Payer Imre
Az ideológiakritikától az irónia irányába
(Petri György költészetének nyelvi magatartása)

   Az ezredforduló magyar költészetének recepciójában egyre inkább körvonalazódik az a tapasztalat, hogy a Petri György életművével kapcsolatos értelmezői kérdéseknek többször is megváltozott az irányultsága, s mindez a posztmodern korszak-küszöb jelentés átalakító voltára is rámutat(hat). A horizontmozgásra rákérdező perspektíva eszerint éppen abban lehet érdekelt, hogy megmutassa, miképpen válaszol Petri életműve a megváltozott interpretációs kérdésekre, nevezetesen arra, hogy a posztmodern korszak-küszöb utáni években miképpen került előtérbe ideológia(kritika)/irónia kérdése ebben a kontextusban. Az ideológia ebben az esetben nem jelentett mást, mint a liberalizmust, az irónia koncepciója pedig nem annyira Paul de Man teóriájának értelmében , inkább - a társadalmi, szociológiai, pragmatikai diszkurzív jelentésalakuláshoz közel álló - Richard Rorty elmélete alapján gondolódott el. Rorty az ironikus emberrel kapcsolatban három feltételt említ. "Az "ironikust" úgy fogom definiálni, mint aki a következő három feltételt teljesíti. (1)Radikálisan és folyamatosan kételkedik saját jelenleg használt szótárában, mivel nagy hatással voltak rá olyan más szótárak, amelyeket más emberek vagy könyvek tartottak végsőnek, (2) tudja, hogy a saját jelenlegi szótárában megfogalmazott érvek sem alátámasztani, sem eloszlatni nem képesek szótárával kapcsolatos kételyeit, (3) amennyiben saját helyzetéről filozofál, nem gondolja, hogy szótára másokénál közelebb lenne a valósághoz, hogy kapcsolatban lenne egy rajta kívül álló hatalommal. Filozofálásra hajlamos ironikusok a szótárak közti választást nem úgy tekintik, mintha egy semleges és egyetemes metaszótárban válogatnának, vagy a látszatokon át a valósághoz törnének utat, hanem egyszerűen mint a régi lecserélését egy újra." Következzék két idézet. Az első Petri György első kötetéből, az 1971-ben megjelent Magyarázatok M. számára címűből. A második az 1993-ban kiadott Sár című kötetből való.

-A világ nem hajlik kebelemre.
És művészetem is! Lehet, Téged
mulattatnak az aenigmatikus
versek: csupa célzás valamire.
De igazi fegyvert nem foghatok
ellenségeim ellen.


Mert bensőnkben van hely!
Lévén bensőnk híg káprázat, csalóka
semmi, gyávaságunk szépneve,
a gyermeteg Szellem jutalma: halpénz
- halotti címerünk.
(Strófák ***-hoz)

Az áhított tökélyt elérni nem fogom.
A kritériumaim szerint
elismerhető igazságnak
közelébe sem férkőzhetek.
("Ötven felé")

   A magabiztosság és ezzel összefüggésben a biztos kritikai pozíció bizonytalanná válik. Látnivaló, hogy egyre hangsúlyosabb a koherens ideológiakritikai szellemiségtől való eltávolodás az irónia irányába. Ugyanakkor bizonytalan maradt a recepcióban, hogy az iróniára jellemző szkepszis vajon eléri-e a totális kételkedést vagy (a modernség episztéméjén belül) ésszerű marad. Mindenesetre Petri életműve a korszakküszöbön innen a szembenállás attitűdjével - modernista attitűd - a korszakküszöbön túl az irónia alakzatának értelmezői játékba hozásával hatott.
   Mindazonáltal Petri György azok közé a költők közé tartozik, akiknek munkássága hangsúlyozottan úgynevezett interkanonikus pozícióba került. Tehát egymástól teljesen eltérő értelmező-közösségek értenek egyet abban, hogy jelentős költővel állnak szemben. E kanonizációs folyamat(ok)ban éppen az helyezhető kérdésbe, milyen értelmezési horizontból, mely értékpreferenciák alapján alakult ki ez a jelentőségtulajdonítás. Mennyiben erősítik, gyengítik, teszik viszonylagossá egymás ítéletét, illetve a Petri-költeményekből mint szövegpartitúrákból miképpen dekódolhatóak azok az érvelések, amelyekkel összefüggenek az ítéletek. Mi a viszonya az ideológiakritikai értékelésnek az új szenzibilitás kánonjával? A magyar kultuszellenes költészet mennyiben hozható összefüggésbe a posztmodern világirodalom bizonytalanítás jegyében álló kánonképzésével?
   Áttekintve a Petri-recepciót, a 80, 90-es években három értelmezési iránya lett kanonikus Petri György költészetének. Mind a három túlnyomórészt a költői reprezentativitás változásának kérdéskörével foglalkozott. Akár a térségre jellemző társadalom-politikai diskurzus-szituációból is érthető módon, hiszen a kelet-európai költőszerep transzparens jellegének ellehetetlenülése összefügg a baloldali metanarratíva széthullásával. Talán ez is az oka annak, hogy egyik „korszak-verse” immár lépten-nyomon idéződik, már-már történelmi hivatkozás alapjává vált.

Vastag por alatt,
a meleg
padlástérben hallgat
egy szétszerelt világ.

(…)

Ünnepi költők helyett
most majd a szél mond verseket,
kerge port mond és vibráló hőt
a betontér felett

(…)

Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra
naponta emlékeztetem magam.

És nem bocsájtok meg senkinek.

