Kalász István
Írni az égbe

Ryan Adams zenéje /Nem Bryan, nem!/ szólt a fülembe, miközben Amerika felé repültem a Jumbo-bálna hasában, yes, gyakoroltam egyre nyelvemen a nyelvet, yes, Mam, but my English soooo bad, igen, vasárnap biztosan üres lehet a subway New Yorkban, gondoltam /Sat., 15.30 pm arrived @ JFK/ és már előre örültem az első világot összekötő, agresszív grafitinek a subway mocskos falán, mondjuk így: God is dead! - Nietzsche, Nietzsche is dad, God! majd ez mégis kijavítva: Nietsc”hevo is always&forever dead, your GOD, igen, kitámolyogtam a szabadba, aztán megláttam az első yellow cab-et, a mustársárga taxit a turbános sofőrrel, az első kövér cop-ot a fekete egyenruhájában, az első orrot túró amerikai citizent a rozsdás Hondában Queens-ben, és az alagúton átkúsztunk Manhattenbe, és az első amerikanizált wouw feltört a lelkemből. Nem fogok írni erről a városról, nincs processzió, gondoltam, 40 éves elmúltam már, konkrét világban élek, pötyögtem elszánt-komoran Palm-omba még a stuttgarti reptéren, nem fogok írni arról, hogy milyen nagyok itt a házak, hogy a new-york-i felhőkből kiesnek a galambok, nem fogom megkérdezni, hogy hol van az Empire State Building, hogy valaki belemutasson nekem az égbe. Aztán az első wouw mégis kisuhant a lelkemből a büdös taxiban. Manhatten ege(?) alatt.

>Mert csak a Metro, a subway érdekelt, semmi más. A lázadás. Ott is a grafiti, mint lázadás. Mint Münchenben, ahol a szemem láttára To be or NATO be!, és Minden analfabétának diktafont! Ezt fújta két szőke lány a falra. A bátorság és az alkotás szimbiózisa érdekelt, a falra kent rockzene. Vasárnap biztosan üres a subway, akkor jönnek elő, gondoltam és már előre örültem ezt a világot jól összefonó grafitinek a subway falán. Yes, my English...

>37 emelet, a szűk hotelszobában széles ágy, légkondicionáló, a TV-ben éppen a rendesbundy család fut, minthaotthonlennék, a távirányító az asztalhoz kötve zsinórral, a 10 parancsolat 279 szóból áll, az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat pedig 300 szóból, és nagyon örülök, hogy itt vagyok, pötyögöm lassan Palm-omba az önbiztatást, miközben az örökös dudálás kúszik fel hozzám, jön egyre a mélyből; igen, mintha megnyílt pórusai lennének a tárgyaknak. Úgy árad a zaj kifelé a tárgyakból, mindenhonnan zúgás, búgás, morgás és a szobaablakom szürke falra néz.

>We can't break it, nem tudom felváltani, ismétli a nő profi türelmesen, persze-persze, 50 dollár az sok pénz, 50 dollárt nem szoktak az emberek a zsebükben hordani, ezek szerint New Yorkban, a pénz fővárosában főleg nem. Ott állok a huzatos bejáróban, rozsdás rács választ el a sínektől, kezemben 50 dollárral állok, a fekete nő bámul rám unottan az üvegkalitkából, és a ticket-automata sem fogadja az 50 dollárost, Sorry, we take max. 20 dollars!, villog megalázóan monotonul a display-en a figyelmeztetés, vagyis túl sok a pénzem, aztán a rácson túl csikorgás, dübörgés, az első amerikai vonat fut a megállóba; óhatatlanul vidékinek érzem magam odakint, és vigasztalóan arra gondolok, hogy a rágógumit a régi görögök is ismerték.

