Koudela Pál
Selmecbánya a 18-20. században

„Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya…” kezdi Az Aranykisasszonyt Mikszáth Kálmán, s bizonyos, hogy sok tekintetben igazat adhatunk neki. A vidéket kietlennek látta, az időjárást mostohának, s az ott élő embereket betegesnek. A 19. század folyamán, sőt még a századforduló után is Selmecbánya sok tekintetben elmaradt a többi magyar várostól, nem volt modern vezetékes vízrendszer, rosszak voltak az utak és kedvezőtlen volt a közegészségügy állapota, még akkor is, mikor ezt már nem lehetett a bányák „kigőzölgéseivel” magyarázni, mert azok jószerivel mind bezártak, vagy kitisztították vizét levegőjét.
A következőkben éppen azt igyekszünk megvizsgálni, vajon a város lakosságának számát és összetételét milyen tényezők befolyásolták. Minthogy vizsgálódásunk a 18. századtól a 20. század közepéig tart, így érdemes több részre osztani. Kezdjük a 18. századdal, melynek népesedési és gazdaságtörténete is egy jól körülhatárolható egységet képez.

A 18. század népesedési és gazdasági-politikai viszonyai

A város, az 1710-ben lezajlott nagy pestisjárvány következtében, 12000 főnyi lakosságának felét elvesztette, s így hatalmas munkaerőhiány – illetve munkaerő-kereslet – keletkezett. A század folyamán mégis azt láthatjuk, hogy Selmecbánya az egyik legdinamikusabban fejlődő magyar város, olyannyira, hogy alig nyolcvan év alatt képes volt lakosságát megnégyszerezni. Ennek hátterében számtalan segítő és hátráltató tényező állt.
A Szatmári béke után Selmecbánya kiváltságait is megnyirbálták. A város maga választotta ugyan bíráját és tanácsát ezután is, a városi tanács hatásköre azonban már csak árnyéka volt a réginek. A bányák – majdnem kivétel nélkül – a kincstár kezében voltak, és a régi bányabirtokosok jogosítványaiból csak a bormérés joga maradt fenn, úgyhogy nem azt hívták bányapolgárnak, akinek bányája volt, hanem akinek kocsmajoga. Ezt az ősi privilégiumukat a Ringburgerek kocsmatartó utódai császári rendelettel 1718-ban meg is erősítették. A városháza megszűnt tehát képviselője és szócsöve lenni azoknak az érdekeknek, melyektől a város léte és virágzása függött. Helyébe a bécsi pénz- és bányakamara, és annak kinevezett helybeli közegei léptek, míg a tanács csak az iparos és kereskedő céheket képviselte, melyek élete részben a kincstári megrendelésektől, részben a kincstár által fizetett tisztviselők és munkások vásárlóképességétől függött.
Habár a 18. században rohamosan nőtt a bányák termelése, s ennek következtében a fizetőképes kereslet, a város egyre inkább a hatalom, valamint a kamarát befolyásoló környékbeli nemesség kiszolgáltatottja lett. Mindezek mellett az osztrák politika sem kedvezett a selmecbányai ipar önálló fejlődésének egészen II. Józsefig. Legvégül a városi tanács még a statútum alkotási jogát is elvesztette: III. Károlytól kezdve a céhszabályzatokat már a Királyi Helytartótanács adta ki, míg a tanács csupán a céhek vezetését és belső életük felügyeletét látta el. Így lett a selmeci jogból a kezdődő etatizmusnak és centralizmusnak ebben a korszakában a bécsi udvari kamara által irányított császári, a Helytartótanács által irányított királyi, s csak kisebb részben önkormányzati jog [1]. Mindezek a változások a polgárság meggyengüléséhez vezettek [2].
A türelmi rendelet Selmecánya életében is kedvező változásokat hozott, hiszen egy olyan katolikus hegemóniát tört meg, mely nemcsak azt jelentette, hogy a nem katolikusak nem számítottak teljes jogú polgárnak, hiszen a tanácsból és a hivatalokból ki voltak rekesztve, hanem még a templomukat is elvették, a temetőbe sem temetkezhettek, sőt a túlbuzgó jezsuiták még a sírjaikat is kiásták, és az ékszereiket elkobozták. Az elnyomás ugyan már a rend Mária Terézia által való feloszlatásakor enyhült; helyüket a piaristák foglalták el. Az igazi megbékélés természetesen a Pátens nyomán következett be: 1789-ben, mikor az evangélikus líceum igazgatója meghalt, s annak temetésén a piarista rendház tagjai is megjelentek. A türelmi rendelet hatására az első tanács megalakulásakor annak összetétele már a tényleges felekezeti megoszlást tükrözte.