Pattogzik
szörnyű magányunk,
mint a napon a rozsdás sinek.
(Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből)

De idézhetnénk egy másik költeményt is:

…………….A gyalázatos
otthonosságról most beszéljek,
mellyel zűrzavaromban járok?
Hogy nem szégyelltem kiismerni
romhegyem ingó statikáját,
biztos pontokat megjegyezni,
próbálgatni, mert semmi elv
nem működik?
Feladtam
az egység utáni sóvár vágyamat:
Milyen gyalázat érhet még?
(Belső beszéd)

   A nyolcvanas évekbeli recepció tekintélyes hányada az ideológiakritikai, karteziánus hagyomány szerint értelemtaláló művészet- és irodalomfelfogása által meghatározott kérdésirányokból próbált jelentést adni a Petri-verseknek. Ebből adódóan kultúrszociológiai szempontot is látott a kelet-európai költőszerep ellehetetlenüléséről hírt adó Petri György verseiben.
   Ugyanakkor jelen volt egy kifejezetten ideologikus interpretáció is, amely a romantika örököseként, hagyományos poétát vélt azonosítani Petriben, szubsztantív, kitűntetett lírai énnel. Például Fodor Géza nemzedéki (s ebből következően) ideologikus bemutatásra vállalkozó, Petri György költészetéről szóló kötete – feltehetőleg azon lukácsista premisszából kiindulva, amely a hiteles mű előfeltételének az egyes embernek a emberiséggel mint nembeliséggel való azonosulását követeli meg – a Petri-féle lírai ént biográfiai és szubsztancionális személyiségként fogja fel, és annak költészetét egyáltalán nem tartja valamiféle új költészeti paradigma, nyelvi magatartás meghatározójának, még a költői szerep megújítójának sem, hanem Petri Györgyöt teljes egészében tradicionális költőnek tartja.
   A kilencvenes években mások, például – Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán, Keresztury Tibor - a Petri-költészet kilencvenes évekbeli recepciójaként már a szövegek horizontjából kiinduló értelemadás hermeneutikájából interpretálták a hagyományos - transzparens, váteszi - költői szerepformákat.
   Sőt, Katona Gergely már a nyelvi magatartás szintjén is új horizontot nyitott: már az európai líra posztmodern nyelv-válságának következményeit is konstatálni vélte – főként a szerző kései költészetében.
   Viszont szintén a kilencvenes években Réz Pál - a költő és életmű alapos ismerője, gyűjteményes kötetének szerkesztője, annak a HOLMI folyóiratnak főszerkesztője, amelyik elsővonalbeli szerzői között tartja nyilván Petri Györgyöt - azt mondta (szóbeli közlés), hogy szerinte Petri bízik a nyelvben (eszközjellegű jelhasználat). Ugyanebben az időben Petri egy beszélgetés alkalmával azt mondta (szóbeli közlés), hogy ő azért határolja el magát Juhász Ferenc költészetétől, mert az úgymond irracionális. Ez az állítás implikálja a racionalitás/irracionalitás bináris oppozícióját, sőt, valamiképpen a fasizmus-antifasizmusét is, amelyet nemcsak Derrida, de Foucault is dekonstruált: "it was on the basis of the flamboyant rationality of social Darwinism that racism was formulated, becoming one of the most enduring and powerful ingredients of Nazism. This was, of course, an irrationality, but an irrationality that was at the same time, after all, a certain form of rationality". (Michel Foucault, The Foucault Reader, 249.)
   Radnóti Sándor, az ideológiakritika mentén, Petri költészetét a túlzott szubjektivizálásból fakadó üresség csapdájának olyan elkerüléseként fogja fel, "amely szubjektivizál, amely rendkívül erősen arról az egy emberről, csak egy emberről beszél, amely onnan veszi az energiáját és a tápját, onnan tudja elkerülni annak a kérdésnek a csapdáját, hogy nem üres-e a tiszta szubjektivitás, hogy ezt mintegy párbeszédben, mintegy harcban az előző (váteszi, nép-nemzeti) modellel mutatja ki, mintegy válaszol, mintegy - hogy úgy mondjam - liberális pátosszal védi az egyéni embernek az értékeit, az egy embernek a szabadságát, bármely, bármilyen nemes közösségi feladat-késztetéssel, bármilyen nemes közösségi kényszerrel, kényszer vállaltatásával szemben." (Radnóti Sándor előadása az élő magyar líra alapjairól = Az élő magyar líra. Öt előadás, Újforrás Könyvek Tatabánya, 1993, 45. )
   Fodor Géza Petriről szóló tanulmánykötetében a 68-asság és az úgynevezett elvont radikalizmus fogalmával is ezt az ideológiakritikai aspektust hangsúlyozza, amelynek nagyon sok köze volt az úgynevezett ”reneszánsz marxizmushoz”, a ”Vissza Marx-hoz” filozófiai jellegű mozgalmához. Ezzel kapcsolatban az egyre fontosabbá váló interkulturalitás szempontjából érdemes megemlíteni Petri költeményei német nyelvű fordításának mint nem annyira szerencsés interpretációnak egyik esetét. A német műfordító, Hans-Henning Paetzke mivel nemigen volt tájékozott hazájának a nyolcvanas években jellemző újszenzibilitásos lírájában (amely soktekintetben a leginkább rokona Petri-versek hangütésének, a "német" Petrit egyfajta brechties regiszterben szólaltatta meg, a költő "odamondogatós" politikai verseiből kindulva (pl. Brezsnyev halálára).
   A recepcióban bizonytalanság uralkodik Petri költészettörténeti helyének kijelölésében, szorosabban véve a lírai én szubsztantivitásával kapcsolatban, amelynek “kettős” természetére számos elemző felhívta a figyelmet. A kérdés, milyen természetű ez a kettősség. Olyan különböző irodalomtudományi iskolákat képviselő elemzők, mint Kulcsár Szabó Ernő , Margócsy István, Angyalosi Gergely és Fodor Géza sokban hasonló véleményt formáltak a Petri-költemények lírai szubjektumáról, szubsztantivitást látván abban.
   A Petri-versek felhívó struktúrája is elébe megy ennek az értelmezésnek. Hiszen például már az első kötetben (Magyarázatok M. számára, 1971) levő argumentatív struktúra, amelyet Margócsy István az egész életmű “alapkódjának” tart, a dialogicitással szemben egy szuperiorizált beszédpozícióra, egy szilárd instanciákkal bíró én ideologikusan elkötelezett perspektívájára utal. A fentieknek egyáltalán nem ellentmondva, én inkább a körülírás alakzatát jelölném meg (amelyben bennefoglaltatik a magyarázaté is), s a körülírás hol diszkurzív logikai szinten, hol a rekonstruktív tárgyiasságok segítségével, hol expresszív kisformákkal (inkább groteszken sűrített hasonlatokkal, mint metaforákkal) jön létre Petri különböző köteteiben. A paradoxonnal jellemezhető kettősség állandóan felmerül, hisz állandóan kétségbe vonódik a szerep.