>Persze, Európát elöntötte a grafiti, Budapest is tele van, Amszterdam is, Párizsban is láttam, ahogyan egy sovány arab kölyök az izgalomtól lihegve fújta a falat éjszaka, 3 héttel ezelőtt a stuttgarti garázsunk ajtaja került sorra, A-HI devil, fújta oda egy kölyök valamikor hajnalban a misztikus üzenetet. Zöld, széles csíkkal húzta a barna garázskapura a betűket, van remény, gondoltam másnap reggel, mert ebben a tiszta német városban valaki végre fest, és rögtön az ördögöt festi a falra, pedig: Nincs ördög - nincs pokol. A lelked előbb hal meg, mint a tested. Ne félj hát..., mondá Friedrich W. ”Nietschevo.,” akkor hát Hi, devil!

>New Yorkban minden idegen egyre felfelé bámul, olvasom a nagyképűen, okosan megírt útikönyvben, vagyis: Ne nézz felfelé, ha nem akarod, hogy turistának /vidékinek!/ nézzenek. Nézz lazán magad elé, nézz a semmibe, nézz át mindenen, mindenkin, soha ne lepődj meg semmin és senkin, nézz cél nélkül! És ne félj, ez a végletesen geil a grafitiben, hogy a művész, mint egy összerugdalt, taposott, éhes kutya lopva, kapkodva, sandítva, reszketve „okádja” a falra a művet, micsoda intenzitás ebben a pillanatban az élete, mert ez a lelkébe, testébe markoló sziszegés-fújás-szórás-süvítés, másodpercek alatt színeket választani, keresni, formát vázolni, hogyan is lesz jó, hogyan üt aztán a képet/?/ majd léket néző lelkén, aztán rohannia kell, mert sziréna vijjog, mert rohan felé az őrség, mert a rendőrség jön, következik az üvöltés, az erős, profi pofon a sötétben, you motherfucker, szóval: a szokásos. A világ minden táján ugyanaz.

>Ezek gonosz jelek, mondja Anyám komoran, finoman belém karol, ha grafitit lát a budapesti aluljáróban, a vigasztalanul zörgő-zakatoló HÉV vagonban, nem Anyám, mondom ilyenkor türelmesen, ez itt az örök lázadás, az pedig jó! Jó dolog, érted? Ez volna hát a lázadás, néz rám Anyám.

>Mégis vidéki vagyok, szakadt suttyó, a 34. Street-en a Burger Kingnél egy spanyolul beszélő lány elé tartom a ropogósan új 50 dollárosomat, az alacsony, fekete szemű lány bizalmatlanul méreget a mocskos pult mögül, és én nem tudom elmondani, hogy ilyen lerobbant Burger Kinget még nem láttam. Európában még soha, in my life. 12 órája vagyok itt, még mindig Metró nékül, shit, és arra gondolok, hogy talán, mert 40 éves múltam, azért nem sikerül?

>Palm=tenyérbe írt gondolatok? Taxik, taxik mindenütt, sárga az egész végtelen utca, mint a filmekben és sehol egy benzinkút, deja vu, mintha itt is forgattak volna egy filmet.

>Aludni akarok. Már 36 órája vagyok ébren és a város zúg, és egyre erősebben remegésnek érzem a szakadatlan zúgást. A magammal hozott magyar újság ágyam mellett: Kiraboltak egy prostituáltként dolgozó nőt Nyíregyházán, a gyanúsítottat a rendőrség elfogta és őrizetbe vette, az utcalány ellen pedig - saját vallomása alapján - tiltott kéjelgés miatt eljárást indított szerdán. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendőr-főkapitányság sajtóreferense elmondta: a gyanúsított, egy 25 éves nyíregyházi lakos szexuális szolgáltatásra akarta rábírni a nőt, aki kikosarazta. Ezt követően a férfi a nőt megfenyegette, majd erőszakkal elvette a 3200 forintját. A bűncselekmény tanúja volt a férfi 12 éves hozzátartozója is, akinek a gyanúsított a zsákmányból éppen kólát vásárolt, amikor a rendőrök elfogták. A férfi ellen rablás alapos gyanújával indult eljárás. Óvd a villanykörtét a lámpaláztól!, Orfeusz nyakában is Morfeusz ül!, motyogom zavaradottan, mielőtt belezuhanok az alvásba a város felett.

