokáig divatjamúltnak tartottak.
    Igaz, Renan ezen egyáltalán nem csodálkozott volna: „Aki arra törekszik, hogy a jövő igazat adjon neki - írja a Mi a nemzet? legvégén - annak olykor bele kell nyugodnia, hogy nevetségesen divatjamúlt" [36] .


 

[1] Renan, Mi a nemzet? Ford. Réz Pál, in Eszmék a politikában: a nacionalizmus, szerkesztette Bretter Zoltán és Deák Ágnes, Tanulmány Kiadó, Pécs, 1995, 182. o.

[2] V.ö. Patrick Weil, La France et ses étrangers. L'aventure d'une politique de l'immigration, 1938-1991. Paris, Calmann-Lévy, 1991. Új kiadás: Gallimard, coll. Folio/Actuel, 1995.

[3] Renan, id. mű, 172-173. o.

[4] Renan, id. mű, 175. o.

[5] Renan, id. mű, 177. o.

[6] Renan, id. mű, 179. o.

[7] A „race” szónak, persze, Michelet-nél és Renannál nem egészen ugyanaz a csengése, mint később: Michelet és Renan inkább csak metaforikusan alkalmazza a kifejezést. A michelet-i és renani „race”-nak tehát nincs semmiféle biológiai konnotációja; leginkább talán az „emberfajta”, „néptípus”, „népcsoport” szavakkal lehetne körülírni a jelentését.

[8] Renan, id. mű, 181-182. o. Tegyük hozzá: ez az a pont, ahol Renan túllép Michelet nemzetfelfogásán: „Franciaország története a francia nyelv történetével kezdődik. A nyelv a legfontosabb jele a nemzeti összetartozásnak" kezdi Michelet az Histoire de France III. kötetében közreadott Tableau de la France c. híres tanulmányát. V.ö. Jules Michelet, Tableau de la France, préface de Georges Duby, Éditions Complexe, Bruxelles, 25. o. (A dolgozat összes francia hivatkozását - a Mi a nemzet?-ből vett idézetek kivételével - saját fordításban közlöm.)

[9] Renan, id. mű, 182. o.

[10] Renan, id. mű, 185. o.

[11] Ahogyan Franciaországtörténetének 1869-ben készült híres előszavában írja: „Franciaországot Franciaország tette azzá, ami; a faj végzetes eleme csak másodlagos ebből a szempontból. Franciaország tulajdon szabadságának gyermeke. Az emberi fejlődésben az az eleven erő a legfontosabb, melynek ember a neve”. Michelet, Histoire de France, Paris, Librairie Hatier, coll. „Les classiques pour tous”, 6-7. o. V.ö. Philippe Forest, Qu'est-ce qu'une nation? Littérature et identité nationale de 1871 à 1914, Paris, Pierre Bordas, 1991, 45. o.

[12] A La Cité antique c. mű szerzője (a könyvet mellesleg a századfordulón magyarra is lefordították) előbb a strasbourg-i egyetemnek volt történelemprofesszora, majd a francia-porosz háború után a párizsi École Normale Supérieure-re nevezik ki.

[13] Idézi Philippe Forest, id. mű, 45. o.

[14] V.ö. Gérard Noiriel, Polulation, immigration et identité nationale en France, XIXe-XXe siècle, Paris, Hachette, 1992, 22. o.

[15] Az előadás, még 1882 márciusában, előbb füzet formában jelent meg az Association scientifique de France kiadásában, majd Renan Discours et conférences c. 1887-es kötetében a párizsi Calmann-Lévy kiadónál. Az esszé magyarul először a HOLMI 1974. augusztusi számában látott napvilágot Réz Pál fordításában.

[16] Elzász-Lotharingia parlamenti képviselői már 1871. február 17-én, vagyis jóval a tárgyalások megkezdése előtt hűségnyilatkozatot tettek Franciaország mellett a Bordeaux-ban ülésező Nemzetgyűlésben, és tiltakoztak a Németországhoz való csatolás ellen: ezt a tiltakozást a képviselők március 2-án is megismétlik, amikor a Nemzetgyűlés jóváhagyta a versailles-i szerződést. A tizenöt képviselő, akit Elzász-Lotharingia küld a Reichstagba, még 1874-ben is tiltakozik az elcsatolás ellen, és a tiltakozást az 1881-es és az 1887-es választások után is megismétlik. V.ö. Raoul Girardet, Le nationalisme français, Paris, Le Seuil, 1983, 37-38. o.

[17] Idézi Joël Roman, in E. Renan, Qu'est-ce la nation? et autres essais politiques. Textes choisis et présentés par Joël Roman, Presses Pocket, 1992, 14. o.