Egy vagyok már tereppel és szereppel,
az különböztet meg, hogy leirom:
(Sár)

………. A költészet: anómia.
Zsirkrétával vak tükörre krikszkrakszol
időtöltés végett az emberfia.
(Megint megyünk)

   A lírai én távol tartja magát bármiféle jól azonosítható olyan ideáltól, ideológiától, amelyre hivatkozhatna, amelynek a segítségével - úgymond - szellemi értelemben felülemelkedhetne a prózai hétköznapokon, amely életcélt adhatna neki a mindennapi cselekvések közepette. (Habár ez a határozott elidegenítés már-már magára az ideológiára emlékeztet, erősen kötődik hozzá. "akarásod is ők csinálják"). Az új szenzibilitás szereptelen szerepének felel meg ez az önmeghatározás, erre az irányzatra jellemző az alulretorizálás, ahogy például a versírás alkalmát triviálissá, spontán időtöltéssé fokozza le. A szereptelenség szerepe összefügg a pátosztalanság pátoszával. A kettőt az a nyelvfelfogás kapcsolja össze, amely bináris oppozícióba helyezi az igazságot/retorikát - az igaz kijelentést, a retorikától való tartózkodás velejárójának tekinti. Petri költészetén kívül a nyelvi magatartásnak ez a fajta szemlélete majd Kukorelly Endre poézisének is sajátja lesz (Kukorelly az autentikus megszólalás követelményének tartja az úgynevezett decorumoktól való - megszabadulást.) Petri költészetének ez az irányultsága a kilencvenes években viszont találkozott a recepció azon irányultságával, amely éppenhogy retorikailag interpretálta a műveket, az igazságot egyre inkább mint nyelvi-retorikai konstrukciót értelmezte. Kálmán C. György például Petri leginkább "odamondogatós" politikai, szamizdat-kötetével (Örökhétfő, 1981) kapcsolatban, amely a leginkább magán viselte a többi kötettel összehasonlítva, a versszerűtlenség jegyeit, a poétikai megformáltságot emelte ki .
   A posztmodernre oly jellemző újraírás is az új szenzibilitással és ideológiakritikával függ össze Petri költészetében.

Velem, veled: mi lesz?
Nem kérdezni, nem beszélni.
Igyuk meg a sört
a favedrekben satnyán évelő
tuják alatt.

Hajtsd fel a korsót, ó Leuconoe,
tompán az apadt sörhabba ne bámulj.

Scire nefas -
lám a földalatti keszonja fölött
újra dohognak a szürke betonkeverők

- visszaidézik azt az időt -

Mire szőke hajadba vegyül
szürkével a piszkos öregség,
kicserélődnek az utcák.
Korszerű keretbe kerül az unt, utált kép.
(Viturbius Acer fennmaradt verse)

   A latin hagyomány az új szenzibilitás lírájának kódjai szerint íródik újra. Ezzel összefüggésben a Horatius-idézet - scire nefas - az ideológia elnyomására utal. Petri még egy szerelmes versbe is ideológiakritikát ír. Az elidegenítő effektus funkciója a beszédmód kritikáján keresztül érvényesül. A gyanú hermeneutikájából - a klasszikus modern, esztéta értelmiségi szerepét - annak világtól való, széplelkű elzárkózását - bírálja. (Az intertextualitás szempontjából megemlítendő, hogy A szerelmi költészet nehézségeiről című költeményében  Hans Castorp (Thomas Mann Varázshegy című regényének szereplője), a világgal bensőségesen összefonódó romantikusan panteisztikus szerelmi vallomását érvényteleníti.) (Akár a Szerb Antal-i aktivista, az "elefántcsonttornyos" esztétizmussal szemben a társadalmi aktivitást igenlő értelmiségi hagyományát is feleleveníti, nem-identikusan, hiszen Petri verse az úgynevezett valóságban „hirdet” passzivitást.)

Értelmiségi vagyok. Így hát
d' une maniere profonde tudok csak
a l'allemande néked udvarolni,
értelmiségi módra.

Meghúzódott a köztisztelet
rezervátumában hajdan,
ő adta meg gyerekeinknek
az általános műveltséget,
metafizikai tekintélyt
az érettségi tételeknek.

