Szilágyi Erzsébet
Mintha minden ugyanaz lenne, holott semmi sem ugyanaz

Töprengések a 36. Magyar Játékfilmszemle után néhány hónappal a magyar film helyzetéről

Nem tudom miért nem írtam meg eddig, hogy mit gondolok a tavalyi 35., vagy az idei 36. Magyar Filmszemléről? Évek, sőt évtizedek óta hol előadást tartok róla, hol írok az eseményről, hosszú ideig a rádióban hangzottak el jegyzeteim. Mindig annyi élmény, benyomás fogalmazódott meg bennem, hogy mint filmmel foglalkozó, mint a filmet a magyar kultúra legfontosabb részének tartó szakember, tanár kicsit kötelességemnek is éreztem a gondolataim megfogalmazását. Ez az azonnali véleménymegfogalmazás annyira természetessé vált a szűkebb és tágabb környezetemben el is várták tőlem a mini ismertetések, elemzések megfogalmazását. A szakmai állapotról szóló helyzetjelentés, az új tendenciákról, a számomra élményt jelentő filmekről szóló eszmefuttatásaim egyaránt érdekessé váltak a személyes kapcsolataimban, és most mégsem megy a szélesebb nyilvánosság számára megfogalmazni milyen is volt idén a filmszemle. A szűkebb környezetem most is kikérdezett. A család orvos ilyenkor a filmszemle után mindig meglátogat, és kedvesen kérdez arról, hogy milyen volt a filmszemle, van-e jó magyar film? Sőt felírja kik az új rendezők, melyek a megnézendő filmek? A főiskolai hallgatóim, akikkel rendszeresen találkozom az előadásaimon, a szemináriumokon mindig érdeklődnek a magyar filmek iránt, ugyan sokuk nem néz rendszeresen magyar filmet, de a filmszemlére odafigyel. A köröttem élők – a szűkebb és tágabb családom tagjai, barátok, tanítványok – a filmszemlét, mint kulturális intézményt számon tartják, és közülük sokan a díjazott filmeket, ha vetítik valahol, nem sokkal a filmszemle után, nem mulasztják el megnézni a díjnyertes alkotásokat. Nem egyszer vitatkozva, máskor egyetértve velem az alkotás színvonalának megítélésében. Lassan több mint egy évtizede konstatáljuk, hogy a filmre való kíváncsiság megváltozott, így a magyar film iránti is. Ma már eljutottunk oda, hogy felismerjük a viszony az évtizedek múlásával nem szakadt meg, de egészen más formákban folytatódik. Mintha az élet különböző területeire behatoló reklám- és piaci szemlélet az előválogatások igényét beépítette volna a gondolkodásba, az attitűdökbe. A filmszemle egyfajta referencia kulturális intézménnyé változott az empirikus tapasztalatok szerint, ami a hivatalos esemény zajlása közben éppúgy lemérhető, mint a holdudvarában megrendezésre kerülő (utazó filmszemléken) rendezvényeken. Sajnos erre egyre kevesebb figyelem és főleg pénz jut. Lehet, hogy itt van a nyilvánosság elé lépés egyik legfőbb akadálya. Eddig a gyártásra jutó támogatások csökkenése, a forgalmazás szerkezetének és ugyancsak támogatásának a megváltozása, és csökkenése, a forgalmazás tulajdonosi körének változása fogalmazódott meg, amit pontosabban tudtunk, tudtam követni. Most elérkeztünk oda, amikor a gazdasági, piaci, az intézményi változások olyan mértékűek, amelyek azt mondatják velem, nincs magyar filmszakma. Most elkezdődött a magyar filmipar radikális átszerveződése, amit előkészített a forgalmazás radikális átszervezése, és ez a folyamat még nem állt meg. Arról nem is beszélve, hogy a régi értékőrző, értékalakító intézmények, mint pl. a filmklubok, vagy a filmes képzés stb. korábbi jelentőségét elvesztette, és ha segítenek nekik, akkor nemcsak a hagyományos, hanem egyaltalán általános értékek vesznek el, amiért nagyon nagy kár lenne.
Mitől írok már két éve nehezebben a filmszemlékről? Ezt próbálom összefoglalni, természetesen azokat az új történéseket is elemezve, ami 2005-ben a filmszemle alapján jellemzi a magyar filmet.

