Esterházy Péter
A szavak csodálatos életéből
(A Mindentudás Egyetemén elhangzott előadás szövege)

 Tekintsük A halmazt. Ez legyen a prímszámok halmaza. Egy pozitív egész számot prímszámnak nevezünk, ha 1-en és önmagán kívül más egész számmal nem osztható. Az 1-et nem tekintjük annak (noha!), de ilyen a 2, 3, 5, 7… és így tovább. B halmaz legyen a valaha élt magyar írók halmaza, tehát ha valaki magyar író, akkor benne van, és ha benne van (most az mindegy, hogy nyakig vagy bokáig), az magyar író. Írónak azt nevezzük… hát lényegében, amit prímnek, hogy az egyen és önmagán kívül ne legyen más osztója (lásd még: a mindenséggel mérd magad!), ha pedig valaki író és magyarul ír, az magyar író. (Ez a felfogás tehát nem tud értelmet tulajdonítani a „magyarul ír, de nem magyar író” kifejezésnek, illetve ez barokkos kifejezése annak, hogy illető nem író.) – Ez a prím váratlanul tényleg jó definíció, vannak pl. az ikerprímek, 11-13, 17-19, Goethe és Schiller, Arany és Petőfi, Stan és Pan. 
Eddig valahogy így kezdődtek itt az előadások, tudósok beszéltek, tudósok, akik tehát tudnak valamit, és erről a tudásukról itt beszámoltak, mi a meleg víz?, molekulák, Brown-mozgás (vagy Browning? előkapta 38-as browningját s ettől fölmelegedett a víz?), mindenesetre szakszerűség, jól definiált kérdésekre szeriőz válaszok.
Most azonban egy író áll itt, s elég, ha csak az író Örkény István által kiemelt jelentésére gondolunk: a vaj köpülésekor megmaradó, tejszerű, savanykás folyadék, s már gyanítható, ma ez itt nem lesz ilyen egyszerű.
Ebben az „író beszélben” nem csak az író problematikus, hanem a beszél is. Megszoktuk, hogy manapság mindenki beszél, egyszer csak ott egy mikrofon – nagypapa, hallasz? -, és beszélni kell, háziasszony, focista, táblabíró, hivatásos pederaszta és amatőr bélyeggyűjtő, mindegy, csak beszéljen. Folyamatosan műsoridő van. De az író hangsúlyozottan nem beszélő-állat, hanem író-állat, én is, ahogy a költő mondja (én), „leginkább papírközelben vagyok én”.

  [miben hasonlít az író a kőműveshez?]

Szokták mondani, az író szerszáma a nyelv. Ez majdnem igaz. Én szívesen látom az írót, magamat – mint kézművest. Még inkább kőműves. Kőmíjjes. Tégla, malter, rakni, nő a fal, leomlik, újra, föl-le, Kelemenné, szóval valami nő.
Itt kicsit megállnék mutatni valamit. A mondat arra lehet példa, hogy nemcsak én írom a mondatot, az is írja önmagát. Vagy másképp: hogy a nyelv is szerző. Egy más szempont szerint ezt úgyis lehet fogalmazni, hogy az rossz jel a munka minőségét illetően, ha csak az van a könyvünkben, amit beletettünk.
Jobb korokban ezt elfogadták közvetlen Isten-bizonyítéknak.
Szóval a következő történt (ezt persze becsületszóra kell elfogadniuk, így nincs bizonyító ereje, de nem is bizonyítani akarok, hanem mutatni): tehát írtam, hogy rakosgatjuk a téglát, nő a fal, és akkor eszembe jutott, hogy hány és hányszor kiderül, hogy amit fölraktunk estére, leomlott reggelre, hogy az nem is fal volt, hanem legjobb esetben árok – gondolatjel: ha egy napot végigírok és másnap sorról sorra kihúzom, tehát nem marad semmi, az két nap jó munka, nulla linea, sine dies –, innen logikus ugrás a Kőműves Kelemenné, aki nemdebár nő. Az én kis linkségem már nem emlékezett, csak a nyelv, hogy a mondat elején volt már egy nő, de nem asszonyállatként, hanem igeként, cherchez la verb!
Én személy szerint jó barátságban vagyok a nyelvvel – nyelven a magyart értem –, illetve ő van velem barátságban, megengedi ezt a barátságot, mert az még igaz lehet, hogy a kolléga volt az úr, a vers csak cifra szolga, ám végül is a nyelv az úr.
Ezért van az kérem, hogy hűséggel nem az országomnak, nem hazámnak tartozom, nem az osztályomnak, ha van, nem a családomnak, hanem egyes egyedül a nyelvnek tartozom, a magyar nyelvnek. Jó társaságban vagyok.
A barátságról jut eszembe Balassa Péter, a nyáron halt meg, neki ajánlom ezt az előadást.