>Menj fel az Empire State Buildingre, Einstein is felment oda, olvasom okos útikönyvemben, és fürkéssz bele a városba, nézd hosszasan e nyugtalan Babilont! Nincsenek álmaid? Mozgasd a szárnyadat - jamaicai rum reklámja - reggel lefelé suhanva a hotelliftben, és az ötlet magától jön: A lifteket miért nem festik grafitivel?

>You are fired! – ebben a három szóban minden benne van, amitől az amerikai fél. Ez a három szó sok-sok embert cibált ki a kertvárosi medencés, garázsos bobtailes, DorisDay féle családi házból, húzott vissza a gránitra épült, gránit lelkületű Manhattenbe, hogy ott rohadjon meg hajléktalanként a szeles utcán, végül szökjön le a meleg Metróba, éljen lent a dohos kanálisban, a Metró alatt, mely reggelente viszi a népet, vitte őt is régen. Igen, de éppen a hajléktalanok miért nem lázadnak, miért nem írnak a falra?

>Aztán végre felváltom a pénzt, lemegyek a lépcsőn, megveszem a Metro Cardot /kék-barna műanyag lapocska/, de nem jutok be a Metróba. Nincs svungom, vagy mim nincs /Itt még azt sem tudom, mim nincs pontosan/ mert rosszul - vidékiesen? - húzom át a kártyát a nyíláson. A gép sípol, a fekete őr bizalmatlanul közelít a sötét sarokból, a beengedő-gép nem enged be a Metróba, mögöttem felröhögnek, a kurva életbe, morgom, a rendszer ITT is sz--ik rám, nem enged be, az őr mosolyog, lassan int a nyihogó njujorkiaknak, a Sir turista. Erre csönd lesz, az őr óvatosan, gyöngéden megfogja a csuklómat, egyetlen rántással átvezeti a kártyát a nyíláson, a fémkerék elfordul a lábamnál, és végre bent vagyok, ott vannak a sínek, a padok, a falak. Mögöttem megint nevetnek. Ezúttal kedvesen. Ahol megvetik a rendőrséget, ott nincs is igazi demokrácia?

>Persze, nem olyan egyszerű a N.Y.C.-ben a spray-művész élete: a festékes sprayflakont be kell csempészni a Metróba, és az őrök éberek, jó a szimatuk, és az oldalukon fenyegetően lóg a hosszú és gonosz gumibot, nem lehet ám „csakúgy” felbukkanni, lesuhanni a subwaylépcsőn a hatalmas papírzacskóval, mert az őrök olykor motoznak a metróbejárat előtt. Ez itt nem a Guggenheim, nem a Museum of Modern Art, ez itt a huzatos subway, itt nem tisztelik a művészetet; a művészet, a lázadás itt csak rombolás. ITT lent más szelek, fújnak.

>Miután a művész valahol kint New Jersey-ben festéket újított egy boltban, be kell juttatnia a spraydobozokat a célterültre, így egyesével lopja be flakonokat, rejti el a Metróban valahol; és jön-megy a művész, utazik, uptown, downtown, ártatlan képpel le-föl a város alatt, a D. vonalról átszáll az F.-re, onnan az A.- vonal szerelvényére, aztán vissza, könnyedén, szemtelenül táncol az őrök előtt...

>Már megint a gonosz jelek, mondhatja bizonyosan az Anyám, és öreges bizalmatlansággal hunyoroghat a budapesti hajnalban a komputer monitorra, miután megnyitja new yorki mail-emet, és meglátja a kamerával felvett, csatolt képen, ahogyan ott ül a fia... - ahogyan ott gubbasztok álmos-kócosan kezemben a kávéval a greenwich village-i lerobbant Internet Cafe-ban. Egy agyonfirkált, összefestett, maszatolt, lefújt fal előtt. Látod Anyám, az egész rohadt világot összeköti a grafiti! A falra festeni? Tudom, bűntett. De mégis, ebben a „fújásban” ott a vállalása a műnek, itt nincs agyalás, óvatos, félénk spekulálás, ez a mostvagysoha alkotás, igen, ezt csak fiatalkorban lehet.

