Egy ideje mindenesetre a gáztűzhely sütőjében vélt egyedül értelmet találni, amikor egyedül érkezett haza délután vagy estefelé, és Beátának más elfoglaltsága volt, esetleg a kisszobára sem volt szükség a gyér vendégjárás miatt. Olyankor Ivonn több hónapos küzdelem és hessegetés után mégis barátkozni kezdett a gondolattal, és először képzeletben megpróbálta otthonossá és barátságossá tenni azt a néhány percet vagy órát, amelyet arccal a sütőben kell majd töltenie.

Először is alaposan kipucolja, gondolta el komoran Ivonn, elrakja a tepsiket, kisúrolja belülről a ragadós feloldhatatlan zsírmaradványokat, a csirkesütések nyomait, a téli almák égett fekete cukorgyűrűjét, és mindegyebek koromként kivakarható maradékát. Lehet, hogy  egy festékszóróval át is festi hirtelen fehérre a sütő belsejét, és ha megszáradt a festék egy beillatosított lapos szivacspárnát tesz az aljára.

Nem érezte addig jónak a tervet, amíg úgy gondolta, hogy a földön ülve kényelmetlenül görnyedezve kell megközelítenie a sütőt, mígnem erre is talált megoldást. Ha eljön az ideje, akkor majd kivonszolja az alacsony kanapét a nappaliból a konyhába, oldalával közvetlenül a gáztűzhely elejéhez tolja, eltávolítja a könyöklőpárnát, a sütő lenyitott ajtajára rásimítja a kanapé matracát  és máris kész egy kényelmes, meghitt és biztonságos kis zug, amely tökéletesen meg fog felelni Ivonnak, amikor már csak némi kényelemre és hatékony fájdalomcsillapításra vágyik.

Ivonn ráadásul látszólag különlegesen kevés törődést igényelt, pontos volt, megbízható és soha nem sértődékeny, könnyed készséggel fordult a barátnői és kollégái felé, akik szerették ezért. Olyan megnyugtató vagy, mondogatta Ivonnak Beáta is, és Ivonn megnyugatónak találta, hogy megnyugtató mégis, miközben ő gyakran inkább üresnek, kiapadónak vagy elviselhetetlenül gyötrőn várakozónak érzi magát.

Miért nem érdekel engem semmi? - kérdezte olykor magától Ivonn, arra gondolva, hogy az élet talán mégis gazdag és színes, noha ő maga riasztóan egysíkúnak látta egy ideje. Mindenki csak erőlködik és hiábavalóságokra fecsérli magát, hogy leteljen valahogy az ideje. Egy percnyi megkönnyebbülést hozhat persze egy különösen kedvező bevásárlás, egy kirándulás a barátnőivel, vagy csak a találkozások, a mindennaposak és a munkahelyiek is, amikor mégis úgy kell tennie órákon át, mintha jókedvű lenne, kiegyensúlyozott és szeretetteljes.

Le kellett szögeznie magában, hogy valóban nem érdekli őt szinte semmi, ami másokat érdekelni szokott, nem rajong a zenéért, nem szereti a sportot nézni sem, az állatok elkedvetlenítik, a filmeket egyszerűen nem érti, amit megért az untatja, ezért be sem kapcsolja többnyire a legkézenfekvőbb unaloműzőt, a televíziót. Nem akar utazni, nyelveket tanulni, hidegen hagyják a tudományok és a misztikák, a művészetek neki a hiábavalóságról szólnak állandóan és semmi egyébről.     

2
Talán csak a nők maradtak és semmi egyéb Ivonnak, illetve néhány nő mindössze, akiket szeretett, izgalmasnak és érdekesnek talált mégis a világ végtelensége helyett, és az érzései inkább törődéssé, féltéssé és elégedetlen sóvárgássá változtak a szeretet teljessége helyett.

Ivonn eleinte testi bajokra gyanakodott, vitaminhiányra, vérszegénységre vagy valami lappangó daganatra, amely még szinte tünetmentesen terjeszkedik benne de már nem engedi, hogy jól érezze magát. Egyedül ment el a nőgyógyászhoz és eszébe se jutott olyanhoz menni, aki valahonnét ismerős és mielőtt menne, már eljut hozzá a híre, hogy Ivonn speciális eset, úgy vizsgálja. – Jobb egy vadidegen, – gondolta Ivonn, – aki nem tesz úgy, mintha nem csodálkozna és nagyon értené a gondjaimat, amelyek természetesen tipikusak: ugyanaz a bajom, mint a többi leszbikusnak – és itt ízlés szerint ki lehet egészíteni, hogy mi hiányozhat egy leszbikusnak – szerintük.

És a divatos elméletekre sem volt kíváncsi, hogy mit tett azért, hogy beteg legyen vagy annak érezze magát, esetleg és főleg mit nem tett meg, mit nem élt ki, fojtott el, zárt magába, és mire figyelmeztet a betegsége, a sorsnak ez az immanens kis fordulata ahogy kimutatja a foga fehérjét – mint egy apollóba zárt nézés – azt szuggerálva, hogy változtassa meg az életét.