1763-ban alapította Mária Terézia a Bányászati Főiskolát – az elsőt Európában – melyet 1770-ben Akadémiai rangra emelt. A 18. században rohamosan fejlődő természettudományok és a kincstár érdekeltsége a bányászatban megkívánták a szakemberképzés további fejlesztését. Mária Terézia az 1762. december 13-án kiadott dekrétumával hozta itt létre a világ első bányászati akadémiáját. Tanárává az Európa-hírű tudóst, báró Jacquin Miklós Józsefet nevezte ki, aki első előadásait – a főiskola egyetlen tanáraként – 1764-ben tartotta kémiából és botanikából a Krecsmáry-házban. Az intézet még igen exkluzív volt, s bár magánszemélyek is beiratkozhattak, csupán ösztöndíjat nem kaptak [3]. Egy év múlva újabb tanszék nyílt a matematika, a mechanika és a hidraulika oktatására, melynek tanára Poda Miklós lett. Végül öt év múlva megszületett a harmadik, a bányászati tanszék, ezt Dellius Trangott Kristóf vezette. 1765-től, majd 1770-től újabb tanszékek létesültek; az 1770-től akadémiai rangra emelt intézmény már európai színvonalú tanrendszerét még a párizsi École Politechnique is elismerte [4]. 1795-től vált nyilvános tanintézetté, ekkor még átlagosan, évente 30-40 hallgatója volt, s a tanítás természetesen németül zajlott, a hallgatók fele jött Magyarországról, a másik fele Ausztriából és Csehországból, valamint néhányan külföldről (a század végéig mindössze kilencen).
Selmecbánya életében hatalmas változást jelentett az iskola megjelenése. Pezsgő akadémiai élet indult meg, s míg az új kálváriát csak szerény hazai búcsújárók látogatták, az akadémia által állandó eleven idegenforgalmat kapott a város. Korábban némileg a szerencsén is múlott a város anyagi jóléte – mely elsősorban a bányák termelésén alapult – ettől kezdve azonban állandó hivatást hozott számára az iskola, s egyben a lakosság kenyérkeresetének is új perspektívát jelentett, hiszen addig mindössze középiskolai oktatás volt a városban. A katolikus gimnázium, melyet 1275-ben alapítottak a domonkos-rendi szerzetesek, s melyet 1649-től a jezsuiták, majd 1776-tól a piaristák irányítottak, valamint 1528-tól az evangélikus líceum.
A 18. században – különösen az ötvenes, hatvanas években – kiemelkedően magas volt a kincstári bányák hozama, s ez nagyot lendített a város gazdasági életén. Az ezüst, mint valuta újra fölénybe jutott Európában, és Mária Terézia ezüsttallérjainak anyagát túlnyomórészt Selmecbánya szolgáltatta. Az ezüst- és aranybányászat ekkoriban élte fénykorát. 1740-ben több mint 680 kg arany és 26 000 kg ezüst volt a város évi termelése, tehát hatszor annyi, mint Erdélyben, sőt kilencszer több mint Csehországban. Az itteni bányászat mindig élen járt az újításokban, a bányatechnikai fejlesztésben. Itt készítették a jellegzetes selmeci bányacsillét, a „huntot”, amely elterjedt aztán az egész világon. 1627-ben Weindl Gáspár a selmeci bányákban használta először a puskaport, a vízoszlopos vízemelő gép feltalálása Hell Mátyás nevéhez fűződik. Az ő találmányának köszönhetően sikerült vízteleníteni a bányákat, majd 1733–36-ben működött először gőzzel hajtott vízemelőgép a József-aknában és 1749-50-ben a Lipót-aknában. További hatalmas jelentőségű munka volt az európai hírnévre szert tett II. József-altáró vájása, mely 1782-ben kezdődött, és 40 km hosszban vágtak ki [5].
Az emelkedő termelés növekedő munkáslétszámmal is együtt járt, s ennek következtében az 1710-ben mindössze 6000 lakosú város lakossága 1770-re megnégyszereződött. Selmecbánya, lélekszámát tekintve, ekkor a harmadik legnagyobb magyar város volt Pozsony és Debrecen után, s 1786-ban II. Józseftől megkapta az országos vásárok rendezésének jogát. Habár a bányák kincstári kézbe kerülése a város őslakosságát kiszorította munkahelyükről, az ekkor növekvő, műszaki értelmiségi, tisztviselőkar új karrierlehetőséget jelentett azon fiaik számára, akik mégis a városban maradtak, s egyben visszatérést ez ősi szakmához.
