Temesvári Márta
Útkeresés
( Együtt vagy egyedül? Botladozás a Vallások dzsungelében a csoportpszichológia ösvényei mentén)

Egyedül keltette ki reggel ágyából a Nap.
Egyedül szívta magába a szombat forró köszöntését.
Egyedül hagyta hanyag testét az éjjeli párák foszló ködjébe elsimulni.
Egyedül kacsintott a TV keserűen mosolygó dobozára semmilyen-kifejező arccal.
Egyedül pakolta torkához közel, tanult mozdulattal az íztelen, félig romlott heti maradékot.
Egyedül pangott agya egészen estig, amikor
Egyedül ment el egy mozinak nevezett emberfaló, profit-centrikus, „profin”(?) design-olt intézménybe, ahol ( s mi után)
Egyedül folytatta azt, amit valójában csak azért csinált, hogy mondhassa: Ő tevékeny emberpéldány, aki soha sem unatkozik, hanem cselekvő rítusok között lépked és aktív szereplő:
Egyedül kongáztak lábizmai a legutolsó lebujhoz képes is túlzottan elit fészekaljban jégágyba burkolt whisky és foszladozó emlékképű, pasifogó cicamicák mellett.
Egyedül volt akkor is, mikor rutinos kísérletet tett az általános menekülési út, az Álom felé, s mikor az éjjeli bogarak rágni kezdték lakása szétmálló, régen fának nevezett ablakkereteit.

Pedig fizikális értelemben véve nem volt Egyedül!

   Végig egy Csoport tagjaként cselekedett, mozgott, beszélt, hallgatott, figyelt. Mégis úgy érezte, hogy fájdalmasan elhagyott, s az egyetlen személy, aki vele tart, aki megérti, akivel meg is érkezik oda, ahova elindult: SAJÁT MAGA.
   Az ugyanis, hogy valakivel / valakikkel együttesen végzünk bizonyos cselekvéseket, közösen érünk el célokat, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem lehetünk magányosak és nem érezhetjük feleslegesnek, jelentéktelennek, azaz: SEMMINEK létünket.
De akkor minek is tömörülünk Csoportokba?
   Mert kielégíti azt az igényünket, mely arra irányul, hogy valahová tartozni akarunk. A tinédzsereket ezért olyan könnyű elcsábítani szélsőséges egyesületekbe, gang-ekbe. Az a tudat kell nekik, hogy ők fontosak, hiányoznának társaiknak, ha nem lennének. Amikor fiatalok vagyunk, könnyen barátkozunk, annak örülünk, ha sokan vesznek körül minket, akiket BARÁTnak nevezünk, holott igazából nem azok, csak olyan lények, akik mellettünk végzik a saját kis cselekvéseiket úgy, hogy közben kommunikálnak velünk. Ránk mosolyognak, elhitetik, hogy SZERETNEK, s talán el is hiszik, hogy így van. El KELL HINNIÜK, különben nem működne az egész.