A filmipar és a filmszakma kettévált
Évtizedekkel ezelőtt a szórakoztató és a művészfilmet állítottuk egymással szembe és a filmművészeti, a filmes gondolkodás fővonalának a művészetben megjelenő tematikai, nyelvi újdonságokat tartottuk. A magyar film büszke volt a szakmai élvonalára, színvonalára. Arra, hogy a filmes gondolkodás, az új ötletek, tendenciák, melyek a magyar filmben megjelentek, mind itthon, mind a nemzetközi filmszakmában elismerést arattak. A filmszakma a saját sorsába, a saját intézményi rendszereinek az alakításába beleszólt, kivívta magának azt a jogot, hogy ezen a területen a döntések a belegyezése nélkül nem születhetnek meg. A filmipar szervezettsége, felépítése, felszereltsége magától értetődő volt. A filmszakma, a filmgyár olyan színházi intézményként működött, ahol az előadás minőségét biztosító műszak jól működött, igényes volt, és törekedett a minél precízebb, és pontosabb munka végzésére. Azonban a film már régen jól működő iparág, ahol a szakmaiság és az alkotás profizmusát biztosító –maradjunk az előbbi kifejezésnél- műszak más ismeretekkel kell, hogy rendelkezzen, mert másként modern alkotások, profi munkák nem igen jöhetnek létre. A korábbi évtizedekben a színház, mint intézmény volt a modell a filmgyártás számára, ma a könyvkiadásnak és mondjuk, az autógyártásnak kellene mintául szolgálnia, mert akkor lenne esélye a magyar művészfilm, és a korábbi filmszakmai egységnek a fennmaradására. Valószínűleg a technikai felszereltségnek, a filmre fordítható összegeknek is növekednie kellene, mert jól szervezett, ipari gyártás csak úgy valósítható meg. Most a műszakban dolgozó szakemberek ismereteiről, műveltséganyagáról, készségeiről nem is kívánok szólni, de ezek végiggondolása és számbavétele elengedhetetlen feltétele a magyar film megújulásának. Legyen akár szórakoztató, akár művészfilmről, vagy más szempontok szerinti felosztásban: legyen akár játékfilmről, dokumentumfilmről, kísérleti filmről, vagy rövid játékfilmről is szó. A magyar film megújulásának a záloga a magyar filmipar minőségének a színvonala. A filmszakma nagyon sok tehetséggel, kiváló, eredeti ötletekkel megáldott rendezőkkel telített, de a filmipar, ami ezen ötletek kivitelezését biztosítja szervezettségben, felszereltségben, új ismeretekben évtizedekkel le van maradva. Itt természetesen nem az egyes, a filmiparban dolgozó szakemberekről mondtam véleményt, mert hogy még létezik magyar film, azt az ő innovatív tehetségüknek köszönhető. Csak éppen az ipari termelés, amelyben résztvesznek száz évvel korábbi.
Annyira kettévált a magyar filmipar és a magyar filmszakma, hogy mindenki elmegy amellett a most zajló ipari átalakulás mellett, ami ha magyar filmek számára is lehetőség lenne, akkor megújulhatna a magyar szórakoztató film is, művészfilm is. A gyártás feltételeit megváltoztatni képes filmgyár építése most zajlik Etyeken. Előtte más filmgyártó stúdiók is épültek, csak éppen nem a magyar alkotók számára. Minden esetben a külföldi bérmunka idecsalogatása a cél, és nem az elavult magyar lehetőségek modernizálása. A szaksajtó, a szakmai összejövetelek sokat szóltak a kommunikációs folyamat másik oldalán levő forgalmazásról. Legalább két évtizedig a filmforgalmazás a magyar filmről elfelejtkezett. Nem vett róla tudomást, háttérbe szorította, és a haszon miatt – ami természetes- elsősorban az amerikai filmet részesítette/részesíti előnyben. Közel tíz évnek kellett eltelnie, míg támogatással, sajnos még mindig nem kiemelt támogatással, a magyar film moziba kerülésének nagyobb esélyei vannak, mint korábban. Még az amerikai filmek stílusára szocializálódott fiatalok is elkezdtek érdeklődni a magyar film iránt. Az új alkotások egy része bekerült a multiplexekbe, ahol eddig csak nagy közönségsikerre számító filmek szerepeltek a programokon. Most kezdtek el foglalkozni az art kino mozikkal is, szó van arról, hogy nő a támogatásuk. Ez a tény lehetőséget teremthet a magyar film és a közönség találkozásához. Itt van az a pillanat, amikor még talán lenne mód arra, hogy megállítsuk azt a folyamatot, ami a rajzfilm esetében már lezajlott, hogy majdnem egészében megszűnt a magyar piacra való rajzfilmgyártás. Egész pontosan a magyar rajzfilmesek külföldi megrendeléseket készítenek, de a magyar televízió nem támogatja a rajzfilmet, ami eddig a legnagyobb megrendelője volt. Azt gondolom, hogy a magyar játékfilmre és dokumentumfilmre is hasonló sors vár, ha nem figyelnek fel erre a folyamatra. Struktúra, és szemlélet változtatására éppúgy szükség lenne, mint a magyar film kiemelt gazdasági, pénzügyi támogatására, mind a gyártás, mind a forgalmazás szektorában.

