Balogh István
Bűnöcskék és napsugarak


Szombatról vasárnapra aludtak ők ketten egy szobában. Ahogy azt a goj mondaná.

Szabadkán esett meg e különös történet, de nem a Bárányban, amely elit hotelnek számított történetünk idején. Oda szállni egyiküknek pénze nem volt, hiszen a koldulók osztályába tartozott, a másiknak ugyan arany is csörgött a zsebében, de ő meg fukar volt bizonyos helyzetekben; szóval kétágyas szobán osztoztak ők ketten, a mi hőseink, egy franciskánus barát, aki Kalocsáról érkezett a szabadkai rendtársakhoz, eszmét és miegymást cserélni, valamint Kohn Lipót, zentai vas- és bőrkereskedő, aki szülővárosában rasekól volt, hitközségi elnök, tehát mindketten komoly egyházi méltóságok.

Kohn Lipót szabadkai hitsorsosainál töltötte el a szombatnapot, ahogy illett, s ahogy azt az ősi törvények diktálták, de megszabadult napáldoztakor a kötöttségek alól, megölelte vendéglátóit, megköszönt minden kegyességet, s elviharzott, mondván, van még egy esti vonat Zentára.

Hát nem volt még egy esti vonat.

Tudta ezt Kohn Lipót, de szabad akart lenni, maga sem sejtette, miféle béklyókat tépett volna lelkéről, megindult szombaton, áhítattal teli naplemente idején, a goj szerinti szombaton, a szabadkai indóház felé. Madárként röpdösött a piactéri állványok előtt, az új városházát építtették a szabadkai polgárok éppen, s azt sugdosta mindenki mindenféle fülekbe, ez leend Magyarországon az eljövendő évszázadban a legnagyobb és legszebb városháza, szecessziós stílusban készül, valósággal elkülönülő lesz minden eddigi középületektől, csak hiteles magyar motívumok kacskaringózzák díszítéseit, de nem fog ám a parasztbarokkra emlékeztetni egy sem; s ablaka meg annyi lesz, ahány nap van az esztendőben. Sajátos titka, mert máris titka van a készülő épületnek, a legöregebb ablakokra, a torony alá, odavarázsolják a magyar történelem legnagyobb alakjait. A pesti Róth Miksa lesz a nemzeti panteont üvegekre varázsoló, így mondták, nagyon pontos források mondták így. S azt is hozzátették a legjobban értesültek, a helyi bunyevácok kivitelezőnek csakis a pesti Róthot fogadták el. A helyi magyarok olcsóbb megoldást ajánlottak, valami zombori ólomüvegest, de a másik oldal, a nyakasabb, a hívebb, az elkötelezettebb, nem engedhette kontárok kezébe a magyar történelmet.

Az építkezés állványai alkonyatkor, amikor történetünk egyik hőse, Kohn Lipót arra járt, ijesztőek voltak, mintha a traverzek között lidércek gubbasztottak volna, valami meg vijjogott is: e különös élménybe bele is borzongott a zentai rasekól. Be is tért azonnal a Bárány söntésébe, kimértek ott kóser szilvóriumot is akkoriban, kellett is a nedű testnek és léleknek egyaránt. Páncélját megerősítvén Kohn Lipót vas- és bőrkereskedő kilépett az utcára, elbandukolt a vasútállomásig, ezt saját lelke megnyugtatása miatt tette, s meggyőződött arról, hogy Zentára csupán jókor reggel indul az első gőzös, tényleg nincs esti vonat. Ennek tudatában kivirágzott kedve, szíve szorítása megengedett, elfiákerezett hát a Polikárp utcai kisszállóba, az olcsó volt, s ott az élet is mozgalmasra kerekedett mindig, mert az épület alsó felében különös mulatságokat szervezett a férfinépnek Madám Kátó. A portás is megbízható alkat, pontosan ébresztett hajnalok hajnalán. Kohn Lipót fiatalabb korában bele-belekóstolt a Polikárp utcai műintézet leánykáinak barackfenekébe is, de hol van már a tavalyi hó?

- Csak egy kétágyas szobánk maradt - mondta a portás, - de az egyik ágy már ebben is elkelt.