   Ha nem akarnánk HINNI valamiben, ha problémáink ( látszólagos ) megoldhatatlanságakor nem tudnánk hova fordulni – legyen az egy konkrét személy vagy eszmerendszer -, kilátástalannak tartanánk mindennemű cselekvést, s a hiábavalóság érzete miatt nemcsak örömérzetünk amortizálódna zéróra, hanem testünk és lelkünk is fonnyadozva kókadna kihasználatlan állapotából adódóan ( hiszen, ha nincs CÉL, akkor fizikális és szellemi síkon értve sincs aktív, érdemi CSELEKVÉS ), s lassan szétporladna a homo sapiens FÖLDI léte.
   Mindenkit foglalkoztat a kérdés, hogy minek vagyunk, merre megyünk, hova jutunk? De mivel a MEGOLDÁSHOZ nem nagyon jutunk közelebb éveink rohamos elmúltával sem, egyre inkább háttérbe szorul az e témát feszegető kérdéskör. A tizenévesek gondolatait viszont még nem zárta le a NEMTUDÁSból származó közöny, s több ezres fordulatban felizzott sejteket pörgetnek fejecskéjükben, hogy jöjjön már a VÉGSŐ SZÓ!
   Az EMBER folytonosan kutat valami után, pontosabban: keresi AZT, melyről nincsen konkrét, meghatározott képe, csak enyhén rezegnek a szálak agytekervényei között, s kínlódva üvöltik, hogy a MINDEN, amit tudni akar, s ami értelmet ad materiális valóságunknak, létezik! Sőt, sokkal tágasabb, mint ahogy azt a racionális gondolkozásra kényszerített fantáziánk elképzelni tudná.
   Bár ez a halovány, meghatározhatatlan fogódzó még csak egy villanásnyit mutatott meg magából, mégis tudjuk, hogy valahol lennie kell egy ERŐNEK, egy energia-központnak, mely befolyásolja létezésünket, meghatározza annak célját és bizonyos fajta UTAT mutat, amit követve eljuthatunk egy sokkal boldogabb (tudat)állapotba.
   „ Önmagában az ember nagyon kicsi, de mégis nagyobb, mint az ég, mert valami egyedülálló van benne: a keresés. Még a tágas tér sem olyan tágas, mint az ember, mert az égnek határai vannak, de az ember keresésének nincsenek határai. Mert ez egy örökké tartó zarándoklat kezdet és vég nélkül. "
   Állandó kutatás tehát az életünk, minden mozdulatunk bizonyos fajta kíváncsiság-kielégítés, illetve a FÉLELEM eloszlatására vonatkozó kísérlet. Kerülni akarjuk a fájdalmat, s megtudni az ISMERETLEN paramétereit, hogy kiszámíthatóvá, s pozitív érzetűvé alakíthassuk sorsunkat.
   De mivel nem létezik földi értelemben vett TÖKÉLETESSÉG, csak törekedni tudunk annak elérésére. Tapasztalataink és fajtánk többi egyedétől átvett, TUDÁSNAK nevezett statisztikai adatok, összefüggések, kölcsönhatások, következtetések halmazában kapálózva az ifjú elme gyorsan rájön, hogy ITT nem az van – és nem az lesz -, amit, s ahogy pontosan szeretne, ezért menekülési útvonalakat keres. S mivel az ember szinte mindig a legegyszerűbb, legkönnyebben elérhető megoldást választja, ami után nem kell kutatni, hanem ott van előtte, s minden szituációra kidolgozott logikai gondolatsorokat futtat végig a memórián, kapóra jön a VALLÁS és a köré szerveződő Csoport.
   Annak, akit egyfolytában gyötörnek a megválaszolatlan kérdések kételyei, a nemtudás alóli kibújás vágya, annak hatalmas megkönnyebbülést jelent, ha egy picurkát is, de kielégítik információ-éhségét, vagy csak kibillentik az általa elfogadhatónak / igaznak nevezett megoldás irányába.
   Az egyházak hamar rájöttek, hogy minél fiatalabb korú hívőket gyűjtenek össze, annál nagyobb befolyást tudnak gyakorolni az EGYÉNRE, hiszen így már a kételyek megszületése előtt kézbe adhatják a „VÁLASZT”.
Persze, különbséget kell tenni a nyugati és a keleti vallások között.
   A nyugati vallások a kizárólagosságot hirdetik. Fel akarják tárni az igazságot, s ha lemondanának kizárólagosságukról, akkor megkérdőjelezhető lenne az általuk szónokolt IGAZSÁG valóság-volta. Azt mondják, hogy egyedül ők azok, akik meg tudják mutatni az igazi utat.
   Ez a görögök tudományos szemléletéből fakad: keresték az oksági magyarázatát a dolgoknak, mely olyan láncolattá fűződött össze, ami lineáris eszmefuttatásba torkollt. Elindultak az elejétől és a végéig nyílegyenesen levezettek minden eseményt.
