Pálmai Krisztián
A kristevai szemiotikus jelenségek és az abjekció fogalmainak meghatározása

Julia Kristeva pszichoanalitikus szemléletű jelöléselméletében a jelentésképzés az identitás érettségének függvénye. Kiindulási pontja az, hogy koherens jelentés és artikulált kijelentés csak akkor lehetséges, ha a tudat és a vágy heterogeneitását a jelölőrendszer már elfojtotta. Azonban léteznek olyan jelölő gyakorlatok mint a pszichotikus beszéd, vagy a modern irodalmi nyelv, [1] melyekben a vágy, noha a jelölőrendszeren keresztül, mégis a jelentésképzés ellenében működik. Ahhoz, hogy e gyakorlatokról számot adhassunk – érvel Kristeva – nem elég a nyelvet pusztán rendszerként, vagy akár diskurzusként (jelölő gyakorlatként) felfogni. Olyan elméletre van szükség, mely a szubjektum értelmét és a jelölést a maga folyamatában/megszakítottságában vizsgálja (sujet-en-procès). [2]

A „szemanalízis” ennek megfelelően a jelölés két modalitását különbözteti meg. A „szimbolikus” (symbolique) egyrészt a jelentés feltételeit, a központi jelölőket és a szintaxist biztosító funkció, másrészt „háló”, vagy „mező”, melyben az ösztöntörekvések a fenti funkció alapján artikulálódnak. A „szemiotikus” (sémiotique), vagy a jelölődés (signifiance) modalitása, bár a jelentés szimbolikus funkciójára mindig tekintettel van, ahhoz képest heterogén, ugyanis a test, az ösztön heterogeneitása nyilvánul meg általa. Kristeva genetikailag a gyerekek mondókáiból, logikailag a pszichotikus beszéd ritmikájából, intonációiból véli kihallani, ahogy az ösztöntörekvés „a jelentésen keresztül, ennek ellenére és rajta túlmutatva működik.” [3] A szemiotikus tehát „egy bizonytalan, meghatározatlan artikulációra alkalmas disztinktivitás, mivel nem utal még (a gyerekeknél), vagy nem utal már (a pszichotikus beszédben) a tétikus tudat számára egy jelölt tárgyra”. [4]

A nyelvben mint társadalmi gyakorlatban e két modalitás különböző módon kombinálva, különböző diskurzus-típusokat alkot. Míg a tudományos nyelvezet a szemiotikus tényezőt minimálisra igyekszik csökkenteni, a “költői nyelv” (langage poétique) szubjektuma „éppen e két modalitás interakciójából nyer […] erőt önmaga artikulálásához.” [5] A szemiotikus kényszer felülkerekedését a jelölőláncban a „szemiotikus jelenségek” közvetítik.

Ezek a nyelv grammatikai szabályaitól való különböző eltérések: olyan artikulációs hatások, melyek a fonémarendszert visszafelé mozdítják saját artikulációs, fonetikus alapja irányába és következésképpen a hangképzés késztetéstől vezérelt alapjai felé; a lexéma túlmeghatározottsága a jelentések által, melyeket a szokásos használatban nem tartalmaz, de más szövegben való előfordulásuk eredményeként hozzánőnek; szintaktikai szabálytalanságok, olyanok mint kihagyások, fel nem fedhető törlések, bizonytalan beágyazások, stb.[6] 

A fenti jelenségek jelentősége Kristeva számára abban áll, hogy bizonyítják Saussure „jelölt”-jének a „jelölő”
re való redukálhatatlanságát. Azáltal, hogy e jelenségeket Kristeva az „elsődleges folyamatok”-kal[7] (melyek, mint áthelyezés és sűrítés megfeleltethetők a metonímia és metafora nyelvi jelenségeivel), és az „ismétlési kényszer”-rel[8] hozza kapcsolatba, a saussure-i elmélet két fogalma közti „rést” annak tulajdonítja, hogy a jelölt mindig a vágy, a test irányába mozdul el. A jelölést éppen az mozgatja, hogy a szemiotikust a szimbolikus teljességében lefedni képtelen.