Hadd ne kezdjen el így negyven felé pasikra vadászni és hadd ne kérje meg azt a néhány barátját, akik ráadásul melegek, hogy legyenek szeretők vagy éljenek együtt, mert mennyivel könnyebb és egyszerűbb egy férfival, mint egy nővel az egész – dühöngött időnként Ivonn.

És ő különben sem leszbikus. Ha leszbikus az, aki a leszbikus nőket szereti. Mert ő nem szereti a leszbikus nőket, éppen akkor érzi magát buzinak, ha egy leszbikus nővel van, az az igazi önbecsapás és megalkuvás. Hiszen mind a ketten valami mást keresnek, vagy kerestek legalábbis, amikor még az ámokfutó serdülőkori energiák ismeretlen és életveszélyes érzelmi kalandokba hajtották bele őket. De nem leszbikusokkal, nem nyájba rendeződve, elhatárolódva, felcímkézve.

Hanem csak úgy… Egy nő miatt…

Úgy készült a nőgyógyászhoz, ahogyan az antidepresszáns gyógyszerek oldják meg a depressziót kiváltó legfőbb okot, amely nem más, mint a depressziós elmében örökké fölvetődő kérdés, hogy minden minek? A gyógyszerek hatására ez a kérdés eltűnik az elméből. Ivonn pedig nem volt hajlandó azon gondolkodni, hogy mit válaszol majd a nőgyógyász kérdéseire, talán azért, mert a legutóbbi ilyen vizsgálat emlékét elhalványította benne az idő, hiszen több mint húsz éve volt, és csak a továbbtanulás miatt.

Ám az időpontot talán szerencsétlenül választotta ki, a nő, akihez be akart jelentkezni éppen nem rendelt, az asszisztense kedvesen felkínálta az éppen szabad doktor Mohamedet és – jellemző Ivonn döntési képtelenségére – rossz előérzettel és határozott menekülési vággyal ugyan de engedelmesen bement az öltözőbe és levette a nadrágját. Az asszisztensnő kukucskált be érte és invitálta a rendelőbe, kifejezetten vendégszerető gesztussal mutatva a vizsgálószékre. Az orvos – egy csokidoki – az asztala mögött ropogtatta gumikesztyűs ujjait és megszólalt, mint egy vasúti hangosbemondó: dőljön hátra, a térdét húzza fel és a lábát akassza a kengyelbe!   

Ivonn előnytelennek érezte így a megjelenését, ahogy terpesztett combokkal fordult az orvosi íróasztal felé, kitárva kis titkait: hogy a nagyajkai nem zárják diszkréten maguk közé a kisajkak alighanem túlméretezett sötétlilás bodrait, a szeméremdombja fölött még így hanyatt fekve is némi súlyfeleslegről árulkodik a hasa. Ebben a testhelyzetben válaszolhatott a feltett kérdésekre, hogy hány éves, mi a foglalkozása, az anyja neve és a családi állapota. Ivonn meg sem próbált hazudni, amikor azt kérdezték tőle, hogy hány napos a ciklusa, mikor menstruált legutóbb, mivel védekezik és hány terhessége volt. Az utolsó két kérdésre azt válaszolta, hogy nem védekezik sehogyan sem és még nem volt terhes. – Mikor szülünk? – érdeklődött erre föl lelkesen doktor Mohamed  ám rosszallóan csóválta a fejét, amikor meghallotta, hogy Ivonn éppen nem akarna szülni. – Ketyeg a biológiai órája! – figyelmeztette szigorúan .

Mikor… volt utoljára férfival? – ezt a kérdést Ivonn jól fölismert prüdériája miatt fogalmazhatta ilyen finoman az orvos, de Ivonnak azt kellett felelnie – és nem akarta kétszer elmondani – hogy nem volt férfival.

Képződött egy kevés kellemetlen hatásszünet, az orvos összenézett az asszisztensével némileg tanácstalanul, hogy akkor minek jött ide vajon ez a nő, utána Ivonn lábai közé vetett egy hasonló pillantást, majd döntésre jutott: – Szűzfeltáró vizsgálat! – mondta hangosan de határozatlanul az asszisztensnőnek és fenyegetően felállt. Ivonn szerette volna összezárni a térdeit és lemászni végre a székükből, ahelyett fegyelmezetten várakozott, hátha megkérdezik már tőle, hogy mi a panasza.

