Nyírfalvi Károly
Kilenc palimpszeszt


Húsz havas hegy közt
Egyetlen moccanás:
Feketerigószem.

Wallace Stevens

1]
A fa barna
a levelek zöldek.
A levelek lehullanak
a fa sem barna.


2]
A mezőn emberek kaszálnak.
Leng a fejük és a fű a szélben.
Majd enyhül a szél.

3]
Az ajtónak két oldala van.
Te a küszöbön állsz.
A ki- és bejárat ugyanaz.

4]
Ki középen ül: tudja.
Ki a szélén ugrál: nem.
Ki középen ugrál: rejti.
Ki a szélén ül: tudja.
A tudás itt és ott: mozdulatlan.


5]
Beszélsz és hallgatsz:
bűnt követsz el.
Hallgatsz és beszélsz:
jót cselekszel.

6]
A részletek: hajnali csillag
vízben a buborék, villámlás a
nyári felhőből, sápatag
lámpa, egy fantom, az
örökös álom, bennük:
az Egész.

[7]
A víz kitölti a réseket.
A madár betölti az eget.

[8]
Nézd a felhőket
Nézd a szelek színét…

[9]
Esti délután
havazik és havazik.
Kopasz fán madár.


NYÜZSGÉS

Bakancsáról vidám ívben
kutyaszar fröccsen a
járdára, ott szét-
terül, s megül tekintetem
elborult szegletében.
Minden megáll: forgalom
áramló levegő. Csak
a szag marad.

Felfelé a lépcsőn
egyetlen rövid pillantás
a postaládára, hazaérek
végre, kabát a fogasra
pohár a kezemben
ablakot tárok az utcára
iszom és magamba töltöm
alant a várost, az utcát
a kerengő, forrongó lépteket, de
miféle élet zajlik
a jégvilágban, patak partján
télen és nyáron egyként
a temetőben.

A rokon szavakra, a
liftbeszorult szavakra
gondolok.

A test kényszere
az ablaknál maraszt
"most" jól esik a zaj
a lárma a zsibongás
s mi mindehhez
melléktermékként tapad:-
a sokarcú tömeg mélázó sétája
a kirakatok előtt és betűim
kesze-kusza ugrándozása a
sűrűn írt lapon.
Lüktet.

Az ablakból nézve
emberi állati tömeg
élénk tartós mozgolódása --
lehetne: vihar elöli menekülés
hétvégi vásár
végkiárusítás
s ki tudja mi még?
A behatárolt képzelet
s a végtelen tapasztalat
nem képes felsorolni.

Az ablakban állva másholra gondolok
egy kapuban egy párra
kutató kezekre
rebegő szempárra
a metróra
hol nyomatolják egymást
az igyekvő utazók
s egyedül végre egy tisztáson megülve
a hirtelen beállt nyugalom örvén
hangyák vonulnak tova
kenyerem morzsáival együtt...

Tolakvó igyekezetünk
egymást oltja ki.
Ki kiért van?

Eszembe ötlik még a
végső hely is a
fekvő tetemek között
sürgő-forgó aprólények el-
távolítják majd nyomaink.
Mindegy is.

Poharamban gyorsan mozgó buborékok
az ablakban állva az
utcára nézek:
a nap izzik
az élet kavarog
most egyedül vagyok.


Kis porszemek hemzsegnek
karomon tenyeremen
az utcáról jövök mint bárki más.
Az autók pezsgéséből épp elég
csak fentről szemlélem
innen az ablakból
vagy akár a hegyről.

Vár még a nagyáruházi
zsibongás az áruk
kataton polcai között.

Előre látom a hétvégét
a tolongó tömegben magamat
ajándékot válogatok
nem tudom kinek mikorra?
Miért?

Magamat ünnepelném leginkább
szabadulván nyüzsgő sebeimtől
halkan mosolygó szeretteim körében.

BOLDOG TERASZOK


Kis nyelvbicsakkal fordítanám így.
Más nyelven mást jelent.
Visszakalandoznék hamvadt időkbe
Rilkére gondolok, mézízű soraira.
De nem érdemes. Én vagyok én.
Én, én vagyok.

