Ádám Péter
 

Guy de Maupassant
avagy a téboly igézete

Maupassant szinte egész életében viaskodott az elmezavar rémével. Azzal a homályos előérzettel, hogy valami széttört, elpattant benne, és előbb-utóbb eljön az idő, amikor már nem tudja kordában tartani a belülről fenyegető sötét erőket. Bár a tébollyal kapcsolatos szorongás, illetve a szorongást szublimáló érdeklődés csaknem minden művéből kiérződik, talán az Horla című novella a legmegrázóbb klinikai dokumentuma ezeknek a félelmeknek[1]. Nem csoda, hogy az írásra már a korabeli orvosok is felfigyeltek.

Egyik rajongója, Frank Harris meg is jegyezte:

„– Ez a nagy rémület, ami az elbeszélést ihlette, arról árulkodik, hogy Önnek nincsenek egészen rendben az idegei...”

Majd Maupassant tiltakozására váratlanul:

„– Nem volt régebben szifilisze?”

Mire az író:

„– Dehogyisnem, ezen mindenki átesik, mint valami gyermekbetegségen. De már tíz éve, hogy megszabadultam tőle...”[2]

Hogy testi és szellemi erejének fokozatos hanyatlása és a valamikori szifilisz közt lehet valami oksági kapcsolat – nem, ezt a magát makkegészségesnek érző Maupassant orvos rajongója minden gyanúja, érve, igyekezete ellenére sem tudja elfogadni.

Pedig lassan neki is be kell látni: vége az 1880-as esztendővel kezdődő hosszú termékeny időszaknak. Valójában egész életműve – hat regény, többszáz novella és elbeszélés, jónéhány esszé, utirajz – ennek az egyetlen lázas évtizednek eredménye. De a kilencvenes évek legelejére – pedig alig negyven éves – rozzant aggastyán lesz a nem is olyan rég még egészségével, szellemi-fizikai képességeivel kérkedő délceg férfi. Ihlete elapad, dolgozni nem tud. Mígnem 1892 január elsején a váratlan pszichotikus roham és öngyilkossági kísérlet (el akarja vágni a torkát) – az írót kényszerzubbonyban hozzák fel Párizsba, és helyezik el dr. Blanche híres elmeklinikáján.

Hogyan jutott idáig? Az író igazság szerint a hetvenes évek végétől, a nyolcvanas évek elejétől csak látszólag egészséges. Ólmos fáradság, herpeszek, gyomor- és szívpanaszok gyötrik. Ő meg hol mániákusan aggódik egészségéért, sorra járva a fürdőhelyeket, hol „női karok kikötőjében” keres feledést. Állapota fokozatos romlásában, meglehet, az akkortájt divatos éther is közrejátszott, amellyel szorongásait enyhítette.

Ma már nyilvánvaló: ennek az általános bénulással végződő hosszú kálváriának szifilisz volt a kiváltó oka. Hogy Maupassant pontosan mikor kapta meg a betegséget, nem tudni. Lehet, hogy már 1870-ben, de az is lehet, hogy csak 1876 táján. Annyi bizonyos, hogy amikor 1877-ben végre alaposan kivizsgáltatja magát, a diagnózis már egyértelmű. A nagy hírt újjongva újságolja egyik barátjának: „Hurrá! Éljen! Végre én is megkaptam a vérbajt! Mégpedig az igazit! Nem a nyomorúságos kankót, nem is a papoknak való fehér folyást vagy a nyárspolgári lágyfekélyt [...], nem, hanem a szifiliszt, amibe I. Ferenc is belehalt... De büszke is vagyok rá, és egyáltalán nem izgat, ki mit gondol. Allelúja! Vérbajom van, már nem kell rettegni, hogy elkapom”[3].

Mindez annyit tesz, hogy az író igen korán, huszonhat esztendősen tudta, hogy szifilisze van. Csakhogy akkor még egyetlen orvos se ismerte fel, hogy feltehetően van valami összefüggés e fertőzés, illetve az általános bénulás baljós előjelei közt. Tény, hogy orvosbarátja, dr. Daremberg is „elmezavart” állapít meg beutalójában, és – az általános bénulás jellegzetes tünetei mellett – dr. Blanche fennmaradt betegregiszterében is ugyanez a kórisme szerepel.