 [szerepelt-e a 7x8 a kommunista 1x1-ben?]

 Tapasztalataink jórészt a diktatúrából valók, nyelvi tapasztalataink is. A diktatúrákat szenvedélyes, mit ne mondjak, vérmes kapcsolat fűzi a nyelvhez, elég ha Orwell 1984-ére utalok, a Newspeak-re, az új nyelvre, az Újbeszélre. Mert az embereket meg lehet félemlíteni, és akkor az emberek megijednek, és mindent bevallanak és mindent elfelejtenek. A nyelv azonban fütyül a diktátorokra, még csak nem is röhög rajtuk, csupán vállat von, ezért igazuk van a diktátoroknak, ha meg akarják változtatni. De a nyelvet nehéz megváltoztatni. A nyelv persze nem jó és erkölcsös, azaz nem úgy van, hogy utálja a diktatúrákat és szereti a szabadságot, a nyelv van, s a van-t nehéz megváltoztatni.
De ha van, van a diktatúra is. És annak is van nyelve, teremt magának. Megdöbbentő és lefegyverző, már-már megható, hogy a Kádár-diktatúra mennyire egyetlen szótól függött. Legitimitását (maga előtt) és erejét az adta, hogy ellenforradalomnak nevezte a forradalmat. Illetve mi neveztük annak, pontosabban ki annak nevezte, ki nem, a társadalom mint olyan annak nevezte, de az embereket lehetett e szerint osztályozni. Ellenforradalmat mondott, aki így gondolta vagy nyíltan behódolt vagy elege volt már az egészből és nem gondolt semmit, a nyíltan ellenszegülő forradalmat mondott (ezeket kis túlzással egy kézen meg lehetett számolni, mostanra már több száz Síva kéne). És aztán volt a nyíltan semmilyen, ez volt a Kádár-rendszer nagy leleménye, hogy ezt engedte, sőt támogatta, ennek szava az 56-os események volt, később kis iróniával (bár hogy hová mutatott az irónia hegye, nem tudni): 56-os sajnálatos események.
Amikor a New York-i terrortámadásra a szeptemberi események megjelölést halljuk, a mi diktatúrán edzett fülünk hallja ezt a kis torpanást, dadogást, enyhe zavart, hogy mondanának is valamit meg nem is, sőt: gondolnának is valamit meg nem is.
A diktatúra nyelve a csönd, a halálos, végtelen, mozdíthatatlan csönd. Én már csak a gyöngített változatot ismertem, a lágyat, a szoft pornót, ennek nyelve a hallgatás, épp a diktatúráról való hallgatás, mert a gyönge diktatúra is diktatúra, a gyönge is erős, fölzabálja az alattvalók életét. Kádár alatt mindenki konkrétan 56-ról hallgatott. A szorzótáblában nem is szerepelt a 8 x 7. A 7 x 8 sem, minthogy ez a szorzásfajta kommutatív.
A szavak életéről beszélünk, 56-nak viharos volt az élete, 56-nak mint szónak, mint magyar szónak. Mutatok egy példát a változó időkre. Ha mondjuk a 70-es években leírtuk volna ezt a szép négy pozitív és egész számot, 54, 55, kicsi torpanás, botlás és félrenyelés, 57, 58, és föléje írtuk volna, hogy Négysoros, akkor egy igazi bátor hazafias verset kapunk, vélhetően nem remekmű, de a hiányzó mágikus szám érzékletesen fejezi ki a magyar nép örök szabadságvágyát, és így tovább, tényleg ott lüktet a Gottfried Bennt idéző új tárgyiasság, mely mintegy Petőfi Sándor okos lelkesültségével ötvöződik.
Elmúltak a csúf idők, s ha most megpróbálkozunk így evvel a négy számmal, avval csak azt dokumentáljuk, 54, 55, 57, 58, hogy nem tudunk számolni. Hová lett a számok e sorrendjéből a szabadságvágy, és Benn és Petőfi? Elvitte a kiscica, vagyis a kivonuló szovjet katonák, vagyis a demokrácia. Ha nem kell sejtetni, akkor nem is lehet sejtetni. Akkor beszélni kell, gondolkodni, mérlegelni, állást foglalni. Túlélőkből élők lettünk.
Mindez nagyon mulatságosan tanulságos, de hogy dermesztően félelmetes is, azt akkor látjuk, ha elgondoljuk, hogy ez a négysoros (mely a mái napig lappang) tényleg nem jelenhetett volna meg nyolcvankilenc előtt. És nem minőségi okokból. Remélem, egy mai húszéves számára ez egyszerűen elképzelhetetlen.
Pedig így lett volna. Hisz már az is elegendő volt, hogy Nagy Gáspár a főnévi igenév NI végződését nagy betűvel szedesse, és az ötvenhatról való kussolás és a rossz lelkiismeret ebben – a költői intencióknak megfelelően – azonnal fölismerte a kivégzett miniszterelnök Nagy Imre nevét, következésképp betiltás, letiltás, vegzálás.
Amúgy a Négysoros cím a magyar irodalomban már foglalt a Pilinszky-vers által. Ezt a verset, amely 1956 júliusában jelent meg, nem érinti a szovjet katonák ki-bemasírozása. Ezt is jegyezzük meg.