   A kereszténység erre a gondolkozásmódra épült, azaz: minden lépésnek van következménye. Az ok-okozati összefüggésekből kikövetkeztethető egy olyan SZABÁLYRENDSZER, mely betartásával elkerülhetők a negatív események, tehát minden szituációra léteznek receptek, amiket elő lehet venni, sőt: KÖTELEZŐ az alkalmazásuk, mert ha nem vesszük figyelembe a PARANCSOKAT, akkor BŰNÖSÖK vagyunk, károsak magunkra és a társadalomra. Amíg élünk, addig kell JÓT cselekednünk, mert az elmúlás után már nincsen feloldozási lehetőség, hiszen csak egyetlen életünk van.
A Csoporttagság pozitív szocializációs identitáshoz segít: az adott felekezetű ember büszke arra, hogy Ő pl. katolikus vagy református. AZOKHOZ akar tartozni, akik véleménye szerint olyanok, amilyenné ő is válni akar, azaz: akik körött több pozitívum kering, akik közé bekerülni DICSŐSÉG és MEGTISZTELTETÉS.
   Ha valaki evangélista, akkor barátait, s kedvesét is e körből választja ki ezzel is kimutatva, hogy mennyire fontosak neki azok az ÉRTÉKEK, melyeket e Csoport közvetít, képvisel. A keresztény vallások szinte tiltják is, hogy a HÍVŐK „VILÁGIAKKAL” társuljanak szerelem, barátság szintjén - ezzel is erősítve az EGYEDÜLI IGAZSÁG fennmaradását -.
   A buddhizmus ( s általában a keleti vallások ) nem törekszik a kizárólagosságra, elfogad minden IGAZSÁGOT, hiszen szerinte nem létezik EGYETLEN út. Sok ösvény van, s az embereknek MAGUKNAK kell megtalálniuk azt, amelyikre lépniük kell(ene).
   Nem kötelesek azt tenni, amit a pap mond, hiszen itt tanítók vannak, mesterek, akik TANÁCSOKAT, s nem TÖRVÉNYEKET hintenek szét. Feltételezi, hogy mindenki eléri a Megvilágosodást, ha megfelelő módon történik a keresés, tehát a BELÁTÁS vezet az ÜDVÖZÜLÉSHEZ.
   S ha nem most, akkor majd a következő életében, hiszen reinkarnációk végtelen során jutunk el arra a szintre, ahol elénk tárulhat az, ami mindig is előttünk volt, csak nem fogtuk fel a látottakat. Nem szabad AKARNI semmit, mert akkor a kényszerképzetek, az erőlködés vágyakat hajt elénk, ami eltakarja a lényeget. Csak lazán, könnyedén kell haladni előre.
   A kereszténység és a buddhizmus között tehát lényegi különbség, hogy az előbbi szigorú rendszerével arra törekedik, hogy keményen rótt paragrafusok közé és a rendszeresen összegyűlő GYÜLEKEZETBE szorítsa az elveszett báránykát, aki az előre megfogalmazott szent szövegek kántálásával és a parancsolatok betartásával szinte már el is érte a legfelsőbb szintet. S ITT, MOST kell a maximumot nyújtania, LÁTVÁNYOSAN, mert utána már nincs menekvés.
   Az hívő lelket állandó fenyegetettség-érzés lengi körül. Ha nem megy a prédikációkra, ha nem tartozik a Csoportba, akkor az azt jelenti, hogy ELLENSZEGÜL, tehát ROSSZ ÚTON jár. A Csoport azért fontos az egyház számára, mert a benne lévők folyamatosan informálják egymást, átadják tudásukat, s mivel vegyes az összetétele, mindig van olyan dolog, amit az egyik tud, a másik pedig nem, tehát KIEGÉSZÍTIK ismereteiket. S mivel az egyházi kommunikáció nemcsak kör alakú, hanem erőteljes X-behatású, mely középpontjában ott áll a pap vezető pozícióban, s Ő dönti el, hogy mi fusson körbe: teljes a kiszolgáltatottság!
   De, hogy a tagoknak ne legyen állandó ( vagy ideiglenes ) alárendeltség-érzése, elhitetik, hogy a döntéshozás KÖZÖS , pedig nem így van. Amikor századokkal ezelőtt a KERESZT égisze alatt ártatlan „boszorkányokat” égettek halálra, akkor a TÖMEG azt üvöltötte, amit mondtak neki.
Hogy miért? Mert:
   Általában a Csoport tagjai nem mernek ellent mondani a VEZETŐNEK, illetve társaiknak, akikről egy adott gondolatsort / vélekedést feltételeznek. Ha nem értenek egyet az adott állásponttal, akkor győzködni kezdik saját magukat arról, hogy a többieknek van igazuk, mert nem akarnak kilógni a sorból .
