Lukács László
Húsvéti tojásjátékok

A húsvéti tojásokkal kapcsolatos játékok Közép-Európa minden népénél előfordultak. A magyarországi középkori latinságban dies concussionis ovorum (a tojások összeütésének napja) a húsvét utáni fehérvasárnapra következő hétfő elnevezése, amit már 1380-ból ismerünk (E. Hoffmann-Krayer - H. Bächtold-Stäubli 1929/30. 622-625; Spamer é.n. 67-68, Beitl é.n. 268-269, Gugitz 1955, 39-40, Fehrle 1955, 126-127, Veit – Lenhart 1956, 154, Moser 1985, 186-190, Bálint 1973, 304). Számos középkori eredetű szokást, így a piros tojások összeütésével, a csokkantással megpecsételt mátkaváltást, vésároskodást is, a moldvai csángómagyarok napjainkig megőrizték. A moldvai magyaroknál mátkaváltó vasárnap a fehérvasárnap neve (Nyisztor 1994, 168). Gajcsána moldvai magyar faluban ezen a napon a fiatalok vésároskodnak, összevésároskodnak. A román eredetű szó unokatestvérré válást jelent. Két lány vagy két legény két piros tojást fog, közben ezt mondják egymásnak: "Vére, vére, hótig vére, hótunk után testvér.” Azután összeütik a tojásokat, csokkantanak. Az összetört piros tojást közösen megeszik. Ezután unokatestvérnek tekintik egymást (Hegedűs 1952, 259-260).
Moldvai kutatóutam során, 1994-ben a Bákó megyei Pusztinán adatközlőm, Bartos Margit (szül. 1941) beszélt a húsvéti csokkantásról és a fehérvasárnapi mátkálásról: "Húsvét ünnepi napja reggelén a mise után mind egy szálig leültek az asztalhoz, hogy egyenek. Az édesanya letette a tányért, és azt mondta, na egyetek, most vessetek keresztet, s csokkantsunk Jézus nevibe, s mindenki egyék meg egy tojást. Összeütötték egymással a tojást az összes családtag, utána besózták és megették. Fehérvasárnap is tojást festettek, s aki úgy akart, hogy mátkát váltson, barátnője legyen, akkor ők adtak egymásnak tojást. Ilonka ideadja nekem, s én odaadom az enyémet Ilonkának. Ajándékozták egymásnak. Csak a leányok csinálták, mátkát váltottak. Mátkának szólították egymást." A Temes, Torontál és Krassó-Szörény vármegyei bolgárok húsvéti tojásütéséről ezt írta Szőke Endre a fehértemplomi főgimnázium 1890. évi értesítőjében: "Dívik a tojásütés is a locsolás és korbácsolás helyett: a fiatalok t.i. tojást adnak egymásnak és azt összecsapdossák; az összetört tojás azé, a ki azt összetörte. Ha a leány vonzalommal viseltetik a legény iránt, akkor azon van, hogy az ő kezében levő tojás zúzódjék össze: ez a vonzalom elárulása, mit a legény megért; de mindketten mély titokban tartják az egymás iránti érdeklődést." (1890, 20). A szabadkai bunyevácok húsvéti szokásairól olvashatjuk Iványi István városmonográfiájában: „Húsvétkor semmi különös szokás nincsen e népnél; a piros tojás és evvel kocintás, valamint az öntözés csak úgy divatozik mint a magyaroknál.” (1892, II, 602.)
Bod Péter, magyarigeni református prédikátor, a XVIII. századi haladó erdélyi művelődés egyik legkiválóbb képviselője a keresztények között előforduló ünnepekről szóló, Szent Heortokrátes című, 1757-ben megjelent művében olvashatjuk, hogy húsvétkor "a' gyermekek sok Tojásokat koldulnak egybe 's azokkal mulatják magokat." (1757, 76.)
A tojásjátékokra: a tojások versenyszerű összeütésére, dobására, gurítására, ércpénzzel való dobálására Dunántúlon is húsvéthétfőn a locsolás vagy a korbácsolás után került sor. Húsvéthétfő reggelén a locsolással, korbácsolással, a fiúk a lányos házaknál összegyűjtötték a játékokhoz szükséges piros tojást és a pénzt.