De nem. Nekem akkor gyanús volt
már, amikor: Saxa loquntur
- kezdett fecsegni, noha tudjuk
jól, hogy a kövek nem beszélnek.

(...)

Most előbújtak az antikváriumból,
s mint barbárok közt római fogoly,
közpénzen sétáltatják orrunk előtt
előkelő szomorúságukat.
(A szerelmi költészet nehézségeiről)

   Megjegyzendő: az elidegenítés egyébként már Thomas Mann művében is hat. Castorp szerelme, Mme. Chauchat szintén ironizál - az elmélyült meditáció átvitt értelmét összehozza a padlón térdeplő Castorp alakjának szószerinti jelentésével . Ez az eljárás, vagyis a metaforikus jelentés szószerintivé tevése Petri nyelvi magatartásának is jellegadó eljárása. Az értelmiségi szerep bírálatát illetően Petri lírai énje a "tengő-lengő" Mme. Chauchat alakjával azonosul, az ő azon mondatát ülteti át a saját versébe, amelyik kicsúfolja a szerelmes Castorp "németszerűen mélyenszántó" kontemplativitását. Néhány sorral alább a "kövek beszéde" kifejezés bírálata szintén az esztéta modernségnek, a műalkotás statuálisan felfogott metafizikai értékét gúnyolja ki.
   Petri tagadja a szerelem metafizikáját és mégis ragaszkodik ahhoz. A költő érvényteleníti az intimitás történeti kódjait - leginkább a romantikus szerelemhez tartozó amour passion-t . Az ”el nem fordult tekintet” lírája az ideológia metanarratívája, a fauszti szubjektum, az ewige Weibliche mellett a szerelem metafizikáját is érvényteleníti.

Ahogy ők – vagy sehogy. Érjen véget
a szerelem, ha már nem tiszta tett,
áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás.
Ha üledéke van, mit felzavar
az első olyan pillanat, amelyben
már nem tudunk békésen egyesülni
valami egyszerűben,
mint a kirakatnézés, esti séta, bolyongás
az eső szines fénypocsolyáiban.
A szerelem nem tűri
Az alapok bonyolultságát.
Tényekkel, tárgyakkal szívesen társul.
E látszólag rideg
Valókat könnyen hatalmába ejti
az érzelem, elváltoztatja őket,
akár a levegő.

A Goethe Faust-jára tett utalás (”az arany kizöldül”) szintén a metafizikát, a szenvedélyen keresztüli transzcendens örök pillanathoz való felemelkedést idézi, majd érvényteleníti:

(…) Rejtelmesen forr
érintkezésük, az arany kizöldell,
a körvonalakat rozsdával kikezdi,
végül bensejükig rág s az egész
illanó por lesz, rebbenő penész,
mely bársonyosan csillámlik a fényben.
A szerelmesek is
áthasonulnak. Egyanyaguvá
lesznek e fénybeszőtt
porral. A világ fénybeszőtt porával.
(A szerelmi költészet nehézségeiről)


   A Pilinszky-féle átirat (”A líra nem tűri az alapok bonyolultságát”- Pilinszky; ”A szerelem nem tűri az alapok bonyolultságát”- Petri) is mintegy a metafizikus horizontot mozdítja el nyelvkritika irányba. Eszerint nemcsak a nyelvhasználat nélkülözi az evidenciákat, hanem a társadalomban kommunikált szerelmi kapcsolat is. Ugyanakkor a változás a nem a nyelvben való feloldódás felé mozdul el. Megmarad a világszerűség, a személy mintegy tárgyszerűségében morzsolódik össze, szűnik meg (”A tények összegyűlnek ellenem, / szerelmem, és nem-valónak mutatnak” olvasható Petri egy másik szerelmes versében (Öt szerelmes vers) vagy betokozódik, jeltelené válik, de világszerűen lesz jelen.

A kaktusz és homok kora elközeleg –
A barátságnak: vége.
Vége, ti kedvesek, a szerelemnek.
A szeretet
Betokozódik,
Szél hordja,
És kemény lesz, mint a kvarc.
Jelen van – jelt nem ad.
(Felirat)