Az elmeklinika, amelynek rácsos kapuja örökre becsukódott az író mögött, Párizs leghíresebb „háromcsillagos” magántébolydája. Az intézményt – amelyben a névtelen paciensek ezrei mellett a kor olyan hírességei is megfordultak, mint az író Gérard de Nerval, a zeneszerző Charles Gounod, a Liszt-életrajzokból ismert Marie d’Agoult vagy Théo Van Gogh, a festő fivére – 1821-ben dr. Esprit Blanche alapította (1796–1852), majd 1852-ben fia, Émile vette át vezetését. Persze, nem is annyira elmeklinika ez, inkább afféle meghitt, családias penzió, a főorvos úrral és feleségével elköltött ebédekkel, vacsorákkal, hosszú kerti sétákkal, a földszinti szalonban vacsora utáni kedélyes beszélgetésekkel...

Mind Esprit, mind Émile – akárcsak a korabeli elmeorvosok többsége – elvetette a fenyítést és testi kényszert, a morális kényszerhez viszont nagyon is ragaszkodott. A beteget – abban a hitben, hogy kevés józan ész azért maradt benne – határozott rábeszéléssel próbálta jó belátásra bírni. És ha a korabeli orvostudomány általában tehetetlennek érezte is magát az elmebajokkal szemben – langyosfürdő, hidegzuhany, érvágás meg ricinus, és ezzel nagyjából ki is merült az arzenálja –, könnyen lehet, az általuk szorgalmazott tekintélyelvű „lelki kényszer” egy kicsit már a századvég nagy felfedezését, a freudi mélylélektant előlegezi[4].

Maupassant már régről ismerte a nagy elmeorvost. Többször is megfordult a klinikáján, annál is inkább, mivel dr. Blanche-sal is konzultál, amikor 1887-ben Hervé öccsén kitör a téboly. És többször felkereste dr. Blanche-t azért is, mert nagyon érdekli, izgatja a pszichózis. „Vonzanak a bolondok. – írja Madame Helmet című novellájában – Különös álomvilágban bolyonganak, az őrület áthatolhatatlan félhomályában, ahol amit csak láttak, éreztek, megtapasztaltak az életben, mindent újrakezdenek egy olyan képzeletbeli tájon, ahol már nem érvényesek a világegyetem meg az emberi gondolkodás törvényei” [5]. Mintha Maupassant valami nagy titkot, az ember, az élet rejtélyét sejtette, kutatta volna a megbomlott elmékben, mintha úgy érezte volna, hogy a téboly megértése a kulcsa az ember megértésének[6].

Ez a szenvedélyes érdeklődés, amely még Zola, még a Goncourt fivérek vagy Barbey d’Aurevilly érdeklődésén is túltett, szinte egész életművén végigvonul. Ott van, mellékmotívumként, a regényekben, és nem is egy novellának, elbeszélésnek fő témája. Maupassant tébolydákba, elmegyógyintézetekbe jár, és jól ismeri a kor híres elmegyógyászait, köztük Charcot-t, akinek 1884 és 1886 között a La Salpêtrière-ben tartott divatos előadásait is buzgón látogatja. Akkoriban egy fiatal bécsi idegorvos, bizonyos Sigmund Freud is ott ült az érdeklődők, diákok, külföldi ösztöndíjasok között...[7]

Dr. Émile Blanche – emlékszik vissza François, az író inasa – késlekedés nélkül megvizsgálja a beteget. „A doktor úr délelőtt tizenegy felé nézett be hozzánk. A gazdám épp akkor kezdett ebédelni. A híres elmeorvos odaült az asztalhoz, beszélt erről-arról, majd időről-időre váratlanul kérdezett valamit. Amire a gazdám mindig pontosan válaszolt. [...] Elmenet mondta is a doktor úr: jó válaszokat kaptam, talán még nincs minden elveszve... várjunk...”[8]