A legalapvetőbb szemiotikus jelenség a nyelv zeneisége, az ismétlési kényszer az alliterációnál és a ritmusnál a legnyilvánvalóbb. Kristeva hangsúlyozza, hogy több romantikus költészet, például az angol, saját nyelvi gyökereiből merített erőt akkor, amikor az idegen nyelvekből átvett verslábakat egy, a saját nyelv ritmusához jobban illeszkedő és alliteráló hangzásra cserélte fel:

La contradiction entre un mètre musical « abstrait » hérité de la versification gréco-romaine, et le système linguistique de la langue nationale, devait aboutir, avec le romantisme (et surtout dans des langues à accent syllabique variable, comme l’anglais, l’allemand et le russe), à un retour à la versification tonique allitérante qui caractérisait chants et épopées populaires. [9]

Az „Egyik identitásból a másik(ba)” című esszé[10] a „ritmus” kifejezést tágabb értelemben használja. Kristeva szerint Céline azáltal, hogy a „Halál hitelre” nagy számban előforduló és egy ige alá rendelődő „tárgyi szintagmáit” hármasponttal választja el egymástól, a mondatot úgy bontja alkotóelemeire, hogy ezek hajlanak a központi igétől való függetlenedésre és a mondat eredeti értelmétől való elszakadásra, egy először nem teljes jelentést nyernek, amely, ennek következtében többszörös konnotációk felvételére képes, melyek már nem függenek a mondat vázától, hanem egy szabad kontextustól […]. A predikatív tézis, az ítélkező tudat része, megmarad. A mondatot felépítő szintagmák tagolása a három ponttal (…) (a ritmussal) az így feldarabolt predikáción keresztül a konnotáció beáramlását teszi lehetővé: a kijelentés denotált tárgya, a transzcendentális tárgy elveszti éles körvonalait. A kihagyott tárgy a mondatban egyfajta ingadozáshoz, ha nem éppen a valós tárgy eltörléséhez vezet a szubjektum számára.[11]

Céline „mondatritmusai” tehát inkább az értelem szemantikai-szintaktikai mint hangzásbeli próbatételére vonatkoznak. A próba itt azon áll, hogy mekkora szerephez jut az elsődleges folyamat és az ismétlési kényszer a szöveg olvasásakor. Ha nagy szerephez jut, akkor a tárgy eltörléséhez hasonló mérvű ingadozáshoz vezet a szubjektum számára.

Az „abjekció” (abjection) a szubjekció ellentéte és velejárója, a szimbolikus jelentésrögzülés és az identitás instabilitásának egyik tapasztalata, melyet Kristeva a témáról írt – legalább annyira „irodalmi”, mint elméleti – „Bevezetés a megalázottsághoz” című szövege [12] a megvetés, a félelem és az undor érzelmeinek sajátos, „bensőséges” formájaként jellemez. A „szemanalízis” két modalitásának olyan együttműködését feltételezi, amikor a tapasztalat szintjén negatív formában nyilvánul meg a szemiotikusnak a „szimbolikuson túl”-isága, amikor a szemiotikus kifejezetten „a szimbolikus ellenében működik”.

Az abjekció két értelemben „az őselfojtás határán”[13] való lét, ugyanis Kristeva – bár nem elég markánsan, de – különválasztja az abjekciót mint „helyet”, vagy „időpontot” a „normatív” szubjektum fejlődési sémájában és az abjekciót mint tulajdonképpeni patologikus jelenséget – az előbbihez való fokozott visszakívánkozást. Egyfelől a preödipális helyzetben még nincs határozott én – nem-én megkülönböztetés, másfelől az ödipális helyzetre kialakult különbség nem feltétlenül tartós, ez esetben összeomlással fenyeget.[14] Az én vágya ((plus-de-)jouissance) semelyik esetben sem konkrét és célratörő, – egyszerre taszítás és vonzás. Amíg a külvilág valamely elemével szembeni viszony ambivalens, az iránta érzett megvetés szükségszerűen önmegvetés is,[15] a félelem és az undor tárgya egyszerre van kívül és belül.[16]