Hogy a bal nagylábujján makacs fertőzés van, a lábfején egy csontkinövés néha érzékeny de éjszakánként az egész fájni szokott, nagyon hangosan ropognak a térdei ha leguggol, minden menstruáláskor erős görcsei vannak és gyakran fáj valami a gyomrában vagy a hasában olyan furcsán főleg ha nem otthon van, el szokott zsibbadni a karja a nyelve és a szájpadlása időnként, olyankor villódzó fényeket is lát és megfájdul a feje, ez úgy negyedévenként van, mintha infarktusa akarna lenni vagy agyvérzése, szokott fájni a melle, érdes a légzése, esténként vérágasak a szemei, hullik a haja és a nyakán megjelent három sötét szőrszál… De miért nem javítanak meg engem? – listázta magában hisztérikusan Ivonn – ebbe fogok belehalni…

Fizetetlen szabadság – döntötte el miközben az orvos éppen feltárta és a barnás váladékból – amely menstruációközi időszakokban távozott Ivonnból fájdalommentesen de nyugtalanítóan – egy üveglapocskára maszatolt egy keveset. Egy hónap, esetleg kettő, három vagy négy, szerényen és egészségesen, egy romlatlan helyen, jó levegőn, sok mozgással, elmélkedéssel és herbateával – fogadkozott magának Ivonn, mert ráérzett, hogy bármit is derít ki ez a vizsgálat, ő többet ide nem jön. 

… 

Közben, amíg testi épsége érzését visszanyeri, talán kiderül mi lesz vele és Beátával aki ugyan már elköltözött Ivonntól – Ivonn utána betegedett meg – mert a színháztól kapott egy garzont albérletbe de azért szinte naponta találkoztak, vagy azt éppen nem de hívták egymást, Beáta magához rendelte Ivonnt, rábízza a kutyát senki másra, Ivonn pedig ment, rosszkedvűen mindig és morcosan mint egy házsártos bejárónő de azonnal és megbízhatóan. Vagy Beáta ugrott föl hozzá és ott is maradt egy-két napra – a kutya legalábbis mindenképpen – és Ivonn természetszerűleg fönntartotta számára a kisszobát. De már régen nem faggatja arról Beátát, hogy mi legyen kettőjükkel, mit akar és mért nem szereti Ivonnt, mert Beáta úgy tesz, mintha nem értené ezt az akadékoskodást, sajnálattal látja, hogy ilyen az Ivonn természete de azért szereti, nem akarja, hogy elveszítsék egymást. És a kutyája sem.    

3
Ivonn nem érezte magát rosszul a városban, amikor felutazott egy-két napra dolgai végett. Elszámolt a kolléganőjével az ingatlanszakmából, aki Ivonn lakását is kiadta a turistáknak Ivonn hosszú üdülése idején és így mindketten jól jártak. Felkereste Beátát és együtt töltöttek egy beszélgetős estét valamilyen társaságban, többnyire Beátáéban, kiválasztva egy olcsó kocsmát.

Beáta társasága ifjú kolléganőkből és kollégákból állt, akik pezsegve foglalták el helyeiket a színházak táján, mindent megfigyelve és mélyeket lélegezve az ózondús légkörből. Beáta barátnői szőke lányok voltak, egyikük magas hosszú hajú lány rafinált gesztusokkal, amelyek hol ígéretesen és bővérűen kétértelműnek, hol makacsul intellektuálisnak tűntek. Ivonn sóvárgó pillantásokat vetett reá, noha tisztán érezte, hogy ez a fajta kihívóan nőies szépség csak a szemnek szól, esetleg még magának Beátának, aki óvatosan felragyogott a közelében.

A másikuk pedig szinte fehéren szőke, rövid hajú cseppasszony, városiasan kaján pillantásában a kényszeresen boncolgatók szelíd tehetetlenségével, ám jókedélyűen. És rendkívül kedves fiúk voltak velük, kacarászó és érintésesen meghitt kapcsolatban, rég túl azon a kérdésen, hogy létezik-e barátság férfi és nő között. – Csak barátság létezik, az összes barátom nő, – hangoztatta például nagyon kedvesen körbecsókolva a társaságot egy csinos szőrös fiú és harsányan kacagott.

Jó volt velük, majdnem annyira üdítő, mint egy szaunázás a Gellértben, ahová Ivonn rendszerint másnap reggel ment. Már megint sváb nap volt, nyüzsögtek a fürdőruhás német nők a bedekkertől beharangozott gőzfürdőszeánszon, de a sokat látottak közönyével élvezték a világítómennyezet alatti langyos medencéket, túl sokan és túl hangosan. Szinte elszállt az a befelé fordító laza fürdős báj, amelyik úgy feltölti és megnyugtatja Ivonn szaunázáskor, de még így sem volt rossz. Majd elvillamosozott a Költőboltba és szerényen pótolva folyadékveszteségét a városban kapható legolcsóbb teával, ott elüldögélt és olvasgatott a vonatáig, amellyel elégedetten tért vissza Barinkára.

A Költőboltban azt lehetett szeretni, hogy megvoltak az újságok és az újdonságok, el is lehetett olvasni bármit a kényelmes kerek asztaloknál ülve. És ahogy Ivonn elnézegette a polcok közt csöndben nézelődőket és olvasgatókat az asztalától, némelyikükről úgy gondolta, hogy csakis egy félénk fiatal író lehet. Talán éppen első könyvét nézegeti titkosan, hogyan is néz ki a bolti polcon a többi könyv között, vagy hogy fogyott-e, egyáltalán bárki megvásárolt-e egyetlen példányt is csak úgy, hirtelen támadt leküzdhetetlen érdeklődéséből a fiatal író műve iránt.