- Elfogadom a fél szobát – bökte ki meggondolatlanul Kohn Lipót, mert csak akkor szembesült a vállalt valósággal, amikor a fiú odavezette a szoba ajtajához, s benyitottak. Odabent éppen egy franciskánus barát térdelt a feszület előtt, esti imáját mormogta. Hálaadást a békés napért. A fiú ügyet sem vetett a szent emberre, bevitte Kohn Lipót poggyászát, nagy robajjal dobta le a rasekól kofferjét a vetetlen ágy előtt, s nyújtotta is a szép kezét a borravalóért. Kohn Lipót zavarba jött a fráter imádkozása miatt, s amiatt, mert hatalmas pörölyével szöget ütött az ördög rasekólunk két dugóhúzó pajesza közé, homloka közepébe, hogyan verhet tanyát egy franciskánus e víg helyen, amelynek fedőneve kisszálló?

Az atya Bajára volt menendő, ott számol majd be a híveknek és a kíváncsiaknak (akik emberevésről is hallani szeretnének) afrikai élményeiről s a hittérítéséről. De elunta magát a klastromban, esti vonat indulását diktálta be, aztán jegyet meg a reggeli járatra vett, mert inni akart, mert inni jó, mondogatta magának. A misebor, amivel a rendházban kínálgatták, torkon gyöngyözőn csurranó volt, gurult is lefelé, örömében táncot járt Ádámka! Ám valahány misebornak nincs is igazi teljessége, mert valahány misebornak azonos hiányossága van, ahogy azt az áldott emlékű zentai Dúlósi Jenő káplán úr egy kegyetlenül hivatalos esperesi kérdésre, amely számonkérés volt inkább, mint érdeklődés, pontosan megfogalmazta. A káplán úr őszentsége szerint az összes megáldott misebornak az a nagy hiányossága, hogy egyetlen egynek sincs kocsmaszaga! (Mulagyiné kocsmájába járogatott borozni és ferblizni ez a szent férfiú, innen eredt tapasztalata, s emiatt esett a felemlegetett esperesi feddés is.) Márpedig az illat, felebarátaim, komoly borbírálati szempont! Valamely illatbéli csempeség meg öreg hiba! Inkognitóban régebben járt már borissza fráterünk is a Polikárp utcai sógoregyletben, de történetünk idején kámzsásan-sarusan jelentkezett a recepción, már nem kísértette őt bugyi csipkéjén átpillantó, vigyorgó ördög, viszont a Polikárp utcai intézet vendéglőjének sajátos hangulata és kiváló bora van, ezt tapasztalta többször is a mi fráterünk, történetünk másik hőse, mert miért ne tapasztalhatta volna?

Belépett hát Kohn Lipót a kisszálló szobájába, ahol egy franciskánus barát térdelt a feszület előtt. Visszahökkent, szólni nem szólt, még a lélegzetét is visszafogta, s meg is rettent, mert a fiú nagy robajjal ledobta poggyászát a vetetlen ágy elé.

- Dicsértessék! - mondotta az ima végén Kohn Lipót, így tanulta nagyanyjától Zentán, goj papoknak is add meg a tiszteletet, kisfiam!

- Mindörökké! - mondotta a franciskánus barát.

A fiú nagy csapódással betette maga mögött az ajtót, ezek ketten meg ottmaradtak.

Néztek, néztek; néztek csak néztek egymásra, bámultak egymás háta mögé, egymás szemébe, osztozunk hát mi ketten e szobán, ez járt a fejükben, de szót sem szóltak addig, míg egy túlbuzgó tücsök nem jelentkezett, cincogtatván, uraim, valamely művésznőnk tiszteletét tehetné-e önöknél?

Ezek ketten, véletlenül összezártak, ötvenen fölüliek, együtt bizonygatták a kedves pincér-kerítőnek, nem kell a hölgyvendég, s csak eztán pillantottak igazán egymásra. Találkozott tiszta tekintetük, mintha akkor bizonyosodtak volna meg ellenkezésük igazáról, tényleg nem kell semmilyen művésznő, merthogy minek is, mit is kezdenének vele, túl vannak már ők az ilyesmin. De mintha elszégyellték volna magukat, előbb csak pislogtak a másiknak szemébe, aztán meg elfordultak egymástól, hajaj, sóhajtotta Kohn Lipót, hajaj, visszhangozta a fráter, mint a tihanyi híres Echó, amelyet megénekelt legcsodálatosabb csavargó poétánk.