Egészen a 18. század végéig a város lakossága német volt; a század végén történő bevándorlás azonban nagyrészt, mint általában, a környező falvakból történt, s így a város lakosságában többségbe kerültek a szlovákok. Elsősorban a bányamunkások származtak a szlovákság soraiból, melyben az is közrejátszott, hogy a nagy elvándorlások idején éppen a német hevérek [6] vándoroltak el a városból. A céhek vegyes nyelvűek voltak, habár voltak kizárólag magyar vagy német nyelvűek is, s a leggazdagabbakat éppen ez utóbbiak között találhattuk. Ekkoriban azonban még a városháza tárgyalási és levelezési nyelve is a német volt. A bányák gazdag termelésének következtében azonban nemcsak a tisztviselő réteg nőtt meg, hanem igényeik is: ez idő tájt épültek át a Ringen a házak, melyekre további emeleteket építenek. Számtalan középület is új arcot nyert [7], így a városháza, az evangélikus líceum, és ekkor emelték a Szentháromság szobrot (1764), és az Óvár harangtornyát (1770). Ebben az időszakban épült újjá a leégett katolikus főtemplom is (1806). A városképen legközelebb csak mintegy száz évvel később változtatnak majd az Akadémia új épületei [8].

A 19. század elejétől a kiegyezésig

Ebben az időszakban a város lélekszáma rohamos fogyásnak indult. Különösen feltűnő a fogyatkozás, ha figyelembe vesszük, hogy a városok lélekszáma általában növekedett ebben az időszakban Magyarországon, a Felvidéken majdnem minden a század elején 1000 főt meghaladó település lélekszáma igen jelentősen megnőtt a következő 60-70 évben. Nagymértékben fejlődtek a nagyvárosok is, pl. Kassa lakossága 1805-től 1869-ig 7571 főről 21742 főre, azaz majdnem a háromszorosára emelkedett. Selmecbánya sorvadásának a hátterében a következő gazdasági és politikai változások álltak.
A 19. század elején sajnos kritikus időszak következett a város életében, mert újabb bányászatra alkalmas terület már nem volt, a régiek fenntartása, pedig mind nagyobb gondot okozott. Főleg a haszonkőzetek meddőtől való elválasztása és a bányavíz elvezetése okozott sok fejtörést. Ezt oldották meg a selmecbányai bányamérnökök. A gépi drótkötélfonást is itt kezdték meg 1837-ben, a szélaknai drótkötélgyárban, miközben ekkor még feltalálásának helyén, Clausthalban [9] is kézzel készítették. Ez a kötélfajta a függőleges aknaszállítást tette lehetővé, s így nagymértékben fokozta a teljesítményt. Ráadásul a korábban használt kenderkötéllel és lánccal szemben biztonságosabb is volt [10].
Szerencsére ott volt az akadémia, ami nemcsak állandó gazdasági alapot, hanem színes társadalmi életet is jelentett a város számára, s mely 1808-ban erdészeti tanintézettel egészült ki, közvetlenül utána pedig filozófiai kurzus is indult az intézetben.
Az ezernyolcszázötvenes évek végén azonban a város monopol helyzete megszűnt akadémiáját tekintve, mert ekkor hasonló intézmények létesültek Leobenben és Přibramban is. Ennek következtében, de leginkább 1867 után, mikor bevezették a magyar tanítási nyelvet, az osztrák diákok elmaradtak. Mindezeken még a kiegyezés után rohamos fejlődésnek indult ország sem volt képes egymagában segíteni, s így a hallgatók száma lényegesen csökkent. A reformkorban emelkedésnek indult hallgatói létszám 1838-ban már elérte az évi 115 főt, s bár az ötvenes évek elején némileg visszaesett, a hatvanas években ismét száz fő körüli volt, 1870-ben azonban csak 44, 1873-ban, pedig mindössze 18 fő volt [11].
Nehéz helyzettel kellett szembenéznie a városnak, hiszen az önkényuralom alatt az örökös tartományok és Csehország fejlettebb vaskohászata gazdaságtalanná tették a magyar vasgyárosok üzemeit, ugyanakkor a közlekedési feltételek nagyon megdrágították a vastermékek nagyobb távolságra történő szállítását, ráadásul a kohótelepek nagy részét csak 7-8 hónapig lehetett üzemeltetni, mivel az energiaellátást biztosító patakok nyáron kiszáradtak, télen meg befagytak. Ugyanakkor az egyre mélyebbre hatoló fúrások, a bányatechnika tökéletesítése, pl. a szállító és szellőző berendezéseké, valamint az, hogy egyre nagyobb vízmennyiséget kellett kiszivattyúzni és nagyobb mélységekből kellett felhozni a kibányászott ércet, jelentősen megnövelte a kincstár bányagépek iránti igényét.
