Táborosi Zsuzsa
Székesfehérvár városrészei a két világháború között

Székesfehérvár a vidéki városfejlődés sajátos jegyeit mutatja. A népesség gyarapodása és a város külső negyedeinek kiépülése a tőkés fejlődés korai szakaszában ment végbe. A Géza alapította középkori város szerkezete a mocsár lecsapolása után megváltozott. A város az idők folyamán öt részre tagolódott. A Belváros a régi várból alakult ki; a Palotaváros – nevét a Várpalotára vezető útról kapta – a nyugati sziget és a környező területekből még a középkorban nőtt önálló városrésszé; a Felsőváros a török elvonulása és a várfalak lebontása után az északi sziget és a szomszédos területek összenövésével vált városrésszé. A Vizivárost a Mária Terézia idején betelepülő németek és magyarok a keleti mocsár lecsapolásával alakították ki. Legutoljára a Tóváros nevű városrész jött létre az eredeti déli szigeten és környékén. (Az 1825-ös városi összeírás idején itt még csak néhány ház állt.) A XIX. század végén meginduló vasútépítés során alakult ki a Búrtelep, majd a szőlőhegy lábánál az Almási telep.

A XX. század elején a Székesfehérvár jogi helyzete szerint törvényhatósági joggal felruházott szabad királyi város, középfokú kerületi centrum és püspöki székhely volt. Egy nagy kiterjedésű, jó termőtalajú régió közigazgatási, közművelődési és gazdasági centrumaként működött.

A trianoni Magyarországon Fejér megye székhelye negyvenezer körüli lakosságszámával a középvárosok közé tartozott, majd 1930-ban a 15. a városok sorában, a tíz törvényhatósági város között a hatodik. 1920-tól a népesség növekedése az agrárvárosokéhoz hasonlóan stagnált, a helyi gazdasági viszonyok kapcsán nem is tudott gyors demográfiai fejlődést felmutatni. A nagyipar, nagyüzem hiánya, a vidékiek beköltözését, a város gyors fejlődését gátolta.

A többi dunántúli középvárosoktól eltért Székesfehérvár foglalkozási szerkezete. 1890-hez képest a mezőgazdaságból élők aránya nagymértékben (de számuk is egyenletesen) csökkent. Velük szemben jelentősen növekedett az iparból, és a közlekedésből élők száma. Amíg 1890-ben közel azonos arányban foglalkoztak földműveléssel (29,9 %) és iparral (28,4 %) a lakosok, addig 1920-ban már másfélszer, 1941-re pedig két és félszer többen élnek iparból mint mezőgazdaságból. Ugyan 1920-ban a háború utáni helyzet némi visszaesést hoz az ipar területén, de 10 év múlva már kétszer többen foglalkoznak iparral, mint mezőgazdasággal. De ha az ipar, a kereskedelem és a közlekedés összes foglalkoztatottját nézzük, akkor látszik igazán az erőteljes növekedés (négyszer kevesebb a mezőgazdaságból élő). Ezek a számok a városiasodás folyamatát mutatják, ugyanakkor a kisiparosok zömének földműveléssel is kellett foglalkoznia, hogy meg tudjon élni[1].

A két világháború között az erőteljes iparosítás hiányában, a többi dunántúli törvényhatósági városhoz képest, még mindig magas a mezőgazdaságból élők aránya. Viszont a közlekedés, valamint a kereskedelem és hitelélet területén dolgozók aránya jóval nagyobb, mint máshol, ami a város regionális központi szerepét támasztja alá.