És láthatott néha igazi írókat is megfordulni ott, most például rendkívül gyanús volt Ivonnak a háta mögött türelmetlenül üldögélő férfi, akinek őt méregető pillantását kétszer is elkapta a békésen forgolódva nézelődő Ivonn. Az író nem olvasott semmit, nem is vett maga elé egy újságot sem csak jól láthatóan várakozott. Többször föl is állt és bóklászott kicsit a polcok között vagy megtudakolta az eladóktól, hogy nem keresték-e, és Ivonn szinte bizonyos volt benne, hogy ez a magas szép hajú férfi egy író, akit már látott vagy hallott valahol, noha még semmit sem olvasott tőle.

A nevét próbálta felidézni magában Ivonn, miközben kibámult a nagy kirakatablakokon át a meghitten zajló Andrássy útra. Megpillantott egy nyúlánk, feszült arcú, sovány és színtelen nőt sietve átkelni a zebrán és közelegni a Költőbolt felé. Majd kisvártatva egy szomszédos asztalnál láthatta újra ugyanezt a nőt lopva és tanácstalanul nézelődni. 

Ivonn csak úgy félszemmel követte az eseményeket olvasgatás közben, ezért mulasztotta el a pillanatot amikor a nő elszántan fölállt és a pultnál megérdeklődte, nem hagyott-e ott üzenetet ismeretlen nő számára a nagy író. A nagy író már éppen az irodában kávézgatott, de erre előkerült és egy asztalhoz vonult a nővel. Sajnos Ivonntól meglehetősen távolra telepedtek, ezért ő már csak arra figyelt föl, amikor az író ingerülten és affektáltan nyafogni kezdett a nőnek.

- Maga fölhívott telefonon, be sem mutatkozott, iderendelt egy találkozóra amikor rengeteg más dolgom volna éppen és akkor ide se jön pontosan. Ott ül és vár – várat engem is – mikor már régen elkésett, nekem viszont rohannom kéne – nyafogta a nyilvánvalóan csalódott író, a nő hangját és válaszait viszont nem hallhatta Ivonn, csupán az író egyre nyűgösebb és ingerültebb mondandójából következtethetett.

- Dehogy laktam én a Nagymező utcában – tiltakozott az író – egyáltalán nem laktam ott se albérletben se máshogy, és nem ismerek semmiféle Kertésznét, nem róluk írtam, honnan veszi maga hölgyem azt, hogy én a Nagymező utcában laktam? Ezért hívott ide, hogy ezt megkérdezze, miután névtelenül telefonált? – a nő ismét hallhatatlan maradt ám az író újra fölnyafogott.

- Én nem kiabálok, – nyafogta idegesen – egyáltalán nem kiabálok, maga hívott ide telefonon, megváratott, és most már szeretném tudni, hogy végül is mit akar tőlem, miért volt ez olyan fontos éppen ma, amikor annyira el vagyok havazva. Nekem erre nincs időm, hölgyem, pontosan idejöttem, noha maga be sem mutatkozott, itt várakozom majd nem mondja meg, hogy mit akar… – körülbelül ezen a ponton kezdett szedelőzködni a nő, kapta vállára a táskáját és mondta azt az írónak, nagyon vonzó bár fojtott alt hangon, hogy sajnálja amiért megzavarta de már nem akar beszélni vele, viszontlátásra, és viharzón indult a kijárat felé.

Az író elképedten szólt utána, – most miért megy el, hölgyem, most már minek rohan, ne haragudjon, de maga hívott fel telefonon, – a továbbiakat már az eladókhoz intézte sértődötten magyarázva míg visszament az irodájukba – egyszerűen elhívott de a nevét sem mondta meg, se hogy mit akar aztán fogja magát és elrohan, szóval elképesztő …

Ivonn viszont szemmel tartotta a nyúlánk nőt az utcán miután a boltból a látóterébe ért és rohanvást húzott át a zebrán, a túloldalon megtorpant egy pillanatra, a táskájából előrántott egy csomócska papirost, széles mozdulattal kettétépte majd még azon lendülettel továbbította a kukába. Vagy úgy, gondolta Ivonn fölcsigázódott kíváncsisággal, és azonnal ráérzett, hogy semmi akadálya nincsen megtudnia, miféle irománnyal kedveskedett volna a nő az írónak, ha az író hagyja.

Ivonn fölkelt az asztalától és a táskáját kabátját is otthagyva kisétált az üzletből, elment a szemetesig és zavartalanul kiemelte belőle amit a nő belehajított. Egy keménykötésű kis könyv volt, azt tépte úgy szét a nő mint egy fecnit, az író legújabb kötetét. Ivonnak idáig úgy tűnt, hogy tökéletesen érti a szórakoztató kis jelenetet, ám miután a nő motivációira kíváncsian átolvasta az író fád szövegeit tartalmazó kötetét, már semmit sem értett.