Selmecbánya hagyományosan német nyelve az ötvenes években kezdett magyarra változni, s a főiskola magyarrá válását követően vált uralkodóvá a magyar nyelv a Ringeken és a domboldalba épített városrészen, ahol a diákság zöme lakott, s amit ők maguk „Steingrube” nagyközségnek neveztek el. A hatvanas évek elején még németül beszéltek, de már magyar ruhát viseltek a polgárok, ahogy a selmecbányai nemespanni Czobor László gazdasági főtanácsos, volt országgyűlési képviselő és főispán emlékszik vissza gyerekkorára: „A polgárság németül beszélt, de – magyar ruhát viselt. Kachelmann, Pankaldy, Podhragyay, Schiller és sokan mások most is előttem állanak rámáscsízmás, atillás viseletükben. Mert a polgárság magyar hazafiassága példás volt már akkor is.” [12]

A dualizmus kora

Habár a kiegyezés után a város lélekszáma valamelyest növekedésnek indult a századfordulóig, mégsem tekinthetjük ezt a három évtizedet a fejlődés szakaszának, hiszen hacsak a második legnagyobb bányavárossal, Besztercebányával hasonlítjuk össze a különbség szembeötlő. Míg 1869 és 1900 között Selmecbánya lakossága 14029 főről 16375 főre emelkedett, ami 16,7 %-os növekedés, addig Besztercebánya lakossága ugyanezen időszak alatt 6363 főről 9264 főre ugrott, és ez 45,6 %-os emelkedést jelent. 1900 után Selmecbánya lakossága további csökkenésnek indul és 1910-ben már csak 15185 főt számláltak a városban. Ez a fordulat mutatja meg igazán azokat a belső változásokat, melyek a város hanyatlását már a dualizmus utolsó évtizedeiben visszafordíthatatlanná tették, mielőtt még elszakadt volna Magyarországtól.
1867 után a bányahatóságok visszakerültek a bécsi kamara fennhatósága alól a magyar korona uralma alá, s a pénzügyminisztérium hatáskörébe, mint ahogyan az akadémia is. Ugyanakkor a dualizmus alatt a városon belüli alárendeltségi viszony is megszűnt azzal, hogy a városi önkormányzatot a belügyminisztérium alá rendelték [13], s így a kamaraház és a városháza ugyanannak az állami hatalomnak lettek alávetve, egymás mellett. Ez a látszólagos demokratizálódás ugyanakkor nagymértékű függőséget eredményezett az államtól, éppen akkor, amikor a kincstári bányászat rendkívüli módon visszafejlődött, s ezzel a bányák fenntarthatóságát, s a város egzisztenciáját tette kérdésessé. A hanyatlás oka részben a bányák kimerülése, részben az ezüst nemzetközi árának rendkívüli esése, s nem utolsó sorban a nagy adminisztrációs költség volt; ez utóbbi a felduzzasztott tisztviselőréteg következtében nőtt meg.
Ugyanakkor éppen ez a tisztviselőréteg adta a város patríciusait, azokat, akik egyrészt eltartották a kereskedőket, iparosokat, s akik egyben a korábbi bányatulajdonosok leszármazottai is voltak. 1869-ben bányászati- és kohászati egyesületet is szerveztek, mely az akadémia új épületének átadásakor: 1892-ben az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület nevet vette fel, később, 1903-ban azonban Budapestre települt át. Mindazonáltal a bányák bezárása az akadémia gyakorlati helyszíneinek elvesztését is jelentette volna. Az országgyűlés vizsgálatot rendelt el, melynek vezetője Péch Antal volt, aki a bányák fenntartására tett javaslatot, melyet el is fogadtak 1871-ben. Indokai között éppen az akadémia fenntartása szerepelt a legnyomósabb érvként [14].
A bányák azonban továbbra is deficitesek maradtak. Ekkor alapították a dohánygyárat, amely ezer nőt alkalmazott, később, pedig egy cipőgyárat és egy szövőgyárat. A város mégannyira jómódú polgárai mindazonáltal szerényen éltek a selmeci völgyben lévő házaikban: a vízvezeték még a 18. századból való volt, és gáz- majd villanyvilágítást is csak ekkor a 19. század végén kaptak; s közvetlenül az első világháború előtt épült csak egy villanegyed a bélabányai út mentén. 1900-ban még csatornarendszere sem volt a városnak, igaz, hogy ilyen, ekkor még csak Budapesten, Aradon, Kolozsvárott, Szegeden, Fiúméban, Besztercebányán és Szombathelyen volt. Vízvezeték sem épült még ekkor, bár ilyennel már több város büszkélkedhetett, szám szerint huszonhat az országban.