Ekkor a székesfehérvári városrészek az ott lakók vagyoni és társadalmi helyzete szerint jelentős eltéréseket mutattak. Ha az egyes foglalkozási ágak szerint vizsgáljuk a városrészeket, azt látjuk, hogy a mezőgazdasággal foglalkozók a Felsővárosban és a Tóvárosban laktak. A Felsővárosban élt szám szerint, és arányában is (30,4%) a legtöbb őstermelő. A gyárak, a nagyobb üzemek egy része a Palotavárosban telepedett le, itt és a Vizivárosban volt a legnagyobb az iparosok aránya. (Palotaváros 44,6%, Viziváros 35,6%). Természetesen sok kisipari szakma minden városrészben megtalálható volt. A pályaudvarhoz közel eső Tóvárosban (12,5%) és a vasút mellett lévő Búrtelepen (32,4%) a közlekedésben dolgozók éltek a legnagyobb számban. A Tóvárosban lakott a legtöbb nyugdíjas (a korszakban a járadékból élőket hívták így), és a közeli kaszárnyák miatt a legtöbb katona is[2]. A vagyonosabb, jobb és biztosabb jövedelmi körülmények között lévő közhivatalnokok, szabadfoglalkozásúak, kereskedők és hitelügylettel foglalkozók a Belvárosban telepedtek le. Jól mutatja ezt, hogy a háztartási alkalmazottak aránya egyedül a Belvárosban emelkedett városiasan magasra (10,2%). A közszolgálati és szabadfoglalkozású népesség aránya a Belvárosban 21,8%, a kereskedelem és hitelé 18,6% (városi arányuk 8,1 és 9,8% volt 1930-ban) volt[3].

A táblázat az 1920-ban Székesfehérvár egyes városrészeiben élő keresők számát, valamint a főbb népgazdasági ágak szerinti megoszlását mutatja.

 

Városrész

Keresők száma

100 %

Mezőgazdaság

Ipar

Szolgáltatás

Belváros

1 971

1,52 %

23,59 %

54,10 %

Viziváros

4 962

8,90 %

31,68 %

27,38 %

Palotaváros

2 617

16,88 %

30,68 %

35,19 %

Felsőváros

3 092

39,06 %

25,48 %

17,58 %

Külső részek (benne a Tóváros)

2 830

47,59 %

23,53 %

18,23 %

1. ábra. 1920-ban a városrészek keresőinek megoszlása[4]

A legkevesebb kereső a Belvárosban élt, ők az összes keresők 13 %-át adták. Viszont a szolgáltatással foglalkozók több mint fele élt itt, hiszen a régiós hivatalok ügyfelei és a vásárok vidéki közönsége járt erre. A legtöbb kereső (32 %) a Vizivárosban lakott, és ők adták a város iparral foglalkozóinak többségét is. A modern ipar létesítményei: villanygyár, gázgyár, gépműhelyek találhatók itt. A másik jelentős iparral rendelkező városrész a Palotaváros, ahol főleg a régi céhes iparok és az ezekből kinövő gyárak (textil- bőrgyár) voltak jelen. Itt a szolgáltatásból élők aránya (35 %) is magas, ez a piac közelségéből élő vendéglők magas számából adódik. (Úgynevezett beszálló vendéglőkben a lovaskocsinak és a lovaknak is jutott hely és élelem.) A táblázat alapján a Felsőváros és Tóváros lakóinak meghatározó része élt mezőgazdaságból.

Az egyes városrészekben megtalálható iparokból, vagy hiányukból is következtetni lehet a város – térben is jól elkülönülő – társadalmi szerkezetére. Az 1938-as évre[5] konkrétan meg tudjuk vizsgálni az egyes városrészben jelenlévő iparágakat, amelyek közvetetten utalnak az ott élők életmódjára, igényeire, társadalmi helyzetére.

2. ábra. Az iparosok városrészek szerinti megoszlása 1938-ban

 

Az összes iparos 26 %-a a Belvárosban dolgozott, 20 % fölött volt a Palotaváros és a Viziváros iparosainak aránya. Kevés iparos élt a Tóvárosban (16 %), de a legkevesebb, alig 11 %, a Felsővárosban dolgozó iparos volt. A két – alapvetően – földművelésből élő városrészben láthatóan nem sok iparos működött.

Belváros

A Belváros területe kicsi, keletről és nyugatról a megmaradt várfal határolja, így szűk kis utcái vannak[6]. A központban elhelyezkedő Károly Király (Városháza) térről ekkor 10 utca nyílt. Szűk területre koncentrálódtak a lakások, a hivatalok, az egyházi és kulturális létesítmények, a boltok, az iparos műhelyek. Az ódon, patinás épületek zöme a XVII. és XVIII. században épült, széles homlokzattal, erkéllyel, tág kapualjjal.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

3. ábra. A Városháza téren lévő Zichy-ház kapuja és udvara[7]

 

De „Az igazi város szinte láthatatlan volt, befelé épült, az utcasorok földszintes homlokzata mögött terült el. Ha benézett a vándor a bolthajtásos kapuk egyikén, négy-öt házat látott az udvaron, amelyet teleépítettek az unokák és ükunokák;… A város elrejtőzött a házak udvarain. Az emberek féltékeny, sanda óvatossággal befele éltek, idővel minden család kis, eldugott városrészt épített össze magának, apró háztömböt, melyet hivatalosan és a világ előtt csak az utcai homlokzat képviselt.[8]” – e sorokat akár Székesfehérvár Belvárosáról is írhatta volna Márai Sándor.

