1. Bárczi Géza A magyar nyelv életrajza című munkájában így vall: „A nyelv, gondolataink, érzelmeink kicserélésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű emberi fejlődésnek egyik legfőbb tényezője, sőt föltétele. Neki köszönhető legnagyobbrészt, hogy az egymást felváltó nemzedékek tapasztalatai halmozódhatnak, s az utódokra átszállhatnak; hogy a természet közömbös vagy éppen ellenséges erői ellen való harcot nem kell minden egyes generációnak előlről kezdenie, sőt minden egyes embernek külön elszigetelten megvívnia. [...] S „a nyelv” mindenki számára elsősorban az anyanyelv [...], melynek minden elemét ezer meg ezer emlék színezi és tölti meg tartalommal, mely egész nevelkedésünket, fejlődésünket kíséri, sőt bizonyos fokig gondolkodásunk tartalmát is meghatározza.”
Jeles írónk, Sánta Ferenc, más megfogalmazásban megismétli Bárczi gondolatait, s hozzáteszi: „[a nyelv] maga ösztökél arra, hogy többet ismerjünk meg a világ­ból: több dolognak adjunk nevet. Vagyis több dolgot érintsünk meg a gondolatunkkal. Mert a nyelv gondolat: az tehát, ami egyedül képes birtokunkba adni a világot.” Azzal a gondolatsorral folytatja, hogy a nyelv gyönyörködtet is, ha helyesen használjuk, szabaddá is tesz, mert „ez ad lehetőséget képességeinknek kibontására, s annak gyakorlására is, ami leginkább megkülönbözteti az embert az élővilágban – hogy ítélkezik. Megismer és ítélkezik. S ez az, ami az egyes ember szabadsága is.” Végül ezt írja: „Ő [a nyelv] általa él valamely nemzet. Magunk magyarok is. [...] ha a nyelv pongyolasága, botladozása a gondolat hitványulásának a jele, akkor romlása a nemzet életét veszélyezteti.” (A nyelvről – iskolásoknak.)
Ha egy kicsit továbbgondoljuk Bárczi Géza és Sánta Ferenc szavait, mondhatjuk: a nyelvben és a nyelv használatában is ott él – bár gyakran elrejtve – a múltunk, a jelenünk, a jövőnk. Jelenünkkel pedig ott élünk benne mi magunk is, és formáljuk jövőnket és nyelvünk jövöjét. A nyelv ugyanis a nyelv használói által és a nyelvhasználatban él. Tegyük hozzá mindezekhez ott él benne erkölcsi–etikai felfogásunk és magatartásunk is, hiszen szóbeli megnyilvánulásaink tükrözik erkölcsi felfogásunkat is. (Gondoljunk: Petőfire, Aranyra, Adyra, József Attilára, Radnótira, Illyésre, Weöresre, Pilinszkyre, Kányádira, hogy csak legnagyobb költőinket említsem.) Erkölcsi felfogásunk másik ugyanilyen fontos megnyilvánulási formája: tetteink.
Ugyanakkor a nyelv egyszerre úr és szolga. Szolga, mert szolgálja a gondolatot és a gondolatcserét (a kommunikációt), de úr is, mert „uralkodik a gondolatunkon, gondolkodásunkon is, hiszen általa és vele gondolkodunk, általa-vele ismerjük meg és ragadjuk meg a világot. Jó úr, ha jól tanít, jól láttat és közvetít, rossz úr, ha ő uralkodik el – kliséivel, henye formáival a gondolkodásunkon. S mindenki annyit tud megragadni a világból, amennyit az általa birtokba vett nyelv segítségével meg tud ragadni! És mindenki annyit tud átadni a maga világából másoknak, amennyit a ma­ga-birtokolta nyelve segítségével meg tud fogalmazni.
2 . És ebben az „életében” a nyelv, a nyelvhasználat – mind írott, mind beszélt (hangzó) változatában és formájában – „tükröz”, ábrázol és jellemez is.
A gondolatnak, a mondandónak a két megjelenési formája: nyelvezete, stílusa és hangzásformája hordozza, közvetíti azt a gondolatot, mondandót, szándékot, melyet általa és vele ki akarunk fejezni, de tükrözi, jellemzi is a beszélő (író) személyét, személyiségét (jellemét); pillanatnyi lelkiállapotát, annak esetleges változásait; megnyilatkozásának a tárgyhoz és beszédpartneréhez való viszonyát; a beszédhelyzetet és egyúttal azt a szűkebb vagy tágabb közösséget is (a családot, a munkahelyi együttest, a vidéket, a tájat, a nemzetet), amelynek a beszélő vagy író a tagja, ahol él. (Gondoljunk csak imént emlegetett nagyjainkra!)
Hogyan kerül birtokunkba a nyelv?
4. A nyelvet, nyelvhasználatot és vele együtt a magatartási formákat és az er­kölcsi normákat – noha a beszéd, a beszélés képessége „bele van írva génjeinkbe” – először mindnyájan „beletanulókként” tanuljuk: különféle mintákat ellesve, lemásolva átvesszük az elődöktől: szüleinktől; azután szűkebb majd tágabb környe­zetünktől. Később azután mi is tanítjuk szavainkkal, tetteinkkel – jó vagy rossz példát, mintákat (is) adva – a körülöttünk lévőknek, az utánunk következőknek.