(Hogy mire haraphatott rá a nő?, mitől indult be?, miért érezte úgy, hogy feltétlenül látnia kell magát az írót és beszélnie vele?, mire föl gondolhatta, hogy közös története van azzal az emberrel, aki a könyvet írta?)

Mindenesetre tévedett, gondolta Ivonn, és az író erre elég röviden ráébresztette őt, némileg kíméletlenül ám szükségesen. Azután Beáta jutott az eszébe, majd Barinka és Levina, becsapás, komorodott el végül mire a vonathoz elindult az üzletből, s az átlapozott könyvecskét visszahelyezte a kukába.

4
A féltékenység rendkívül tartós dolog és Ivonn azon volt, hogy megszabaduljon tőle, mert elviselhetetlenné tette az életét, lassan egy éve alagútban érezte magát, ahol sötét van kétségbeejtő levegőtlenség, és nem látszik a vége. A nő, aki miatt féltenie kellett azt a keveset is, amit még érezhetett iránta Beáta, izgalmas szőkeség volt, ráadásul közömbös a női bájak iránt. Emőnek hívták és Ivonn nem haragudott rá többnyire, látszólag ő se Ivonnra, mindketten tudták, hogy amikor Ivonn hazafelé noszogatja Beátát a megérdemelt nyolc óra pihenésre az egész napos próbai favágás, az esti előadás és a többórás kocsmai szórakozás után, akkor az ő érdekeit is képviseli, valamint a férjéét, aki persze már órák óta várja haza a szőkeséget.

Egyre nehezebb volt elérnie, hogy Beáta lerövidítse a sörözésre szánt időt, szenvedélyes vitákba bonyolódott a legócskább büdös italboltban is. Emővel együtt vigyáztak, hogy nyitott sör álljon előttük folyton, amire azt lehet mondani Ivonnak, hogy megisszuk és megyünk, de Beáta már a félüvegnél sejtelmes pillantásokkal jelzett a pincérnek és kihozatta a következő kört. Nem Ivonnal volt ebben a játékban és nem sietett sehová, szőke barátnője családi ügyeit szőke barátnőjére hagyta, a sajátját és Ivonnét pedig úgy kezelte, mintha belülről is olyan lenne, mint kívülről a kívülállóknak. Barátnők, kolléganők, távoli unokatestvérek, akik között a féltő civódás mindennapos lehet, és féltékenység is előfordulhat, ha az egyikük előbb talál magányára új társat, de arról szó sincs, hogy bármilyen szerelem halódott volna ilyen méltatlanul és fájdalmasan.          

Beáta ügyesen irányította az eseményeket, mint egy képzett  cselszövő, és Ivonn rendre azon kapta magát, hogy már megint óvatlanul vagy tehetetlenül újabb és újabb hármasban vagy társaságban bonyolított programba egyezett bele, Beáta pedig több héttel előre sem tervez olyan napot vagy csak estét legalább amelyet Ivonnal kettesben kívánna eltölteni. Ivonn estéi közös kocsmázással, koncerteken vagy egymásnáli élénk beszélgetésben teltek, mely elfoglaltságok közben egyre inkább csak az igéző Emő zaklatott férjére számíthatott, aki szintén tehetetlen volt és inkább elhitte a felesége meséjét a barátságról.  Ivonn se mondta meg neki, hogy közben ő maga ennél többet gyanít, azaz érzékel, vagyis lát egyértelműen a két hontihanna között.

Emő férje még a rosszalló értetlenségnél tartott, hogy miért nem elég a két nőnek egész nap együtt lenni a színházban, amikor Beáta már azzal próbálta Ivonn lelkes kitartását kérni, hogy a szőkeség már édesen dőlni kezdett, és védtelenné válni, mert a meghittségnek olyan fokára jutottak egymással, ahol már tökéletesen lényegtelennek tűnik a másik ivara. Elég, ha mindezt én tudom, gondolta Ivonn de persze semmitől sem kímélhette meg Emő szelíd és engedékeny férjét, aki megérzett mindent és udvariasan és zárkózottan szenvedett.

Ivonn is nagyon jól csinálta, naponta súlyos megaláztatásokat élt túl, magában sírva és ordítva járkált dolga után az utcákon, és minden erőfeszítése meghiúsult, hogy Beátát tisztes távolban tartsa a szőke Emőtől legalább szabadidejükben. Csak ő maga lett egyre gyengébb, mint aki szúró mély sebből dühösen vérzik elfelé, míg aki elszoríthatná azt a sebet inkább  cukrot  dörzsöl bele folyton. Mind a négyen úgy tettek, ahogy elvárta tőlük nappali státuszuk, a szőke Emő nem volt hajlandó tudomást venni az Ivonn féltékenységéről, mert barátok voltak Beátával és látszólag Ivonnal is, továbbá kárörvendően nem feltételezte, hogy Beáta meg Ivonn ugyanolyan elkötelezett pár volna, mint ő meg a férje, vagyis hogy Beáta és Ivonn morálisan lehetetlenek. Ezt – mint barátjuk – nem gondolhatta róluk a szőke Emő és némi elégtétellel tiport azon, amiről nem tudhatott.

