Pál Szabina
„Aki szegény, az a legszegényebb”

Volt egyszer egy rendszerváltás, annak minden velejárójával, nyertesekkel és vesztesekkel, szegénységgel és szegényekkel. A statisztikai adatok mögé nézve a dokumentumfilmeken keresztül is találkozhatunk mindezekkel, hiszen feladatukat a rendszerváltás után is a valóság visszatükrözésében ragadhatjuk meg talán a leginkább, a változások következményeinek, a púder nélküli új élethelyzetek bemutatásában. Ezt látszik alátámasztani, hogy a dokumentumfilmek jelentős része a hagyományokat folytatva a rendszerváltozás vesztesei felé fordult.

Bár egzakt megfogalmazást nehezen találnánk, a szegénység fogalmát mégis mindenki pontosan be tudja azonosítani. Nincs szükség konkrét definícióra, talán lehetetlen is ilyet találni, mégis egyértelmű, mire kell gondolnunk. Halljuk, látjuk, olvassuk, vagy éppen tapasztaljuk a szegénységet. Asszociációink száma szinte végtelen. Mindig is volt, van és minden reményünk ellenére lesz is. Létezett már a rendszerváltás előtt is, esetleg csak kevésbé látszott, a takargatási mechanizmusok még működtek, de a probléma attól még élt a felszín alatt. A kilencvenes években a szegények száma megnőtt, s a legszomorúbb tény az, hogy nem a társadalom egy szűk szeletéről van csak szó, hiszen emberek tömegei szorultak peremhelyzetre, ahonnan a visszatérés útvonalához senki sem mellékelt térképet. A rendszerváltás nyomán az „új szegénység” fogalma is megjelent, amely egyrészt azokat a háztartásokat jelöli, ahol egyszerre több munkanélküli is van, másrészt ide sorolhatók a rokkantnyugdíjasok, felnőtt eltartottak is. Aztán vannak a „régi- új”, a közel 500000 főre becsülhető roma népesség szegényei is. Régiek, hiszen már a hatvanas években több volt köztük a szegény, mint a nem roma népességben, és új, hiszen a szegénységben élők aránya minden más társadalmi kategóriáénál jobban megnőtt körükben.[1]

Nevezhetjük őket sokféleképp, a rendszerváltás nagy veszteseinek is, mindenesetre tény, hogy sem az eddigi kormányok, sem a szociálpolitika nem volt képes megbirkózni ezzel a feladattal, de nem született válasz a civil társadalom részéről sem, ha csak az nem, hogy „úgyse tehetünk semmit”. A szegénységnek különböző stációi léteznek. Mélységeit gyakran nem látjuk, a fogalom tág, túl sok minden fér bele, az okok tárháza szinte végtelen. 1989-től a politikai, gazdasági struktúrák átalakultak, sokféle társadalmi vonzattal. A többség helyzete romlott, az állam nem törekedett a kedvezőtlen hatások tompítására, s a terhek nagyban sújtották azokat, akik nem tudtak alkalmazkodni. Az átlagjövedelmek csökkentek, a keresetek közti különbségek nőttek, a munkanélküliség futótűzként terjedt, nyomában a családok bizonytalan megélhetése, s a nyomor különböző stációi maradtak.

Ma becslések szerint a társadalom harminc-harmincöt százaléka szegény. 1985 és 2000 közt háromszorosára nőtt mind a relatív, mind az abszolút szegénység. Ami a jövedelmi egyenlőtlenségeket illeti, míg a két szélső tized közti szorzó 1987-ben ötszörös volt, 2000-ben közel tízszeres. A szegénység az osztályhierarchia alján a legérzékelhetőbb, azoknál, akik kevés az anyagi, illetve szimbolikus erőforrásuk, és elvesztették kapcsolatukat a munkaerőpiaccal.[2]

Statisztikai adatok mutatják pontosan ennek mérhető, megfogható elemeit, csak azt ne feledjük el, hogy mindezek mögött emberek, emberi sorsok állnak. Ennek bemutatására vállalkoznak az általam kiválasztott dokumentumfilmek is, amelyek a rendszerváltás nagy veszteseit és folyamatait állítják a középpontba.

A dokumentumfilmek túlnyomó többsége a szegények birodalmának határain folyó harcokról szól, s művészi eszközökkel próbálja bemutatni azokat.[3] Mégis. A szegények egyfajta értelemben árucikké válnak a média piacán, s csak ízlés kérdése, ki mit mutat meg és hogyan. A nincstelenek világával gyakran találkozunk a kereskedelmi műsorok felületes műsoraiban, amelyek vérlázító módon használják ki mások szorult helyzetét. Mindennek súlyos etikai vonatkozásai vannak, a filmes eszközökkel vissza is lehet élni. S hogy szabad-e egyáltalán a szegénységről filmet forgatni? Ez a probléma a rendezőket is foglalkoztatja. Almási Tamás kiemeli, hogy „tilos árucikket csinálni az emberekből, még akkor is, ha később maga a film árucikké válik is.”[4]

Salamon András szavaiban találtam meg leginkább az összegző választ fel nem tett kérdéseimre. „Felmentést és igazolást ad a munkára az, ha másokból megértést és részvétet váltunk ki a szereplők iránt. [...] Ez lehet a haszna egy dokumentumfilmnek: a megértés, a részvét, a szolidaritás érzésének felkeltése. Ha a film jó. Ha rossz, sokkal többet árt.”[5]

A magyar dokumentumfilm számára tehát tartalmukat tekintve a rendszerváltásból is annak társadalmi hozadékai lehetnek igazán fontosak, az elkövetkezendőkben a változások veszteseiről készült alkotásokat állítom elemzésem középpontjába.