[18] V.ö. La guerre entre la France et l'Allemagne, in Ernest Renan, id. mű, 80. o., illetve Ernest Renan, La réforme intellectuelle et morale, Éditions Complexe, Bruxelles, 1990, 123-166. o.

[19] V.ö. Jean-Marie Paul, D.-F. Strauss, 1808-1874. Les Belles Lettres, 1982.

[20] Idézi Joël Roman, in E. Renan, id. mű, 15. o. Renantól mellesleg mindig is idegen volt a hazafiaskodó őrjöngés, a korlátolt sovinizmus. Jó példa erre az az incidens, amely a Brébant étterembeli vacsorán történt, és amelyet 1870 szeptemberében Edmond de Goncourt is feljegyzett naplójában. Renan itt azt fejtegeti, hogy a német nép mennyire tökéletesebb, mint a francia, mert míg a protestantizmus megedzi, a katolicizmus csak elkorcsosítja a nemzetet. Szó szót követ, majd az egyik vacsoravendég odakiáltja Renannak: „Hát csakugyan nincs más megoldás, csak hogy bosszúra neveljünk egy egész nemzedéket?” Majd: „-Bármit, csak azt ne! - kiabál Renan, és felugrik, pipacsvörösen az indulattól. - Csak bosszú ne legyen! Inkább vesszen Franciaország! Inkább vesszen a Haza! Van azért a Haza fölött is valami, ott a Kötelesség, a Józanész birodalma. - Nem igaz! - ordít mindenki az asztal körül. - A Hazánál semmi sem előbbre való! [...] Renan feláll, imbolygó léptekkel körüljárja az asztalt [...]. Majd odamegy az ablakhoz, és lenéz az odalent gondtalanul fel-alá hullámzó párizsi tömegre: - Látják, csak ez fog megmenteni minket, ennek a népnek a puhánysága...” (1870. szeptember 6., kedd) Edmond et Jules de Goncourt, Journal, Mémoires de la vie littéraire, texte établi és annoté par Robert Ricatte, Paris, Robert Laffont, 1989, II. köt., 276-279. o. V.ö. Henriette Psichari, Renan et la guerre de 1870, Paris, Paris, Albin Michel, 1947.

[21] Ez a Renan-Strauss vita furcsamód hasonlít a Fustel de Coulanges-Mommsen vitára: 1870-ben Mommsen három nyílt levelet tett közzé a La Perseveranza c. olasz lapban; ezekben a levelekben igazolja az Elzász-Lotaringiára benyújtott német igényt, és élesen bírálja a francia sovinizmust. Fustel de Coulanges 1870. október 27-én válaszol Mommsennek, és válaszában - amelyet L'Alsace est-elle allemande? címen tett közzé a La Revue des deux mondes c. folyóiratban - a Renanéhoz hasonló fogal-makban fejti ki érveit.

[22] A levélváltás teljes szövege Joël Roman már idézett szövegválogatásában olvasható, E. Renan, id. mű, 107-163. o.

[23] Válaszában, amelyet a La réforme intellectuelle et morale c. kötetében tett közzé, a Strauss-féle füzetre is kitér: „...olyan megtiszteltetésben részesített - írja Renan gyilkos iróniával -, amelyre különösen érzékeny vagyok. Lefordította és az Ön két levelével együtt füzetben adta közre az Önhöz intézett levelemet. Úgy intézkedett, hogy a német hadirokkantak javára fordítsák a füzet eladásából befolyó összeget. Isten őrizz, hogy most kicsinyes szemrehányásokkal illessem a szerzői jog ürügyén! Utóvégre a mű, amelynek az Ön jóvoltából én is szerzője lehettem, emberbaráti aktus, és mély hálával tartozom Önnek, ha csenevész prózámmal sikerült néhány jó szivarhoz juttatnom azokat, akik kirabolták a sèvres-i nyaralómat, hiszen lehetővé tette számomra azoknak a jézusi tanításoknak a gyakorlását, amelyek énszerintem a leghitelesebbek közül valók. De engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét egy apróságra. Ha Ön történetesen felhatalmazna valamelyik írásának közzétételére, soha eszembe nem jutna, hogy a francia hadirokkantak javára jelentessem meg. Ön csak a célt látja maga előtt, semmi mást; és elvakultságában figyelmen kívül hagyja, amit mi, megfásult finomkodással, úgy nevezünk, hogy tapintat és jóízlés.” (E. Renan, id. mű, 152. o.)

[24] E. Renan, id. mű, 120. o.