A Belvárosban 31 szakma (a városban összesen 123 féle ipart űztek) állt az első helyen. A gazdag középosztály, értelmiségi réteg számára dolgoztak a tipikus belvárosi iparosok: órás, ékszerész, látszerész, férfi és női szabó, droguista, fényképész, fogtechnikus, fűző-készítő, hangszerész, kalapos, könyvkötő, nyomdász, kézimunka-készítő, borbély és fodrász, vegytisztító, mosodás, cukrász. A vásárok idején sok idegen megfordult itt, főleg a környező falvak lakói, hogy beszerezzék azokat a cikkeket, amik náluk nem találhatók, esetleg itt olcsóbbak. Találunk itt régi kézműveseket, akik valószínűleg kezdetektől itt élhettek, mint a bábsütő, bőrványoló, késes-köszörűs, szűcs. S az új szakmák képviselői közül villanyszerelőt, géplakatost, műszerészt, kötszerészt, de sok cégnek a központja vagy a tulajdonos lakása volt itt. A Belvárosban dolgozó és élő iparosok társadalmi csoportjuk felső rétegét alkották: 3-4 szobás lakásban éltek, cselédet tartottak, rendszeresen jártak külföldre, gyerekeik továbbtanultak, gyakran egyetemen. Ők képviselték az iparosokat a városi testületben és az ipartestület elöljárói is közülük kerültek ki. Nem csak a város előkelői, de a megyei arisztokrácia számos tagja is birtokolt házat a Belvárosban.

Palotaváros

A Belvárostól nyugatra található Palotaváros lakosságának meghatározó magja a kisbirtokos-kisbérlő, illetve a kistermelő kispolgár volt. A városrész inkább falusias képet mutatott. A lakosság zöme földművelésből élt, de nem volt olyan módos, mint a felsővárosi, viszont gazdagabb volt a tóvárosi parasztságnál. Az itt lakók jelentékeny részét alkották a kézműiparosok: elsősorban a középkori városi kézműipari szakmák voltak jelen. 21 szakmában az első: tímár, kötélgyártó, béltisztító, csizmadia, daráló, kádár, székcsináló, asztalos, kosárfonó, mérlegkészítő, rézműves, szitás, szappanfőző; de női fodrász, esztergályos, üveges és a kéményseprő is itt volt a legtöbb, hiszen a városrész széle a piaccal érintkezett, és az utca másik oldalán már a Belváros kezdődött. A céhes mesterségek a század elejére eltűntek, csak utcanevekben maradtak fenn. A XVIII. században elismert tímár és tobak mesterek helyét átvették a bőrgyárak, amelyek szintén ebben a városrészbe települtek, mert a munkához elengedhetetlen nyíltvizű csatornák itt folytak. A kékfestő gyárak is itt működtek[9].

A Palotaváros a csizmadiák egyik Európa szerte ismert céhes vándorhelye volt. A XIX. században a szakma a cipődivat rohamos térhódításával és a nagy cipőgyárak kialakulásával hanyatlott. A régi csizmadia városrészből egyre inkább a suszterek városrésze lett. Bár 1938-ban még mindig itt dolgozott a legtöbb csizmadia. (Természetesen a Belvárosban volt belőlük a legkevesebb.)

 

4. ábra. Cipészek, csizmadiák és cipőfelsőrészkészítők aránya 1938-ban

 

A palotavárosi csizmadiák és cipészek munkáinak kisebb részét tette ki a megrendelésre készített lábbeli. Nagy mennyiségben eladásra termeltek; a piacon sátrakban vagy földre tett ponyvákon árultak; felkeresték a környék jelentősebb vásárait is. Jövedelmükből a Piac tér környékén igyekeztek házat venni vagy bérelni. A mesterség mellett állattartással, némi földműveléssel is igyekeztek a megélhetést biztosítani. Az itteni iparosok nagy része saját műhelyében, de általában alkalmazott nélkül dolgozott. Ha fel is fogadtak két-három inast, főleg a ház körüli munkák elvégzésére használták őket, legfeljebb az utolsó félévben tanították meg a mesterségre. Addig az ipargyakorlásból csak a szolgai feladatokat végezték, többek közt nekik kellett az árut kiskocsin, ládákban a piacra, vásárra vinni.