A rendszerváltás vesztesei tolonganak a celluloidszalagokon. Talán könnyebb nem odanézni…

  Hajléktalanok, periférián élők

Nem lehet nem észrevenni őket. Számuk egyre nő. Az utca az otthonuk? Látjuk őket nap mint nap, a huszonegyedik század Magyarországának utcáin, és nem tudunk mit kezdeni a helyzettel. Esetleg szégyenkezve pénzt adunk, és továbbsietünk, hogy ne is lássuk tovább. Egyes városok egyszerűen kitiltják őket, ne rontsák az utcaképet, megoldás mindenesetre nem születik, a kormány és a társadalom sem érez felelősséget a hajléktalanok sorsáért. Maga a probléma nem a rendszerváltás következménye, ám tömegessé válása igen. Korábban is létezett, csak éppen „szőnyeg alá volt söpörve.”[6]

De ki egyáltalán a hajléktalan? A meghatározást különféle tényezők nehezítik, a fogalom viszonylagos, de ha szembe jön velünk, valahogy mégis felismerjük…

Az Európa Tanács definíciója szerint „a hajléktalanok olyan egyének vagy családok, akiket társadalmilag kizártak egy megfelelő, azaz szubjektíve és társadalmilag is elfogadható saját lakóhely tartós birtoklásából.”[7]

A hajléktalanság legfőbb okai strukturális és individuális okokban rejlenek,[8]amelyek a lakásproblémával, szegénységgel ragadhatók meg leginkább, ám társadalom perifériájára kerülésben két dimenziónak van különösen fontos szerepe. Egyrészt a munka világának, másrészt az emberi kapcsolatokból való kiszorulásnak.[9] A rendszerváltás egyik legmeghatározóbb mozzanata ebben a dimenzióban a munkahelyek, gyárak, s ennek következtében a munkásszállók bezárása.

A kívülálló társadalom számára azonban egyszerűbb az a nézet, hogy a hajléktalan saját maga felelős a helyzetéért. Levendal szerint „a hajléktalanság nem az érintett emberek magánügye, hanem a társadalom működési elégtelenségének tünete”.[10]

A rendszerváltás utáni dokumentumfilmek egy része a fedél nélkül maradtak felé fordult. S hogy mit jelent napjainkban elhajított emberként élni, arról Siklósi Szilveszter 1996-os filmje ad pontos jelentést.  

 „Elhajított emberek”

Modern Taigetoszként írja le a mára kialakult helyzetet a dokumentumfilm egyik szereplője. Találó kifejezéssel él, hiszen a jelenlegi szociálpolitikai viszonyokat ez a szemléletmód jellemzi. Mindenkin nem lehet segíteni, válogatni kell. Megdöbbentő szavak ezek. Hogy lehetne emberéletek közt válogatni? Fedél azonban mégsem jut mindenkinek.

Alapvető probléma, hogy hiányzik a megfelelő intézményrendszer, a szociális háló, amely megfoghatná őket, segíthetné magkapaszkodásukat. Siklósi Szilveszter filmje ezt az intézményrendszert és jellegzetességeit mutatja meg a feltételeket és a lehetőségeket tárgyilagosan elemző filmjében.

Az aluljáró képeivel indul a történet, a helyzetfelmérés. Hajléktalan fekszik keresztben a képen, majd hátulról filmezve látjuk őket, beleolvadnak az utcaképbe, az egyikük a padon bóbiskol, másikuk a járdán fekszik. Mindennapi jelenetek. Megszoktuk volna, és már senkit sem háborít fel, hogy emberek az utcán élnek?! Majd elmondja véleményét az utca embere. Hogy mit gondol. A hajléktalan eszerint gyakran már olyan szerencsétlen, hogy ha akarna, se tudna mit tenni. Van, amikor nem ő a felelős helyzetéért, de van, amikor bizony dolgozni is tudna, ha akarna. Egy másik vélemény a film témáját exponálja, eszerint a szállókat kellene elrendezni, s nem kidobni az ott lakókat reggel, betaszítva ezzel „ebbe” az életmódba. Mindez személyiségfüggő is, fűzi tovább a gondolatot. De túl közel ő sem merészkedik ezekhez az emberekhez…

Beszélőfejes képeken keresztül bontakoznak ki az intézményi háttér jellemző vonásai, s míg előttünk valaki szavakban vázolja a szomorú helyzetet, a képek is önmagukért beszélnek. Hiszen valóban a modern Taigetosz képei és történetei ezek.

A kezdő pár mondatban benne van a háttér is. A rendszerváltás után a hajléktalanok helyzete furcsa mód liberalizálódott, s így aztán hirtelen láthatóvá vált a korábban is létező probléma.  Megoldás azonban továbbra sincs.

Romos épület előtt beszél a kudarcba fulladt tervről a riportalany. Többszintes, többfunkciós szálló tervéről hallhatunk, ám az ötlet nem léphetett a megvalósítás útjára. A gazdasági és szociálpolitikai érdekek harcában nem nehéz kitalálni, melyik győz. Marad hát az addigi átmeneti szálló, a lábadozó, az anyaotthon, a krízisszálló.

És már jönnek is lakók a krízisbe, végigkövethetjük a folyamatot, és amivel szembesülünk, az a szégyenletes valóság. A folyosón, a szobán, fürdőhelyiségen keresztül visz a kamera útja. „A nyomor országairól térképet rajzol a penész…”[11] Szó szerint. 

Aztán az anyaotthon következik. Elmondják sűrített történetüket, a végkicsengés ugyanaz. Számukra óriási segítség, hogy élhetnek ezzel a lehetőséggel. A krízisszálló a pincében működik. A törvény pallosa bezárná az ott uralkodó körülmények miatt, de az utcánál még ez is jobb. Van fedél, van víz, van fűtés. Nincs más, és a hely csak az utcával versenyez.

A szegénykórházban sem rózsásabb a helyzet. Ezek az emberek ég és föld között lebegnek, semmijük nincs. Ha a kórházi kezelés megszűnik, a lábadozóban vár rájuk egy kis tej és kenyér, hogy ne haljanak éhen.

Nem csak kórházi kezelés ez, embermentés folyik. A főorvos is kifakad: az alkotmány előír bizonyos emberi jogokat, és ezeket realizálni kellene.