- Főtisztelendő úr is? – érdeklődött Kohn Lipót.

- Uraságod is? – kérdezte vissza a fráter.

- Ó, én csak erre jártam, véletlenül – hunyorgott Kohn Lipót.

- Ó, én is csak erre jártam! – bólintott kegyesen a fráter. – Véletlenül. Hogyan másként?

- Akkor mi most együtt töltjük az éjszakát? – kérdé Kohn Lipót.

- Töltsük együtt az éjszakát! – mondá a ferences atya.

A vas- és bőrkereskedő gyakorlatias alkat volt, a vendéglőben asztalt rendelt két személy számára, vacsorát hozatott, kínálta becsülettel a frátert, aki falatozott is, meg ivott is, sőt maga is asztalra teremtetett gyönyörű rizling borocskát, homoki rajnait. Hallgatták az andalító cigányzenét, néha bele-bele is dúdoltak a füstös levegőbe. Idő múlásával pillantásaik laposabbakká váltak. Rendben visszavonultak hát a szobájukba, de mint mondtam, Kohn Lipót gyakorlatias jellem volt, a könnyű álom érdekében kóser borocskával, Noé igaz csodájával lepte meg hálótársát, a ferences atyát és önmagát, amely szőlőléhez valamely színésznék is társulni akartak, a legvénebb Latabár ottfelejtett társulatából, de hőseink vállvetve visszaszorították az ördög nemtelen támadását. Éjfél közeledtével, Kohn Lipót kóser szilvapálinkát kért, Szent János poharát. A pompás nedűt fogyasztás előtt még az útra kelők védszentje nevében meg is áldotta a ferences atya. Jól esett hát mindkettőjüknek a korty szilvórium, Krisztus legtisztább könnye, valóságos gyémántcsöpp, s ekkora gyönyörűségtől zsongott és vibrált a szívük-lelkük. Rasekólunk nagy hangon azt kérdezte a hangedlistől, arkangyal áll-e őrt karddal a bejárati ajtó előtt, be ne jöhessen a gonosz? A hajlongó szobapincér erre lekapta bal karjáról a hangedliszalvétát, meglebegtette a vas- és bőrkereskedő orra előtt, és kedves szóval imígyen válaszolt:

- Az arkangyalok elszálltak már, nagyságos uram, pihenni vágytak, ami természetes, viszont angyalkáink bejöhetnének egy pillanatra, jó éjszakát kívánni. Nem érhetné ezért egyetlen rossz hang senki háza elejét!

A derék vendéglátó be sem fejezhette kerítő monológját, lipék röppentek a halovány lámpaüveg köré, talán a szárnyuk is megperzselődött röptükben, ám azok ketten, a franciskánus meg a rasekól, egymásra mosolyogtak, szó sem esett többé semmiről, mert minek is ide a szó, mire a beszéd, édes Istenem?

Azután, bizonyos ifjúságot idéző mézédes percecskék lepergése után, kilibbentek lámpavilág mellől a pillangók, röpülni tudtak a besték, mégiscsak épségben hagyta őket a lobbanó lámpaláng, vagy nem is foghatta őket semmi tűz sem, edzettek voltak már, nem féltek ők máglyahaláltól, s mivel lusták és hanyagok a szolgálók, kormosak és légyszarosak voltak a cilinderek, így az Úristen nem láthatott minden kisszálló béli eseményt tisztán, dehát néha ő is hunyorít, néha meg mosolyog is teremtményei esendőségén.

Férfias kalandjuk után lehunyták ernyedt pilláikat, és komoly horkolásba kezdtek a két urak a Polikárp utcában, ám Kohn Lipót előbb kelt ki ágyából, mert indóházban hamarább volt jelenése. Ébredéskor, hajnali hasadás előtt, nem gyújtott világot, dehogy zavarta volna meg a kegyes franciskánus barát gyönyörűséges fűrészelését, tapogatott csak, s úgy kerítette hevenyészve nyakába gúnyáját, fölé meg a kaftánját, s futólépésben nyargalt az állomásra.