   A probléma tehát az, mi lesz a szerelem alapjaival. A kudarcra szegezett, az ”el nem fordult tekintet” perspektívájában a tényszerűségben való feloldódással válaszol a hagyományos szerelmi költészet folytathatóságának kérdésére. A lírai én izolálódik, az intimitás kódja úgy szűnik, meg, hogy a versek hátteréből már a társ is eltűnik, a közvetlen aposztrophikusságot felváltja a megszólalás metapozíciójának, a magyarázatnak az inszcenírozása. A vers mintegy a ”megszűntetve megőrizve”, tagadásában őrzi meg a metafizikai irányulást. Nem a társadalmi interpenetráció, a társadalom egyéb rendszereitől való különbség és a szerelem szemantikájának önreferenciája tartja fenn a szerelmi kód (a szerelmi költészetnek is) a folyamatosságát. Petrinél a szerelem lehetetlenné válik, mert alapjai nem lehetnek egyszerűek. Vagyis a naív megszólalás nyelvi konstellációja válik lehetetlenné, nem változik gyökeresen a perspektíva. Az unio mystica, az univerzalitás ily módon mégis megmarad, csak a lírai én ”pusztul bele”. Az összeolvadás metaforikája bomlik föl, helyettesül mással. Épp az a kérdés, hogy mivel. Az unio mystica szerelmet és vallást analógiába hozó kódolását nem a társadalmi interpenetráció válthatja fel. Luhmann-nál a társadalmi kapcsolatok személyes kommunikációs rendszere a szerelem, egy rendszer, amely környezetétől való különbözőségében és önreferenciája által tartja fenn folyamatosságát. Petrinél mégis megőrződik, szinte mindegyik szerelmes költeményében az unio mystica – emlékezzünk például a Hogy elérjek a napsütötte sávig prózaiból patetikus modalitásba átcsapó zárlatára (amelyet a szabad versformából a kötöttbe való átmenet is jelez). Tehát a szerelmi unio mysticát nem a dialogikusságban való megértés, a más általi identitásfejlődés váltja fel, hanem mégis megmarad, de úgy, hogy - paradox módon - lehetetlenné válik. A szerelemre jellemező paradoxon konzervatív, romantikus eredetre vall. A költő már nem hihet többé a szerelem, a szerelmi költészet hagyományos autentikusságában, de nem tud helyette más érvényes modellt felmutatni. A költemények értékét épp a kudarccal való becsületes szembenézés méltósága adja, az alapos lírai feldolgozás. Összefoglalva elmondható: nyelvkritikus szemléletére vall, hogy Petri szerelmi költészetét a szerelem kódja érdekli, nem a szenvedély. Filozófiai problémák csomópontjai jelennek meg a költeményeiben. Az amour passion, a kimondhatatlanság, a paradoxon, elméleti kérdései mind-mind megjelennek Petri szerelmes verseiben. A megszólított nő - akinek mintegy értekezik inkább - tételezett szubjektum. A lírai én tulajdonképpen izolálódik, egyedül marad.
   A beszéd rögzített perspektívája mindig megmarad Petri költészetben. Ahogy Angyalosi Gergely írja: “Megszűnik tehát (legalábbis látszólag) minden különbség egyfelől a “terep és szerep”, másfelől a terepet és a szerepet figyelő, de tőlük lényege és funkciója szerint különálló tekintet között, amely a Petri-versek lírai énjének alapvető konstituense.”

Nézek, nézek, nézek
hóförgetegbe, kávézaccba ---
olykor olvasok is
(nem jelekből, ó nem, csak könyveket,
újakat ritkán, régebbieket).
És semmi. Mindig semmi.
Ismétlődő, értelmetlen jelek.
Krónikus üzemzavar? Kétségb esett üzenet?
Ki tudja? Én mindenesetre így
leszek mindentől,
ha nem is szabadabb,
menetesebb.
(A delphoi jós hamiscsődöt jelent)

   Vagy ahogy Margócsy István írja: "Ez a költőszerep – talán paradox ellentétben az ironikus alapmozzanatokkal – jóval stabilabb és szubsztancionálisabb személyiséget tételez fel lírája számára, mint amilyent posztmodern esztéták mai használatra elő szoktak írni. (…) A költőalak a versek hátterében egyszerre képviseli a megszólalás (személyes?) aktusának bizonyosságát valamint a megszólaló alak körvonalának bizonytalanságát" .
   Tehát a megszólalás (és az ehhez tartozó arc, retorikai értelemben is) biztos, csak a körvonal – értelmezésemben ez a szó az előbbiek miatt nem nyelvi eseményre utal -, a szerep, a státusz nem adott, illetve bizonytalan. Radnóti Sándor, Várady Szabolcs és Margócsy István a lírai evidenciák megrendülése okán épülő, de soha el nem készülő portréról beszélnek.

Most éppen itten nem vagyok sehol,
pedig szeretnék lenni valahol,
szerettem volna lenni, de soha
nem lehettem, és időknek soka
pereghet el, foglyul ejtett homok,
önforgató clepsydra, senkisem
voltam, leszek, bár néhanap vagyok,
vagy lenni vélek, mint a jégcsapok,
ahogy csöpögve hűtik a Napot.
(Most éppen itten)

   Mindezzel összefüggésben, a nyelvi magatartás szintjén a metafora (metafizikai implikációkat tartalmazó) alakzatának kerülése figyelhető meg ebben a költészetben (a hasonlatok és a transzmutációs szó- illetve szintaktikai játékok javára, amelyek, bár körülírásokkal élnek, nem szűntetik meg a metafizikát). Ugyanakkor a metafora esszencializmusa nem a Paul de Man és a róla író Chynthia Chase által tárgyalt dekonstrukciós szemlélet felől vonódik kétségbe, sőt az esszencializmus meg is marad, nem a figura figurálásával kerülünk szembe. Inkább fogalom és fogalom kölcsönös ellenpontozásával avatódik költészetté a dialektikus értelemnek szóló közlés.

De mondjuk azt, hogy – kedvezőbb hasonlat –
szövők vagyunk, és újraszőjük a
világ gubancos szőttjét. Persze az
árnyékvilágét, ám – ki tudhatja – talán
viselhető ruhává testesül
(Metaforák helyzetünkre)

   A hasonlat megírása helyett reflektál a hasonlításra. “Csilló véletlen szálaiból / törvényt szőtt a múlt szövőszéke”(József Attila) “Egész világ szőttje kibomlott” (Ady Endre) “árnyékvilág” (Platon) – visszájára fordítva parafrezálja három kultikus szerző kultikus szövegét. Az ideológiakritika e technikáját Kulcsár-Szabó Zoltán is megemlíti. Utal arra, hogy a "kombináció" szintjén az "ideológiakritikának" az a fő eljárása, hogy a szövegek folytonosan megtörik a jelentéskonzisztencia kialakulását, ellene hatnak a nyelvi várhatóságnak .