   A NYÁJHOZ akarnak tartozni, hajtja őket a CSORDASZELLEM, akihez egyre inkább igazodnak az egyedek, mert egységesek akarnak lenni ( túl erős a kohézió ), de hozzájárulnak a helyzeti tényezők is, s a strukturális-ügyrendi hiba, mely során nem is kapnak helyet az ellen-vélemények! ( Mert ki is merné azt mondani a papnak, hogy: Márpedig Jézus nem is támadt fel, sőt: csodatételei csupán kitalációk? )
   S mivel nincsen ellen-reakció, a VEZETŐ ( a lelkipásztor ) tévedhetetlenség-illúzióban ring, valamint következményként említhető a morális felsőbbrendűség-érzés és a papság által agyon-hajszolt „ Aki nem velünk, ellenünk. „ – helyzet-leegyszerűsítő kijelentés.
   Az IRÁNYÍTÓ és a Csoport tehát befolyásolja a tagot, aki átveszi az adott közeg véleményét. ( Látszólag legalábbis. )
Hogy miért? Mert FÉL a következményektől!
   Élete tehát rettegés, kivéve, ha nem vállalja SAJÁT VÉLEMÉNYÉT, ami eltér az ÁTLAGTÓL. De sokkal kényelmesebb bemagyarázni agyunknak, hogy „Igen, én ezt most rosszul gondolom. ”
   A buddhizmus azonban sokkal humánusabban öleli magához az egyént, akinek van saját akarata, döntései, melyek következménye nem drasztikusan negatív, hanem csupán egy tanulási folyamat része. Míg nyugaton SZENT a Biblia minden szava, amiben NEM SZABAD kétkedni, addig a keleti vallások megengedik a kétkedést, a „másként észlelést”.
( Asch híres „vonalhosszúság-kísérlete” azt bizonyította, hogy ha nem egyöntetű a Csoport nyomása, hanem megoszlik, akkor az illető inkább bevallja másként látását. Valakinek elég volt, ha egyetlen ember az Ő álláspontján helyezkedett el, s máris felvállalta non-konformitását. A keresztény egyházak ezért távolítják el azonnal a „hitetleneket”, illetve kínozták halálra őket a középkorban. )
   A keleti hitvilág engedékenyebb, nem alkalmazza az erőszak eszközeit. Úgy tartja, hogy ha hibázik az alany, akkor annak úgy kellett lennie, hogy megtanuljon valamit, amit még nem tudott. Minden hiba – ha egyáltalán nevezhetjük „hibáknak”…- hozhat magával SZENVEDÉST , de ez csak azoknál az embereknél tapasztalható, akik túlzott életakarattal rendelkeznek. A szenvedést úgy lehet legyőzni, ha lemondunk a vágyakról, ami lehet anyagi, birtoklási, vagy szexuális eredetű.
   Ha nem vágyunk semmi után, akkor nem is fájhat azok elvesztése, hiánya.
   A kereszténység ezzel szemben azt tanítja, hogy a szenvedést el kell fogadni, mert az a végesség eleme. Sőt, minél többet kínlódunk, annál nagyobb lesz a jutalmunk. Jézus Krisztus is keresztre feszítve halt meg, s aki stigmatákat fedez fel magán, az a legnagyobb megtiszteltetésnek veszi, hogy fájdalomban részesülhet az Úr akaratából.
   A vallási Csoportok tagjai támogatják egymást a bajban és a kilátástalan helyzetekben, hiszen AZONOS A CÉL, s úgy vélik, EGYÜTTES erővel el tudnak jutni oda, ahova indultak. Közösen munkálkodnak a TISZTASÁG és az ÜDVÖZÜLT ÁLLAPOT elérésén. ( Ugyanúgy, ahogy egy munkahelyen az emberek összefognak, KÖZÖSEN végzik tevékenységeiket a feladatok megoldása céljából. Ott a munka motivál! )
S mi az, amitől az emberek leginkább félnek? A HALÁL!
   Bár az elmúlás fogalmát a vallások különbözőképp fogalmazzák meg, mégis bizonyos fokon rokonítható a buddhista és a keresztény „halálkép”. A buddhizmus azt tanítja, hogy a cél a Nirvanába való eljutás, de a lélek a végső fok eléréséig folytonosan visszatér a Földre, s fejleszti önmagát, hogy aztán a többi szellemiséggel egybeolvadhasson.
   Igaz ugyan, hogy Buddha azt mondta: „ Az emberek itt a földön születnek újjá, a gonoszok a pokolban születnek újjá, az igazak a mennybe mennek. De akik tiszták, egyenesen a Nirvanába jutnak.”, viszont ezt szimbolikusan kell értelmezni: a Földi Pokolról és a Földi Paradicsomról beszél.
   Az emberek sorsa, s az, hogy mit kapott EBBEN az életében, függ az ELŐZŐ létezésének döntéseitől, s NEM VÉGLEGES a Pokol ( büntetés ) és a Menny ( jutalom ) állapota.