Nézzük – bár eléggé elnagyoltan – ennek a tanulásának és tanításának külön­böző köreit, amelyek bizony egymást fedik, egyre táguló körökben, halmazokban kiegészítik, kibővítik egymást. Új és új „nyelveket”, azaz anyanyelvi ismereteket, nyelvi és viselkedési normákat adnak a felnövekvő ifjúságnak, de gyakran a felnőtt generációknak is a „szájára”. Többnyire segítik is egymást, de példájukkal, gyakor­latukkal – megfogalmazott vagy éppen meg nem fogalmazott, vagy rosszul fogalmazott mondandójukkal, elveikkel – bizony sokszor gátolják is a pozitív hatásokat.
4.1. Az első kör a szűkebb és tágabb értelemben vett család: a szülők, nagy­szülők, testvérek, a közelebbi és távolabbi rokonság, és hozzájuk kapcsolódva a baráti kör, valamint a közvetlen lakóhelyi és a kissé nagyobb táji környezet.
Ebben a körben az eszmélő gyermek tanulja – és egyúttal bizonyos mértékig be is gyakorolja – a beszédet, a beszédmagatartást, a nyelvhasználatot – együtt a viselkedési, magatartási „szabályokkal, szokásokkal, „normákkal” Az az otthonában kapott minták alapján sajátítja el a beszédet, az első beszédhangoktól, szómon­datoktól – a kevésbé tisztán artikulált szavakon, mondatokon át – az értelmes beszédig; itt kapja meg az élettel kapcsolatos legfontosabb első ismereteket is. A szülő, a rokonság, a baráti kör pedig (sok egyéb hasznos ismeret, tudnivaló mellett) tovább tanítja neki anyanyelvét: nyelvhasználatával, beszédével és magatartásával, viselkedésével mintát ad, mércét nyújt számára nemcsak a nyelvi kommunikáció terén, hanem sok egyéb másban is, pl. életkorához, szűkebb és tágabb családon belüli helyzetéhez is szabva tanítja a gondolkodást, a társadalmi illemet. A szobatisztaságtól kezdve az evőeszközök használatáig, a megszólítási formákig, mit mikor szabad vagy nem szabad mondani, tenni stb. Identitástudatot is ad neki stb. Ha jó a szülő és a családi környezet, ha jóra neveli és nem csak növeli a gyermeket!
4.2. A második kör az oktatási intézmények köre. Szerepük és hatáskörük ket­tős. A különböző oktatási intézményekbe bekerülő gyermekek részben egymástól tanulnak beszéd- és magatartáskultúrát (vagy -kultúrálatlanságot) a hazulról, a szű­kebb és tágabb és a más családokból hozott minták alapján, részben az őket oktató (jó, ha nevelő) pedagógusoktól – a tőlük kapott-látott minták és a tananyag, az isko­lában tanultak alapján. Ez már a közösségbe való beilleszkedés megtanulásának és újabb nyelvi és magatartási normák bevésődésének is az ideje. Fontoljuk meg Babits szavait: „Gondolkodni és beszélni: nem lehetne rövidebben és mégis teljesebben megjelölni egész középiskolai tanításunk célját. [...] Gondolkodni és beszélni: volta­kép egy. Gondolkodás nem képzelhető el beszéd nélkül és megforítva. [...] »A gondolat hangtalan beszéd, a szó a megtestesült gondolat« – mondja egy híres nyelvtudós. Ezért a retorika, amely gondolkodni s a stilisztika, amely beszélni tanít voltakép egy tudomány. Elválhatatlanok, mint a test és lélek: a gondolat a lélek, a kifejezés a test.” (Irodalmi nevelés.)
És folytassuk Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszornak a gondolataival: „minden, ami van az oktatásban, [tegyük hozzá: az életben] eredmény vagy eredménytelenség, siker vagy kudarc, tudás vagy tudatlanság, nyelvi formában jelenik meg, és éppen emiatt a nyelven mérhető le. [...] az oktatás maga a nyelv által megvalósuló intézményes kommunikáció, a nyelv többszörösen összefonódik a tanítással, a képzéssel, a neveléssel”.[1]
Amikor matematikát tanulunk: új nyelvet tanulunk és új logikai rendszert tanulunk, tehát gondolkodni tanulunk. Amikor fizikát, biológiát, irodalmat, történelmet tanulunk ismét csak ezt tesszük. S amikor idegen nyelvet tanulunk új nyelvi világban, más nyelv világlátása szerint ismerjük meg és ragadjuk meg a valóságot. És ismét csak nyelvet tanulunk, más rendszerű logikát tanulunk, megint csak gondolkodni tanulunk. És a gondolkodással együtt életünk formálását tanuljuk.
4.2.1. A bölcsőde, de az óvoda is ma már kevés szerepet játszik: megfogyatkozott a számuk is, de még jobban az óvodába kerülő gyermekeké.