Nem utasíthatták vissza a következő közös kirándulást sem Boroltóra, Ivonn azért nem, mert Beáta menni akart – kicsit fürdünk a termálban – mondta és édesen mosolygott Ivonnra, az Emő férje pedig azért nem hiúsíthatta meg, mert épp neki volt beutalója egy hetes gyógyfürdőzésre és őt látogatták. Ivonn irigyelte, amiért el tudott menni otthonról egy hétre és azt tervezgette, hogy elmegy ő is, valahová elköltözik és elválik, ha megnyerte, akkor vigye is el a szőke Emő Beátát vagy akár fordítva, de mindig talált okot arra hogy maradjon, mintha közös dolgaik tartóztatták volna, a kutya, a lakás, a munka, nem pedig Beáta, akitől ez is kellett még neki.

Boroltó rozsdás fürdővároska volt, kicsi és ismeretlen, lakói boldogan lubickoltak benne, kényelmes szegénységben, tudták hogy amilyük van az akár márványos gazdagság is lehetne, nem csupán egy nyitott ajtajuk a jósors  előtt. Nem csodálkozott a kocsmáros, amikor ínséges időkben egyetlen fürdővendég fellendítette a forgalmát, vagy amikor a kis szanatórium már hitelbe vételezte a gyógyszereket, akkor érkezett egy bőkezű elhajlónk a megmentő hálás szerepére. Az egyszerű boroltóiak is lassan gyarapodtak, pedig nem kívánták. Mindig befolyt valami kis pénz, amire nem is számítottak és építeni kellett, hogy meg ne romoljon, egy nyárikonyhát, egy manzárdot vagy csak még egy fürdőszobát, ami ismét csak fölösleges jövedelmek forrása lett. A szőke Emő, akinek az anyja igazi boroltói volt, csak a könnyelműségét tanulta meg ennek az életnek és persze igaza is volt.

A szanatóriumban azt mondta a férjének, hogy meglátogatja az anyját, az anyjának azt, hogy bemutatja a kolléganőit, és míg a mama viharos főzőcskébe kezdett, Emő és Beáta egyre unszolták Ivonnt, hogy legyen  jókedve. Nekik az volt és albumokat nézegettek egymás mellé ülve a  kanapén.  Kuncogva nézegette Beáta a főkötős göndörfürtös  selyempillás babaEmőt, aki szerényen mesélt a képekről, a térdük összeért és gyakran a kezük is, az ujjaik, ahogy a Emő átfordított egy-egy lapot Beáta ölébe és Ivonn érezte közöttük az óvatos visszafogott mozdulatokkal kiváltott hullámokat, ahogy gerjesztik egymást.

- Sétálok egyet, jelentette be Ivonn nagyon vigyázva, hogy a hangja olyan semmilyen legyen, de még csak rosszkedvű sem és a leghalványabban se szemrehányó vagy neheztelő, mert az olaj lenne a tüzükre. Emő és Beáta teljes egyetértésben védené magát a ki nem mondott vádaktól és bizonygatná, hogy Ivonn milyen hülye, irigy és rossz barát és nem tudja egy percig se jólérezni magát és elengedni, de hát miért, miért is?

- Sétáljunk, – húzta keresztül Ivonn számítását Emő, – amíg mama megfőzi az ebédet. Ivonn mosolyogva állt a konyhában, Emő mamája épp fújtatva erőltetett befelé egy feszülőre tömött hatalmas döglött baromfit a sütőbe. Mondhatnék egy-két indulatszót, gondolta Ivonn, hogy ejha, ez már  viszi, milyen tündérnek tetszik lenni, de nem  jöttek ki a száján.  Elindult,  mégse várva tovább a tollászkodó Emőt és Beátát. Talán elegendő is volt a kedves és hálás mosoly, érzett rá Ivonn, miközben nyomtalanul letörlődött az arcáról az ajtó felé tett negyedfordulat pillanatában, és sietős sétába fogott.

Vége. Elég volt. - rohant keresztül az öreg parkon nehogy utolérjék "a fiatalok" és megint egy presszóban vagy kocsmában kössön ki velük, udvariasan gyűlölve Emőt és Beátát is, aki elvárja a jó kedélyű lojaliást az oktalan hisztéria helyett, amit egyébként nem is volt hajlandó érzékelni.  

Ivonn a rohanástól és a magánytól enyhülést várt, amely néha másodpercekre be is következett, sejtette, hogy meg tudná vigasztalni magát ha szigorúan másra gondolna. Arra, hogy hazautazik az anyjához, meglátogatja régi ismerőseit, utána pedig a volt barátnőjét, és néhány napot átbeszélget. Elmegy egy vegetárius kommunába, akik egy kihalt kis falut foglaltak el amelyik a térképen sincs de most megkeresi őket. Esetleg szerzetbe lép, narancsszínű fekete vagy kávébarna szerzetbe és megtanul  mindent  amit  kell csakhogy gondolni se bírjon többé idő hiányában Beátára. Így belebotlana az új életbe és vissza se nézne, gondolta Ivonn miközben visszanézett: Emő és Beáta ráérősen jöttek át a parkon, valószínűleg látták is Ivonnt, de ha nem látták volna az még kevésbé zavarta  volna őket, ezért Ivonn azonnal letért az útról a kistemplom felé és a nyitott oldalajtón reszketve belépett.