A 19. század második felében bekövetkező hanyatlásnak azonban két másik oka is volt. Az egyik, hogy a hatvanas években a bánya- és kohótermelés 60-70 %-át kitevő nemes- és színesfémtermelés döntően, a 20 % körüli kősótermelés, pedig teljesen kincstári volt. Hagyományosan központosítva és bürokratikusan, Bécsből, a helyi érdekeket és lehetőségeket figyelembe nem véve irányították. Ebben a koncepcióban a rentabilitás, mint szempont fel sem merült. Ugyanebben az időben a hazai nemes- és színesfémtermelés, kiaknázható ércvagyon híján, jelentéktelenné válik, s ez meghatározza Selmecbánya sorsát is. Nemzetközi vonatkozásban korábbi vezető helyünk tovatűnt: a 19. század végére ezüsttermelésben a világ össztermelésének mindössze 0,3 %-át adtuk [15].
A hanyatlás másik oka az volt, hogy a Monarchiában és egész Európában a dekonjunktúra hatására, emelkedni kezdtek az anyagárak, főleg a szén ára, valamint a munkaerő ára is az egekbe szökött.
Selmecbánya a dualizmus alatt már nem számított nagy városnak, habár a Felvidéken talán csak Pozsonyról lehet ezt elmondani, mert az utána következő Kassa is alig több mint 21000 lakosú volt 1869-ben, és még a századfordulón is mindössze 35000 lelket számlált. Az alig 18000-es Selmecbánya tehát a harmadik legnagyobb város volt az országnak ebben a részében, melynek többsége, mintegy 12000 ember a belvárosban, azaz Selmecen lakott. A tisztviselők és tanárok aránya kimagaslóan nagy volt, s ez a középosztály nemzeti és vallási súrlódások nélkül élt együtt a régi patrícius családokkal, és a kisebb vagyonú kereskedőkkel, iparosokkal is. Részben, mert maguk is hasonló utat jártak be egy vagy két generációval korábban, részben, mert az ő fiaik is a város akadémiájára iratkoztak be, és tisztviselővé, értelmiségivé váltak. A város régi, gazdag, német patrícius családjai ugyanúgy maguknak köszönhették, amit elértek - a kincstárnak alárendelve - mint a később a városba kerülő szlovák családok, s a város hivatalnokai, vagy az előbbiek fiai, vagy az utóbbiak fiai közül kerültek ki. Igaz ugyan, hogy az akadémiának mindig voltak nemesi hallgatói is, sőt 1870-ig összesen 125 főrendű diákja volt, ők azonban a város társadalmának magjába nem tartoztak bele.
A 19. század közepén még olyan rossz anyagi helyzetben volt a város, hogy saját tisztviselőit sem tudta fizetni. Ennek ellenére a központi tisztviselők száma 1875-ről 1900-ra, tizennégyről huszonháromra emelkedett, és duplájára nőtt a tanítók száma is, sőt két díjnok helyett már tizennyolc volt a városban. Mindezek természetesen hozzájárultak ahhoz, hogy kiadásai ugyanezen időszak alatt hatvanhatezer forintról kétszázegyezer forintra emelkedtek, igaz, hogy ebből mintegy százezret az új vasútvonalak kiépítésére fordítottak. Mindezen nagy költekezések mellett a bevétel nem nőtt ugyanilyen mértékben (ötvenkilencezer forintról száznyolcvanezerre), tehát nőtt a deficit, s így az adót is kénytelenek voltak rendszeresen emelni. 1896-ban, pl. 6723 forint hiányt kellett kompenzálni, s ezért tizennyolc százalékról huszonkettőre emelték a községi pótadó mértékét. 1901-ben a huszonötezer forint deficitet már csak 47 %-os pótadóval lehetett pótolni, a mellett, hogy ekkor az állami adó is emelkedett. Nem csoda mindez, hiszen huszonöt év alatt háromszorosára nőttek a szükségletek is. Az emelkedő költségeket nemcsak a jutalmak és segélyek emelése okozta, hanem az ipariskola, az új óvodák, az ismétlő iskola, a faiskola, a mezőgazdaság, a lótartás, az erdészeti személyzet és az erdősítés, a telefonhálózat is hozzájárult. Franciaországból, sőt Japánból is érkeztek ekkoriban tudósok, hogy a selmeci erdőgazdaságot tanulmányozzák, és elismeréssel nyilatkoztak róla. Az első telefonhálózatot ugyanakkor csak 1897. december 13-án adták át, ebben az évben pedig mindössze negyvennégy diák iratkozott