A bölcsőde és óvoda új világot, új nyelvet és magatarásformákat, új normákat ad. Mégis érdemes elgondolkoznunk azon, amit jó néhány évtizeddel korábban Déry Tibor írt egy amerikai bölcsődének beszédnevelő és a családnak embernevelő és a „világba, a közösségi életben beletanító” szerepéről: „Még rossz családi körülmények között is egészségesebben fejlődnek a csecsemő érzékszervei, beszédképessége, értelme, sokszorosabban több élménye van, könnyebben ismerkedik össze a világgal, mint azokban a bölcsődékben, ahol jó, ha tíz gyermekre egy anyahelyettes – gondozónő – jut, bármily lelkiismeretesen végezze is ez munkáját. Hogy tudna például segítségére lenni a kétéves gyermeknek oknyomozó munkájában, megfelelni a »miért«-ek özönére, amikor már másik kilenc gyerek várja, hogy kicserélje nedves pelenkáit? Kérdéseire nem kapván választ, a gyermek hamarosan elnémul, s a maga kezdetleges módján magyarázza a világot, egy elferdült irreális képet épít fel magá­ban a valóságról.” Mindez érvényes a családra, ha a család otthon néma.
Hasonló gond merülhet fel az iskolában is, hiszen egyre nő a tananyag, egyre kevesebb idő jut az iskoláskorú ifjak nyelvi és magatartásbeli, a közösségi életre való nevelésére.
4.2.2. Az általános és a középiskola – szülőként, nagyszülőként és pedagó­gusként is mondhatom – egyre inkább oktatási intézménnyé válik; és ha amerikai mintákat követünk, az iskolai oktatásból lassan el is tűnik a nevelés.[2]
Hozzájárul mindehhez, hogy miközben egyes szaktárgyakból megnövekednek a követelmények, másoknál – a humán tárgyak egy részére és az anyanyelvi képzésre gondolok elsősorban – az új ismeretek nagyon megkésve jutnak be a tananyagba, ha egyáltalán bekerülnek. Az olvasás is háttérbe szorul: a diák már nem kap erkölcsi alapot–mintát, segítséget az irodalmi művekből[3]. Nem kap segítséget a növekvő gyermek, a saját gondjaival küszködő kamasz világnézeti, világszemléleti kérdéseinek megválaszolására. De olykor még magatartási–viselkedési gondjaira sem!
4.2.3. A felsőfokú oktatásban (egyetemeken, főiskolákon) elsősorban szakmai képzés folyik. Az oktatás „támogatása” következtében (fejkvóta) és a felsőfokú tanintézetek kapuinak kitárása, az oktatógárda megnyirbálása következtében egyre in­kább csökkenő színvonallal és követelményekkel [4]. Egyetemi oktató és hallgató is csak az előadásokon, szemináriumokon találkozik, ezeken is csak a tananyaggal kapcsolatos kérdésekről esik szó. Nincs lehetőség, idő bizalmasabb beszélgetésekre, emberi találkozásokra. A gondolatok nyugodt kifejtésére. Az egyetemi, főiskolai hallgatók még egymással sem nagyon tudnak olyan baráti kapcsolatokat kialakítani, amelyekben akár a tananyagot, akár más gondjaikat megbeszélhetnék.
4.2.4. Külön gondot jelent ezen belül a pedagógusképzés, amelyben az idő szű­kössége és a technikai felszereltség hiányosságai miatt még nyelvszakokon, sőt még a magyar és a kommunkáció szakokon sem kap elég súlyt és teret az anyanyelvi ismereteknek, az anyanyelvhasználatnak, főleg a beszédnek a gyakorlása, beleértve ebbe a műfaji ismereteknek, a szerkesztéstannak, a fogalmazástechnikának – stíluseszközöknek – és a hangoztatásnak (beszédtechnikának): a nyelvi-nyelvhasználati normának és normáknak a gyakorlását is. S különösen kevés teret kapnak a tananyagban, pontosabban nagyon megkésve jutnak be oda is a kutatások újabb eredményei [5]. Meglepő hiányosságokat tapasztalhat az ember az egyetemi hallgatók körében nemcsak az általános műveltség terén, hanem még az illemtanban is.
S ha az iskolai oktatás csupa jó mintát ad(na) is, ellenpontozza, gyakran le­rontja ezt az utca, a közélet és bizonyos elektronikus médiumok mintája.
5. Az utca és a közélet, a politika világának „mintáiról”, etikai, erkölcsi és beszédmagatartásáról nem szólva nézzük az elektronikus médiumokból felénk áradó beszédet [6]. Ha napjaink általános helyzetét nézzük, a következőket mondhatjuk:
6.1. A közszolgálati vagy közszolgálati jellegű rádiók és televíziók [7] nyelv­használatát tekintve állíthatom, hogy – még hibáikkal együtt is – üde színfoltok és követendő jó minták a kereskedelmi adókból elhangzó beszédhez viszonyítva. Persze a műfaji kötöttségek és a megszólalók beszédképessége következtében rétegezett a nyelvhasználat szövegben is, hangzásban is – és olykor tartalomban is. Ráadásul a közszolgálati rádiók, tévék is gyakran kénytelenek engedni igényességükből a kereskedelmi adókkal a közönségért folytatott „harc” miatt.