Az átmeneti szálló következik. Az alkoholizmus problémája, egyéni sorsok, s a cél, hogy az itt eltölthető idő alatt a hajléktalan talajt fogjon. Egyéni élettörténetek, s a nevelőotthon, a szegénység, mint vissza-visszatérő motívum. Aztán egyszer csak elhangzik a kulcsmondat: „Nem az én hibám”. Mégis olyan nehéz megértetni ezt. Mert a felelősséget másokra hárító gondolkodás valljuk be, egyszerűbb. Mentesít. Úgy érzem, a film pont ez ellen a felfogás ellen érvel szavaival, képeivel. Hiszen minden ember egyenlőnek születik. De másnap persze már nem azok többé…

A hajléktalanságra mégis mindenki, mint szégyenletes állapotra s nem mint megoldandó problémára tekint. S hogy van-e kiút? Az egyik lány egy öreg férjben látja a megváltást, aki talán meghal, és így házhoz juthat. Valaki azt mondja, betör, ha máshogy nem megy. „Tiszta szívvel...”[12]

A következő jelenet szavai az előzőekre reflektálnak. „Ma érdemesebb valami módon bejutni a börtönbe, s bár ez cinikusan hangzik, ez a véres valóság.” A kormány ma egy hajléktalan emberre tizedannyit irányoz elő a költségvetésből, mint a köztörvényes bűnözőre.

Dr. Iványi Gábor elmondja, az emberi szolidaritás néha kevés. A képviselők szolidaritása a költségvetésnél lehetne sokkal jobb is. S ha a polgárok látnák azt, hogy felső szinten minden egyes veszendő ember kivételes érték, akkor ők is máshogy viszonyulnának hozzájuk.

Siklósi Szilveszter filmje a problémakör minden stációját végigjárja. A segíteni akarók mellett az áldozatok is megszólalnak, sorsukban ott rejtőznek a problémák szinte általánosnak mondható okai. A szétszakadt család, az emberi kapcsolatok hiánya, a nevelőintézet, az alkohol. A problémára koncentrál, s a szereplők szavain keresztül megoldási lehetőségeket is felvillant. S miközben az állam közönyéről és cinizmusáról hallunk, a romokban álló szálló, a vaságyak, a földön fekvő emberek, a szegényes kórház képeivel szembesít minket a film.

Minden mozzanat arra utal, hogy valami nagyon nincs rendben a társadalommal, az állammal. A hajléktalanok pedig senkinek sem kellenek.

Kisebbségben

A cigány népesség kétségkívül a rendszerváltás legnagyobb vesztesének tekinthető.

A többségi társdalomhoz való viszonya az elmúlt 150 évben többször is változott, az 1990 előtti, szocialista időszakban voltak a társadalmi különbségek a legkisebbek, az 1900-1950-ig, illetve az 1989 utáni időszakban azonban különösen nagyok. Kirekesztettségük a rendszerváltás után nem csak hogy megerősödött, de minőségi változáson is átesett: míg korábban a munkamegosztási rendszer részei voltak, termékeikre és szolgáltatásaikra igény volt, addig a nyolcvanas évek középétől feleslegesnek látják őket.[13] S bár a szocializmus asszimilációs politikája elősegítette felemelkedésüket, ugyanakkor szétzúzta hagyományos kapcsolatrendszereiket, s akik akkoriban nem tudtak megkapaszkodni a társadalom közepén, a piacgazdasággal szembesülve a társadalmon kívülre kerültek.[14]

S míg a szocializmusban teljes foglalkoztatottság következményeként a cigány népességnek is volt munkája, a rendszerváltás után ők voltak az elsők, akik elvesztették azt. A „híres” acélipar, az építőipar, az agrárszektor összeomlott, a bányákat bezárták. A szocialista nehézipar fellegvárainak tönkremenetele tömeges munkanélküliséget hozott, ez azonban mindenekelőtt a romákat sújtotta, akiket az elsők közt küldtek el.[15]

A posztkommunista átalakulás fontos fejleményének tekinthető, hogy a vagyon újraelosztásából a romáknak egyáltalán nem jutott, továbbá az a gyakorlat is fontos szerepet kapott a romák elszegényedésében, amely a terheket szociális védőháló nélkül az alacsonyan képzett munkaerőre hárítja.[16]

Ha a cigányság helyzetéről beszélünk, akkor nem kerülhető meg a kérdés, hogy ki tekinthető egyáltalán annak. Aki romának vallja magát, vagy akit annak tekint környezete? Identitásválságukat nagyban meghatározza az asszimilációs és szegregációs törekvések váltakozása, a csoporton belüli nyelvi és életmódbeli különbségek, a mérhetetlen előítéletek, a sztereotip ábrázolásmód. Helyzetük mindenesetre nehezen megközelíthető, állandóan akadályokba ütközik. Óriási ismeretanyag halmozódott fel ugyan néprajzosok, szociológusok, a tudományos munka eredményeként, mégis óriási a szakadék mindezek, és a társadalomban kialakult kép közt. Ennek felszámolásában lehet fontos szerepe a dokumentumfilmnek.[17]

Schubert Gusztáv végkövetkeztetése a cigányfilmeket áttekintve több mint lehangoló, de sajnos igaz: „A szellem sötétjében minden cigány fekete […] sok jót nem mondhatok magunkról. Rosszat mindjárt kettőt is: hideg polgárháború dúl körülöttünk. Mit sem tudunk róla.”[18]

A dokumentumfilmek a rendszerváltás hatásainak feldolgozásakor, a cigányság helyzetének bemutatásakor leginkább a „kitörési kísérleteket” állítják a középpontba. Gyarmathy Lívia A lépcső című művében Rostás Árpáddal, és a mélyen gyökerező előítéletekkel találkozhatunk.

 „A lépcső”

„Mondd mit érlel…”[19]

Vajon mit érlelhet annak az embernek a sorsa, akinek - munkája nehézségei és a paragrafusok útvesztője mellett- még évezredes előítéletekkel is meg kell küzdenie? Valahol azt olvastam, ez egy szelíd film. És valóban az. Nyugodtan szövi történetét, szereplői is többé- kevésbé békés párbeszédet folytatnak, valahogy mégis kiáltani szeretnék, miközben peregnek a képek.