>Persze-persze, tudom, az „összefirkált” ház kevesebbet ér, az „összefújt” lépcsőházban jobb módú bérlők nem élnek, de az nagy tévedés, hogy minden nép olyan művészt kap, amilyet megérdemel, és a bölcsesség legjobb bizonyítéka a végtelen derű - Nem!, tessék tudomásul venni, hogy New Yorkban nincsenek aligátorok a városi csatornákban, és a Szabadság szobor nem New York Államban, hanem New Jersey területén áll, az alak hivatalos neve nem Statue of Liberty, hanem: Liberty Entlightening The World. És egyáltalán: ez az örökké mormogó város a végtelenbe futó utcáival, számolhatatlan ablakával, üzletével, kapujával, liftjével, rendőrével, kereszteződéseivel, autójával, az indiai, kínai, zsidó, maláj, orosz, fekete arcokkal, igen, ez a város lassan de biztosan kezd birtokba venni; elszántan ingerült, fémarcú leszek, mint az emberek éjjel a homályos aluljáróban, vagy mint a kurvák a sarki sexmovie előtt, miközben a kitámolygó nézőkre várnak.

>A stuttgarti Polizei két hét múlva elkapta a vén háztulajdonosokat rettegésben tartó spray bandát /Kamaszok voltak!/, éppen egy hidat fújtak kékre, vörösre, sárgára, fehérre; amikor valaki jelentette őket, így tetten érték a bandát; az anyagi kár tetemes, hőzöngött a Stuttgarter Zeitung biederen, én pedig elmentem, megnéztem a szürke, külvárosi vasúti hidat, szerintem: szebb lett, a szellemi haszon jelentős.

>Az egyik stuttgarti „bűnöző” éppen azt írta bubble betűkkel a hídra, hogy: Ne a tűzijátéknál tapsolj, hanem..., ekkor érkezett meg a rendőrség – hanem, ha pl. lemegy a nap?!, persze-persze: Semmit sem bánni, ez volna a bölcsesség kezdete?

>Itt mindenki megtalálható és mindenki kap lehetőséget a lázadásra, erre gondoltam, amikor ott ültem egy metróvagon sarkában, aztán meglódult velem a subway. Aztán jött egy fekete nő, beszédet tartott a vagonban, később rekedten goszpelt énekelt nekünk, aztán műanyag pohárral koldult, mindenki adott pénzt, én is adtam 50 centet, a nő mosolygott megáldott bennünket, és akkor körülnéztem, és láttam, hogy csak fekete emberek ülnek a vagonban, sandán néznek rám, de én mégis maradtam a vonatban, pedig a 96-ik utcai megállót elhagytuk már, közelgett odafent a 110-ik utca, a fehér-fekete bőr izzó demarkációs vonala. De maradtam, mert kedvem támadt alkotni valamit, esetleg írni. Harlemben a falra.

>Igaz történet, két osztrák sprayer éppen a grazi főpályaudvart festette tarkára, aztán jött a rendőrség, 3 hónap börtön, aztán a börtönigazgató megkérte a két művészt, hogy fessék már ki a női osztályt, ahol a női rabok kisgyerekeikkel ültek, mert olyan komor ott minden..., aztán hadonászó politikusok jöttek, mögöttük lihegő újságírók, szerkesztők, operatőrök..., hogy bemutassák a világnak: milyen emberi környezetben élnek a rabok és a gyerekek... - van remény, van, van; a valóságban a realitás másképpen fest.

>Aztán nem mertem felmenni a lépcsőn, bele a napfénybe, bele a fekete harlemi világba, hanem lassan, félve visszafordultam. A magaméba. 20 évesen is ugyanígy tettem volna?

>A Metróban nem találtam a grafitit - plakátokat igen, ez a megfizetett grafiti? -, mindenhol „csak üres” csempézett, sikált falakat, a zsúfolt, „üres” vagonokat láttam, unott embereket, valahonnan halkan zene szólt, ugyanaz dal, mint Európában, és ettől - mint ott... - kicsit meghatódtam. Hol vagytok kölykök? Hol a bátorság? A lázadás? Húsz évvel ezelőtt kellett volna idejönnöm, akkor bizonyosan nem kerestem volna, avagy ez a város, mely maga az örök változás, megmutatja, hogy én már nem tudok?