6.1. A közszolgálati adóknál a bemondók, hírolvasók beszéde – olykor még a kereskedelmi adók többségénél is – szinte mintaértékű [8]. Jó mintát adnak az igényes beszédre mind felolvasásukkal, mind spontán beszédükkel. (Kérdés: mennyien fi­gyelünk beszédükre, kik és mennyien hallgatják a közszolgálati adókat.)
6.2. A nyilatkozók, szakértők beszéde is elfogadható, hiszen szaktudásukkal általában együtt jár nyelvi igényességük is [9]. Mégis: a tartalmában, gondolatiságában, nyelvi és hangzásformájában példamutatótól a „flott” semmitmondáson át a teljes üresjáratig, olykor a már érthetetlen kiejtésig széles a skála.
6.3. A „gyalog” riportalanyok, az interaktív műsorokban betelefonálók beszéde – szövegformában is, hangzásában is – „olyan, amilyen”. Tükrözi a beszélők sze­mélyiségét, gondolati összeszedettségét, műveltségi – olykor műveletlenségi – fokát. Viszonylag ritkán kerülnek adásba „beszédképtelen” megszólalók.
6.4. Üde színfltot jelentenek a tudománynépszerűsítő rádióadások, tévéfilmek, tévéadások. Ha az elhangzó szövegben akadnak is értelemtorzító hangsúlyok, rossz dallamvezetésű mondatok, az okos mondandó – a tévéban a látvány, a film képanyaga – sok mindent „eltakar” és a helyére tesz. De vajon nézzük-e ezeket a filmeket?
6.5. Gondot jelentenek azonban az ifjúságnak szánt adások. Ezek számos esetben nyelvhasználatukban, hangzásukban is, mesterkéltek: álifjúsági nyelven, áltermészetességgel szólalnak meg. De a jó fülű ember „hallja” a szerepjátszást, a csináltságot. De sajnos megszokja! Bizony sokszor eltűnődhetünk azon is: jó-e az az életfelfogás, amely szavakban, magatartásformában (tévadásban látványban is) megjelenik ezekben az adásokban
Mindezekről otthon is, az iskolában is szólni kellene!
7. Sokkal nagyobb a gond a kereskedelmi adóknál, elsősorban a kereskedelmi rádióknál.
7.1. A hírolvasók beszéde többnyire itt is elfogadható, bár tempójuk túlságosan, olykor a pontos artikulációt is károsítóan gyors,. többnyire egysíkú, emelt fekvésű, monoton „zsinórbeszéd”. Nem hallunk igazi, értető szövegmondást. Ez azért káros, mert a hallgatót is gyors, dallamtalan beszédre ösztönzi. Nem szólva arról, hogy megnehezíti az információ befogadását. Lehetetlenné teszi a gondolkodást. „Elmegy a fejek fölött.” Dehát állítólag ez a „modern”. Érdekes lehetne annak elemzése is, mi az arány a hírek és a bulvárhírek között. Ez etikai szemléletet is mutathat!
7.2. A tartalmas, igényes beszéd és főleg az igényes gondolatiság szempontjából gyakran erősen negatív minta a műsorvezetők beszéde. A kereskedelmi rádiók adásaiban főleg az ifjúságnak szánt műsorok szereplőinek „ál-fiatalos” beszéde. A könnyűzenei témákban ők nagy jártasságot árulnak el, csak éppen a nem magyar zeneszerzők és együttesek, énekesek nevét mondják túlzottan „tökéletesen” idegenes kiejtéssel, többnyire már „hipertökéletes” és ezért érthetetlen angolsággal. Műsor­vezetői „csevegésük” is gyakran csak fecsegés: magánjellegű témákról „társa­lognak”, ritkán van. Ritkán van igazi mondandójuk! A „konferáló szövegek” felpergetett tempója, beszéddallama is gyakran idegenszerű; de hát állítólag ez a modern. Csakhogy a nyugati (francia, olasz, spanyol) adók gyors beszéde nyelvük jellegéből adódik: több szóval kell kimondaniuk azt, amit a magyar, ragozó nyelv lévén, egyetlennel is ki tud fejezni.
7.3. Sokkal problematikusabb a kereskedelmi rádiók és tévék bizonyos felkapott, sztárolt szereplőinek a beszéde. Némelyiküknek „szövegelése”– kissé megvál­toztatva József Attila szavait – „kecstelenül oktalan, sőt ostoba fecsegés”. Témáik gyakran „magántémák”, stílusuk is gyakran triviális, sőt gusztustalan, otromba. Nem veszik észre, hogy magánügyük, magántémájuk még nem közérdekű téma – annak ellenére, hogy sajátmaguk vagy közvetlen beszélgető társuk számára érdekes lehet.
Exhibicionizmusuk, olykor tudatlanságuk miatt nem is gondolnak arra, hogy a nyilvánosságnak és a magánéletnek témában is beszédmodorban is más-más „a normája”.