Rostás Árpád szorgalmas, lelkiismeretes és becsületes asztalos, sőt több is annál. Művészi fokon űzi mesterségét. Egy városi kórház lépcsőjének felújítását, restaurálását vállalja el, s megkezdődik magányos harca az életben maradásért. Problémák egész sorába ütközik, a paragrafusok, szerződések és törvények világában kevésbé igazodik el, mint szakterületén. Becsületes és precíz munkafelfogása sehogy sem találkozik munkaadói igényeivel. Míg egyikük az életveszélyes lépcső elbontása, az aprólékos restaurálás, másikuk a gyors és olcsó munka mellett teszi le a voksot. A hivatalnokok és Rostás Árpád egészen más nyelvet beszélnek. A helyzet egyre kilátástalanabb lesz, munkájával elégedetlenek, hiszen nem a lépcső elbontásáról volt szó, egyre több dologba "kötnek bele", és persze nem fizetnek. Sőt, Árpádot még a szerencse is kerüli, a felvett bankkölcsön nem a megfelelő postafiókba érkezik. Szegény embert az ág is húzza?

A polgármester, a statikus, a hivatalnokok amúgy jó szándékkal követik Árpád tevékenységét, alapjában véve nem rasszisták ők, ám a film előrehaladtával egyre inkább átengedik magukat a lappangó, reflexes előítéleteknek. Mert ugye a cigány alapvetően mégis csak lusta, sőt valószínűleg lop is. Ezért ellenőrizni kell, lefényképezni milyen anyagokkal dolgozik, és azt sem lehet tudni, vajon a feketepiacról szerezte-e be őket. Az új asztalosmester tetőzi be a folyamatot, neki ugyan semmi baja Rostás Árpáddal, de amolyan összekacsintós modorban azért hangot ad kételyeinek. Van-e Rostás Árpádnak egyáltalán valami papírja? És vannak-e megfelelő szerszámai? Az anyagokhoz legálisan jutott-e? Sorjáznak az előítéletek kérdései szép egymásutánban. A lépcsőt is kontár munkának tartja, lényegében szerkezetileg a szakember nem csinált vele semmit, csak lecsiszolta és lelakkozta.

Az átvétel persze nem történik meg, a város nem fizet. Mondhatjuk, Rostás Árpádon kifog a feladat. A polgármester kimondja: túl nagy fába vágta a fejszéjét, nincsenek meg a vállalkozáshoz szükséges ismeretei, eszközei, pénze. Szerinte mindenkinél adott egy bizonyos háttér, ez Rostás Árpádnál meglehetősen alacsony. Ezért bukik meg, mint vállalkozó.

Hogy a többi szereplő milyen minőségben bukik meg, azt minden néző eldöntheti saját maga. A film nem ítélkezik. A középpontba Árpád egyéni sorsa áll.

Keretes szerkezet fogja közre a történetet, amely jelenetek, beszélőfejes riportok váltakozásán keresztül bontakozik ki. Játékfilmhez hasonló, megkomponált szerkezetet alkalmaz a rendező, a látszólag nyugodt kérdések és válaszok mögött egyre erősödő feszültség húzódik. Érezhetjük mindezt már a kezdő jelenetekben, amikor „in medias res” a történetbe csöppenünk a narráció, majd Rostás Árpád által, aki biciklizve érkezik a filmszalagra. Aztán a felkelő nap képe után bemutatkozik, s szembesülhetünk azzal, hogy szülei elhagyták, intézetben nevelkedett. Kezd kibontakozni az a bizonyos háttér? Az előítéletekkel már korán szembesülnie kellett, tehetséges rajzait nem az ő műveinek tulajdonították. Tudja, mi mindenre kell vigyáznia, s titkolja hogy ki is ő valójában. Mint mondja azért, hogy ne kelljen szeretetet kunyerálnia.

Jó tudni mindezt, afféle alapállásként.

Ez után az ügyet különböző nézőpontokból, a történet aktív résztvevői tolmácsolják beszélőfejes, közeli képeken. Minden hivatalnok konszolidált, a polgármester arca mellett az Európai Unió zászlajának csillagai. Az egymás után komponált vélemények kiemelik a kontrasztot, amely Rostás Árpád értékrendje, és a bürokratikus érvek közt húzódik. Visszatérő motívum a gyors és olcsó munka követelménye. Az indokok és szólamok közt a bevágott képeken Árpád fát farag, restaurál, töpreng, hogy miként lehetne a legjobban elvégezni a feladatot. Lírai képek sora szövik át a történetet, valamiféle furcsa harmóniát teremtve ott, ahol közben szinte minden széthullik, egyre kilátástalanabbá válik. A képek egy másik csoportját a helyszínen felvett életképek alkotják. A munka folyamata, az anyagok, színek kiválasztása, majd a gondok képei. A töprengésé, hogy mit tegyenek a segédmunkások, a barátok, akik már két hónapja nem kaptak pénzt. Egyesével mondják el a kamerának, hogy ingyen dolgoznak. S hogy mégis miért? Egyszerű. Mert nem akarják cserbenhagyni Árpádot. Lassú és mégis feszültséggel teli képek ezek. A rendező kérdez, a munkások válaszolnak.

Árpád zokog.

A jelenet később megismétlődik, de itt már kevésbé megértő a ki nem fizetett munkaerő, biztosítékot akarnak, s felmerül, vajon Árpád mennyit kap a munkáért. A bizalom megrendülésének szavai ezek. „Több az ellenség, mint aki velünk van”. - mondja Árpád, majd, egy lépcsőn ülve kávézni kezdenek. A lépcső motívuma ezen a ponton számomra ironikusan hat. Támogatói közé tartozik amúgy felesége, aki a családi vagyonból áldoz férje munkájára. Mert nemhogy pénzt és elismerést nem kap az elvégzett munka után, de a család vagyonát is beleöli abba.