Ha verseim kelyhek (miért ne épp?):
parányi repedést - anyaghiba - mindeniken találsz.
lelked tehát ne töltsd beléjük. A lélek
ragadós nyomot hágy a terítőn.
De levélnehezéknek megteszik. S öblükben tarthatsz
hegedűgyantát, tértivevényt, tejfogat.
(Egy versköltemény mellé)

   Az első kötetben megjelenő értékvilág és az ehhez mért tökéletlenebb életvilág olyan ellentéte, amely – amint arra Fodor Géza és Margócsy István is utalt – a schilleri szentimentális költészet elégikus illetve szatirikus leszármazottjának is tekinthető.
   Petri első kötetében (Magyarázatok M. számára, 1971) a címben szereplő grammatikai egyes szám második személlyel – de személytelen módon, monogrammal és nem tulajdonnévvel – retorikai játéktérbe hozott közvetlen aposztrophé segítségével a költő lehetetlenné teszi a nagyobb emberi kollektivumra vonatkoztatott (antropomorfizáló) versolvasási stratégiát. Ezzel egyszersmind érvénytelenítve a korábbi évtizedek magyar költészeti modelljeinek egy domináns formációjának, a nagy kollektívumhoz, annak nevében szóló szubjektumfelfogást implikáló, közköltészet hagyományának identikus ismétlését.
   Nyilvánvalóan ezzel a lírai énkép-változással függ össze az élménytartalmakat közvetlenül kifejezhetőnek vélő, vallomásos jellegű nyelvi magatartás érvénytelenítése. Feltehetően a szubjektumfelfogásban és nyelvi magatartás változásban bekövetkező változás mondatta ki a költővel az enyhe botrányt fakasztó mondatot a József Attila-i hagyomány folytathatatlanságáról. Viszont kérdésként merül fel, honnan ítéli a költő folytathatatlannak ezt a tradíciót.
   Kétségtelen, hogy az első kötet – a lírai én tragikus hangoltságával - már nagyon sokban ment elébe az ideológia(kritikai) értelmezhetőségnek.

- A világ nem hajlik kebelemre.
És művészetem is! Lehet, Téged
mulattatnak az aenigmatikus
versek: csupa célzás valamire.
De igazi fegyvert nem foghatok
ellenségeim ellen. És így
szeretnem sem lehet.
(Strófák xxx-hoz)

   Feltételezésem szerint Petri 68-asságának, ideológiakritikájának, vátesz- és kultuszellenességének sőt, poétikai szinten nyelvkritikájának, mondatköltészetének hátterében a logikai pozitivizmus filozófiai szemlélete áll (Karl Popper kritikai racionalizmusa mellett), egy olyan szabatos nyelv megteremtésének igénye, amely tökéletesen tévedésmentes kifejezésmódot eredményez. A Bécsi Kör filozófiája, amely: ”... a nyelv elemzései által próbált egy önmagában összefüggő jelentéstudományt felépíteni. Ez a tudomány a logikát szintaxisnak tekinti, melynek célja a tudomány állításait oly világossá tenni, hogy azok egy kimondatlanul beleértett metafizikának még nyomát se tartalmazzák. ” Valószínűleg ez a beállítottság számolja fel Petri költészetében a (metafizikai implikációkkal kapcsolatba hozható) metaforálás feltételrendszerét. Petri nyelvszemlélete itt az egymástól két, tökéletesen független nyelvfilozófiát létrehozó Wittgenstein-nek az első korszakával, az empirikus tényeknek megfeleltetett elemi kijelentéseknek, és ezek mondatrészként való összehasonlító analizálását célul kitűző nyelvfilozófiájával rokon, tehát a Tractatus logico-filozophicus főbb állításaival hozható összefüggésbe. Az angol analitikus filozófia, amely lényegében az empirizmusban gyökerező lingvisztikai elemzés és amelyben a verifikáció empirikus és az igazság analitikus elve érvényesül, valóban óriási hatással volt Petri Gyögy költészetének nyelvi magatartására. A Margócsy István által említett nyelvkritikai, mondatköltészettel is ebben a vonatkozásban érdemes megemlíteni a szerzőt.
   Tanulságos összehasonlítani ebből a szempontból Petri György politikai költészetét a hosszú ideig vele egy politikai pártban lévő Eörsi Istvánéval. Eörsi István alanyi poétikája a romantikáéval megegyezően az önkifejezésre fekteti a hangsúlyt. Petri poézisa pedig – a kétségtelenül többnyire az ellenbeszéd diskurzusában – itt is a nyelvhasználat kritikájában érdekelt, mint ahogy ez az egész életművében megfigyelhető. Jó példa erre jóval későbbi, Sár című kötetében szereplő költeménye.

Jönnek (nü, mi az hogy jönnek?
Előkúsznak a repedésekből,
a tavaszi nagytakarításkor megfordított,
kiprakkerolt matracokból)
a tányérnyalók, a tényárnyalók,
a “nem egészen úgy volt”, meg a
“dehogynem, még úgyabban volt”
íródeákjai. Felhallik szobámba
darutollaik percegése .