Attól tartok a témák megválasztásának célja a tudatos „tabutörés” is lehet: olyan témákról beszélni, melyekről ezidáig nyilvánosan nem volt szokás, „illet­lennek” számított szólni, és olyan stílusban, mely a trágárságig „őszinte”, „szóki­mondó”. Ez a beszédstílus olyan tudatos tabutörés, amely arra épít, hogy jólesően botránkozik meg az igényesebb hallgató, és hétköznapisága miatt ezt érzi sajátjának az igénytelen hallgató. Ilyen a Sláger, a Danubius és a Tilos Rádió számos megnyilatkozása. A tévéműsorok közül a Való Világ „életmintáit”és a Heti hetes kocsmai stílusú megnyilatkozásait sorolhatjuk ide. De ilyen a sajtó néhány felszínes produktuma is (pl. a Blikkben és néhány bulvárlapban).
Érdemes elgondolkozni azon, amit Umberto Eco mond a televízióról. Érvényes ez a rádióra is: „Egy időben mindenki trágárul beszélt, iskolában, munkahelyen, ágyban. Később nyilvános helyen már vigyázni kellett, ezért aztán az őstévé [...] illedelmesen beszélt. A független televíziók viszont azt akarják,, hogy a közönség magára ismerjen, és azt mondja: »Ezek mi vagyunk.« Így aztán a komikus színész vagy a műsorvezető – miközben egy nő ülepét bámulva adja fel a rejtvényt – trágár szavakkal és célzásokkal halmoz el bennünket. A felnőttek otthonosan érzik magukat, a képernyő végre olyan, mint az élet. A gyerekek meg tudomásul veszik, hogy nyilvános helyen így kell viselkedni; így is képzelték [10].”
A kereskedelmi adók – zenei anyaguk miatt – a leghallgatottabb rádiók közé tartoznak. (Távolsági autóbuszokon, taxikban, magánautókban, üzletekben mindenütt a kereskedelmi csatornák zenéje szól.) Szövegelésükkel azonban az igényes beszédre is, az igényes gondolkodásra, sőt olykor az erkölcsi magatartásra is rossz, romboló mintát adnak. Mintha némely kereskedelmi adó műsorvezetője a vé­lemények, nézetek kimondásának szabadságát, a szólásszabadságot összetévesztené a nyelvhasználat, a gondolkodás és magatartás szabadosságával. A szólásszabadság ürügyével megengedi magának a gondolkozásbeli és megnyilatkozásbeli alpáriságot. Mintha a nyelvi és erkölcsi fellazítás lenne a céljuk Bizony ezekről is szólni kellene az iskolában is.
7.4. Az ún. interaktív műsorok egy részében a megszólalók saját gondjaikat mondják el, ezekhez kérnek tanácsokat. Máskor közérdekű témákat próbálnak megbeszélni. Megnyilatkozásaik, beszédük személyiségüket, kulturális színvonalukat, igényszintjüket tükrözi, spontán megnyilatkozásaikban olykor ijesztő szövegalkotási, tehát gondolkodásbeli pontatlanságokkal. Nagyobb baj, hogy ezeket a tematikus beszélgetéseknek a műsorvezetői gyakran rendkívül felkészületlenek. A felvetett té­mával kapcsolatban nincs – életkoruk miatt sem lehet – valódi tapasztalatuk, olykor még igazi mondandójuk sem [11]. Ennél nagyobb baj: nem áll mellettük olyan szakértő, aki segíthetne és valódi tanácsokat adhatna a betelefonáló, tájékozatlan, gyakran segítséget kérő hallgatóknak. A beszélgetés tehát nem több a problémák meghallgatásánál – és mellébeszélésnél. Így csak felszínes gondolkodásra nevel. A közszolgálati adók interaktív műsorainak többségében a műsorvezető-szerkesztőn kívűl két szakértő is segítségére siet a betelefonáló hallgatóknak.
8. A kereskedelmi rádióknak és tévéknek nyelvi és etikai magatartása rendkívűl fontos (lenne) az általános műveltség és a beszédkultúra fejlesztése szempontjából. Jó lenne, ha szolgálni és nem csak kiszolgálni akarnák hallgatóikat, azt a korosz­tályt, társadalmi réteget, közönséget, amelyet adásaikkal megcéloztak. Hiszen még a kereskedelmi rádióknak és televízióknak is el kell(ene) látniuk bizonyos közszolgálati feladatokat (tájékoztatást és kulturális funkciót is) a szórakoztatás mellett. Mivel pedig minden rádiónak és minden tömegtájékoztató orgánumnak nagy a hitele és te­kintélye, az átlagos műveltségű hallgatók e rádiók és tévécsatornák nyelvi–etikai ma­gatartását tekintik, vagy legalábbis fogadják el beszéd- és magatartási mintának.
De még ha nem fogadják is el – legyőtve a rádiók iránt érzett tekintélyt –, a kereskedelmi csatornákból állandóan hallott beszéd mondandójával, tematikájával együtt (gondoljunk csak a reklámhatásra) észrevétlenül „belesúlykolódik” nyelvi tudatukba. Hiszen a zeneszámok, zenei blokkok között megszólaló beszéd tartalmával, hangzásformájával akkor is hat, ha nem figyelünk rájuk. (A gyerekek mennyire tudják a reklámszövegeket!)