Logikusan merül fel a rendezői kérdés, vajon kellene-e erkölcsi, emberi megbecsülés? Rostás Árpád azt mondja, a lényeg az, hogy amit csinál, az becsületes legyen. Talán meglepő, hogy a történtek után is szeretné befejezni ezt a munkát, s örömmel elmenni onnan. Szavai után lemegy a nap. Talán azért marad abba itt történet, hiszen a hangsúly nem is azon van már. Ismét Árpád bemutatkozó szavait halljuk, majd a temetőben kérdezi őt a rendező. Szüleiről nem tud semmit. S hogy milyennek képzeli apját? Olyannak, mint ő maga. S anyját? Rendes. Lehet, hogy a sors akarta így, meséli meggyőződéssel.

Közben a régóta gyülekező könnycsepp kicsordul.

S mit mondana anyjának? Megbocsátana. Hiszen az, hogy ő megszületett, azt mutatja, hogy szerették egymást. Arc- közelik, és biciklis képek váltják egymást, s utolsó szavai is céljairól, a munkáról szólnak.

Majd hosszú úton siet felénk, miközben megtudjuk, 1994 novemberéig nem kapott pénzt, egy budapesti céget kért fel a város a feladatra.

Rostás Árpád alkalmi munkákból él. 

Néha valóban a legszelídebb film képes ábrázolni, milyen mély az előítéletek kútja. És egy szimbolikus cím jól mutatja, hogy bizonyos emberek, bizonyos lépcsőkön nehezen, vagy soha nem tudnak felmenni

Munka nélkül van-e élet?

„Mint az omladék, úgy állnak/ a gyárak, de még/ készül bennük a tömörebb sötét,/ a csönd talapzata.”[20]

A gyárak még álltak ugyan a kilencvenes évek elején, de a rendszerrel együtt készültek összeomlani. A romok alatt munkanélküliek ezrei.  

A gazdasági hanyatlás a téeszek, gyárak, bányák bezárását jelentette, s persze munkanélküliséget. Főként a vidéken élőket sújtotta ez, ahol a kedvezőtlen infrastrukturális viszonyok befektetőket nem vonzottak, a lakosság pedig a rossz és drága tömegközlekedés miatt nem tudott ingázni.[21]

A problémára a foglalkoztatáspolitika, a munkaügyi központ sem talál megoldást. Évek óta. A statisztikai adatok mögött pedig tragikus emberi sorsok húzódnak.

Ha a rendszerváltást mozgóképekkel kellene elbeszélni, akkor nem kellene sokáig keresgélnünk, hogy megtaláljuk a filmeket, amelyek könyörtelen tükörképei a kornak.

A rendszerváltás társadalmi hozadékát ábrázoló dokumentumfilmek közül a munkások helyzetét bemutató ikonokként is aposztrofálhatjuk Schiffer Pál és Almási Tamás e témában készült sorozatait. Nincs elméleti diskurzus, értekezés, amely ne ezt a két sorozatot emelné ki. Nem véletlen. Ha valaminek, akkor ezeknek a filmeknek pontosan sikerült megragadniuk a rendszerváltás folyamatainak lényegét. Ózdon és Székesfehérváron követték nyomon a rendszer, a gyárak, az emberi életek összeomlását.

A filmek nem csak kordokumentumok, hanem műalkotások is egyszerre, s elementáris erővel mutatják be a nyers valóságot, s megcáfolják a kényelmes vélekedést, mely szerint a szegények maguk felelősek sorsukért.[22] A két sorozat gyakran jelenik meg párhuzamba állítva, ami minden szempontból logikus vállalkozásnak tűnik.

Az ózdi sorozathoz kapcsolható Almási Tamás 1995-ben készült Meddő című filmje is. Ezt a filmet látni kell, mert e nélkül nem beszélhetünk a rendszerváltás veszteseit bemutató dokumentumfilm-termésről. Hasonló volt a helyzet Az út vége című alkotással is, amely két házaspár eltérő próbálkozásait, életét, küszködését követi nyomon

 „Meddő”

Van az úgy, hogy az ember megnéz egy filmet, és utána nem tud megszólalni. Nem talál szavakat. Mert leírhatatlan az a 73 percnyi döbbenet.

Mi ez a Meddő? Frontjelentés a szegények háborújáról? A kilakoltatásról, a vasgyűjtő életmódról? Talán nem is a cigányokról szól, hanem a jogállamról, amely mindezt megteheti?

Igazából az itt elemzett bármely témakört illusztrálhatná a Meddő. Valahogy ebben koncentrálódik minden. A filmben a gyár szinte teljesen életképtelen, a romák dolgoznak csak, kezükkel bányásszák ki a fémet a szemétből, hogy eladhassák, hiszen ez jelenti az egyetlen megélhetési lehetőséget.

Almási Tamás saját bevallása szerint mégsem azért foglalkozik ezekkel az emberekkel, mert szegények. Nem akarja, hogy ez a vonásuk domináljon, hiszen ha kategorizál, minősít, azzal úgy érzi, megsérti őket.[23]

Bár a film szereplői cigányok, a rendező ügyelt arra, hogy ez a szó még csak el se hangozzék a filmben, hiszen más családokat is kilakoltattak, másokkal is megtörténhet mindez. „Az én számomra nem az a lényeges, hogy ami ott történt, egy cigányemberrel, egy fehérrel, vagy sárgával történt.  Engem struktúrák, folyamatok, a kiszolgáltatottság állapotai érdekeltek”[24]

Az ózdi cigányságot sújtó szörnyűségek már korán érzékelhetőek voltak, hiszen először a képzetlen munkaerőt küldték el, s ők nem rendelkeztek azzal a kapcsolatrendszerrel, amely más nem cigány családoknak valamiféle védelmet jelentett. „Éppen ezért volt számomra világos már a kezdet kezdetén, hogy velük, általuk mi mindent lehet és kell megmutatni.” A film középpontjába a rendező egy várható konfliktust állít tehát, amely aztán, mint valóság, bekövetkezik. Ez esetben 1992-ig kellett várni. Aztán a rendező kisétált a meddőhöz, amelyből a cigányok puszta kézzel kezdték kitermelni a fémet.[25]

Ekkorra semmilyen más megélhetésük nem volt. A rendező éppen akkor fordult a meddőhöz, amikor beindult a cigányok kiűzése a városból. A régóta tartó szégyenletes események betetőztek.