Hát igen. Pitvaronca ennek a Pitvarnak sem leszek.
Pedig lehettem volna az előzőnek is.
Ismertem az észjárásukat, a modorukat.
Nyelvhasználatuk nüancairól
órákat adhattam, ”intenzív tanfolyamot”
tarthattam volna. (Mellesleg:
kizárólag nüancaiban élt ez a nemtelenzet:
a szókincs Numerus claususa
(zárt szám) folytán az előfordulási
gyakoriság volt az egyetlen üzenethordozó.
(Kívül)

   A nyelvkritikai iránnyal függ össze az is, hogy Margócsy István kapcsolatot lát a fenti irányzat és az úgynevezett mondatköltészet (a hagyományosan az epikára jellemző nyelvi kombináció tengelyének felerősödése a lírában) között. Az esztétikai hatás eszerint nem a szavakon dől el, a (klasszikus modern) ornamentika hátérbe szorul.
   Ez az ideológiakritikai attitűd az esztétikai jelentésképzésben elsősorban a deretorizáló beszédmódban mutatkozott meg, amely egyrészt olyan nyelvi regisztereket épített a versbe, amelyek a hagyományos kánonok szerint elképzelhetetlenek voltak, másrészt olyan "valóságelemeket" emelt a költői képalkotásba, amelyek eleve elhatárolták azt a korábbi poétikai eszményektől. Innen vezethetett “esztétikai híd” az új szenzibilitás értelmezési horizontjához. A retorikai alakzatok egyes formációitól, a "díszítőelemektől" idegenkedő versbeszéd ezzel új értelmezési stratégiákra kényszerítette az olvasót, hiszen a klasszikus modernség esztétikai tapasztalata felől lezárta az esztétikai élvezet útját, mintegy figyelmeztetve a retorikának Gorgiasz óta ismert kettős élére: a retorikus beszéd azáltal, hogy gyönyörködtet, képes átformálni a befogadók meggyőződését, ideológiák hatása alá kerítve őket. Az ideológiakritikai ilyen hátterű nyelvi magatartása hozható aztán termékenyen össze az új szenzibilitás poétikájával (is), de annak nyelvszemléleti háttere nélkül .
   Az első kötetben  az intertextus szintjén a német romantikához fűződő eredet is nyilvánvaló, de az iterabilitás logikája alapján a különbségtevés iránya is jól kivehető az ideológiakritika irányába. "In dieser Zeitlichkeit wird nie / Der heisse Durst gestillet." (Novalis). ”E korban / nem enyhülhet meg szomjuságod.” (Petri) Tehát a magyar költő a lételméleti jellegű mulandóság szót "fordította-ferdítette" át (az ideológiakritikához jobban köthető) kor szóra. “A művészi alakítás ma nem lehet más, mint a társadalmi élet politikai és filozófiai elveken alapuló szemléletének és elemző kritikájának egy módja” (Játék nincs, élmények viszont vannak In: Beszélgetések Petri Györggyel. Bp., Pesti Szalon , 1994. 5-6.) ” Az intertextuális vonatkozások applikálásának másik logikája a későmodern időindexszel ellátható személytelenség problematikájával kapcsolatos. A személyiség problémátlan megszólalhatóságához szükséges evidenciák kérdésessé tétele tette úgymond folytathatatlanná a József Attilla-i tradíciót, késztette felhasználásra az objektív líra (Eliot, Kavafisz) daramatikus-epikus alakítottsági technikáit, a személyiség jelentéstani centrumát viszont hozzájuk képest mégis megőrizve.
   A Magyarázatok M. számára (1971) című kötetben a kifejtettség részletező, glosszaszerű stílusformái dominálnak. Esetenként novellisztikába szőtt kommentárok, logikai reflexiók. A Körülírt zuhanás-ban (1974) a későmodern poétikára jellemzően a sűrítettség minimalista nyelvi alakzatai uralkodnak. A korábbi, a költemény keletkezési folyamatát s a szerzőt kívülről ironikusan eltávolító effektekkel értelmező eljárásmód most a beszédmód immanens hatáselemévé válik – létrejön az “anyaghiba poétikája” (Keresztury Tibor). Az Örökhétfő (1981) versvilága áll a legtávolabb az esztéta modernség eszményeitől – erőteljes szemléleti, poétikai, poentírozó verstechnikai redukció jellemző rá. Radnóti Sándor a kötetről szóló bírálatát az “alkalmiság” fogalmával hozza összefüggésbe. A mondatköltészetet itt felváltja a szóköltészet, de Szigeti Csaba kifejezésével - “szétporló” szavakkal. Keresztury Tibor a szójáték megnövekedett szerepét említi, “eluralkodnak az elme alogikus bakugrásai a fonológiai véletlenek mentén” A szójátékok egyébként szintén kiváló technikái lehetnek az ideológiakritikai irányzatnak. “… nem egyszerűen a szavak többértelműségének és polivalenciájának játékai, amikből kialakul a költői szöveg – bennük sokkal inkább önálló értelemegységek vannak egymás ellen kijátszva. Ily módon a szójáték szétveti a beszéd egységét és megköveteli, hogy azt magasabban reflektált értelemvonatkozásban értsék meg.” (Hans-Georg GADAMER, Szöveg és interpretáció = Szöveg és interpretáció (szerk. Bacsó Béla), Bp., 1991, 35.) Dekonstrukció helyett itt tehát tételeződik a mentális tevékenységnek egy abszolút helyzete. A kötetben egész versszakokat, sőt verseket szervez a szójáték. Pl:

A Vereség Napján
kardélre hánytam.
(Katonai tiszteletadás)