9. Sajnos az utcákon, némely rádióadásban, tévécsatornán hallható igénytelen beszédet alig-alig tudja ellensúlyozni az iskolai anyanyelvi oktatás és a Péchy Blanka alapította Kazninczy-díj meg a belőle kinövő mozgalmak, pedig ez utóbbiak többsége éppen az iskolai anyanyelvoktatás erősítését és vele együtt az erkölcsi nevelést célozza [12].
Bizony az általános iskolákban az alsóbb osztályokban az olvasás, felolvasás tanításakor – nagyobb figyelmet lehetne – kellene – fordítani a szűkebb és tágabb értelemben vett kiejtésre [13], a felsőbb osztályokban, középiskolákban pedig az értő/értető szövegmondás, a helyhez, alkalomhoz, beszédpartnerekhez illő kommunikáció (gondolkodás) tudatosítására – de nemcsak a magyarórákon a feleléskor, a szemléltető bemutatáskor, a versmondáskor [14]. Mindezeken felül a gondolkodás, a szövegalkotás és az etika összefüggésének tudatosítására, s ezek együttes fejlesz­tésére. Bizony igaza van Illyés Gyulának, amikor arra hívja fel a figyelmet, hogy „a jó magyar beszéd és írás tanítását a helyes gondolkodás tanításával kell kezdeni” és „Az írás és beszéd módja mindenkit leleplez”[15].
Bizony az iskolában az irodalom tanítása mellett gondot, figyelmet kellene for­dítani az „olvasadalmra is”. Kellene foglalkozni egyrészt ennek értékesebb alkotásaival, az „irodalmi” bestsellerekkel (Gyűrük ura, Harry Potter, Ken Follet-féle bestsellerekkel), és az ezeknél igénytelenebb művekkel, kiadványokkal (pl. a Sztory-féle magazinokkal) és a „szagos szappan” típusú alkotásokkal a tévében, a „ponyvakia­dásokban” (Tiffany-, Júlia-sorozatok és mások), sőt a pornográf irodalommal, tévéadásokkal is.
10. Miért volt szükség a „beszédfejlődésnek” ilyen áttekintésére?
Azért, mert csecsemőkorunktól felnőtt korunkig mindannyian ezt a „beszéd- és magatartás-tanulási” utat tesszük meg, s felnőtt korunkban környezetünkből is ezek a nyelvi, magatartási, etikai hatások érnek bennünket. Az innen kapott minták alapján alakítjuk ki, formáljuk, alakítjuk a magunk „beszéd-, magatartási és etikai normáját, és formáljuk környezetünkét. Márpedig a negatív hatás mindig erőteljesebb, a könnyebb út mindig csábítóbb – éppen a normalazítás következtében –, mint az igényesebb, amely mindig több erőfeszítést követel. Éppen a közéletből, az utcáról, bizonyos rádió- és tévéadásokból érkező negatív hatások ellensúlyozása, semle­gesítése lenne a feladata a családnak és az iskolának.
„Óhatatlanul merül fel [...] a kérdés – írja Péntek János –: miért válik most [az iskolában, a társadalom igényesebb részében] témává, problémává a minőség? a gyanú abból ered, hogy a minőség nyilvánvalóan nem konjunkturális követelmény. [...] ez csak azért lehet, mert hiányát tapasztaljuk, úgy gondoljuk és elismerjük, hogy fontos érték, olyan érték, amely esélyeket teremt számunkra, gyermekeink számára, megmenthet bennünket a bizonytalannak érzett jövőben. Most az oktatást is, mint ezt az egész múlt évtizedet, más érték fémjelzi vagy árnyékolja be: a pénz. Szolgáltatásnak érezzük az oktatást, piaci árunak a tankönyvet és néha a diplomát is, szolgáltatásban dolgozónak a pedagógust. Így már nem az a jó, a megfelelő oktatás, amely minőséget hoz létre, amely felszínre hozza és gondozza a tehetséget, hanem az, amely piaci szempontból gazdaságos. Kevesebbe kerül és sokat jövedelmez. A pánikot pedig bizonyára most az a sejtés okozza, hogy a jövő Európájában, amellyel most riogatnak vagy éppen áltatnak bennünket, esetleg lesz valami, ami a pénznél is nagyobb érték lehet: éppen az emberi képességek.”[16]
Mintha elfeledkeztünk volna arról, amit Déry Tibor még 1948-ban írt:
„A nemzet nyelvében él. Ha nem akarjuk, hogy első öngyilkossági kísérlete után még egyszer kardjába dőljön, fegyelmezzük ne csak gazdaságunkat, de eszmé­letünket is. A nyelv az egyetlen szellemi tényező, amelynek anyagi és gyakorlati ere­je s szerepe is van; ezért hatalmas, s ezért esendő. A nyelv adománya nélkül nem lehet sem kereskedni, sem országot igazgatni. De aki hibásan beszéli, írja, az a szellem és anyag csodálatos csereforgalma révén hibásan is gondolkodik. S a hiba ragadósabb, mint az egészség.