Az abjektáló személy tárgya az „abjekt” (abject). A szubjektumfejlődés sémájában az elsődleges abjekt – az analízisben hagyományosan az apai instanciával jelölt – tiltás és elfojtás alatt álló anyai test, mely a libidófejlődés és az azonosulás során további aspektusokat vesz fel.[17] Az ödipális helyzetből az abjekt a heterogén, bukott, vagy „összeroskadt objet”[18], olyan paradox tárgy, amely azért hat egyszerre vonzólag és taszítólag, mert a (még vagy már nem) szubjektum normatív tárgyának ellentétét is magába foglalja. A szubjektum mint élő szervezet számára abjekt az öregedés és a halál jele, főleg a bomló test látványa, mint erotikus lény számára a genitális organizáció összeomlása, az autoerotizmusba való regresszió (a „mocsok”, az „étel” (analitás és oralitás)), a tárgy terén a homoszexualitásba hajló szerelem, és mint társas lény számára a korrupt, immorális tett.

Míg azonban a pszichózisban és a perverzióban az én a nem-énnel összeolvad, az abjekció (még) csak ambivalencia. A félelem és az undor annyiban tekinthető a test funkcionális reakcióinak, amennyiben a tiltás jelölői – kijelölik a nem-én, és egyben meghatározzák a szubjektum (majdani) terét, a nyelv szimbolikus modalitását. Amint Kiss Attila rámutat, „[a] különbözőség első struktúráit a tudatban az abjekció működése artikulálja. […] A tükörszakaszra jellemző mimézis logikáját megelőzi az elutasítás, a kilökés, az abjekció logikája.”[19] Amennyiben az abjekció a jelölést és a vágyat előkészíti, „a jel előzménye”-ként működik,[20] annyiban funkcionális, „kultúrám kiindulója” és „védőkorlát”.[21] Ez a felfogás az abjekció behatárolását feltételezi. Kristeva tehát egy az abjekciót is magában foglaló, kétlépcsős jelölés-modellt alkot meg, mely a következőképpen képzelhető el:

A fenti séma olyan alapon értelmezhető a jelölés általános érvényű modelljeként, hogy míg a funkcionális jelölésnél, például a hétköznapi társalgásnál, a modell második szakaszán (a „jel”-en) van a hangsúly (a vágy a jelölőn keresztül áramlik, „szublimálódik”), patologikus jelölőgyakorlatoknál, például az analitikus terápia érzelemátvitelénél, maga a szublimációs munka, a „jel előzménye” jut nagyobb szerephez, ilyenkor előtérbe kerül és abjektként mutatkozik meg a szemiotikus.

Míg az abjektet a kultúra kódjai kirekeszteni hivatottak a szubjektum mindennapi teréből és a vallás az abjekt megtisztításának intézménye, bizonyos jelölőgyakorlatok (például az esztétika formái) fokozottan lehetővé teszik az abjekttel való kapcsolat felvételét / felelevenítését. Különösen szembeötlő ez a „nagy modern irodalom [esetében, ami] ezen a téren teljesedik ki”.[22] Kristeva esszéje a halál, a perverzió és az immoralitás témáinak számos irodalmi feldolgozását mutatja be. „Artaud szövegében”, írja, „az abjekt gyakran egy hullákkal elárasztott ’én’. […] A szubjektum és a tárgy ilyen fokú bukása mellett az abjekt már a halállal egyenlő.”[23] A „lehetetlen [nemi] identitás”-ról Proust kapcsán esik szó.[24] Végül, az abjekt Dosztojevszkij Ördögökének tárgya: „célja és mozgatórugója az életnek, mely az abszolút lealacsonyodásig jut el, hiszen teljesen elutasítja az erkölcsi, társadalmi, vallási, családi, egyéni korlátokat, magát az Istent.”[25] Mint a fenti példák mutatják, az abjekt jelölődik, „megíródik.”[26]