   A keresztények egyetlen életbe sűrítik a tanulási folyamatot, mely végén vagy a Nirvanával azonosítható Mennybe, vagy a fizikális megtestesüléssel társítható ( bár annál sokkal kegyetlenebb ) Pokolba kerül a halandó. DE: a Pokol Tüzében elég ugyan minden(ki), ami(aki) gonosz, a jó viszont megmarad, mert a Pokol Tüze Isten Haragja, s mivel Isten eredendően JÓ, nem tagadhatja meg önmagát, nem fordulhat saját pozitív léte ellen. Olyan viszont nem létezik, hogy teljesen rossz, s ha valakiben van egy picike jó ( és lennie kell! ), akkor az nem semmisülhet meg teljesen, tehát az örökkévalóság részévé válhat és válik is! Ily módon tehát nem választható külön a Menny és a Pokol, illetve a Menny, Pokol + Nirvana, azaz az Örök Élet + Nirvana!
   S jól van ez így, mert az embernek szüksége van a felmentésre! A keresztények „rossz” tetteiket bűnbocsánatot kérve megvallják a feloldozási hatalommal rendelkező papnak, vagy magának Istennek, s amit már nincs idejük haláluk előtt megbocsáttatni, azt a jó cselekedetek – ha picurkát is, de - kompenzálhatják.
   A VALLÁSOK tehát bizonyos fajta védelmi rendszert képeznek, hiszen a TAGOK olyan utasításokat / útmutatásokat kapnak, melyek kiszámíthatóvá teszik a jövőt. Aki a Csoportban van, tudja, hogy mi után mi következik, s mivel előre látja a dolgokat, nő a biztonság-érzete. ( Ha betart egy „törvényt”, nem történhet vele ok-okozati összefüggésből adódó negatív dolog. ) Valamint: aki az adott gyülekezet tagja, annak nem árthat a GONOSZ, hiszen az ÚR megvédi az ő gyermekét.
   A tagság azonban KÖTELEZETTSÉGEkKEL, FELADATOKKAL is jár. A feladatok azonban különbözőek lehetnek, s jellegétől függ, hogy melyik végezhető Csoportban.
   Az ADDITÍV ( összeadó ) feladat esetében a teljesítmény a tagok összehangolt tevékenységétől függ. Ilyen például a jehovisták „hívőgyűjtő” körútjai: annál sikeresebb, minél több embert csábítanak el a szétküldött, talpalást bíró gyülekezeti tagok. ( Vagy egy egyszerűbben megfogható „világi” dolog: az iskolai papírgyűjtés. )
   KIEGYENLÍTŐ feladat az, mikor a Csoport munkájának kimenetele a tagok eredményének átlagát tükrözi. Erről akkor beszélhetünk, ha egy templomba kevés hívő jár, ezért a vezetőség ciklusonként különböző előadókat hív meg prédikálni, s a lelkészek más-más fokon állnak „szakmailag”, amiből az következik, hogy különböző hatást gyakorolnak a gyülekezetre. Ekkor a „kezdőt” kompenzálja a „verbálisan profi”. Igaz ugyan, hogy a gyengébb beszédkészségűt kevesebben hallgatják végig, de a színes, érdekes, jól magyarázó szónok szavai a mise utolsó pillanatáig leszögezi az embereket ( és többeket is vonz a templomba ), tehát a hallgatottsági átlag jó lesz! ( Vagy : sportversenyek: váltó futás )
   ELVÁLASZTÓ feladat: a teljesítmény a legaktívabb, legjobb tag eredményét jelenti. Ezt nem érdemes Csoportban csinálni, mert csak egyetlen embert aktivizál: a legjobbat. ( Kiosztott matematika feladatok: a kiváló matekos azonnal megcsinálja, a többieknek nem kell hozzá tenniük semmit, tehát nem tevékenyek, nincsen szükség az ily módon létrejövő közösségre. )
   ÖSSZEKÖTŐ feladatnál az eredményt a leggyengébb teljesítményt nyújtó tag határozza meg. Aronson megállapítását – mely szerint a „ kooperatív technika” az egyik leghatásosabb tanítási módszer – előszeretettel alkalmazzák az Egyházak is, azaz: a gyerekek Hittan órákon mozaik-szerűen egymásnak tanítják meg a kiosztott anyagrészeket. ( Közérthetőbben: hegymászó versenyeknél akkor számít „beérkezettnek” a Csoport, ha az utolsó, leglassúbb egyén is felért a csúcsra – minden tag motiválva van, hogy segítse a leggyengébb teljesítményűt, mert az ő pontjuk tőle függ! ) [hegymászóknál nem létezik ilyen fajta verseny ]
   Az elvégezendő FELADAT – és megoldhatósága – függ attól is, hogy MILYEN a Csoport, melyben véghez akarják vinni?