Erre szeretném különösen felhívni a figyelmet: aki hibásan beszél, az hibásan gondolkodik is. A nyelv tele van kész képletekkel, amelyek amúgy is befolyásolják, gyakran meghamisítják, még gyakrabban helyettesítik az önálló gondolkodást, s ha most ezeket a kész képleteket is hibásan használjuk, duplán eltorzítjuk a gondolatot. Egy bizonyos automatizmusa is van a nyelvnek, amely éppoly észrevétlenül működik – a tudat teljes kikapcsolásával –, mint az egyensúlyérzék; emez testtartásunkat szabályozza, amaz gondolkodásunkat. Ha az ember fülében működő egyensúlyérzék valamilyen oknál fogva megromlik, az ember tántorogni kezd s elesik; ha nyelvi érzéke satnyul el, akkor gondolatai kezdenek el bicegni, sántítani, botladozni s végül hasra vágódnak. Mert ne felejtsük el, hogy fogalmakban gondolkodunk, s hogy ezeknek egyetlen megjelenési formája számunkra a szó, a mondat, a nyelv.
Minél több szavunk van, minél hajlékonyabb a szófűzésünk, árnyalatosabb a mondatunk, annál pontosabban gondolkodunk, s minél pontosabban gondolkodunk, annál eredményesebben küzdhetünk a létért, azaz kenyerünkért és eszméinkért.”[17]
Ha tehát egy jobb társadalmat akarunk megvalósítani a magunk, gyermekeink és unokáink számára, ha nem akarunk betanított munkásokból, drogoktól, hamis szlogenektől („Valósítsd meg magad”, „Mert ezt megérdemlem”) elbutított fogyasztói társadalom lenni, kemény munkát kell végeznünk. Nemcsak gazdasági téren, hanem az általános műveltség és az etikai kultúra fokozása terén is. Hiszen a kettő öszefügg! Ezt a munkát kell szolgálnia az iskolának, segítését az anyanyelvi versenyeknek, köztük a Kazinczy-versenynek is.
Budapest, 2004. március–április.
Wacha Imre

[1] In Anyanyelv és oktatás: Bevezető. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2004. 5–6.
[2] Ma már lassan több joga lesz a diáknak, mint a pedagógusnak. Egyre kevesebb szó esik arról, hogy a diáknak – főleg az egyetemi hallgatónak – kötelessége is lenne. Pedagógusi körökből tudom, s aki újságot olvas tisztában van ezzel –, hogy különböző formákban – szinte világviszonylatban – a korszerűsítés jelszavával folyik a hagyományos oktatási és nevelési rendszernek a szétverése. Pedig nyugati ismerőseim szerint Angliában pedagógusi körökben arról beszélnek, hogy azt az oktatási-nevelési rendszert kellene átvenni, ami korábban nálunk volt. A pedagógusi pályának nem kellő megbecsülése és túlterheltsége miatt Anglia már pedagógusi „behozatalra” szorul.
[3] Érdemes lenne „körülnézni” mit, milyen irodalmat is olvasnak a fiatalok, amikor olvasnak!
[4] Nagyon sok esetben (felsőfokú tanintézmények oktatójaként mondom) a hallgatók jelentős részének bevallottan is célja – főleg a levelező szakokon – nem az ismeretek, a tudás bővítése, hanem a „papír” megszerzése, azzal a felkiáltással: „befizettem a tandíjat, tehát jár nekem a diploma”, „ha nem kapom meg a diplomát, elvesztem az állásomat”, „munka mellett nincs idő tanulni is”.
[5] Természetesen vannak szívvidámító kivételek is: kiválóan tanuló diákok, akik középiskolában a kemény követelményrendszerű országos versenyek győztesei, olyan egyetemi, főiskolai hallgatók, akik már „diákként” is tudományos kutatásban vesznek részt, szakcikkeket adnak közre.
[6] Nagyon messze vezetne a politikában, a közírásban – már csak a a magatartásban, a szövegben (stílusban) és hangzásban is – egyaránt megfigyelhető általános eldurvulásának az elemzése.
[7] Kossuth, Petőfi, Bartók adó, mrt, m2, Duna tévé, Hír tévé, PAX, Spektrum, NatGeo.
[8] Ők többnyire írott szöveget szólaltatnak meg. A riporterek, riporter-műsorvezetők többségének beszéde (gyakran felolvasás, nagyon gyakran spontán élőszó, gyakran vágással „gyógykozmeti­kázva”) szintén elfogadható, kevés kivételtől eltekintve szinte mintaértékű.
[9] Persze akad nagyon vitatható megnyilatkozás is, még ha rövidítésekkel, a nyögések, hibák kivágásával „szépítve” van is a beszéd. Hogy valójában milyen a meghívott szakértők beszéde, az sokban függ a beszédhelyzettől, a megnyilatkozók fogalmazási készségétől, anyanyelvi műveltségétől is.
[10] Umberto Eco: Az új középkor. Európa Könyvkiadó, Bp. 2002. 83–4.
[11] Pl. az egyik kereskedelmi rádiónak egyik egyébként igényes, jó beszédkészségű és kommunikatív képességű fiatal, nőtlen, gyermektelen, szülőszobát nem látott munkatársa beszélgetett a hallgatókkal a párválasztásról és az apás szülésről.