be az akadémiára. A közvilágítás fejlesztésére 1876-ban még csak 603 forintot fordítottak, 1900-ban már 4500- forintot. Mindezek mellett a nagy beruházások elvitték a tőkét: kiépítették a vihnyei vízvezetéket, csatornázták a várost, iskolákat, óvodákat, kórházakat építettek Hódruszbányán, elkészült az akadémia vízvezetékrendszere, berendezték a múzeumot, a sok hivatalnok pedig elfoglalta azokat a szobákat, melyek kiadásából szintén származott némi jövedelme a városnak korábban. Az új beruházások többsége alig hozott valami pénzt, pl. a Vihnyén épített új fürdőépület sem növelte a forgalmat. Bár az alapítványok csökkentették a kiadásokat, mint pl. a nyugdíj esetében, a legtöbb jövedelem továbbra is az erdőkből származott. Mindezeken túl a városban 1895 és 1900 között mindössze két kétlakásos ház épült, s ezekkel együtt is mindössze tíz-tizenöt felelt meg a kor középosztályi kívánalmainak a bérlakások közül, nem csoda, ha a tisztviselő rétegnek nem volt hol laknia.
Selmecbánya ekkoriban az egyik legjobban szubvencionált város volt. Győr, pl. 572961 korona állami adót fizetett, s a városi valamint egyéb adókkal és a járulékokkal együtt az összeg 890264 koronát is kitett 1900-ban. Ez fejenként 30,2 koronát jelentett, míg ugyanez a szám Selmecbányán mindössze 10,3 volt. A lakosság kb. 70 %-a bányász volt, akiknek nem volt saját házuk, s így nem fizettek községi adót. Hasonlóképpen az 1,6 korona napi kereset alatti dohánygyári munkások, napszámosok, de ők még állami adót sem fizettek. Az alacsony állami adó azonban alacsony jövedelmet jelentett, ami ugyancsak az ennek alapján számított községi adó rátájának emelését vonta maga után. Így minden terhet a tehetős patríciusok viseltek. Mivel pangott a kisipar és a kereskedelem, a hivatalnokok megélhetése is drágult. 1904-ben már 78 % volt Selmecbányán a községi pótadó, ez azonban továbbra sem jelentett nagy jövedelmet a városnak, mert egy százalék pótadó mindössze kilencszáz koronát jelentett, az állami adó alacsony voltának köszönhetően, szemben, pl. Kecskeméttel, ahol az egy százalék ötezer koronának felelt meg. Nem csoda, ha ott a tizenöt százalékos pótadó is elégnek bizonyult, hiszen az is több volt, mint Selmecbánya hetvennyolc százaléka, melyből ötvenezer koronát kulturális célokra fordítottak. Természetes hát, hogy Selmecbánya nem számított gazdag városnak: az ország takarékpénztáraiban harminchárom városnak volt ekkor tíz millió korona fölötti betétje, és harminchat településnek öt és tíz millió között, de Selmecbányáé még az öt milliót sem érte el. A legtöbb pénze Pozsonynak volt: ötvennyolc millió korona, utána következett Arad (46 MK), majd Nagyvárad, Temesvár, Debrecen még viszonylag magas betéttel, mely utóbbi meghaladta ekkor a huszonhét millió koronát. A többi városnak már lényegesen alacsonyabb összeg állt a rendelkezésére [16].
Alacsony lélekszáma ellenére az 1876:20 tc. a hét régi bányaváros közül egyedül Selmec- és Bélabányának hagyta meg a törvényhatósági jogot, úgyhogy a Felvidéken mindössze két másik város mondhatta ugyanezt el magáról ekkor: Pozsony és Kassa. Közjogilag külön főispánja azonban mindig egybeesett Hont vármegye főispánjával. A bányászat hanyatlása miatt alacsony jövedelmű város ekkor már nem nagyon törekedhetett másra, mint a status quo megtartására, s így pl. az akadémia elköltöztetésének megakadályozására. Minden törekvés ellenére sem tudták a nagyarányú elvándorlást megállítani, így lélekszáma 1890-ban már csak 16209 fő volt. Túl sok innováció nem is történt ekkortájt, mindössze felújították a város tulajdonában lévő Vihnyefürdőt, újrafásították a város környékét, s néhány emlékművet emeltek [17]. Az akadémiát ugyan sikerült Selmecbányán tartani, de a Bányászati és Kohászati lapot, melyet még Péch Antal alapított, 1903-ban áthelyezték Budapestre.