A film megújulása a szakmán kívül zajlik
Az idei filmszemle azért is foglalkoztathatja hosszan a filmrajongókat, filmszeretőket, mert első alkalommal állapíthatjuk meg, hogy az összes jelentős díjat az idén a szakmán kívüli, filmrendezői diplomával nem rendelkező alkotók nyerték. Hogy ez pontosan mit jelent, mit jelez annak elemzéséhez még nincs elég távlat, de így első megközelítésben számomra azt jelenti, hogy a nem megfelelő filmipari színvonal zavart okozott. Hivatalos ipari körülmények között, a forgatásra nyerhető összegek nem nyújtanak annyi segítséget, ami az ötletek kivitelezésének segítenének. Az amatőrök, a szakmán kívüliek pedig már képesek a megfelelő technikát használni, ötleteik kivitelezéséhez. A hivatalos filmkészítés nem jól szervezett, nincs elég pénz rá. Az amatőr alkotások szerényebbek, kevesebbel is beérik, mert számukra a film elkészítése hobbi, szerelem, és nem szakma.
Még mondhatnánk azt, hogy ez véletlen, de az évek óta elindult változás mintegy előrevetítette, hogy ez előbb, vagy utóbb be fog következni, az amatőrök átveszik a magyar film megújítására való törekvést.
A sikeres alkotások, vagy legalábbis a figyelemreméltó alkotások a hagyományos elbeszélésmóddal szemben teljesen újat, mást produkáltak. Bizonyos generációk, és társadalmi csoportok életérzését, ideálját –vagy ideál hiányát- fogalmazták meg, egy olyan szubkultúrára, társadalmi rétegre nyitva ajtót, ami a korábbi évtizedek gondolkodásmódjában, közgondolkodásában (itt művészi és társadalmi közgondolkodásra egyaránt gondolok), mint perifériás, nem számított érdekesnek. Még mindig leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy életérzés filmek születtek, melyekben nem az ok-okozati összefüggés hálók feltárása volt a cél, hanem a hangulatok, érzések, idegállapotok vizuális megjelenítése. Ilyen életérzés film Mundruczó Kornél, Török Ferenc, Fazekas Szabolcs. Niklauzic Bence, Fligeauf Benedek összes alkotása. Megjegyzem Jancsó Miklós 15 éve tartó periódusának az alkotásai is az életérzés sokoldalú bemutatásával nyitottak új fejezetet, mind a rendező munkásságában, mind a magyar film történetében. Érdekes jellegzetessége a magyar film elmúlt 15 évének, hogy az életérzés megfogalmazás nemcsak a fikciós, hanem a nem fikciós filmekben is megjelent, csak egészen más tematikákban, és módszerekkel bemutatva. Egyszerű lenne azzal summázni a szakmán kívüliek előretörését, hogy az amatőrizmus, a dilettantizmus részesítették a zsűrik tagjai előnyben, és ítélték ezeket díjra érdemesnek, ezzel fejezvén ki véleményüket a hivatalos film tétovaságáról, rossz kompromisszumairól. Mégsem csak erről van szó, hisz a zsűrik nem egyeztettek szempontokat, nem egyeztettek véleményt. Az idei díjazott filmek narrációs szerkezete, filmnyelvi stílusa olyanok voltak, melyek az amatőr szféra évek óta tartó fejlődésének, megújulásának csúcsához érkezett. Erről a területről érkezett Szőke András, Czabán György, Pálfi György. Innen nyerte életanyagát, filmelbeszélő módját az utóbbi időben Szomjas György. Új életanyag, szociális közeg került díjazott alkotásokban bemutatásra.
A fekete kefe (Vranik Roland) ifjú hősei, mintegy modern burleszkben csetlenek-botlanak a fővárosi rengetegben, keresve a helyüket a világban. A gegekkel teli alkotás első szintje kabaré tréfák halmaza, míg a mögötte megjelenő életanyag szociográfikus hitelességgel teremti meg a mai nagyvárosi élet mindennapos élet helyzeteinek jellegzetességeit. A blödli, a burleszk régóta jelen van a magyar szórakoztató és művészfilmben egyaránt. Gondoljunk Jancsó Miklós, Tímár Péter alkotásaira. Most Vranik Roland ennek a vonulatnak egy sajátos, egyéni hangú változatát készítette el. Meglepő frissességgel, a közép-európai humor filozofikus mélységeit is felvillantva. Nemcsak röhögtetett, hanem el is gondolkodtatott. Nemcsak nevetni lehetett, hanem a kacaj mögött a sírni akarás lehetőségét is megteremtette.
A karusszel rítus (Gayer Zoltán – Molnár Péter) filmje úgy viseli magán a független filmesek pénztelenségének nyomait, hogy szinte profi módon ökonomikus. Egyetlen ötletet feszes ritmusban úgy mutat be, hogy a film éppen annyi ideig tart, amíg az ötlet ébren tartja a figyelmet. Ez különösen fontos a magyar filmek esetében –és a szerzőpáros korábbi Ponyvapotting című alkotásával összehasonlítva is-, hisz majdnem minden játékfilm, dokumentumfilm sokkal tovább tart, mint kellene. A filmes kultúra, mint intertextuális kontextus A karusszel rítus nagyszerű találmánya. Gayer-Molnár a Ponyvapotting-ban már a film címével is, de stílusával, ritmusával, beállításaival is Boyle-ra és Tarantino-ra utal, A karusszel rítus a Körhinta (Fábri Zoltán) szállunk a magasban világtól való elszakadásának misztériumát éppúgy megidézi, mint Federico Fellini 8 és fél című alkotását. Tartalmilag is, formailag is utal mind a nagyszerű magyar, mind a filmtörténeti mérföldkövet jelentő olasz alkotásra. Minden tárgy, minden tér a rövid játékfilmben kisszerűségre, dilettantizmusra, a lehetőségek hiányára utal. A porondként funkcionáló szőnyeg, vagy a kerékpár kerekeit helyben hajtó áramfejlesztésre beinduló elektronikus zongora, vagy a repülés élményét kézzel körbeforgatva megteremtő „művész” ironikusan is, tragikusan is értelmezhetőek. De ilyen nagyon kezdetleges, és alacsony szinten létrehozott produkció is megteremtheti a csodát. Sőt a lebegés érzését, a varázst mindenki átélheti. Valószínűleg azok számára jelenti a legnagyobb csodát, akik a naivitásra és hiszékenységre építve hirdették meg mutatványukat, és szedték a pénzt cinikusan, és szélhámosan. A csoda minden körülmények magával ragadó. Ma is, és Fábri filmjének a születése idején is, szinte mindig. Nem a körülmények (pontosabban nemcsak azok), határozzák meg a szépséget, a magasba emelkedés, a földtől való elszakadni tudás élményét, hanem ilyen egyszerű körülmények között az emberekben levő örömképesség, az akarás erős vágya. Némiképp erre rímel Mispál Attila első játékfilmje, A fény ösvényei is. A csillogó fénytől elmenekülő top-modell, és a szeme világát elvesztő ötvösművész társadalomból való kihullása, környezetétől undorral való elfordulása, majd a parkban, a természetben való egymásra találása is a csoda megszületésének misztériumát mutatja be. A téma, az anyagi világ mindent lepusztító, és kipusztító jellemzői azonos a két filmben, de Gayer-Molnár többet sejt meg, és tud csoda várás és átélés rítusáról, ezért őszintébb, és tisztább. A játékfilmben sok a műviség, a kitaláltság.
Dr, Horváth Putyi: A Halál kilovagolt Perzsiából című filmje Hajnóczy Péter nagyhatású kisregényéből készült. A rendező már nevével is jelzi, hogy céhen kívüli. A szakmán kívüliségét Balázs Bélás múltjának összes jellegzetességének megőrzésével is jelzi. Míves filmje a delírium tremens és a fojtogató, embert lealacsonyító kispolgári lét és az ezzel együtt járó hazugság stációkat gazdagon mutatja be. A képek, a színek, a zene, a kiváló szereplők az életérzés filmek emlékezetes darabjává teszik a filmet.