[12] A Kazinczy-díj alapítványról, a Kazinczy- és egyéb anyanyelvi versenyekről, mozgalmakról, valamint hatásaikról , eredményeikről részletesen szólt Deme László többhelyütt is a nyelvművelő mozgalmak és a kiejtési versenyek hozadékát tárgyaló cikkeiben. Sok tapasztalatot közöltek az Egyetemi Fonetikai Füzetek és a győri Kazinczy Ferenc Gimnázium kiadványai, pl. A Kazinczy-versenyek története (Győr, 1978) A Kazinczy-versenyek huszonöt éve (Győr, 1991), „Mondd és én hallom...” Győr, 2000). E versenyek is szerepet játszottak abban, hogy megjelenhettek egyes fejezetei annak a „kiejtési kézikönyvnek”, amelynek elkészítése az egri kiejtési konferencia határozatai között szerepelt. Így már tanulmányozható: Molnár József: Magyar beszédhangok atlasza (Tankönyvkiadó, több kiadás) és Bolla Kálmán: Magyar hangalbum (MTA Nyelvtudományi Intézet, Bp.1980) című munkája a hangképzésről, a szűkebb értelemben vett kiejtésről: Elekfi Lászó: Magyar ragozási szótár-a (MTA Nyelvtudományi Intézet, Bp. 1994) és Buvári Márta kötete, a Kiejtési szótár és útmutató 15 magánhangzóval (Bárczi Géza Értékőrző Kiejtési Alapítvány. Bp. 2001.); a hangkapcsolódási szabályokról: Elekfi László könyve: A magyar hangkapcsolódások fonetikai és fonológiai szabályai (MTA Nyelvtudományí Intézet Bp, 1992.), a mondatfonetikai eszközök használatáról: Elekfi László –Wacha Imre közös munkája: Az értelmes beszéd hangzása. (Szemimpex Kiadó 2003.) Számos résztanulmány jelent meg tanulmánykötetekben, szakmai folyóiratokban és egyéb kiadványokban. Köztük több a szövegfonetikáról. Szomorú, hogy az „új” ismeretek alig-alig mentek át az oktatási „köztudatba”, alig-alig kerültek be tankönyvekbe, s főleg nem a hivatásos beszélők beszédtudatába. Ezért mindmáig élnek a 20. század elejéről származó kiejtési babonák is.
[13] Az előbbiben a pl. a tájnyelvi ejtés értékeinek megóvására és a beszédhibák javítására.
[14] A Kazinczy-versenyek és az Édes Anyanyelvünk nyelvhasználati versenyek mutatják, hogy a versenyzőnek jelentős hányada pösze, seseg, selypít, raccsol, ritmushibával, „zsinórbeszéddel” szólal meg, hadar. A rádiók, tévék, fiatal munkaársainak beszédállapota is hasonló. Közülük számosnak még beszédhangja is „beteg”, mert rossz technikával szólal meg. Ezeknek a hibáknak jelen­tős részét már az iskolában (az olvasás tanításakor) javítani lehetne, ha a pedagógusok erre gondot és időt fordít(hat)nának, és – korábban az egyetemen némi logopédiai ismereteket is kapnának. Nagyobb gondot, több időt kellene fordítani a műfajismeretre, a szövegalkotásra (szövegszer­kesztésre, fogalmazásra) is. A rádiók, tévék nyilvánossága elé, „mikrofonközelbe” csak egészséges beszédűeket szabadna engedni.
Egyre terjed a hadaró, kapkodó elnagyolt, tisztátalanul artikulált beszéd. Ebben azonban nem csak a felgyorsult élettempó következtében felgyorsult beszédiram a ludas. A gyors beszéd is érthető, ha a beszélő tisztán artikulálja, jó ritmusban mondja ki a hangokat, szavakat, mondatokat, ha helyes hangsúlyozással, hanglejtéssel szólaltatja meg a szöveget. A „gyors”, a „hebre” beszéd kiváltója, a fegyelmezetlen, kapkodó gondolkodás, és a partner figyelembe nem vétele. Az okokat, következményeket tessék továbbgondolni! Esetleg azt is: van-e időnk, türelmünk meghallgatni egymást a családon belül is és a családon kívül is. Pedig ez is fontos lenne, hiszen mint Pilinszky mondja: „a beszéd csenddel kezdődik. Hallgatással, meghallgatással.” Ezen túlmutatva: van-e időnk (energiánk) akár a családon belül is arra, hogy még a tiszta kiejtésre is ráneveljük a beszélni tanuló emberpalántát még ha a kezdetben ügyetlen (de bájos) szavakból ki tudjuk következtetni, mit is akart mondani a beszélni tanuló gyermek.
Az artikulációjában is tiszta beszéd műveltség és identitástudat és igényszint kérdése is.
[15] Magyar beszéd – elemistáknak. A kiemelések tőlem. W. I.
[16] Péntek jános: Anyanyelv és oktatás. Bevezető. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2004. 6–7.
[17] Déry Tibor: Van-e szükség nyelvművelésre? In: Nyelvédesanyánk. Móra Könyvkiadó, 1968. 244–5.