Hideg és sötét volt a park, hideg és sötét volt a templom, hideg és sötét volt a Emőéknél, Ivonn pedig csak melegítőt viselt a fürdőruha fölött. Mindenki ilyenekben járt Boroltón a termál miatt, de csak Ivonn fázott, valószínűleg ezért nem óvakodott beljebb a padsorok közé, hanem megállt a kovácsoltvas ráccsal elválasztott előtérben és a faliújságot olvasgatta. Egy napsütötte négyszögben a miserendet, egy elsárgult cikket a templom plébánosáról az Új Emberből, néhány felhívást a bérmálkozók elsőáldozók meg hasonlók hozzátartozóinak, azután valóban belebotlott egy másik életbe, amikor megfejtett egy kicsi plakátot: apácaruhás lány mosolygott róla Ivonnra nagyon kedvesen, "Ha elhivatást érzel, ha Isten szólít, keresd az orsolyitákat" mondta a plakát felirata és semmi többet.

Ivonn sötéten ujjongott az új élet előtt, amely kívánatosan máris elébe került, nyugodt volt csak még jobban kezdett fázni de most ez se zavarta, és leült a leghátsó padsor szélére hogy átgondolj a jövőt. Kétségtelenül látta magát egy pici tiszta szobácskában, ahol csak ágy térdeplő és kisszekrény volt, feszület függött az ágya felett és rózsafüzér, ő maga pedig nem az ágyon hentergett olvasgatva, hanem térdepelt lehajtott fejjel és imádkozott. 

Nos, a túlzott imaélet helyett talán végezhetne tréningeket és személyiségfejlesztő gyakorlatokat, gondolta ekkor, biztosan jó lesz valamire az az idő, amit imával kéne töltenie és hasznosul a rendszeresség és az automatizmus. Leszokik a hanyag és lomha mozgásról, anyácát még csak lesütött  szemmel és apró fürge lépésekkel látott sietni dolga után, erre ő is képes, érezte Ivonn, reménykedve, hogy az orsolyiták hosszú ruhát viselnek így  talán nem is kell majd borotválnia a lábát. Vajon közös fürdő van, vagy egy mosdóállvány a cellában, jutott eszébe, de információ híján maradt a vagy, esetleg ismeretlen harmadik lehetőség, hiszen ki tudja, szemérmességből mire kényszerülnek az elhivatottak, de nem fontos, gondolta Ivonn.

Biztos, hogy örülni fognak a jelentkezésének, határozta el, és leltározta magát egy kicsit, egészséges és felnőtt, van egy könyvelői oklevele és tud autót vezetni, biztosan hamar át tudják képezni – de vajon mire? – és gyorsan tanul, nem akar férjhez menni és gyereket szülni egészen biztosan. Élnék én egy hivatásnak szívesen és közösségben is, gondolta lelkesen Ivonn és látta magát hogy békésen és nyugodtan készülődik a rászorulókhoz, végzi a dolgát   könnyedén naponta egyformán és azzal az érzéssel, hogy jó amit csinál, jól  teszi és ő maga is jó, és nem fáj. Csak közben fölmerült valahonnan néhány gonosz kételye, na ilyesmi az ördög, érezte azonnal, és úgy döntött, hogy most  legyűri.

Ezt nem vallja be, mérte az első csapást a gonoszra Ivonn, nem jelentkezhet azzal, hogy életében még csak és kizárólag nőnemű földi lényt bírt szeretni - vagyis istent két okból sem. Szerinte ez a szerelem is isteni  misztikus és szolgálat, de ezen ráér később tépelődni, egyáltalán nem  valószínű, hogy a házban ahol élni fog nővéreivel, egy társnője lenyűgözi majd. Picit bánatosan inkább szigorú idős nővérekre számított Ivonn, vagy ha volna közöttük egy-két fiatalabb nő, akkor ők nem olyanok, ebben is biztos volt.  Ugyanis tudta, milyenek a mélyen és átélten hívő lányok, úgy pakolgatják  érzéki érzelmeiket át a misztikusba, ahogy más rendet csinál a fiókjában, nem is értik amit a test mond nekik, akár a sajátjuk akár a másé. Szóval itt aztán nincs veszély, gondolta szigorúan de halvány kételye maradt még. Hiszen ha be akar következni egy olyan sorscsapás, mint a szerelem, akkor bekövetkezik, ha csak két ember van körülötte akkor is: az egyikben fölfedezhető lesz mindaz a kellem amelyet senkiben nem találna egy nem-szerelmes időszakban, de ez  most éppen megint nem tűnt fontosnak.