A burgenlandi magyarok a húsvéthétfői tojásütést még az 1960-as években is gyakorolták. Szombathelyhez közel, a csajtai majorban a mise után két fiú játszotta. Az egyik a tenyerében tartott vagy a földre tett egy piros tojást, amibe a másiknak egy pénzdarabot kellett belevágni. Ha a pénz első dobásra élével beleállt, akkor a dobó elnyerte a tojást (Gaál 1985, 53). A mosontétényi németeknél még az 1970-es évek elején is kedveltek voltak a húsvéti tojásjátékok: az Oaschupfn, amit még lányok is játszottak, a tojásokat egy lejtőn gurították le, a Scheggerln, amelynél a fiúk ércpénzt vágtak a tojásba (Petrei 1976, 233). Csepregről (Sopron m.) a második világháború idején megjelent munkájában Rajczy Mária Mechtilda adott hírt a szokásról: „…a gyerekek minden húsvét napján még ma is kimennek a rétre a pirostojásba kétkrajcárost dobálni; akinek krajcárja belefúródik a tojásba, elnyeri a többiek tojásait.” (1943, 42-43.)
A Celldömölkhöz tartozó Alsóságon a fiúk a pénzdarabbal való tojásbavágást, a lányok a tojásdobálást játszották húsvéthétfőn. A réten két lány megegyezés szerinti távolságban szemben állt egymással. Számolásra, háromra a két dobónak el kellett dobni a tojást, de úgy, hogy a másik legfeljebb egyet lépve, elkaphassa. Arra is ügyelni kellett, hogy a két repülő tojás a levegőben össze ne ütközzön. Aki nem tudta elkapni a másik tojását, az vámot fizetett. Ez lehetett cukorka vagy egy másik festett tojás. Öt fordulóig játszották (Zongor 1979, 27). Lórántfy János, a Székesfehérváron működő Vasi Baráti Kör elnöke Vas megyei népszokások című munkájában szülőfalujából, Kissomlyóról, az 1930-as évekből írta le a húsvéti tojásjátékokat: „A gyermekek, főleg a kislányok kedvenc játéka volt a tojásgurítás a kisebbeknél, illetve a tojás dobálása, elkapása az ügyesebbeknél. Nálunk a Szentegyház dombon játszottak így a gyermekek, a selymes fű és homokos talaj előnye miatt. Amikor játék közben „baleset” történt, az eddigi játékszert jóízűen elfogyasztották. A fiúk játéka lényegesen különbözött a lányokétól… A tojás vágást, vágatást űzték. A kisebb fiúknál volt a piros tojás, a nagyobbak, szinte már legénykék a vágók, akik néha a zsebükben megzörgették a pénz érméket, ezzel is nyomatékot adva tehetősségüknek. Megkezdődhetett az alku, hány kakaslépésről engedsz vágni, ötről? Nem, neked hatról, mert hosszú kezed van. Jó, legyen hat. Ezután a vágató letette a tojást a talajra, és elkezdett lépegetni a vágó felé, cipőjét egymáshoz érintve és számolt: egy, kettő, három, négy, öt és hat, majd itt egy vonalat húzott, a tojás irányára merőlegesen. A vonal mögé állt a vágó, terpesztett lábakkal előrehajolva a tojás felé, és az érmével igyekezett a tojást eltalálni. Amennyiben nem találta el a tojást, a pénz a vágatóé lett, ha érintette a tojást, mondták „cseszta”, azzal az érmével még egyszer vághatott. Valahányadik esetre csak eltalálta, beleállt a pénz a tojásba, ekkor övé lett a tojás. A pénz pedig kié? Ha egy-két vágás után eltalálta, akkor a vágatóé lett a pénz, míg többszöri próbálkozás után a pénz a vágót illette a tojással együtt. A tojást jóízűen elfogyasztották.” (Lórántfy 2004, 20-21.) Vas megye népművészeti monográfiájában Horváth Sándor ismertette a húsvéti tojásjátékokat (tojásdobálás, tojásba vágás, tojásösszeütés, tojásgurítás) Perenyéről és Csákánydoroszlóról (1996, 127). Zalában az ifjúság húsvéti vagy fehérvasárnapi tojáscserével történő komálásával egy időben a gyerekek hímestojásokat gurítottak. Galambokon a két domb közötti rétet Banyának hívják. Húsvétkor mondták: Gyerünk tojást gurítani a Banyába! (Lévainé 1963, 239).