A fikció és a nem fikció egymásrahatása
Évek óta látjuk a fikció és a nem fikció összeolvadását, majd merev kettéválását. Fekete Ibolya Chico című alkotása remekül példázta, hogyan lehet a nem fikciót fikcióvá emelni, és ezzel olyan mítoszt teremteni, ami utánozhatatlan, csak egyszer sikerülhet. Gárdos Péter Porcelánbaba című jtáékfilm más utakat jár be, és a parabola, a mítosz teremtés olyan útjait járja be, amely ugyancsak egyszeri és megismételhetetlen. Az amatőr szereplők teremtette tanyasi világba, mely szociográfikus hitelességű, és mégis balladisztikus hatol be a katonai, és az ideológiai rendet, értékeket rájuk kényszerítő, hivatásos színészek játszotta csoport. Egyik csoportnak sem sikerül sem beépülnie, sem átalakítania a tanyasi világot. Sajátos hangulatú, kiváló, méltán több díjjal jutalmazott alkotás. Ugyancsak elmosódnak a határok Zsigmond Dezső Csigavár című dokumentumfilmjénél, amely a dokumentum-játékfilmek dramaturgiáját követi. Egy első virágzásán túl levő, de nagyon karizmatikus erdélyi, modern szóval „szingli” életeseményeit fűzi logikai rendbe, szervezi sztorivá az eredeti szereplőkkel egy archaikus világ csodáját ismerteti meg nézőivel. Hol ebben a filmben is a határ fikció és nem fikció között? A határra Zsigmond Dezső nincs tekintettel. Ő rácsodálkozott, megszeretett egy fiatal nőt, egy erdélyi, zárt világot és ezt a csodálatot akarja bennünk is kiváltani, sikerült neki. Filmjét azóta is sikerrel vetítik mindenütt, a szemlén is díjat kapott.