   A Csoport SZERVEZŐDÉS szerint lehet FORMÁLIS, mely esetben valamilyen szabály alapján jön létre, egy ELV működteti. Általában van vezetője, normái, ( gondoljunk a katolikus egyház szervezetére, hierarchiájára! ) vagy INFORMÁLIS, mikor kevésbé kifejezettek a szabályok, nincsen meghatározott, pontosan kifejezett cél ( pl.: baráti társaságok, de nem tévesztendő össze a hozzá nagyon hasonló ifjúsági gyülekezetekkel, melyek élvezetes kirándulásokat, fürdőzéseket szerveznek vallási hovatartozás nélkül MINDEN fiatalnak, DE: valójában van konkrét CÉL: a hittérítés! )
   NAGYSÁG alapján létezik KISCSOPORT ( intim, kellemesen működő kiscsoport: 4-6, de maximum 12-16 fő ), NAGYCSOPORT ( 16-20 tag ), illetve TÖMEG . Ez utóbbiról 50-es létszám felett beszélünk: ennek részesei elveszítik egyéniségüket, felelősség-érzetüket .
   A TÖMEG általában agresszívebb, mint a KISCSOPORT , mivel a benne lévők úgy érzik, MEGTEHETIK mindazt, amit egyébként nem mernének, aminek EGYEDÜL nem vállalnák a következményeit, hiszen itt ők csak RÉSZESEI a dolgoknak, egyetlen pontjai a hatalmas halmaznak, tehát a BÜNTETÉS nem őket érinti, vagy ha igen, akkor is csak egy picurkát.
   Az egyén felmentéseket keres magának, s valójában szeret is a TÖMEG részese lenni, mert él benne a közösség és a KÖZÖS CSELEKVÉS utáni vágy, s minél szélsőségesebb lehet a megnyilvánulási formája, annál szabadabbnak érzi magát. ( Hiszen egyébként, „kívülállóként” nem tehetné meg azt, amit így igen! )
   Az „élvezetes állapot”-hoz szükséges: szituatív tömegvonatkozás ( a tömeg sztárjához vagy az „ellenséghez”), felerősödött fizikai kontaktus a társakkal, felizgatott feszültségi állapotban lévő emóciók, kognitív kikapcsolás jelszavakkal, szimbólumokkal.
   E módszerekkel él a Hit Gyülekezet is: transzbaejtően kántálja az énekeket, összeölelkeznek az egymás mellett lévők, demagóg beszédeket hallgatnak ájult szellemiséggel, s transzparenseket suhogtatva.
Ezzel szemben a buddhizmus nem kergeti hipnotikus állapotba az egyént, nem akar direktben hatni rá, s általánosságban véve sem lengeti a KÖVETENDŐ ZÁSZLÓT.
   INTIMITÁST és ÉRINTKEZÉST tekintve beszélhetünk ELSŐDLEGES Csoportról, melyben a tagok sűrűn érintkeznek egymással, erős az érzelmi kötődés, cél a Csoport fenntartása ( pl.: család, vagy tágabb értelemben: Jézus családja – Jézus összes gyermeke: a hívők gyakran fogadnak örökbe csecsemőket, s ténylegesen saját vérüknek érzik a Krisztusi leszármazás miatt ), vagy MÁSODLAGOS Csoportról, mely kevésbé intim, az érintkezés rituáléhoz kötött, nem személyi igények az érintkezés meghatározói ( itt említhetjük meg a miséket vagy a japánoknál a csanoju -t, bár ez utóbbiban az elsődleges- és a másodlagos jelleg erőteljesen keveredik ).
   Az IDENTITÁSBAN betöltött szerep szerint: nagyon fontos a társakhoz kötődő identitás, hogy ki vagyok én? Tagsági Csoportok: amely Csoportba tartozik az egyén. Vannak Csoportok, melyeknek nem a tagja ( VONATKOZTATÁSI CSOPORT ), de céljaival egyetért, vonzó, s azok közé akar tartozni, akik oda tartoznak.
   És milyen furcsa! Sokszor az a vonzóbb, ahova nehéz bejutni még akkor is, ha nem értünk egyet az adott Csoport elveivel. De vonzó a tudat, hogy MI VELÜK lehetünk – mert a szigorú kritériumoknak eleget tettünk / teszünk -, viszont a TÖBBIEK, az ÁTLAG nem!
   Sok olyan szekta van, melyek kemény feltételeket szabnak: szülőktől való elszakadási kötelezettség, napi 18 óra munka, vagy nézzük meg a dianetikusok teljes körű szolgáltatási fogadalmát! ( A bűnöző bandák is „hagyományosan” valamilyen bűncselekmény – lopás, gyilkosság - véghezvitelétől teszik függővé a „felvételt”! )
Na, de hogyan is alakul ki egy Csoport?
   Tuckman szerint az ALAKULÁS ( forming ) a kezdeti pozitív szakasz, amikor mindenki tökéletes benyomást szeretne kelteni: az úgynevezett „jó oldalát” mutatja, visszafogja a benne bújó negatívumokat, hiszen el akarja magát fogadtatni a többiekkel. Egy olyan képet kíván eléjük varázsolni, ami szerinte vonzó és előnyökkel jár. Mivel a tagok mindegyike kellemes egyéniség színében tündököl, a Csoportban teljes béke, s elégedettség honol.