   Érdekes módon, a második és harmadik kötet nyelvszemléletileg konzervatívabb az elsőnél. Az ellentét texturálisan, tehát csak a szerkezetben van jelen, illetve, az Örökhétfő-ben – amint arra Könczöl Csaba is rámutatott – a Bahtyin által tárgyalt groteszk romantikus vállfajában, redukált nevetésben.
   Ha a Körülírt zuhanásban a gondolati-filozofikus megalapozottságú, tragikus jelentéssugallatú magyarázó-részletező glosszavers formanyelvi konstruktivitásának felszámolása, az Örökhétfőben pedig a rongáltság, az “anyaghiba” stilizált-átpoetizált, kristályossá redukált alakzatainak, valamint a novellesztikus kifejtettségű (el)beszélésmód tágasságának együttes elhagyása, átfordítása volt döntő szerepű, az Azt hiszik (1985) versvilága a szembenéző-megnevező attitűd kiélezett, lefokozott esztétikai ambíciójú beszédaktusainak visszafogása felől közelíthető meg.
   Az Azt hiszik című kötet poétikai világában az elidegenítő, eltávolító effektusok hangsúlyozottan a sajátlíra önreflexiójába kerülnek, érvényesülni kezd (Németh G. Béla kifejezésével - létösszegző perspektívában) a letisztultan klasszikus modalitás is. Ezzel összefüggésben a lírai szubjektum mintegy szemlélődővé válik.
   Fordulópontot jelöl(het), hogy amíg Petri korábbi költészete ismeretelméleti jellegű, a Valahol megvan, a Valami ismeretlen, a Mi jön még? és a Sár című kötetekben felerősödik az inter– és még inkább intratextuálitás (a versek tekintélyes hányada a költői életmű korábbi darabjaival lép dialógusba, többnyire falszifikálva azok jelentését).

Hagyjuk. Nem érdekes az egész.
(A részletei sem.)
Amit írtam:
körülírásai a semminek.
Azt hittem: van itt valami,
amiért… Mi is? Amiért mit is?
Mindegy. Azt hittem. Hülye voltam.
(A delphoi jós hamiscsődöt jelent)

   Ebben a versszakban a Petri-líra olvasási kódja is mintegy adott – a körülírás, amelyből a magyarázat rögzített perspektívájú műfaja is adódik. A létező egész (vagy annak hűlt helye, a semmi) tehát adott, de csak körülírni lehet, közvetlenül vagy metaforikusan érzékeltetni tehát már nem. A versszakban egész életpályáját mintegy kudarcnak ítéli – a vélt egész helyett a semmit írta körül, a többi kötetcímben szereplő ’valami’ nem létezik. Ugyanakkor a későbbiekben mintegy visszatér a költő korábbi szemléletéhez és nyelvi magatartásához. Megmarad a szerep problematikájában. Keresztury Tiborral szólva, a költő “önnön kanonizációjával helyezkedik szembe”. Az anagrammatikus szójátékok szerepéhez (tányérnyalók/tényárnyalók), hozzá kell tenni, hogy utóbbiak nem adják át a vezetést nyelvnek, többnyire az ideológiakritika uralma alatt állanak. Nem jön létre a posztmodernre annyira jellemző énmultiplikáció sem. Habár “Az egykori, ideológiakritikai indokoltságú szerepek átértékelése, nemegyszer kifejezetten érvénytelenítése nyomán (….) inkább annak kérdése jellemzi Petri helyzetértelmezését, miként van ott az én – nem a világban – a versben, a költészetben, a nyelv poétikai beszédében (KULCSÁR SZABÓ Ernő, A magyar irodalom története 1945-1991, Bp., 1994, 20.)

Mikor nem írok verset: nem vagyok.
Illetve úgy, mint hulla körme és haja,
valami nő tovább, de nincsen valaki,
nincs centrum, én, nincs "szervező közép".
A versen kívül nincsen életem:
a vers vagyok.
(Vagyok, mit érdekelne)

   A költészettörténeti, ritkább esetben a filozófiatörténeti hagyománnyal való párbeszéd legfőképpen oly formán valósul meg, hogy a lírai műalkotások közvetlen aposztrophálják a halott költők (Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, József Attila, Vas István, Nagy László stb.), filozófusok (pl. Witgenstein) antropomorfizált alakját.

“Worüber man nicht spechen kann, darüber muss
man schweigen.” Drága Ludwig, Mesterem, Tanult bará-
tom! Mondd, nem végső filozófiai pofátlanságnak szán-
tad ezt a sirkő súlyú 7. tételt? Ha valamiről nem lehet
beszélni, akkor értelmetlenné válik a hallgatás tiltó pa-
rancsa. Valamit megkövetelni vagy megtiltani csak ak-
kor értelmes, ha a címzett személynek hatalmában áll
választani legkevesebb két alternatíva között. Szóval, mi
is ez? A metafizikai maffia omerta-törvénye? Tarkón
vagy szívtájékon nagyon is átél…, pardon halható követ-
kezményekkel? Hogy mint filozófusok a mélyértelműség
szakadéka fölött táncolunk a logikai pengeélen?
(Hommage a’ Wittgenstein)

   Az idézet utolsó sorának mentalitásából Fodor Géza szinte az egész Petri költészet nyelvi magatartását deriválja. A versben a Tractatus gondolatai továbbgondolásának iróniája az ideológiakritika társadalom-politikai allúzióiból fakad. A megszólító szólam fölébe kerekedik az itt hangsúlyosan vendégszöveg státuszba kerülő idegen textusnak, az intertextualizáció a nyelvi magatartás erősődő posztmodern karakterisztikuma ellenére a versszubjektum integritását megőrző modernista szövegközöttiség rendjének rendelődik alá. A költemények tematikus szinten pedig kifejezetten posztmodern-ellenesek.

Karddal, bicskával már nem tudunk bánni.
Manikűrkészletünkkel játszadozunk
a hímnős budoárokban.
Lakkozgatjuk lilára
hosszú, piszkos
műkörmeinket.
(A minimum művészetétől a művészet minimumáig
a posztmodernről)

 
¤ lap tetejére