A városrészben viszonylag sok szabó, kovács, mészáros és kőműves található, viszont lakatos, mázoló villanyszerelő, vízvezeték szerelő, vas- és fémesztergályos, vasöntő egyáltalán nem élt itt. A kisegzisztenciák mellől hiányoztak az uralkodó osztály képviselői, de a nyomorban tengődök is. A Palotaváros ekkor még őrizte sajátos arculatát, amelyben a vásárokhoz kötődő kisiparos-kiskereskedő jelleg volt a meghatározó.

Viziváros

A Viziváros életére minden városrész hatást gyakorolt. A Palotaváros kivételével minden városrésszel, valamint a vasúthoz tartozó Búrteleppel, a laktanyákkal, a szőlőhegyhez kapcsolódó Almási teleppel is érintkezett. A híd szerepét töltötte be a városrészek között, de a modern és régi, a céhes és gyári között is. A mocsár lecsapolása után a tágas területen volt hely mindenre: nagy vásárterekre, gyárakra, ligetekre. A Felsővárosi parasztsággal a Széna téri és a Horthy Miklós téri (ma a Rákóczi iskola és a III. Béla tér közti terület) nagy vásárokon érintkezett. Nem véletlen, hogy nagyszámú kovács és vendéglős élt a két városrész határán.

Ide települt a gáz-, a víztelep és a Bory-féle gépészműhely, amely az egész város számára szolgáltatott energiát és gépeket. A Belváros közelségét mutatja, hogy nagyszámú cipész, borbély-fodrász, női- és férfi szabó lakott itt, valamint itt élt a város egyetlen orgonakészítője is. Itt lakott a legtöbb építőmester, ács, kőműves mester, kőműves iparos, kőműves és ács iparos, valamint az építőiparhoz kapcsolódó szakmák iparosai közül a legtöbb szobafestő, mázoló és fényező, kályhás, féregirtó, kövező, kútkészítő, tetőfedő. Ők építették a Belváros elegáns épületeit, renoválták műemlékeit, templomait. Ők készítették a szőlőhegyen és az Almási telepen egyre messzebb terjeszkedő lakóházakat, présházakat és nyaralókat, a Búr telep vasúti sorházait, a Tóvárosba a környező falvakból újonnan betelepülők lakásait, de sok építőiparos dolgozott Budapesten és a Balaton-parton is. A tihanyi Biológiai Intézet építéséhez az ipartestület 26 székesfehérvári iparost ajánlott 1936-ban[10].

A Viziváros az átmenet városrésze volt, ide települt a felsővárosi és Tóvárosi parasztcsalád gyereke, hogy iparos legyen. Ezzel függ össze, hogy az élelmiszeriparosok közül a legtöbb molnár, mészáros és hentes, valamint sütő is itt dolgozott.

5. ábra. A sütők városrészek szerinti megoszlása 1938-ban

A Belváros szűk helyei nem voltak alkalmasak pékségek működésére, de a közeli vizivárosi utcák már igen, és központi helyzete is erősítette a pékségek létrejöttét.

Ugyan az iparosok számát tekintve a Viziváros a harmadik helyen állt, mégis ez volt a legiparosodottabb városrész, ahol a legkülönfélébb iparok képviselői éltek.

Felsőváros

A Felsőváros Székesfehérvár legnépesebb, bár nem a leggazdagabb, de azért jómódú városnegyede volt[11]. Az itt lakó emberek kezdettől fogva önellátásra rendezkedtek be. A XIX. századtól a búza és kukorica volt a felsővárosiak legfőbb növénye[12], ezek termelése adta az ipar, a kereskedelem és közlekedés mellett a város létalapját. A búza- és kukoricaföldeken túl a szőlő- és kertművelés is jelentős szerepet játszott a város mezőgazdasági életében. A kertföldekért, de különösen a szőlőbirtokokért szinte állandó volt a harc a város lakói között, mert a felsővárosi parasztokon kívül a városi polgárságnak, a kézművesnek is a föld és a szőlő jelentős jövedelem-kiegészítést jelentett[13]. A felsővárosi gazdák szinte kivétel nélkül foglalkoztak szőlőműveléssel, és alig számított valódi felsővárosi gazdának az, aki öreghegyi szőlőparcellával nem rendelkezett.