Az értelmiség és a hivatalnokréteg, mely valaha tisztán németajkú volt, a századfordulóra teljesen magyar nyelvű és identitású lett, a bányász és kispolgári foglalkozású, szlovák etnikumú lakosok is viszonylag lojálisak voltak a magyarsághoz, s nyelvtudásukban legalábbis magyarosodni kezdtek. Bár a város gazdasági életében a dualizmus nem hozott egyértelműen haladást, a polgárság életének anyagi területén valami javulást láthatunk. Így míg 1890-ben a legtöbb adót fizető is mindössze 959 koronát fizetett, s a 28-dik 236-ot [18], addig 1902-ben már 3002 koronát fizetett Hell Jakab, és Kachelmann Farkas a huszonharmadik helyen 540-et (duplán számítva), Kachelmann Gáspár pedig, aki a harmincadik helyen állt 486-ot [19]. Túlnyomó részt ekkor is katolikusokból állt a város lakossága (82%), de továbbra is jelen volt egy nagyon erős evangélikus mag (15%). Ők elsősorban a régi német patríciuscsaládok sarjai voltak, ugyanakkor viszonylag - legalábbis más felvidéki városokhoz képest - alacsony arányúnak mondhatjuk a zsidóságot (2%) [20].
Habár a századforduló Selmecbányájáról vegyes képet kaphatunk, mely sok tekintetben hátrányos helyzetben tünteti fel a magyar városok között, annyira mégsem volt kétségbeejtő a helyezet, mint amilyennek Mikszáth sorai mutatták. Így pl. ha az alábbi idézetet nézzük az egészségügyi állapotokról, pontosítanunk kell állítását. „A levegője méreg a bányák kipárolgásától, vizétől "golyva" nő a halvány arcú leányok és idétlen férfinép nyakán. A harmadévi újoncozásnál hatszáz katonakötelezett ifjú közül négy vált be "császár emberinek". (Szinte szégyenlem megírni.)” írja, s ez utóbbiban igaza volt, de oka nem a sorkatonák testi gyengeségében kereshető, hiszen a bányászatban a legtöbb megbetegedést előidéző bélférget és az ólommérgezést megszüntették már a nyolcvanas években. A gőzöket elvezették egy köpenyes készülékkel, s a férgeket kiirtották a vizekből, azok elvezetésével, vagy fertőtlenítésével.
Selmecbányán, mindezek ellenére a századfordulón igen magas volt a termékenység és a halálozás is. Habár a huszadik század első öt évében némi javulást figyelhetünk meg, még 1905-ben is huszonnyolc haláleset jutott ezer emberre, mely érték a többi városokban csak tizenhét és huszonhat között változott. A születések száma is magas, harminchat jut ezer lélekre, ami a harmadik helyre sorolja Selmecbányát a huszonöt tvhj. város között [21]. Ebben az évben 484 haláleset közül 212 esett a nulla és hét éves korú népességre. Nem volt jó ivóvíz, csak szennyezett vagy bányavíz káros ásványi anyagokkal, a kutak nagy része magánkézben volt, s a vezetékes ivóvízrendszert még nem építették ki, mint Pozsonyban, ahol ennek következtében a halálozás mértéke alább szállt, csak 1908. szeptember elsején kezdték meg a munkálatokat; ugyanakkor egy két- háromszázezres lakosú alföldi megyében nem lehetett annyi szellemi fogyatékost és angolkórost találni, mint Selmecbányán.
Szintén kedvezőtlen képet kapunk, ha az alkoholfogyasztást nézzük. 1901, 1902 és 1903 átlagát nézve az 16370 lakos évente 28724 liter bort, 3970 hektoliter sört és 1394 liter tiszta szeszt fogyasztott, ami 17,5 l bor, 23,7 l sör és 20,75 l pálinka fejenkénti fogyasztását jelenti. Ez magasan felülmúlta az országos átlagot, mely ekkor még elmaradt a nemzetközi értékektől, s ami csupán öt és nyolc liter tiszta szesz fogyasztását jelentette fejenként, évente. Selmecbányán pusztán a rövid italok fogyasztásából megkapjuk az évi 8,3 l tiszta szeszt. Különösen tehát a tömény alkohol fogyasztása aggasztó, és ez ellen a helybéli lapok cikkei is próbáltak agitálni, a sört és a bort mintegy ártalmatlan italként propagálva. Ha a másik oldalról nézzük a problémát, hasonló eredményre jutunk. 1903-ban 502 halálozásból 104 történt olyan agyi bántalmak, szívizom elfajulás, illetve máj- és veseelégtelenségek következtében, mely az alkoholfogyasztás következtében alakult ki [22].