A pohár azonban úgy tűnik, nem csordult túl.

Almási Tamás- érthető módon- meg volt győződve arról, ha a filmet bemutatják, folyók lépnek ki medrükből ennyi disznóság láttán. De semmi sem történt. Csak mások is átvették a módszert, amely egyfajta mintává vált, őt pedig kitiltották Ózdról.[26]

A filmet két fő részre tagolnám, az első a meddőhányó köré szerveződik, a második a kilakoltatás aktusát mutatja be. A hangsúlyt azonban mindenképp a „hogyan teszi mindezt” kérdésre helyezném. A dokumentumfilm ugyanis vallottan játékfilmes eszközökkel dolgozik, figurákkal, sztorival, dramaturgiával, erős hangulatkeltő eszközökkel, nincsenek viszont narratív részek, de mit is kellene megmagyarázni, amikor látjuk a képeket, halljuk a szereplőket.

Roncsokkal és omladékokkal indul a film, a közeli képek kitágulnak, átfogó képet mutatva az ózdi maradványokról, a pusztulásról magáról. Aztán egy autó belsejéből követjük a tájat, a szeméthegyeket, a gyár csontvázát. Szürke és sivár minden. A sofőr a lopásokról beszél, a kert kibontásáról. És máris előttünk áll egy „elkövető” katonai kísérettel az oldalán. A helyzet abszurditását mutatják a felhangzó kérdések is. Visszadobálja-e a vasat, amit úgyis ellop más, vagy ha már kiszedte, elvigye-e. Adatait felveszik. Nyolc gyerek, ezt is fel kellene írni. A rend őrei feltűnően fixírozzák cipőjük orrát lesütött szemeikkel. A „ne lopj” parancsolatnak lehet-e érvénye, ha a másik oldalon nyolc gyerek éhsége áll? A vasat visszadobálja. „Köszönöm szépen.” – mondja. A hatóságnak pedig, mint megtudjuk ez a dolga…

Pár képkockával később már nem veszik el a kibányászott fémet. „Ha már a szemétből kiszedte...” Mert erről van szó. Szeméthegyek gyomrából termelik ki az anyagot, csákánnyal, kézzel. Kemény fizikai munkával. Nő és férfi küszködik a képeken, a kamera követi őket útjukon, vállukon cipelik a tömböket. Eladni viszik, kilónként három forintért a helyi vállalkozónak. Küzdelem a mérleggel, fölényes tanácsok pattognak. Majd a vállon veregetés: „Most már van kenyérrevaló, igaz?”

A Meddő következő, zenével kísért képein család munkálkodik, terhével a vízben egyensúlyoz valaki. Ketten zsákkal küzdenek, néha a kamerába pillantanak. Eljátsszák a mindennapokat. Az alak fémmel a hátán távolodik, Dés László zenéje kíséri. Az első egység itt megszakad, de nincs idő fellélegezni, erőt gyűjteni a következő képekre.

De a kilakoltatásra nem is lehet felkészülni. Arra, hogy ez valóban megtörtént. És nem diktatúrában, hanem egy demokráciában, egy modern Európa felé igyekvő államban. Ahol a megoldást erre a helyzetre a családok utcára száműzésében látják.

Omladozó házakat pásztáz a kamera, egyre nagyobb látási mező nyílik, a lakatlannak felsejlő ház udvarán mégis van élet, gyerekek játszanak. Majd egy házaspár vall sorsáról. Költözniük kell. A polgármesteri hivatal együtt érző levele nem kínál megoldást, mint ahogy később a kilakoltató főelőadónő képmutató szavai sem. A meddőből élnek ők is, lakásra esélyük sincs, arra annál inkább, hogy gyerekeiket elvegyék.

Gyülekeznek is a rendőrautók, egyenruhások csoportosulnak, kutyáikkal oldalukon, s kezdődhet a kilakoltatás annak rendje és módja szerint. Itt már semmi sem „megrendezett”, a kamera a folyosókon, az emberek közt lavíroz, „kihallgatva” a beszélgetéseket, a természetes zajokat. Követi az embereket, a már megismert párhoz is bejutunk. Abszurditásban itt sincs hiány, a hivatalnok szavai irreálisak. Oldják meg péntekig a helyzetet, holott jól tudja, hogy erre esélyük sincs. Miközben beszél, arca elhomályosul, s a háttérben a kilakoltatásra váró asszony kétségbeesett pillantása élesedik ki. A hivatalnok pedig kioktat, paragrafusokban beszél. Érvei mit sem érnek, hiszen látjuk a kilátástalanságot.

Ezek az emberek egész egyszerűen nem kellenek senkinek. Se Ózdnak, se a környező falunak, ahova a család is költözik. Pár nap múlva egyszerűen eltűnnek. Sorsukról mit sem tudunk.

A polgármesterek is kifejtik véleményüket. Bár ne tennék. Ózd első embere szerint: „Ha emberileg nézem, ma Magyarországon a korszakváltás után furcsa, hogy emberekkel ilyet kell véghezvinni. De éveken át nem tudtak beilleszkedni, el kell kezdeni, és a törvénynek érvényt szerezni.” Nagyon árulkodó a falusi polgármester oszlop mögé rejtőző, s onnan nyilatkozó képe is…

Ózd polgármestere elmondja a megoldást. Mindent elvinni, ajtót, ablakot leszerelni, a lakásokat lakhatatlanná tenni.

A törvénynek érvényt szerezni.

„Nem variálunk, szépen kitesszük őket!” „Vissza az eredeti helyükre.” Házba benyomulni, kilakoltatni, közben haverkodni a pakoló gyerekkel. „Ügyes vagy. Te is rakodómunkás leszel, igaz?” Nagy irgalmában agyontapos még egy bogarat is. Mindennél többet mond el ez a mozdulat.