Az önellátó paraszti gazdaságok kevés iparost igényeltek, és csak a mezőgazdasághoz kapcsolódó szakmák voltak jelen a városrészben. Itt lakott a legtöbb kovács, bognár és kocsi-gyártó, és a város egyetlen tutyikészítője. Ezek a hagyományos paraszti életmódhoz köthető szakmák, de az, hogy csak három szakmában első, mutatja, hogy az itt élő paraszti lakosság mennyire önellátó volt.

A Felsővárosi életforma legfőbb jellemzője a szigorú befeléfordulás volt. Az egyre több búzaföld megszerzése volt az életük célja. (Egy búzaföld két és fél katasztrális hold földet jelentett.) Ennek rendeltek alá mindent: családot, jószágot, egyéniséget, sokszor az egyéni vágyakat is. A megszerzett birtok megőrzésének gondja, és a folyamatos szerzési törekvés hallatlanul nagy hajtóerőnek bizonyult. A kívülről egységesnek látszó, zárt felsővárosi paraszti társadalmat az anyagi helyzet (birtok) alapján igen erős és áthághatatlan társadalmi rétegződés jellemezte. Általában családi munkaszervezetben dolgoztak: a munkát mindig a családfő határozta meg, és osztotta be; könyörtelen szigorral és vasfegyelemmel irányított. Tavasztól, míg nem fagyott, a határ adott munkát, télen az állatok, valamint a szőlő, a bor. A hagyományokhoz való ragaszkodást, a maradiságot jól jellemezte, hogy az aratógép használata a II. világháborúig tilos volt. A háztartásban és gazdaságban használt eszközök jelentős része kézimunkával készült, faragott fa vagy háziipari egyéb termék volt. A házieszközök egy részét több generáción keresztül a parasztcsaládok téli foglalatosságként saját maguk állították elő.

A városrész egy nagy falura hasonlított: viszonylag nagy telekkel rendelkező belsőségekkel, a telkek végében házkerttel, szérűvel, pajtával, kocsiszínnel, libalegelős széles utcákkal. Tipikusan falusias jelleget mutattak az egyes gazdálkodó porták, valamint az, hogy egy házban csak egy család lakott, amely gyakran két generációból állt. Jellemző volt, hogy közös konyhában főztek az egész családnak. A II. világháború előtt még utcahosszan lehetett találni csaknem eredeti vertfalú házakat. Alacsony gerincű zsellérházak tömegeiből állt a Felsőváros. Az 1920-as évek Felsővárosa alig különbözött az 1800-as évek elejitől. A villanyáramot felesleges luxusnak tartották, kevesen vezették be a 1920-as évek közepéig.

„Mit akarsz te fősővárosi nyócas?” Ez a célzás a felsővárosi viselet férfinadrágján lévő nyolcasra emlékeztető paszománt díszítésre utalt, de sokkal inkább viselőjének paraszti származására. Aki ezt a népviseletet elhagyta, arról a felsővárosiak azt mondták, hogy „mesteremberes lett, ez már nem bírja a parasztszoknyát.” A mesteremberesség inkább csak az 1930-as évek táján kezdett nagyobb számban elterjedni, ami már maga is a szigorúan zárt társadalom kötelékeinek lazulását jelentette. A birtokállomány megőrzése gyakran késztette a népesebb családokat arra, hogy a gyerekeik közül néhányat tanítassanak és így kiszakadjanak a paraszti sorból. Sokan lettek sütők közülük, és is elköltöztek a városrészből.

Tóváros

A Felsőváros mellett a Tóváros lakói éltek hagyományos paraszti társadalomban. Bár kisebb birtokaik voltak, és az önellátás sem volt olyan meghatározó életvitel, mint a Felsővárosban. A többség nem régóta élt itt, a környező falvakból települt be, ugyan a hagyományos paraszti életmódot hozták, de már nem tudtak erősen zárt társadalmat kialakítani. Ezt az is befolyásolta, hogy meghatározó részük református vallású volt. Így itt hamar megszűnt a népviseleti dogma is. Nemcsak vallás, de vagyon és foglalkozás szempontjából is nagy különbségek és eltérések voltak e városrészben. A gazdagabb paraszti birtok mellett sok a törpebirtok, amely alig biztosított megélhetést. Aki a földből nem tudott megélni, a harmincas évek közepén általában szakmát tanult. A közeli vasút sok embernek adott munkát, nagyipari munkáséletet.