Rilkét olvastam, most
hogy találok vissza magamhoz?
A teraszra lépek, tudom, nem
lehetek a kezdet, csupán a
folytatás, s ha nem
figyel rám a kutya sem, hát
nem!

Anya rejtett utakon kilép a házból, a
teraszra rohanok, és üvöltök: itt
ne hagyjon, miért megy el?
Négyéves vagyok, veszettül
sajnálom magam.

Egész addigi életem rögtönzés volt, vagy
mások tervezték, a
percek adódtak maguktól, csipkézett
íveken teltek, mint
a teraszok kecses oszlopai, éltünk
bele a világba.

Volt egy kisautóm, lábbal
kellett hajtani, róttam
a köröket a teraszon, közben
virágba borultak a futórózsák, rám szakadt
az évvége, hatalmas csokrokkal
mentünk az iskolába, leróni
hálánkat, utáltam nagyon.

Jött a tél, a kocsi a
pincébe került, tavasszal
újra elő, róttam a köröket, a vízzé
lapult hóember tócsáin át
sírva-kacagva.

A nyúl is elszökött mindig, - ki még? - reggeli
friss fűvel csalogattuk, hajnalban
újra meglépett, lecsúszott az
ereszcsatornán neki a
vakvilágnak.

Megálltam a terasz alatt, csúnyákat
kiabáltam anyának, a csészéből
kilöttyent a kávé, kacagástól
vált visszhangossá a környék.

Apa egyszer felmászott létrán
a teraszra, Judit elaludt, és
nem tudtuk felébreszteni, aludt,
aludt, nem értette a
dühöngés valódi okát.

S ki tudja még?
Elköltöztünk!

A teraszra ki se léptünk, egész
éjjel zajongtak a munkagépek.
Építkeztek, nem volt
kilátás, se semmi.
Lomtárnak használtuk, mit
számított, mit gondolnak mások, ha
rávitt a szükség, a helyhiány.

Később virágokkal ékítettük, s
lassan öregedő anyám
ott kávézgatott, mint régen,
azelőtt, másutt, ült, és
az eget nézte, el-
ábrándozott, vissza, majd előre.
Rémlik egy házibuli, a
rám omló ricsaj, a növekvő
egyedüllét elöl oda menekültem, ha
már egyedül vagyok, legyek
tényleg úgy.

Az üvegen át lehetett látni, s
fejünk kifért a nyíláson, s
ha már a fej kint van, az
egész test is mehet.
Nem
szöktem el.

Olykor féltem, néztem
az eget, hűlő
fejjel, lassan higgadva.

A hosszú teleket rövid tavasz, még
rövidebb nyár követte, a terasz
napfényben, esőben fürdött, később
befedtük, majd újat építettünk elé, a
régiből mintha-terasz lett, mint
a verspróza, ott írtam nyaranta egyedül, a
köves, fedetlen gangon csak át-
lépdeltem, s irány az ablak forró
fókusza, a bájos pókhálók, és
a gyűrött papír magánya az
asztalon.

Valaha terasz volt, majd
étkezősarok és konyha.
Főzőfülke ajtó nélkül.
Eladtuk...

És volt a balkon a
tizediken, honnan ledobtuk
a vízzel teli zacskót,
és volt az erkély, hol mindig
bizonytalanul álltam,
és volt a gang, hová mindig
odasütött a nap, és mosolyogtak
a skacok a szélben,
és volt a loggia, hol a
határon túlra néztünk,
és volt a veranda a házban
a tónál...

Furcsa nők lepnek meg
álmomban, idegenek, vagy
fiktívek is tán, mintha
több ismert arcból álltak
volna össze, s az idő
is összezavar, gyerek
vagyok, hatéves, a legbelső
szobában fekszem a
francia ágyon, a teraszra
látni: várom a húsvéti nyulat
várom a télapót
és a boldog teraszok
gyermeteg ábrándját
egyszerre egyetlen percben.

 
¤ lap tetejére