Ott aztán rávirradt a reggel, Isten szent világossága. S akkor vette észre, hogy a saját köpönyege helyett a franciskánus barát csuháját húzta magára. Fájdalmasan és ijedten kiáltott föl:

- Most én utazom Zentára, vagy a franciskánus barát?

Fújt, sziszegett a gőzmozdony. A kalauz meg a szerelvény mellett kiáltozott, beszállás Zenta, Nagykikinda, Zsombolya, Temesvár felé! Kohn Lipót meglódult, de még az első vágány előtt visszafogta magát:

- Várni! Megvárni a barátot! Ez az erény, nem a sietség!

A zentai vicinális kicsattogott az állomásról, Kohn Lipót meg a restibe lépett. Míg a pincér hangedlijével az asztal lapját csapkodta előtte, hirtelen tudatába hasított, hogyan is fejeződött be a tegnapi vidám éjszaka? Szőkécske masamód arc derengett ködökön által.

- Bejöttek volna hozzánk valami lányok? – dünnyögte, de a kihozott szilvórium megcsiklandozta nyeldeklőjét, mordult egyet, majd szelíden elmosolyodott a vas- és bőrkereskedő, a zentaiak kedves rasekólja.

Kisvártatva a franciskánus barát is megjelent, lekéste ő is az első bajai vonatot, mert sokáig térdepelt, meakulpázott a feszület előtt, amely most ott lapult poggyászában, gyűrött, szennyes alsóneműi között. Furcsa képet nyújtott a szent ember a fekete, zsidós kaftánban. Beléptekor azonnal észrevette Kohn Lipótot, arca mosolyra nyílt:

- Tudtam, hogy megvársz, kedves barátom! – nyújtotta kezét a hitközségi elnök felé.

Kohn Lipót felállt recsegő székéről, a franciskánus elé lépett, mély meghajlással tisztelte meg az atyát, ahogy illik, aztán karja ölelésre nyílott. Kedélyesen lapogatták meg egymás vállát, s a rasekól hellyel kínálta társát. Pillanat sem kellett, a szilvórium ott volt előttük, kellemesen hatott, pedig Kohn Lipótnak apró kételye támadt, talán nem is kóser a fölkínált nedű.

- Templomba kellett volna mennem. Gyónnom kellett volna! – koppantotta üres poharát a fráter a resti asztalának lapjára. – Nem mertem visszamenni a rendtársakhoz. Mit szólnának rólam, ha most megjelennék köztük?

- Hamarosan indul a másik bajai – vigasztalta társát Kohn Lipót. – Baján elmehetsz az esti ájtatosságra. A többi nem érdekes.

- Így teszek. Baján elmegyek esti ájtatosságra.

A derék pincér, valóságos pszichológ, kéretlenül hozott két kispohár pálinkát.

- Uraim – hajolt meg hőseink előtt – szeretném megkínálni önöket vendéglőnk specialitásával: palicsi barackpálinkánkkal. Kedves egészségükre!

Hőseinket meglepte e különös vendéglátás, rámosolyogtak a fehérkabátosra, aztán szinte egyszerre nyúltak a metszett, csöpp poharakért. Orrukhoz emelték, belélegezték ambrózia primer meghatározóját, s mindkettőjük képzeletében valami leányköd tűnt föl, verbéna, nem!, inkább jázminos arc, birsillatú keblek, hullámzó has, miként a sima víztükör játszadozik szellőcske lábnyomán, s a köldököcske le-föl hintázgatott, mosolygó libikóka-lélekvesztő, a bársony combok melege még mindig bizsergett a jobbtenyér kellős közepén, s közbül az élet zengő forrása, bódító virágos kertje! Ó, a legnagyobb titkok lihegő barlangocskája! A legpompásabb virágnyílás, minden jóknak buggyanása, minden bajoknak orvossága!

Egyszerre nyeltek jó nagyot a mi hőseink.

- Vétkeztem! – mondá a franciskánus barát olyan hangon, mint a vértanúk szólhattak annakidején, borzalmas vértanúságuk beteljesülése előtt egyetlen perccel.

- Vétkeztünk volna? – nyílt kerekre a rasekól gesztenyeszeme.

- Azt hiszem, halálos bűnt követtünk el, a bujaság és paráznaság ronda bűnét – gyónt a fráter egy új barackpálinkának.