   A második fázis a VIHARZÁS ( storming ), melyben elkezdődik a harc a vezető szerepért. Ha sok szereplő között folyik a vetélkedés, akkor igazán aktív, dinamikus folyamatot vehetünk észre. Mindenki az erősségeit mutatja, bizonygatja, hogy miért ő a legmegfelelőbb az adott pozícióra? Hiszen a VEZETŐ SZEREP a lehető legfelsőbb szintet képezi a Csoporton belül, amit csak el lehet érni. Vezetőnek lenni mindig felemelő érzés, s büszkeséggel tölt el, mert olyan előnyökkel jár, melyeket egy „alsóbbrendű”, „sima” tag nem kaphat meg.
   Olyan ez, mint mikor a pápa haláltusájakor saját erényeiket hangoztatják lehetséges utódjai, akik egyébként szerénynek, jóságosnak mutatkoztak. De most már más a helyzet: harcolni kell! ( Ez a harc a papság keretei között nem olyan harsány és nem annyira feltűnő, mint a kisfiúk verekedése A BANDA vezetésének jogáért , de legalább annyira intenzív. )
Ha viszont a buddhizmus felé tekintünk, akkor azt látjuk, hogy e vallás vezetőinek nem jár semmivel sem több anyagi vagy hatalmi síkon értendő „juttatás”, mint a tanítványoknak, sőt!!!
   Tehát, ha haszonelvű motivációt keresünk, akkor azt keleten nem találjuk meg. Hiszen ott nem a látvány a fontos, nem az, hogy a külvilág hogyan viszonyul az egyénhez és hogyan ismeri el annak tudását, hanem az embereknek önmagukban kell elmélyedniük, s ismereteiket mindennemű ellenszolgáltatás nélkül nyújtják át a többieknek . ( Legtöbbször azonban a megvilágosodott, illetve ahhoz közelítő szerzetesek inkább elvonulnak és magukba meditálnak , mert úgy tartják, hogy mindenkinek magának kell rájönnie az IGAZSÁGRA. )
   Persze, most mondhatnánk, hogy tiszteli őket a hallgatóság , s talán ez tölti el őket olyan felemelő érzéssel, hogy azzá akarnak válni, akire felnéznek a többiek. De tévedünk! Mert mesternek lenni nem harc, s előnyeink fitogtatásának függvénye! Míg egy átlagosnak nevezett Csoportban a legjobb ( győztes ) a vezető, addig a buddhista összejövetelekkor nem biztos, hogy van vezető, hiszen NEM A LEGJOBB kapja meg e szerepet, hanem az, aki elérte azt a szintet, ami azzá teszi őt. Következtetés: lehet, hogy nincs az adott egyesülésnek „főnöke”, de az is lehet, hogy több is van, akik azonos poszton állnak!
   A NORMAÉPÍTÉS ( norming ) stádiumában általában nyugodt állapot honol. A normák a működés közben jönnek létre ( pl.: óvodában játék közben ), formális Csoportoknál pedig előre kialakítják a szabályokat ( Törvények, Nemzetgyűlés, Alkotmány ).
   A 4. pont a MŰKÖDÉS ( performing ): tényleges célért való működés.
E fázisok időről-időre visszatérnek: ha jön egy új tag, akkor kezdődhet a harc a vezető pozícióért, s ezzel együtt a normák is megváltozhatnak. Nézzük például a különböző felekezeteket: mindegyik az ALAP hitből indult ki, de aztán feltűntek más nézeteket valló emberek, akik hittek ugyan abban, amit eléjük tártak az ősök, de kicsit mégis máshogy látták a dolgokat.
   Hogyha elég dominánsak voltak, akkor „előbbre jutottak”, nagyobb tömeget érinthettek meg gondolataikkal, s eszméik elterjedésével VALLÁSI LEÁGAZÁSOK, s ezekhez „rendelt” Csoportok jöttek létre, mint például az evangélizmus / evangélisták, jehovizmus / jehovisták…
   Persze, keleten is megtalálható ez a fajta „továbblépés”, hiszen a buddhizmusnak számos „alfaja” hódít, melyek hívőik szerint közelebb engednek az IGAZSÁGHOZ.
   DE: bár sokan azt hiszik, hogy CSAK EGYETLEN helyen, EGYETLEN Csoportban, EGYETLEN szellemi síkot felmutató vezetés mellett láthatják meg a JÓ IRÁNYT, mégis tudni kell, hogy SZÁMOS ÚT létezik, mely előrébb visz magunk, embertársaink, egész környezetünk, a MINDENSÉG KÉRDÉSEINK megválaszolásában, s segít elérni a MEGVILÁGOSODOTT állapotot akár buddhisták, akár keresztények legyünk is, s akár Egyedül vagy Csoportban keressük A VÁLASZT.