Veszprém megyéből Vajkai Aurél említette a szokást Herendről, ahol húsvétkor a fiatalok kimentek a mezőre, tojást ütögettek, labdáztak (Vajkai 1987, 187). Lackovits Emőke több községből is részletesen leírta: „A fiatalok már Húsvét vasárnap délután kimentek a szabadba, általában a falu határában lévő rétre játszani. A lányok piros tojást dobáltak labdaként egymásnak, lányok, fiúk tojást gurítottak, s ha összekoccantak a tojások, mindkettő a gurítóé lett, ellenkező esetben pedig azé, aki kitette a színes tojást. Városlődön egy favilla ágai közé gurították mindaddig, amíg el nem tört, s ekkor közösen elfogyasztották. A Somló környékén csak a hibás tojásokkal gurítottak. Többnyire legények játéka volt a kókányolás, azaz tojásvágás. Az egyik tartotta, a másik pedig két ujja közé igyekezett úgy belevágni a tojásba a pénzt, hogy beleálljon. Ilyenkor elnyerte a tojást, ha nem sikerült, akkor a pénz - többnyire krajcár, fillér - a másiké lett. Pulán lányok, legények együtt kókányoltak. A Somló vidékén viszont nem fogták meg a tojást, hanem egyikük a fal tövébe letette, és itt kellett öt lépésről belevágni a pénzt. A meghatározott távolságot be kellett tartani, ha a tojást kézben fogták. A játék egy másik változatában (pl. Padragon, Csékúton) csak összekoccantották a tojásokat, s akié eltört, azét elnyerte a másik.” (Lackovits 2000, 145.)
Vászolyban (Veszprém m.) adatközlőm, Márádi Károly (szül. 1926) emlékezett a tojásgurításra: "Húsvéthétfőn a Dombról, a Fősőkeresztnél gurították a tojást. A kataszteri térkép szerint ez az Akódomb, de nem használják ezt a nevet. Gurigázásnak, gurításnak nevezték. Ami összetört, megették. A levegőbe is feldobták, de versengés egyik esetben sem volt, legfeljebb elismerték az ügyességét annak, aki elkapta a tojást. A szülők közben beszélgettek, találkozási alkalomnak számított. Az 1980-as években még gurították, ma már nem." Vászolyban Vöröstóról települt németek is éltek.
Somogyszobról 1892-ben Trencsény Lajos küldte be a húsvéti tojásjátékok figyelemre méltó leírását a Magyarországi Néprajzi Társaság Ethnographia folyóiratának: "A falu közelében van egy nagy rét, Kerékarasz, mely húsvétkor a délutáni istenitisztelet után csakhamar megélénkül s kezdetét veszi a játék. A leányok himös tojásaikat magasra felhajigálják, nagyokat tapsolnak hozzá s ügyesen elkapják. Más helyen a legények lapdáznak s ugyancsak járja a kifutós, sintéres, várbaállós vagy sugós, némelyek a leányokkal dévajkodnak s el-elkapdossák előlük a felhajított tojást. A gyermekek széltében kókányónak, összeütik tojásaikat, hogy kié erősebb s marad épen. A ravaszabbak fatojással kókányónak s ha a turpisság kitudódik, egy kis birkózással hamar kiegyenlítik a dolgot s az eltört tojásokat közösen elfogyasztják. Szobban reformátusok és katholikusok feles számmal vannak s megosztoznak a Kerékarasz két felében; egyik helyről nem mennek át a másikra, hanem megvan mindenki a maga helyén békességben s nincs rá eset, hogy egymással bárminemű viszályba elegyednének." (1892, 128). Somogyból a büssüi húsvéthétfői tojásjátékok három formáját Várkonyi Imre gyűjtéséből ismerjük: „Ebéd után a fiatalok csapatostul kivonultak a temetőbe (mert ott volt alkalmas gyöp; a réten a füvet összetaposták volna!) vagy más gyöpös területre, és megkezdődött a vidám szórakozás. A tojásdobálás a lányok időtöltése volt. Szembeálltak párosával, és egymásnak dobáltak egy-egy hímes tojást. Amelyik tojás leesett, azt megtisztították és megették. A kókányolás a fiúk szórakozása volt. Az egyik fiú a tojást a hegyesebbik végével fölfelé tartotta a markában, a másik a saját tojásával ráütött. Amelyiké betört, az lett a vesztes. A betört tojást megtisztították és megették. A pénzdobálás is a fiúk játékai közé tartozott. A hímes tojást letették a földre, és egy fiú pénzérmé(ke)t igyekezett