Szociográfiák
Bár a szemle dokumentumfilmes előzsűrije az alkotói besorolás szerint Böjte József „Hova vigyelek?”, Mátis Lilla Láng Edit a „híd” szerepében, Fekete Ibolya Utazás a szerzetessel című filmeket portré filmekként kezelte, én mégis a szociográfiák közé sorolom, mert a főhős karizmatikus személye köré társadalmi-kulturális kontextust épít, ami a személyiség és a környezet egymásra hatásának már-már tudományos elemzését teszi lehetővé. A díjazott, és az utóbbi időben a legtöbb nézőt vonzó dokumentumfilm, Kocsis Tibor Új Eldorádó című alkotása a magyar filmszociográfiák legjobb hagyományait viszi tovább. A kiszolgáltatottságról, a kizsákmányoltságról olyan dühvel, haraggal teli látleletet ad, amely a nézőt aktivitásra készteti, harcos indulatokat szül benne. Mondhatni ezek a filmek viszik az utcára a nézőket, cselekvésre késztetik. A szociográfiák közül belőlem Komenczi Norbert Daráló című alkotása váltott ki ilyen cselekvésre késztető indulatokat. Az előítéletes gondolkodás megváltoztathatatlansága, a médiumok felelőtlen szenzációhajhászása, vagy a jogon túli igazságok érvényesítésének lehetetlensége együtt váltanak ki indulatokat. A gyilkosságért ártatlanul elítélt roma fiatalember, akit szabadulása után a kommunikátorok, a jogászok javaslatára bepereli a magyar államot, magára marad a vesztes per után. Öngyilkos lesz. Ugyancsak érdekes volt Kármán Irén Diogenidesz-e, Erdélyi János: Uborkázók-ja, vagy Szalay Péter - Juhász Zsolt Drograzándok-ja. A nem fikciós filmek szinte mindegyike azért érdekes, mert a mai magyar társadalom, égető, rejtett, vagy már ismert, de akkor izgalmas kérdéseiről szólnak. Mintegy társadalomtudományi enciklopédiaként veszik sorra a hol, hogyan élünk kérdés lehetséges vonatkozásait.