„ Dzsósú kérdezte Nanszentől:
- Mi az Út?
- A közönséges tudat az Út – válaszolta Nanszen.
- Meg tudom én azt keresni? – kérdezte Dzsósú.
- Ha el akarod érni, egyre jobban elkülönülsz tőle. – válaszolta Nanszen.
- Hogyan tudhatok az Útról anélkül, hogy elérném? – ragaszkodott a kérdéshez Dzsósú.
- Az Út – mondta Nanszen – nem tudás és nemtudás kérdése. A tudás tévedés, a nemtudás pedig zűrzavar. Ha te valóban elérted minden kétséget kizáróan a helyes Utat, úgy szélesnek és hatalmasnak találod azt, ahogy a külső teret is. Hogyan lehetne erről a helyes és a helytelen szintjén beszélni?
Ezeknél a szavaknál Dzsósú hirtelen elérte a megvilágosodást. „

FELHASZNÁLT IRODALOM


A. K. Coomaraswamy: Hinduizmus és buddhizmus
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989

Andrew Skilton: A buddhizmus rövid története
Corvina, 1997

A Tan Kapuja Buddhista Egyház tájékoztató füzetei 1-19

Bankopf Zsolt: Az érzelmek könyve
Flaccus Kiadó, 2000

Catharina Blomberg: Szamurájok / Japán harcos nemességének történelmi és vallási háttere
Szenzár Kiadó, Budapest, 2001

Charles S. Carver – Michael F. Schneider: Személyiségpszichológia
Osiris Kiadó, Budapest, 2001

C. H. Spurgeon: Isten ígéreteinek tárháza
Evangéliumi Kiadó, 1994

Dhammapada / A törvény útja / Buddha tanításai
Új Akropolisz Kiadó, Budapest, 1998

Diana – Richard St Ruth: Vallások világa / A Zen buddhizmus
Kossuth Kiadó, Budapest, 2000

E. Fromm – D. T. Suzuki: Zen-buddhizmus és pszichoanalízis
Helikon Kiadó, 1989

G. Van Der Leeuw: A vallás fenomenológiája
Osiris Kiadó, Budapest, 2001

Haire, Mason: Pszichológia vezetőknek
Mezőgazdasági Kiadó, 1969

Hegedűs T. András: Pszichológia
Aula Kiadó, Budapest, 1997

Hellmuth Benesch: Atlasz Pszichológia
Athenaeum Kiadó, 1999

Horváth József – Szabó Ferenc: Aiki-jujitsu / A szamuráj harcművészet
Szabó Ferenc, 1997

John Snellig: Kelettől nyugatig / Tárgyilagosan a buddhista tanításról
Édesvíz Kiadó, Budapest, 1996

Keith Oatley: Érzelmeink
Osiris Kiadó, Budapest, 2001

Koichi Tohei: A KI a mindennapi életben
Lunarimpex Kiadó, 1996

Lénárd Ferenc: Alkalmazott pszichológia
Gondolat, Budapest, 1984

L. Sz. Vasziljev: Kultuszok, vallások és hagyományok Kínában
Gondolat, Budapest, 1977

Miklós Pál: A Zen és a művészet
Magvető Könyvkiadó, 1978

Osho: A keresés / Előadások a zen tíz bikájáról
Amrita Kiadó, 2002

Pataki Ferenc: Csoportlélektan
Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1980

Paul Tillich: Rendszeres teológia
Osiris Kiadó, Budapest, 2000

Scott Shaw: Szamuráj Zen / Mesterek és harci művészetek
Lunarimpex Kiadó, 2000

Szigeti György: Buddha tudat / Zen buddhista tanítások
Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1999

Taisen Deshimaru: Az Út gyakorlása
Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1995

Taisen Deshimaru: A Zen és a harcművészetek
Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1997

Tordai Zádor: A felelősség
Héttorony Könyvkiadó

 


 

 
¤ lap tetejére