a tojáshoz úgy hozzávágni, hogy az beleálljon. Amelyik érmével ez nem sikerült, az a tojás gazdájáé lett. Ha sikerült a pénzt belevágni a tojásba, a tojás lett a szerencsés dobó jutalma.” (Várkonyi 1982, 77.) Bősze Gábor a Koppány völgyéből említette a fiúk pénzérmével való tojásdobálását (Bősze 2004, 7). Szennán a nagylányok húsvét délutánján a tűzoltószertár előtt karikába álltak és totáztak: a tojást egymásnak dobálták, közben a fiúk igyekeztek azt megszerezni (Mester 1993, 37). Somogyban tojásgurítás is volt a húsvéti játszón. Bonnyán a Csúcsos-dombról, Kilitiben a Csőrioldali hegyről, Magyaregresen a Sikálló-dombról, a véseiek a Külső-réten gurították a tojást (Király 1995, 50). Fekete István (1900-1970) író somogyi szülőfalujából, Gölléből írta le a húsvéti tojásjátékokat: a kókányolást, a likbavágást és a görgőzést. A likbavágásnál a tojástulajdonos markába szorítva a tojást, akkora kör alakú nyílást hagyott csak, amelybe egy krajcárost élével belevághatott egy másik legény. A görgőzést így mutatta be Fekete István: „A játékosok egy-egy tojást tesznek a földre, egy vonalba egymástól jó arasz távolságra, és négy lépésről gördítenek valami nagyobb régi pénzt (kivet az eke néha ilyeneket) a tojások elé. A gördítés alapja egy deszkalap, amelyen a pénz irányt és lendületet kap, s aki eltalál egy tojást, az az övé.” (Fekete 1989, 83-84). Gönczi Ferenc összegzése szerint a somogyi gyermekek a húsvéti tojásfogadásnál egymástól 8-10 lépésre állva dobálják egymás felé a hímes tojásokat: „Mind a ketten egyszerre dobnak, vigyázva arra, hogy a tojások egymást kikerüljék. Amelyik a feléje dobott tojást nem kapja el, elejti az első esetnél egy lábra áll, a másodiknál térdre, azután mind a két térdére térdepel, negyedik esetben hasra fekszik, azután hátra fordul, s ugyanazt teszi sorrendben a tojás kapásánál követett hibáknál, mint az előbbinél; végre bal-, azután jobb kézzel kapnak a tojás után.” E játéknál tojást nem nyernek. Dél-Somogy egyes községeiben, így Pátán, négyen is összeállnak, és keresztben dobálják egymásnak a tojásokat egyszerre. Ezt csingározásnak nevezik (Gönczi 1937, 253-254).
Budán a Gellért-hegyen, a Citadella környékén az 1850-es években minden húsvéthétfőn búcsút, népünnepélyt rendeztek, ahol narancs- és tojáshajítást is játszottak. (Hunfalvy 1859, 117). Lauka Gusztáv Rövid rajza a svábok családéletének és szokásainak című cikkében 1854-ből olvashatjuk: „Otthonosak náluk a következő népszokások: A tojáshajigálás húsvét másodnapján…” (Lauka 1854, 135.) A Buda környéki német községekben a két világháború közötti időszakban még játszották a Titschn-t, a tojásokat csúcsaikkal egymáshoz ütötték. Piliscsabán, Pilisvörösváron, Törökbálinton az Aarlaufmleusn-nal vagy az Aarruln-nal szórakoztak a fiúk: ferdén álló deszkáról gurították le a tojásokat (Bonomi 1933, 77).
Martonvásáron (Fejér m.) a két világháború közötti időszakban húsvéthétfő délutánján a fiúk még kétféle tojásjátékot is játszottak. A sejberolás (tojásgurítás) a 6-10 éves gyerekek játéka volt. Hat-tíz fiú játszotta. Egy szál deszkát kövekkel támasztottak fel vagy az utcán az árokpartra fektették. A lejtős deszkán egymás után gurították le a piros tojásokat. Ha valamelyiknek sikerült eltalálni a másik legurított tojását, akkor az eltalált tojást elnyerte. Ércpénzzel dobáltak a tojásokra a nagyobb, 10-12 éves fiúk. Egy fal mellé egy-egy piros tojást tettek le a játékban résztvevők. A faltól mintegy 2 méter távolságban vonalat húztak. Erről a vonalról réz kétfilléressel egymás után dobáltak a tojásokra. A pénznek élével keltett beleállnia a főtt tojásba. Akinek ez nem sikerült, annak a pénze a földön maradt. Aki eltalálta a tojást, azé lett az eltalált tojás és a földön lévő összes pénz is. Ha a fal mellől elfogytak a tojások, akkor újra tettek le egyet-egyet.