Családokat raknak az utcára, hogy rend legyen a városban, amelyben minden második ember munkanélküli, ahol darabonként lopják el az egykori vasgyárat. Ahol puszta kézzel kaparják ki a fémet. Ahol a puszta életben maradásért küzdenek, és lopnak.

Ez a film érzelmekkel és indulatokkal teli, érzelmeket és indulatokat vált ki. Nem tudok felocsúdni, hogy ez megtörténhetett, és hogy ez megtörténhet.

 „Az út vége”

 Almási Tamás filmjében két házaspár párhuzamos megélhetési küzdelmének lehetünk tanúi. Ica és Tibi szakítva az addigi életformával Székesfehérvárra költözik, gyerekeiket a nagyszülőkre hagyva, egy jobb élet reményében. Barátaik, Magdi és Miki nem képesek megtenni ugyanezt, számukra a család az első, maradnak falun, s ott próbálnak élni a szűkre szabott lehetőségekkel. Az elmaradott és a fejlett országrész közti különbségek, s a falusi létből való kitörés lehetetlensége rajzolódik ki tisztán és egyszerűen. Cserkeszőlőről indulnak, nehéz fizikai munkákból él a család, fóliában paradicsomot termelnek, Ica hagymát pucol, nem csoda hát, ha boldogok, amikor Székesfehérváron steril körülmények közt, tiszta munkahelyen dolgozhatnak. Jól keresnek, a vállalat fizeti az albérletet, egy idő után a gyerekek is odaköltöznek, mégsem sikerül maradniuk. Kunszentmártonon kötnek ki végül, úgy élnek szinte, mint azelőtt. Ica szerint „be kell szüntetni a vándorlást, sok volt ez az egy év”. Itt tehát az út vége. „Jó ez így…”- mondja Ica fanyarul.

A tanyasi életmódhoz képest magas városi fizetés sem elég, hogy a család megkapaszkodjon, és lakáshoz jusson Fehérváron, így végül útjuk ismét falura vezet. A másik család végig ott próbálkozik mindennel, amivel csak lehet. Párhuzamosan láthatjuk a kétfajta utat, s nehéz lenne eldönteni, melyik az előnyösebb. Merthogy eredményre sajnos egyik sem vezet. Magdiék hihetetlen életörömmel és optimizmussal néznek a jövő elé, Miki arcáról nem hervad a kétségbeesett mosoly, miközben a szakadék szélén állnak. Talán van úgy, hogy csak azért nevetünk, mert szégyellünk sírni…

A film világos koncepciót követ, a rendező az ország kettészakadását kívánta megfogalmazni, s ehhez találta meg a két pár történetét.[27]

Megkomponáltságában, a vágásban, az egymásra reflektáló jelenetekben ott rejlik a rendező véleménye az egész helyzetről. Magdi és Miki az egyik képen a vállalkozás elindításának nehézségéről beszél, hogy minden bőrt le akarnak húzni róluk, hogy csak rabszolgákat keresnek itt. A következő képen a hófehér ruhába beöltözött munkások csoportja. Akkor most ki is itt a rabszolga, kérem szépen? A cég, amely Ica szerint „ad egy színvonalat az embernek”, és amelyről mindig a legnagyobb tisztelettel beszél, sőt kirúgásakor meg is siratja, lényegében ugyanúgy kizsákmányolja őket.

A legnagyobb dilemmát mégis a gyerekek jelentik, akiket hátra kell hagyniuk egy időre. Torokszorító képeken búcsúzik egymástól anya és lánya, a kamera tapintatosan hátul marad, az ajtó résében látjuk őket. Feszült beszélgetések, a napok számlálása a találkozásig, közben bevágott képek a gyerekekről. Búcsú a régi iskolától, a kisfiú rajzokat kap társaitól. Miért? „Mert megyünk Székesfehérvárra.” S hogy sajnálja-e? „Kicsit.” A ritka alkalmak egyike, amikor kérdést hallunk a filmben.

A költözéssel aztán valami visszafordíthatatlan kezdődik. „Olyan ez, mint egy kivilágítatlan alagút, aminek nem tudni, hogyan lesz-e vége.” Az arcokon mégis remény és várakozás.

Más élet képei ezek a városban. Játszótér, konyha a tizedik emeleten, a futurisztikus gyár, megy a munka. Aztán egy vágás, s kiderül, amit már előre sejteni lehet. „Új termékeket gyártanak, nincs szükség az emberekre…” A pénz csökkenni fog, a szülőknek már nem éri meg, de a gyerekeknek jó az iskola. „A büszkeségem sem engedi meg, hogy visszamenjünk.”- mondja Ica az egyik percben, majd meglepő módon a következő képsoron csirkecsomagok érkeznek a szalagon, s ő is a szalag mellett dolgozik. Mocskos munka, de Ica szavai szerint nem a világ vége. Nehéz hinni neki. A gyerekeknek jó iskolát találtak Szolnokon. Új házba költöznek, falun.

„Jó ez…”- mondja Ica lehangoltan. Csak néhány képkocka, és közben életük száznyolcvan fokos fordulatot vett.

További sorsukról a film végi feliratok tudósítanak. Egy sajtüzemben dolgoznak a csirkefeldolgozó után, Magdi a helyi tüzépen, Miki alkalmi munkákat kap. A forgatás után 10 hónappal az IBM székesfehérvári gyára bezárt, 3700 ember munkahelye szűnt meg.