>Így szálltam alá New Yorkban; jöttem, mentem, jöttem egyre csak a mélyben. A huzatban. Vas, kő, csikorgás, bűz, illat, zúgás, zörgés, beton, vezetékek és elektromos töltés között oda, vissza ... Így mentem, aztán elfáradtam. Végleg el. És feladtam. És felmentem a 37 emeleti kamraszobámba, ittam egy kis narancslevet az ágy szélén ülve, mint otthon, egy ideig néztem a szemközti falat, hallgattam a szél nyugtalan sutyorgását az ablakon túl, aztán csöndben levetkőztem és lefeküdtem.

>És aludtam in the city, that never sleeps... Este ébredtem fel. Sötétben, egyedül.

>Így este mentem fel az Empire State Building tetejére, és nem láttam semmit. Évente 80-90 alkalommal vág be az épületbe a villám, olvastam hitetlenkedve az okos könyvemben, Sir, the visibility is zero, nem lát fentről semmit, nem érdemes felmenni, mondták kedvesen az üresen tátongó, illatosra fújt liftben; így hát ott álltam fent magamban, és a kesernyés szagú füst-köd mögött csak a halovány, vöröses, diffúz fényeket láttam. A mélyben. A sejtelmet. „Mennyire legyen sötét, hogy végre megvilágosodj?”, makogtam megint biztatóan magamnak, és így lassan visszamentem a meghitté barnuló kamraszobámba, és lefeküdtem aludni.

>És másnap végre kipihenten elmentem a Central Parkba. Gyalog. Aztán csak ültem egy padon. A fák alatt. Magamban, csöndben. Fent a magasban helikopter körözött egyre, az égből fehéren, élesen sütött a nap, és odébb tornaóra lehetett..., iskolás gyerekek futottak.

>És közöttük láttam azt a teljesen kopasz, tejfehér bőrű gyereket, egy rákos gyereket. Az apja vezette óvatosan a többiek, a gyorsan futók után. És ez a gyerek nem és nem akart futni, nem akart úgy, mint a többiek. Utálta az egészet. Ez a gyerek már magányos volt a gyengeségtől, utálta az egészségesek inkvizícióját, utálta a tornaórai cécót a gyorsasággal, ügyességgel, kitartással - ezt a bornírt fölényességet, az „I did it!” vigyort. A humanizmus csődjelentését. Nem, ez a gyerek csak vonszolta magát az apja kezében, fintorgott, és az Égnek fordította a fejét. Mintha már csak a legfontosabb dolog érdekelte volna itt a Földön. De a többiek nem hagyták annyiban. Az osztály megállt, senki sem futott be a célba, vártak a vonal előtt, és elkezdtek tapsolni. Neki, érte, hozzá, felé tapsoltak, egyszerre hujjogtak, come on, come, üvöltötték visszafelé; így tapsoltak a cél előtt hívóan csalogatva, visszanyúlva a társért, és ekkor ez a beteg, öreg gyerek futni kezdett. Iszonyatos taps indult ekkor, mindenki megállt, mindenki üvöltött, mindenki tapsolt, fütyült, a rendőrök is tapsoltak, és a gyerek csak vonszolta magát a cél felé, igen, és másnap ugyanígy tapsoltak az emberek... Mert másnap tartották a New York Marathont, ahol 41,6 kilométer után kimerült emberek estek a célba, buktak át sírva a fehér vonalon egymást támogatva az ön-győzelembe, a most megmutattam! lebegő boldogságába, és aztán befutott emberek ott feküdtek a füvön, a napmeleg betonon, kitárt karral bámultak bele a kékes őszi égbe, ahol egy repülő sötétkék csíkkal húzta-véste bele újra és újra a fehér égbe az üzenetet: Ne add fel!

>>Ott, akkor az igazi grafitit(?) láttam végre, fent vésték, írták újra és újra az égbe, így másnap vásároltam egy filctollat, és több titkos helyre felírtam abban a városban, hogy az élet szép; életem első és utolsó grafitijét.