Nem csoda, ha az 1828-ban még 18464 lakosú településéről lassan „mindenki” elvándorolt. A századforduló tizenhatezres városából néhány évvel később az éppen csak a 18-19. században beköltözött szlovák lakosság is kezdett menekülni, igaz ők nem Budapestre, hanem a tengerentúlra, és jelentős hányaduk visszatért. Ennek ellenére 1903-ban huszonöten, 1904-ben már negyvenhárman kértek a városi hatóságoktól kivándorlási engedélyt Amerikába [23].

Az államfordulat, és ami utána következett

1918 végén és 1919 elején előbb cseh legionáriusok, majd a sorkatonaság szállta meg a várost, június 6-án, pedig már a vörös hadsereg vonult be, melyet azonban 10-én vissza is foglaltak a csehek. A magyar hatóságok, élükön a városháza tisztikarával, a főiskola és a líceum tanáraival, s a diákokkal elmenekült Magyarországra [[24]. Selmecbányából Banska Štiavnica község lett, s a líceumot és a főiskolát bezárták. A selmeci patrícius családok idősebb tagjai azonban otthon maradtak. Ott maradt az ekkor már több mint kilencven éves, európai hírű fizikus, a főiskola volt igazgatója, volt országgyűlési képviselő: Farbaky István, Händel Vilmos, evangélikus főesperes és Jezsovics Károly, a líceum volt igazgatója is [25]. Az akadémia Sopronba költözött, és lassan újraéledt, új tanszékek indultak.
Az egyetlen iskola, mely egyáltalán megmaradt a volt katolikus gimnázium, melyből csehszlovák állami reálgimnázium lett, szlovák tanítási nyelvvel, s melynek tanárai szintén nem folytatták a munkát, s államesküt sem tettek. A diákok, immár a líceum volt hallgatói is összesen 325-en iratkoztak be 1919-ben, de év végére csak 159-en maradtak. Az Első Csehszlovák Köztársaság idején e mellett működött még az evangélikus tanítóképző, valamint egy háromosztályos állami ipariskola és egy erdészeti iskola. Mindezek mellett két állami, két katolikus és egy egyosztályos evangélikus elemi iskola, mind az öt szlovák tanítási nyelvvel, s két óvoda [26]. A Szentháromság téren persze még mindig álltak a régi patrícius családok villái, így a 17. századi Kachelmann ház is régi, műbecsű kapuival. Három szállodája, negyvenkét szobával, hat étterme és három cukrászdája volt a városnak. Két bank, két színház és három fürdő szolgálta még a lakosokat, s az iskolák: a négy elemi és az említett iskolák mellett indítottak egy állami polgárit és egy bányásziskolát, mely azonban nem volt szerves utóda a korábbi nagy múltú iskolának; továbbá újraindították az evangélikus líceumot is. A város élete a két háború között is pezsgő maradt, nemcsak szolgáltatásait tekintve: hét orvos is dolgozott, három fogorvos, sőt egy állatorvos is maradt, s két kórház működött [27] egyszerre a már alig több mint tizenháromezer lakosú városban [28].
1921 és 1930 között a város lakosságának fogyása lelassult, részben azért, mert a megszüntetett iskolákat így a bányászati főiskolát is újraindították, ha nem is eredeti formájukban, hanem az utóbbi esetében középfokú és kiegészítő képzésként. Részben azonban az új köztársaságban zajló gazdasági folyamatoknak volt köszönhető. A központosított cseh gazdaság Szlovákiában is nagyfokú modernizációt eredményezett, mely a városi népesség arányának nagymértékű növekedését eredményezte, részben a vidék kényszerű lakosságelvándorlásának köszönhetően. Más nagyvárosoknál, mint Kassa vagy Pozsony, a lakosság tíz év alatt közel másfélszeresére nőtt, Selmecbányán a lakosság 131 fővel nőtt csupán. A Szlovák államban azonban tovább csökkent a város lakossága, majd különösen a második világháború után kezdett rohamosan apadni: a 20. század második felére tipikus kisvárossá alakult Selmecbánya.
1918 után a városból magukat magyarnak valló tisztviselők elvándorlásával a magyarság teljes egészében eltűnt, a hajdani német városban, pedig már a századfordulón is alig lehetett német anyanyelvűeket találni.