A Tóváros felső széle érintkezett a Belvárossal és a Palotavárossal. A piac közelsége lehetővé tette hogy vendéglősök, kisiparosok és kiskereskedők találjanak itt megélhetést, ugyan jelentős részüknek csak szerény keretek között. A városrész hat szakmában az első: cement-beton- és mozaikkészítő, puskaműves (itt volt a városi lőtér), szíjgyártó, vendéglős, vasöntő, vas- és fémesztergályos. A szakmák között található hagyományos paraszti (szíjgyártó), modern nagyipari (vasas szakmák) és a piachoz, vasúthoz kapcsolódó (vendéglátós) is.

A legfiatalabb városrésznek nem volt sajátos egyéni arculata, hacsak az nem, hogy itt keveredett leginkább a modern a hagyományossal. A Tóváros társadalma vegyes volt, a régi paraszti élettől a modern nagyipari munkásig szinte minden létforma megtalálható volt itt.

 

A XX. század modern nagyvárosai egyre egységesebb képet mutatnak, az uniformizálás megmutatkozik a lakásokban, a ruházkodásban, a szórakozásban és az élet minden területén. A negyvenes évektől erősödött fel az a folyamat nálunk is, hogy a külsőségek alapján már nem lehet meghatározni a foglalkozást, és a vagyoni helyzetet sem mindig.

Jegyzetek


 

[1] Az 1930-as években mesélték, hogy már vagy hatvan éve a kisebb iparosok, ha akkora szőlőhöz jutottak, amiből biztos

 jövedelmük származott, csak délig űzték az ipart. Ebéd után kimentek az öreghegyi szőlőjükbe egy-két vendéggel és

 ennivalóval, hogy borozgassanak. Mondásuk: „nem ritkán, de bőven.” szállóigévé vált.

[2] Thirring Lajos: Székesfehérvár és Fejérmegye népességének fejlődése és összetétele. Magyar Statisztikai Szemle. XVI.

 évf. 3. szám. 1938/3. 218. old.

[3] o. ott.

[4] 1920. évi népszámlálás. Magyar Statisztikai Közlemények, 71. k. Bp., 1922. Atheneum 139. old

[5] A Székesfehérvár és Fejér megye ipara (1938) ábécébe szedve ismerteti az egyes iparágban dolgozók nevét, címét,

 néhányuk rövid életrajzát is.

[6] Az ősi városmag fontosabb utcái észak-nyugati dél-keleti irányúak, amiket rájuk merőleges kis utcák kötnek össze. A

 településföldrajz több főutcás vagy meridián formájú alaprajznak nevezi ezt, mivel az utcák futása a földgömbre rajzolt

 meridiánokra, hosszúsági körökre és rájuk merőleges szélességi körökre emlékeztet. Németországban Braunschweig,

 Nürnberg, München, Svájcban Bern, Franciaországban Lyon, Toulouse, hazánkban a budai várnegyed és a régi Óbuda

 alaprajza hasonló.

[7] Székesfehérvári Kalauz 1930. Képmellékletek.

[8] Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Bp., 1990. Akadémiai K. 7-8. old.

[9] Demeter Zsófia: Palotavárosi emlékek. Szfvár., 1990. Múzeum Közleményei.

[10] FML. Székesfehérvári Ipartestület Iratai. IX. 205. 1458/1936.

[11] A székesfehérvári Felsőváros helytörténeti vázlata. Szent István Múzeum. 1977. Kézirat.

[12] Korábban a tavaszi árpa jelentős volt, és ezen alapult a serfőzés a városban, ennek már csak emlékét őrizték.

[13] Sőt sokáig még az ügyvédek nagy részének is olyannyira fontos volt, hogy a szőlőhegynek a városhoz legközelebb lévő,

szép fekvésű részét Fiskális dűlőnek nevezték, és ma is Fiskális út a neve.

 
¤ lap tetejére