- Azt hiszed? – kérdé Kohn Lipót, acél hangját üllőn élesítette a zentai Dancsó kovács, aki minden patkolás után a bögrecsárdában magába öntötte megfelelő szíverősítőjét, mert különben berezgett volna a keze, s a patkószög mellé vágott volna, az meg fájdalmat okozhatott volna a derék ménnek. Emiatt a nagy tudású, nagyfejű mester a kísértetek órájában rendre valamely árok mélyén ébredt ős kábulatából.

- Azt hiszem! – zengett a fráter kőszikla hangja, de gyorsan mállani kezdett a gránit. – Nem is... Nem tudom bizonyosan. Valami rémlik. Mintha valami lányok bejöttek volna hozzánk, a mi közös szobánkba.

- Valami nekem is rémlik – bizonytalankodott a rasekól. – Valamely lányok képe előttem is feldereng.

- Bocsásd meg az én vétkemet, Uram! Mea culpa, mea maxima culpa! – csapta öklével mellbe magát a fráter, csak úgy döngött, és szégyenében tenyere mögé rejtezett.

A kedves pincér most egy bontatlan üveget hozott az asztalhoz, s a két úr orra alá dugta:

- Kóser körtepálinka, uraim, Királyhalom fölséges gyöngye!

- Kóstolót! – parancsolta királyi hangon a rasekól.

Sokáig forgatták nyelvükkel fogaik között a vilmoskörte levét hőseink, ízlelgették és emlékezni próbáltak, de minden emlék felett a pompás szesz dominált.

- Az Úristen szeret minket – mondta a második körte után a rasekól, hiszen ennyi pálinka már valóságos filozófussá tesz minden embert, s pontosan érzi is, érti is a létezés lényegét és fennkölt törvényszerűségeit. A következő pohárka után már meg is tudta fogalmazni az emberi lélek, a gyarló isteni teremtmény, és az egyetemes Spiritus Sanctus közötti kapcsolatot. Értelmezett tisztán, pontosan, mint a Talmud bölcsei.

- Ha azok a lányok bejöttek hozzánk, mert talán ilyesmi is megeshetett, hisz vidámak voltunk, cimborák lettünk, főtisztelendő uram, és ha a szobánkban véletlenül megesett is valami, akkor az csak erényünk lehet, csak a javunkra írható. És minden, ami megtörtént, csak az Úristen segedelmével történhetett meg. Ha sikerült is elkövetnünk valami bujaságnak és paráznaságnak tetsző cselekedetet, az csak morzsányi bűnöcske lehet az Úristen színe előtt, kedves bárányfelhő. De ő nagy jóságában máris megbocsátott minékünk, mert fátyolt borított lyukacsos emlékezetünkre. Vagy ködösségünk nem az Úristen tudtával gomolyog? Szeret minket az Úristen, főtisztelendő úr!

- Ámen! – zengé a franciskánus nagyharang.

Odakint kalauzok versenyeztek.

- Vonat indul Bácsalmás, Baja felé!

- Zenta, Nagykikinda, Zsombolya, Temesvár!

A cimborák felálltak, a resti asztalát szeretettel simították, s mindketten saját ruházatukért nyúltak.

Amint hőseink magukra öltötték önmeghatározó fölsőruhájukat, az atya a kámzsát, a rasekól a kaftánt, s nem törődve a resti közönségével, búcsúzóul megölelték és megcsókolták egymást, mert ez bizonyos homályos kalandok után így dukál, éppen akkor lépett be a széles képpel mosolygó nap, Isten melegsége, a resti poros, légyszaros ablakán. Az égi király csak hőseinket világolta meg, s ők ketten, mint a főszereplők egy sikeres játék végén, a legjobban megkomponált fináléban, rivaldafényben álltak. Éltető melegünk és életünk forrása aranyba foglalta hőseinket, előbb a fráter arcát simította, aztán megcirógatta másik hősünk szakállas, pajeszes pofácskáját, így mondott békés jó napot nékik, mert bizony azt ők meg is érdemelték. S Teremtőnk kegyelmével az ő szerető, védelmező tenyeréből indulhattak további kalandjaik felé.

 
¤ lap tetejére