Ma is él a tojásgurítás és a tojásba dobálás szokása a mezőföldi Lajoskomáromban, ahol a tojásjátékokat 1985 húsvétján tanulmányoztam. Húsvéthétfő délutánján a gyerekek szüleikkel, nagyszüleikkel együtt kimennek a temető mellé, a régi vásártér lejtős, füves oldalához. A gyerekek - fiúk és lányok is, kettőtől tizennégy éves korig - kis kosárban 8-10 piros tojást hoznak magukkal. Egymás után gurítják le a tojásokat a füves lejtőn. Az a cél, hogy a tojás minél messzebb guruljon, és ne törjön el. Az épen maradt tojást újra guríthatják. Az eltörött tojások közül az elsőket a gyerekek megeszik, a szülők sót is hoznak magukkal, besózzák. A később összetört tojásokat a szülők, nagyszülők összeszedik, és a kosárkában hazaviszik a kiscsibéknek. A tojásba dobálással az 1960-as évekig a 10-12 év körüli fiúk nyerészkedtek. Egy fiú letett a földre egy piros tojást. Aki dobni akart rá, az fizetett a tojás tulajdonosának 10 vagy 20 fillért. A tojástól 8-10 lábfej távolságra vonalat húztak. Erről a vonalról lehetett dobni a tojásra réz húszfilléressel vagy telefonérmével, esetleg kétforintossal. Aki a súlyosabb és nagyobb kétforintossal dobott, annak vagy többet kellett fizetni egy dobásért vagy messzebbről dobott. Ha nyolc lábfej távolságról dobtak, akkor nem volt szabad előrehajolni, ha tízről, akkor előrehajolhattak. A pénznek itt is élével kellett a főtt tojásba beleállnia. Akinek ez első dobásra sikerült, azé lett a tojás. Ha nem állt bele, akkor újra fizetett, ismét dobhatott. A tojásba dobálást ma is gyakorolják: réz kétforintossal dobál minden fiú a saját piros tojásába, a cél csupán az ügyesség bemutatása a többi gyerek, a szülők, nagyszülők előtt.
Él a húsvéthétfői tojásgurítás szokása Bakonykútiban is. Az iskoláskorú fiúk és lányok a falu melletti, játszásra alkalmas területen, a Nagyhegy oldalán gurítják le a piros tojásokat. A verseny annak eldöntéséért folyik, hogy kié bírja tovább, kié törik össze később. Figyelik, megjegyzik egymás eredményét. Sikeres gurítás után a lejtő aljából kiabálják egymásnak: "Nem törött el!" A sikeres gurítás titka, abban rejlik, hogy a tojást a tenyérből a hegyével lefelé kell elindítani, az oldala ugyanis hamarabb bereped. Szüleik a régi szokásnak megfelelően fentről figyelik a játékot. Ők említették, hogy korábban 40-50 gyerek is részt vett a Baglyas hegy oldalában folyó versenyzésben. Győztesnek akkor az számított, akinek a piros tojása nem törött el, és a legmesszebbre gurult. A tojásgurítás szokását a Bakonykútival szomszédos Isztiméren is gyakorolják (Gelencsér 1986, 8). Száron (Fejér m.) húsvéthétfő délelőttjén a szőlőhegyen zajlik a gyermekek tojásgurítása (Burghardt-Szekeres 1990, 168).
Elevenen él a húsvéti tojásgurítás szokása Komárom megye német nemzetiségi településein. Alsógallán húsvéthétfő délutánján a Kálvária-dombról gurítják le a tojást. Gondosan mérik a gurítások távolságát: 1995-ben a győztes gyermek 42, 65 méter távolságig gurította el épségben a piros tojását. Vértessomlón az utóbbi években idegenforgalmi látványossággá vált a húsvét vasárnapi litániát követő és a húsvét hétfő délutáni tojásgurítás, amelyen 120-130 felnőtt és gyermek is részt vesz. Helye a Tojásgurító vagy Tojás-domb, ahol télen szánkáznak. Agostyánban a falu felett elhelyezkedő szőlőhegy is a pincék szomszédságában a Tojásgurítódomb a húsvéthétfői szokás helyszíne (Kemecsi 2000, 36-38).