[bepiszkolódnak-e a szavak?]

 A szavak múltjának ismerete nem írói szakföladat, hanem mondhatni hazafias kötelesség, mindenesetre szükséges (ha nem is elégséges) föltétele az európai társalgásnak. Ha egy szót bepiszkoltak, vagyis piszkos fráterek elhasználtak, akkor ez a használat is hozzá tartozik a szóhoz. Ha akarjuk, ha nem. Ez nem döntés, nem elhatározás kérdése.
Ha az élettér kifejezést mérnök vagy belsőépítész használja, nem történik semmi. De ha már a „magyarság életteréről” beszélnénk, szándékaink legyenek bár a legnemesbek, ott üvölt a szó mögött az egész náci vircsaft. Vagy finoman szólva nem szerencsés a romák lakásproblémájának végső megoldásáról beszélni, egyrészt mert nyilvánvalóan hazudnánk, másrészt azonnal betemetne minket az Endlösung nyomasztó árnya.
Tévedés ne essék, ez nem politikai kérdés, hanem nyelvi kérdés. (Bár az igaz, hogy az meg politikai kérdés…) A nyelv erősebb. Annak idején nem értettük, hogy mért lett nemzetközi botrány abból, hogy a Fradi-Ajax meccsen „huhogtak” (ti. ha egy színes bőrű ért a labdához). Azt hittük, hogy ez csupán a nagyképű hollandok fölényeskedése. A hollandok valóban nagyképűen fölényeskedtek, de a huhogás, mely sokkal gyakoribb vagy gyakoribb volt a nyugati futballpályákon, mint nálunk, az olyasmit jelent, mint „büdös nigger”. Csak föl kell lapozni a nem létező szótárt. És erre hiába mondjuk, hogy mi ezt nem úgy értettük. Mi ezt nem akartuk mondani. Helyes, akkor meg kell tanulni a nyelvet, semmi nem indokolja, hogy ezt sértődötten ne tegyük meg, és akkor azt mondjuk, amit gondolunk. Többé-kevésbé.
De hát nem abszurd ez? Azért mert egy vacak náci vagy nyilas használta ezeket a szavakat, azért én ne használhassam? Igen, azért. De én a szót az eredeti értelmében használom! Nincs eredeti értelem, hanem van, ami van. De hát ez a szabadságom korlátozása! Valóban az. Ha nem történt volna meg mindaz, ami megtörtént, nem kerültünk volna ebbe a helyzetbe. De a 20. század, maradjunk ennél a szónál, abszurditásai után nem ez a legkevesebb, ez a figyelem, ez az óvatosság, ez az önkorlátozás? Nem másnak teszünk gesztust, nem mások történetéről van szó, hanem a miénkről, érzékenységünk nem udvariasság, hanem erkölcs.
Nem véletlen, hogy példáim a fasiszta diktatúrából valók, ez nem a sokat emlegetett kettős mérce, hanem rasszizmusban egyszerűen jobbak a nácik, a nyilasok, gazdagabb a nyelvük, mert ebben gazdagabb az életük, megígérték, hogy kiirtják az emberiség egy részét, és kiirtották az emberiség egy részét, ezzel szemben a kommunisták megígérték, hogy mindenki egyenlő lesz, és kiirtották az emberiség egy részét. A két dolog, látjuk, nem azonos, innét a példatár féloldalassága.