Irónia a dokumentumfilmekben
Új vonása a dokumentumfilmeknek, hogy a játékfilm elemek, a balladai hangvétel mellett a humor, az irónia is megjelent bennük. A műfaj kilépett abból a kalodából, amit évtizedekig az alkotókra kényszerített a nem hivatalos szabályrendszer, csak komolyan, csak drámaian lehet a társadalom problémáiról, történéseiről beszélni. Már korábban is voltak kísérletek a humor dokumentumfilmbe való megjelenítésére, de most szinte mindegyik alkotás kiemelkedően fontosnak tartotta megjelenítését. A felsorolt dokumentumfilmek mindegyikében voltak humoros, ironikus elemek, csak a fődíjjal jutalmazott Új Eldorádó nélkülözte.

Történelmi dokumentumfilm
Az a tény is a változások közé sorolható, hogy a korábban nagy számban előforduló történelmi dokumentumfilmek száma radikálisan csökkent. Varga Ágota Leszármazottak című alkotása olyan témát választott, ami miatt nem lehet szó nélkül elmenni. Hagyományos, klasszikus formában szól egy eddig még filmen ennyi empátiával nem ábrázolt kérdésről: a második világháború előtt és alatt a holokausztért, a háborúban való részvételért felelős vezetők leszármazottai hogyan vélekednek háborús bűnös szüleikről. A dokumentumfilm azt mutatja be, hogy az első generáció még ugyanazt vallja, mint háborús bűnös szülei, a második generáció tagjai már elhatárolódnak nagyszüleik kirekesztő, intoleráns magatartásától, értékvilágától. Kiváló dokumentumfilm készült erről a kényes kérdésről, amely úgy szembesítette a tényekkel interjú alanyát, hogy nem alázza meg emberi mivoltában. Annak ellenére, hogy még ma sem látja a fasiszta ideológia kirekesztő, antihumanista jellegét –a többi jellemzőiről nem is beszélve.

Mintha minden ugyanaz lenne, de semmi sem ugyanaz

Átalakulóban a filmszakma. A klasszikus szabályok már sehol nem érvényesek. A gyártás ipari szervezettsége elszomorító, a közönség és a film kapcsolata nem biztosított. Mégis mi az ami kontinuitást biztosítja? Nehéz a kérdésre válaszolni. A szerves és a szervetlen fejlődés, mint modell harcol egymás ellen és nem tudni, mit hoz a jövő. Ha minden elveszik, ami a múltban jó volt, akkor egy cezúra keletkezik, és a megszűnés után újból kell az egész intézmény rendszert, szakmát építeni. Bízzunk benne, hogy nem forgatókönyv működik, hanem a szerves építkezésé. Hisz az amatőr filmezés szép példákkal szolgált korábban is, ezen a filmszemlén meg tömegesen. Van megújulásra lehetőség szakmán belül is, kívül is, csak az intézményeket kellene olyanná varázsolni, hogy abban alkotni, filmet nézni, filmről tanulni, filmről beszélgetni stb. egyaránt lehessen. Hisz az amatőrök is előbb-utóbb a filmes szakmát választják és hivatásosak akarnak lenni.

 
¤ lap tetejére