Lehet, hogy dr. Émile Blanche szerint még van remény? Pedig az író téveszméit részletező első kórlap nem valami derűlátó. «Azt állítja, „az Eiffel-torony tetejéről a Jóisten kihirdette, hogy ő Isten és Jézus Krisztus fia, és azzal vádolja inasát, hogy hetvenezer frankot lopott tőle [...]. Halottakkal társalog, mert a holtak még élnek: például hosszú beszélgetéseket folytat Flaubert-rel, meg testvérével is, aki panaszkodik, hogy szűk neki a koporsó. Azt állítja, ellát egészen Svédországig, Oroszországig, Afrikáig [...], és lelkiismeretfurdalása van, amiért a Le Figaróban közölt cikke ürügyén Németország megint hadat üzent nekünk, és az újabb háború négyszázezer milliójába kerül Franciaországnak [...]”stb., stb.»[9]

A kaotikus szóáradatban ott az író minden rögeszméje, rémképe, obszessziója. Az Eiffel-torony, amelyet nagyon utált (sőt, 1887-ben néhány írótársával még petíciót is közzétett, csak hogy építését megakadályozza), és amelyet, mintegy mellékbüntetésül, minden nap láthatott a klinika kertjéből; az 1870-es francia–porosz háború; az omnipotenciával és telepátiával kapcsolatos beteges fantáziák, és életének három kulcsfigurája, az anyja, öccse, Hervé és főleg Gustave Flaubert, az atyai jóbarát.

És csakugyan: az 1880-ban elhunyt Flaubert szellemi atyja, pártfogója, bizalmasa, jóbarátja volt a fiatal írónak. Olvasta első próbálkozásait, munkát keresett neki, bíztatta, tanácsokkal segítette. A fiatal író még nincs tizenhét éves, amikor a Bovaryné szerzője Guy anyjának kérésére elfogadja ezt a szerepet. Maupassant valósággal bálványozta Flaubert-t (ez a szeretet az író Flaubert-esszéjéből is kiérződik), és Flaubert is atyai szeretettel egyengette a tehetségesnek tartott írópalánta útját, akit szinte fiának, szellemi-esztétikai örökösének tekintett. Talán ezért is kapott lábra a pletyka, amely szerint Flaubert valóságosan is apja az írónak. És a tény, hogy a Gömböc szerzője tébolydába került, újabb tápot ad a régi legendának...

Pedig ha az író genetikus örökségét firtatjuk, inkább az anya házatáján kell kutakodni. Szó, ami szó, Laure de Maupassant sem volt egészséges lélek. Kiegyensúlyozatlansága, idült érzelemszegénysége, kiszámíthatatlan dühkitörései és depressziós rohamai mélyen neurotikus, ha ugyan nem – ahogyan ma mondanánk – határeseti személyiségre vallanak. Nyilván nem véletlen, hogy Guy öccse, Hervé is tébolydában végzi, amint hogy az sem, hogy Laure sohase tudott szembenézni a realitással, és dr. Blanche klinikáján egyetlen egyszer sem látogatta meg fiát, mi több, nem ment el temetésére sem. De mintha az író ezt a kegyetlen ridegséget is előre látta volna: Madame Hermet, az azonos című novella hőse ugyanígy hagyja magára haldokló fiát, majd ennek halála után beleőrül a lelkiismeretfurdalásba[10].

Mintha a beteges képzelgések már csak valami nagyon távoli, nagyon halvány, nagyon halk visszhangjai volnának a valamikor színes és termékeny írói fantáziának[11]. Azt állítja, hogy a Rotschildok fizetik kezelésének költségeit, hogy az ördög ellopta az egyik kéziratát, és hogy sürgősen beszélnie kell az Atyaúristennel, mivel François levélben feljelentette, amiért kecskével üzekedett stb. Állapota fokozatosan romlik, és az általános bénulással párhuzamosan üldöztetéses téveszméi is mind jobban elhatalmasodnak rajta. „Milyen sötét van! Milyen sötét!” – mondta közvetlenül halála előtt, 1893. július 6-án. A következő hónapban lett volna 43 éves. Az általa megfigyelt és megörökített számtalan elmeháborodott után, lám, az ő élete is „egyszercsak ráfutott az őrület zátonyára, ezer darabra tört, széthullt és elmerült az ijesztően háborgó tengerben; elkapták a hullámok, elnyelte a köd, a szélvihar – a téboly!”[12]