 [az irodalom mint fürkész]

 

Az irodalom – a filozófiával, a vallással, a tudománnyal – a lét titkait fürkészi. Azon írók könyvei is, akiknek ez a vallomás túl sok, akik le nem írnák ezt a mondatot – én is ilyen vagyok, csak én leírom. Ez a fürkészés komoly dolog, és ebben az értelemben az irodalom komoly. Ám ezer arca van, mert Vörösmarty sötét, nagy költeményei ugyanúgy fürkésznek, mint Weöres egy szavas verse (tojáséj) vagy akár egy laza limerik, ki akkor jó, ha jól megrímelik.
Van, aki azt szeretné, ha az irodalom is világos kérdésekre világos válaszokat adna, két derékszögű író négyzetének az összege és így tovább. Egyáltalán, hogy valljon színt. Az irodalom azonban inkább színeket vall, az igen-nem-hez, a bináris világhoz nem kell író, az főként a talánhoz meg a lehethez kell. Az irodalom bonyolult. Tandori szavával: bonyi. Nem gonosz posztmodernek vagy ásatag naturalisták bonyolítják, hanem eleve az. Nem túl bonyolult, hanem bonyolult. Ez a természete. Az a bizonyos fürkészés teszi az irodalmat bonyolulttá, vagyis ő maga. Akkor is bonyolult, ha egyszerűnek hat, ezt olykor a nagy írók tudják, ez (is) a nagyságuk.
A bonyolulttól nem kell félni, a zavarostól kell félni.
A mai olvasó olykor ingerülten elégedetlen a mai irodalommal. Hol a történet, hol vannak a szerethető figurák, hol az élet? Ha harc, hát legyen harc, én is olvasó vagyok, én meg az olvasóval vagyok elégedetlen.
Nincs történet? Nincs íve az elbeszéléseinknek? Hát mért nem tetszik olyan életet élni, amelynek íve van? És mért tetszik események helyett események valószínűségével dolgozni, és mért tetszik össze-vissza beszélni a fényről, hol azt állítván és bizonyítván, hogy az hullám természetű, hol meg azt, hogy részecske, és mért tetszik sunnyogni, ha valaki egyszerre szeretné tudni egy elemi részecske helyét és sebességét, és mért tetszik faksznizni az idővel is annyit, relatíve sokat?
Mért tetszik pszichoanalitikushoz járni, vagyis mért tetszik lábjegyzetelni a saját életét, mért tetszik álldigállni a saját élete mellett, mért nem tetszik átélni, mért csak reflektálni, reflektálni? Mért nem tetszik elfeledkezni az életről, épp azáltal, hogy élni tetszik?
Mért tetszik folyton rohanni? Mért nem tetszik egy aranykorban élni?
Mért tetszik újra meg újra új életet kezdeni, mért nem tetszik tudomásul venni, hogy egy életünk van, mért nem tetszik tudni, hogy egy életem, egy halálom, mégis megpróbálom, mért nem tetszik…
Anyám pedig azt mondta, hogy tetszikezni pedig nem tetszikezik az ember, fiam. Mire én mélyen a szemébe néztem, bárhol a világban fölismerem ezt a kékes szürkét, mintha könny csillant volna, ez most hogy jön ide, és azt mondtam:

Irgalom, édesanyám, nézd,
Jaj, mama, kész ez a Zelőadás is.

'Az M&H Communications, a szöveg és a képek jogainak tulajdonosa a anyagokat díjmentes, szabad közlésre ajánlja fel'.

 
¤ lap tetejére