Hogy mitől ilyen hatásos ez a lényegében egyszerű történetet elmondó film? Az okokat a szereplők kiválasztásában is kereshetjük, mindkét pár rendkívül szimpatikus, nem lehet nem megszeretni őket. Mesterkéltségnek nyoma sincs. A közeli képeken arcukról, a kicsorduló könnyekről minden leolvasható. Szavakra és kommentárra valóban nincs szükség. Az elmondottak és a képek közti esetleges kontrasztok már a rendező véleményét tükrözik. „ A székesfehérvári gyár- képekben a chaplini Modern idők is benne van. A főszereplő nem veszi észre, hogy kizsákmányolják, és boldog. De ki ne lenne boldog az ő helyében […] De azt egyik szereplő sem említi, hogy a munkához le voltak bilincselve […].”[28]

Viszont a képeken mindez jól látszik. A film népszerűségében fontos szerepe lehet annak is, hogy az élet adta cselekménybonyolítás és a rendezői koncepció együtt hatásos játékfilmes élményt teremt. Száraz tényeknek itt nyoma sincs, mindent áthat az érzelem.[29]

A rendező nem titkolja, játékfilmes dramaturgiával dolgozik. Az út vége forgatása előtt beszélgetéseket szerveztek Székesfehérváron, hogy megtalálják a szereplőket, s a háttérben ott ült Ilona is.[30]

Hogy a film befejezése negatív, vagy pozitív, mindenki maga dönti el. Akár pozitívnak is felfogható lenne, a szereplőknek van lakásuk, munkahelyük, a gyerekek tanulnak, ám valahogy mégis keserű ez a befejezés. Ica láthatóan letört, nem így tervezte. Bebizonyosodik, hogy mennyire nehéz a kitörés az adott élethelyzetből, hogy mekkora szakadékok húzódnak fejlettebb és kevésbé fejlett régiók közt. Hiába a küszködés, marad szinte minden a régiben. Csak közben telik az idő, s a szereplők is valahogy megfásulnak. Szinte észre sem veszi az ember, hogy itt egyes képkockák közt hónapok teltek el. A film végén látható feliratok tovább rontják a képet.

Az előzőekben általam áttekintett témakörök filmjei a vesztesek oldaláról mutatják be a rendszerváltást követő folyamatokat, okokat és okozatokat, s harcot indítanak a kényelmes vélekedés ellen, hogy mindenki maga tehet sanyarú helyzetéről. Ezek a dokumentumfilmek éppen ezt cáfolják minden egyes képkockájukkal, és a mai magyar társadalomban ennek megmutatására véleményem szerint igenis szükség van.

Elementáris hatásuk alól kivonni magunkat lehetetlen, bár írhatnám ezt első személyben is.

Ha eljutunk odáig, hogy megnézzük őket…

 

[1] Bass László, Ferge Zsuzsa, Márton Izabella: Gyorsjelentés a szegényedésről. (2003) p. 6.

[2] Ferge Zsuzsa: Struktúra és egyenlőtlenségek a régi államszocializmusban és az újkapitalizmusban. In: Szociológiai Szemle (2002) pp. 9-33. http://www.mtapti.hu/mszt/20024/ferge.htm

[3] Lengyel László: Nyomorúság. In: Filmvilág (1995) pp. 4-5.

[4] Mihancsik Zsófia: A retusált botrány. In: Filmvilág (1998) pp. 6-10.

[5] Mihancsik Zsófia: A retusált botrány. In: Filmvilág (1998) pp. 6-10.

[6] Albert Fruzsina, Dávid Beáta: Ha elszakad a háló... (2001) p. 105.

[7] Albert Fruzsina, Dávid Beáta: Ha elszakad a háló... (2001) p. 50.

[8] Albert Fruzsina, Dávid Beáta: Ha elszakad a háló…(2001) p. 27.

[9] Albert Fruzsina, Dávid Beáta: Ha elszakad a háló... (2001) p. 22.

[10] Albert Fruzsina, Dávid Beáta: Ha elszakad a háló... (2001) p. 35.

[11] József Attila: Külvárosi éj (1980) p. 311.

[12] József Attila: Tiszta szívvel (1980) p. 185.

[13] Ladányi János- Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. (2004) p. 60.

[14] Ladányi János- Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. (2004) p. 69.

[15] Ladányi János- Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. (2004) p. 83.

[16] Ladányi János- Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. (2004) p. 88.

[17] Ladányi János- Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. (2004) p. 70.

[18] Pócsik Andrea: A romák ábrázolása a rendszerváltás utáni magyar dokumentumfilmekben. In: Metropolis (2004) p. 72.

[19] József Attila: Mondd, mit érlel… (1980) p. 306.

[20] József Attila: Külvárosi éj (1980) p. 309.

[21] Bass L.- Ferge Zs.-Márton I.: Gyorsjelentés a szegényedésről. (2003) p. 45.

[22] Vörös Adél: Emberek az embertelenségben. In: Metropolis (2004) pp. 58- 59.

[23] Mihancsik Zsófia: A retusált botrány. Beszélgetés Almási Tamással, Salamon Andrással és Bognár Szabolccsal. In: Filmvilág (1998) pp. 6- 10.

[24] Mihancsik Zsófia: A retusált botrány. Beszélgetés Almási Tamással, Salamon Andrással és Bognár Szabolccsal. In: Filmvilág (1998) pp. 6- 10.

[25] Mihancsik Zsófia: A retusált botrány. Beszélgetés Almási Tamással, Salamon Andrással és Bognár Szabolccsal. In: Filmvilág (1998) pp. 6- 10.

[26] Mihancsik Zsófia: A retusált botrány. Beszélgetés Almási Tamással, Salamon Andrással és Bognár Szabolccsal. In: Filmvilág (1998) pp. 6- 10.

[27] Boronyák Rita: A történetek maradandóak. (2003) www.filmkultura.hu/2003/articles/profiles/maradando.hu.html. 2005.03.05.

[28] Boronyák Rita: A történetek maradandóak. (2003) www.filmkultura.hu/2003/articles/profiles/maradando.hu.html 2005.03.05.

[29] Játékfilmes dokumentarizmus- Almási Tamás: Az út vége. www.cinematrix.hu/hirveg.php?hir_id=7295 2005.04.11.

[30] Boronyák Rita: A történetek maradandóak. (2003) www.filmkultura.hu/2003/articles/profiles/maradando.hu.html 2005.03.05.

 
¤ lap tetejére