[25] E. Renan, id. mű, 127. o. A La guerre entre la France et l'Allemagne c. tanulmányában mellesleg Renan még egyértelműbben fogalmaz: „Az egymástól független nemzetiségek elve korántsem alkalmas rá, mint sokan gondolják, hogy megszabadítsa az emberiséget a háború csapásától; épp ellenkezőleg, tartok tőle, hogy ha a nemzetiségi elvvel váltjuk fel a legitimitás szelíd és atyai jelképét [vagyis a dinasztikus elvet - Á.P.], akkor ez az elv fajok közötti öldökléssé vadítja a népek egymással vívott háborúit, és egykettőre kiiktatja a nemzetközi jogból azt a mértéktartást és civilizáltságot, amelyek a valamikori dinasztikus csetepaték velejárói voltak” (E. Renan, id. mű, 105. o.).

[26] E. Renan, id. mű, 128. o.

[27] A Trianon utáni hivatalos magyar külpolitika, amely előszeretettel hivatkozott Elzász-Lotaringia elcsatolására (mégpedig abban a reményben, hogy ezzel jobban meg lehet értetni Franciaországgal, milyen nagy trauma Magyarországnak Erdély és a Felvidék elvesztése), sohase értette, hogy a franciák miért válaszolnak olyan ingerülten erre a magyarok szerint nagyon is logikus Erdély-Elzász párhuzamra. A Renan-Strauss vita azonban megvilágítja a rejtélyt: a magyar politikusok úgy céloztak Elzász-Lotharingia elcsatolására (amelynek francia hovatartozását természetesen nem vonták kétségbe), hogy közben, bár ennek aligha voltak tudatában, olyan érveket sorakoztattak fel igazuk védelmében, amelyek a franciákat a „fajra”, nyelvre hivatkozó és Elzászt magának követelő német nacionalizmusra emlékeztették.

[28] E. Renan, id. mű, 155. o. Renan jól látja, hogy ez a fajta érvelés a németekre éppen olyan hát-rányos, mint a franciákra. A poroszok a német egységet a franciák rovására hozták létre. Renan azonban figyelmezteti őket, hogy nem telik bele sok idő, és az oroszok, ugyane logika szerint, majd a németek rovására fogják tető alá hozni a szláv egységet a német birodalom keleti részén.

[29] Jóllehet az antiszemitizmus és az idegengyűlölet igen fontos szerepet játszott a nemzetfogalom etnicizál(ód)ásában, mindez csak a nyolcvanas évek második felétől és csak szűk körben éreztette hatását. Mindez nyilván összefügg azzal, hogy ekkortájt, vagyis a nyolcvanas évek elején-közepén tetőzik az ország történetének első nagy bevándorlási hulláma, valamint - ezzel összefüggésben - az idegengyűlölet első nagy hulláma. V.ö. Gérard Noirel, Le Creuset français, Histoire de l'immigration XIXe-XXe siècles, Paris, Le Seul, 1988; Patrick Weil, id. mű; Joseph Rovanm, „Des Français contre les immigrés”, L'Histoire, n˚ 57, 1983/június, 6-17. o.; újabban: „La France et ses immigrés”, L'Histoire, n˚193, 1995/november.

[30] A sorozat utolsó kötete, a Marcus Aurelius 1882-ben jelent meg.

[31] A Souvenir d'enfance et de jeunesse (magyarul: Ifjúságom, ford. Bíró Sándor, Dante, é. n.), amely a XIX. század második felének legkáprázatosabb visszaemlékezése, 1883-ban jelenik meg.

[32] Ahogyan ő is maga írja a Mi a nemzet?-ről a Discours et conférences előszavában: „Minden szót a lehető legnagyobb körültekintéssel vetettem papírra: ez az én hitvallásom [...], és csak az a kívánságom, hogy amikor - a nemzet, nemzetiség, faj szavak végzetes kétértelműsége miatt - az egész emberi civilizáció belezuhan a semmibe, jusson majd eszébe az akkori nemzedéknek ez a húsz oldal...” E. Renan, id. mű, 57. o.

[33] Eszmék a politikában: a nacionalizmus, id. mű, 185. o.

[34] Ahhoz, persze, hogy a múltból közösen birtokolt múlt, közös hagyomány legyen, egyfajta narratív újrafeldolgozás, a történelmi örökségnek a „birtokba vétele” a nemzeti perspektívába való beágyazása is szükséges. Ennek a feladatnak eleget is tett Franciaországban a XIX. század romantikus-pozitivista történetírása. V.ö. Etienne Tassin, „Identité nationale et citoyenneté politique”, Esprit, 1994/január, n˚ 198, 103. o.

[35] Gérard Noiriel, Population, immigration et identité nationale..., id. mű, 22. o.

[36] Eszmék a politikában: a nacionalizmus, id. mű, 187. o.

 
¤ lap tetejére