A fentiek értelmében kijelenthető, hogy az „abjekció” fogalmával Kristeva a szubjektum funkcionális és diszfunkcionális oldalának találkozásáról ír. Míg a szimbolikusban megjelenő szemiotikus jelenségeket a szublimációs munka nyomaként jelöli meg, az abjekció, még ha „megenged[…] [is] egy szublimációs munkát”,[27] lényegében a „szublimus fonákja”,[28] tehát a szemiotikus diszfunkcionális megnyilvánulási módja.  Azonban annak ellenére, hogy az abjekció alapvetően patologikus jelenség, Kristeva mégis a jelölés, az irodalmi nyelv mozgatójaként fogja fel. Az abjekció ugyanis nem feltétlenül tünetként nyilvánul meg, képes eltolódni és például szövegként megnyilvánulni. A korai jelöléselmélet keretében a személy abjekcióra való hajlama elképzelhető úgy, mint aminek függvényében a szöveg szemiotikus tartományának jelentősége nő. A potenciális értelmi heterogeneitás szöveg komplexitásként jelentkezik, amennyiben a jelentés szimbolikus modalitására tekintettel van. Amennyiben nem, megmarad annak, ami – testi-értelmi heterogeneitásnak. Például amikor a szerző a „perverzió” szót – nem egyszer – a kalandozó gondolkodás- és írásmód szinonímájaként használja, arra mutat rá, hogy a kalandozó gondolkodás- és írásmód perverzióra való hajlamot jelöl, és ez a hajlam – mint azt nem kevés művész esetében bizonyítja ihlet és perverzió és/vagy ihlet és pszichózis kapcsolata – manifesztté válhat. A szemiotizáció szöveg komplexitásként, illetve perverzióként/pszichózisként való jelentkezése nyilván nem kizárólagos, hanem személyenként (íróként/olvasóként) különböző mértékben és formában áll össze. Amint írja,

A különféle irodalmi szövegek más abject típusokat állítanak elénk, amelyek természetesen más-más pszichés szerkezetet feltételeznek. A kifejezés mikéntje is eltérő (a szövegek más más narratív és szintaktikai szerkezetűek, más a prozódiájuk, stb.). A szerzők szerint tehát különbözőképpen jelenik meg az abject, amikor nem csupán a kissé elliptikus nyelvi változatokon keresztül tükröződik.[29] 

Mégis, Kristeva olvasatában a (modern) irodalmi nyelv sajátossága éppen az, hogy „az abjekció perverz köztesének behatárolás”-ára[30] tesz kísérletet.

Irodalom

Bókay, Antal – Erős, Ferenc, szerk. 1998. Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Budapest: Filum.
Freud, Sigmund, 1998. „A kísérteties” (ford. Bókay Antal – Erős Ferenc). In: Pszichoanalízis és irodalomtudomány. szerk. Bókay Antal – Erős Ferenc. Budapest: Filum. 65-82.
Kiss, Attila, 1999. Betűrés. Posztszemiotikai írások. Szeged: Ictus-JATE Irodalomelmélet Csoport.
Kristeva, Julia, 1974. La révolution du langage poétique. L’avant-garde à la fin du XIXe siècle: Lautéamont et Mallarmé. Paris: Seuil.
Kristeva, Julia, 1980. „Approche de l’abjection.” In: Pouvoirs de l’horreur. Essai sur l’abjection. Paris: Seuil. 7-39.
Kristeva, Julia, 1982. „From One Identity to An Other.” In: The Powers of Horror. An Essay on Abjection. (ford. Leon S. Roudinez), New York: Columbia University Press. 125-47.
Kristeva, Julia, 1985. „The Speaking Subject.” In: On Signs. szerk. Blonsky, Marshall, Baltimore: The Johns Hopkins University Press. 210-20.
Kristeva, Julia, 1994. „A beszélő szubjektum” (ford. Bocsor Péter). In: Pompeji, 1994. I-II. 188-97.
Kristeva, Julia, 1995. „Egyik identitásból egy másik(ba)” (ford. Farkas Anikó). In: Helikon 41. 1995/1-2. 62-79.
Kristeva, Julia, 1996. „Bevezetés a megalázottsághoz” (ford. Kiss Ágnes). In: Café Bábel, 20. 1996. 169-84.
Laplanche, J, Pontalis, J.-B., 1994. A pszichoanalízis szótára. Budapest: Akadémiai.
Payne, Michael, 1993. An Introduction to Lacan, Derrida and Kristeva. Oxford: Blackwell.