Meg se vagy keresztelve–bérmálva, próbálkozott sajnálkozva tovább a gonosz, de Ivonn abban egészen bizonyos volt, hogy ez nem lehet probléma, csak a feladat szebb és nagyobb neki és azoknak is akik felkészítik a keresztelőjére. Új nevet kapok, jutott eszébe és máris nevek után kutatott az  emlékezetében, szép apácás nevek után, mint az Erneszta Emerencia Kordia  Asszunta Anáta vagy hasonlók, persze később lesz az, hogy szerzetesi nevet kap, csak majd ha fogadalmat tesz örökre.  

A legnagyobb kaland – jutott eszébe Ivonnak amit az örökfogadalomról olvasott egyszer – amelyet emberi szív megélhet. Valóban érezte egy borzongató titok jelenlétét, amely egyszer majd őelőtte is feltárul, és – amikor  nagyon közel jut hozzá, esetleg öntudatlanul már a másik oldalára  – megvilágosodik majd amit addig is tudott. Ahogy a lélek a halál után, vagy egy altatásból ébredező gyermek, aki tudja is, nem is, hogy amíg neki számolnia kellett, de ahányig csak tud, egy rossz szagú gumilabdával az orcáján, addig megoperálták. Végig tudta, hogy csapdába csalták megsebezték legyengítették, csak azt nem, hogy ez volt "a műtét".

És nem hiszel, fejezte be művét a sátáni patkány, amely Ivonnt rágta és Ivonn tudta, hogy ebben kivételesen igaza van, tényleg nem hisz. De akar hinni és hisz benne, hogy nem csak az a hit van, amelyikben ő soha nem tudna  hanem  egy  másik is. És abban nincs egy ravasz és kitartó jézus az átlátszó szövegével és számtalan mihaszna kis barátjával, és nincs bárgyú öntudatlan szűzmária és szeplőtlen fogantatás, és nincs elárulás és feltámadás, és nincs megváltás és egyetemes szeretet, és nincs eredendő bűn és szeretetáldozat, szóval az egész nyálas sztori mellé van téve, mint egy telefonkagyló. Az igaziak: a kevesek kiválasztottak bennfentesek pedig egy másik számot hívnak, mert ez örökké foglalt.

- Valamiben hiszek, – próbálta felkavarni misztikus mélyeit Ivonn de most nem nagyon sikerült, a magyarázókra gondolt, akik mindannyian – még a leggazdagabbak is – végül a csodával magyarázzák a csodát és a szeretettel a szeretetet. Sejtette is, hogy aki hisz, annak így muszáj, az alázat miatt pláne. – És ki vagy te, – kérdezte magától, – hogy pont neked ez nem akar megfelelni?  De megfelel, – határozta el akkor ezt is gyorsan. Talán idővel elmúlik az émelygés, amit okoz, más megvilágításba kerül vagy másra gondol majd, mert a hivatás a fontos, az életprogram. Végezni fogja az imáit naponta nyolcszor, és a szeretettől meg az önfeláldozástól olyannak érzi majd magát mint egy vasreszelő. Mert – ettől azért kissé még tartott – az ő hívására nem veszi fel a telefont senki majd, és nem bírja elhinni, hogy ami előtte feltárult, az volt a titok, és nem világosodik meg, hiába erőlteti és áltatja magát azzal, hogy a többiek se járnak jobban nála.

Akkor is jobb lesz, állt fel Ivonn a padról, remegve és fázva elment a  szenteltvíztartó mellett, amelyben egy sárgás nyirkos szivacs volt, alázatosan megérintette és keresztet vetett. Az ajtón beeső napfényes folt már megnyúlt és elkeskenyedett. Vágyott a kinti langyosnak látszó délutánba és félt is kitenni a lábát a templom sötét békéjéből, de elindult hirtelen elhatározással, hogy megkeresi Boroltó vasútállomását és hazamegy.

A benne élő gonosz végül ekkor vitte be hosszú ideje a legnagyobb találatát, muszáj előbb visszamenned Emőékhez a pénztárcádért, mondta mintha Ivonn maga mondta volna és visszafordultak. Az Emő mamája a pirosra sült tetemet darabolta a terített asztal mellett és kedvesen küldte Ivonnt kezet mosni, hibáztam, borult el Ivonn nyugodt kedélye azonnal, de engedelmesen benyitott a fürdőszobába. Ott találta a szorosan egymáshoz simuló Emőt és  Beátát szétrebbenni, nem rohanhatott ki innét a mama miatt, a mosdóhoz kellett lépnie, ahol valószínűleg percek óta hangosan csobogott a csapból a víz.

Sehol se találtunk, mosolygott rá pirosan és gyengéd fölénnyel Beáta, Emő pedig kihúzódott a mamájához, – aha, – ennyit bírt válaszolni Ivonn miközben teljes figyelmét a kéztörlésre összpontosította, de Beáta a törölközőért nyúlt, magához húzta vele Ivonnt és megcsókolta, ugyanúgy ahogyan az előbb a szőke Emőt.