Erdélyben is előfordulnak a húsvéti tojásjátékok. Horváth István Magyarózdi toronyalja című írói falurajzában olvashatjuk: „Az öntöződésért piros tojás járt az öntöző gyermeknek, aki a tojás gyűjtése után törekezni kezdett valamelyik társával, vagyis összecsapták a két tojás végét, s akinek a tojása eltörte a másikét, az elnyerte és megette az eltörött tojást.” (1980, 139). A Küküllő vidékéről Molnár István írta: „A gyermekek, s néhol a legények is a húsvéti tojással - leginkább ügyeskedő versengésként, mint nyerészkedésért -, különböző játékokat űznek. Legáltalánosabb a tojások összeütése, amit az unitáriusok által is lakott vidéken türkölésnek, csakkozásnak (Küküllőszéplak), nyerős csakkozásnak, koccantásnak, ütésnek, nyerősdinek neveznek.” (1994, 126.) A Nyárád menti húsvéti tojásjátékokról Zilahy József közleménye tájékoztat: „Először csak türkeltünk a piros tojásokkal s akié eltörte a másikét, az volt a nyertes. Hanem egyszer azt mondta az egyik, hogy menjünk, dobjunk napot! Aztán kukba hajítottuk mindnyájan a tojást, hogy nap legyen belőle. Nap ugyan nem lett belőle, hanem a ki nem tudta elkapni, annak bizony összetört a földön a tojása s a többiek nagyon nevettek rajta.” (1909, 363). Nagyenyeden Szilády Zoltán adatközlése szerint húsvétkor: „A legények összeütik a kapott tojásokat s a melyiké épen marad, az a nyertes fél, azé lesz a másik is. A csalafintaság oda vezetett, hogy kemény anyagokból próbáltak tojást faragni s ha elég hű volt az utánzat, sikerült is a tréfa.” (1905, 111.) Háromszékben Balázs Márton leírása szerint: „A gyermekek a tojással többféle játékot űznek. Ilyenek: a koccintás (ticcselés), amely nyerészkedő játék s jóslásra is szolgál, - az eltörött tojás gazdája a vesztes; - a szélmalmozás, midőn a tojáson egy szalmaszálat dugnak keresztül s azt a kéz ujjai közé helyezve fújják, hogy forogjon; - a tojásütés szitával, egy szegeletbe tett tojást a szitával próbálnak eltörni, ami ennek görbülete miatt nem lehetséges; - az elnyomás, jobban mondva szétnyomása a tojásnak két ujjal, vagy a tenyerek között; - a likba pattintás olyan mint a gombozás; a feldobás stb.” (Balázs 1942, 43.) Parajdon (Udvarhely m.) az 1950-es években még szokásban volt a tojások összeütése, a koccantás (Barabás 1998, 79).
Húsvéthétfő délutánján az erdélyi szász helységekben (Szászivánfalva, Holdvilág, Szászkézd, Domáld, Nagykapus) a tojásjátékok számos változata élt (Pozsony 1997, 163-165). A szász-magyar érintkezési zónában a magyar településeken is gurították, összekoccintották a tojásokat. Oltszakadáton, Homoród vidékén, Apácán a húsvéti kakaslövéssel, kakas-ütéssel egy időben a kisebb gyermekek játéka volt a tojásgurítás meg a koccintás. Gogánváralján (Kis-Küküllő m.) az iskolás gyermekek tojáskoccintására locsoló hétfő délután került sor (Pozsony 1998, 221). A bánsági Facsetról (Krassó-Szörény m.) Szilágyi András emlékezett gyermekkora, az 1930-as évek vége húsvéti tojásjátékára: „Húsz-húsz tojással indultunk a templomkert felé, ahol már javában állt a tojásszerencsejáték… Ha a pénz a tojásban ült, nyertél. Ha földrehullott, a tojástulajdonos volt a nyerő.” (1948, 3.)
Felmerül a kérdés, hogy a húsvéti tojásjátékok egy részében (gurítás, feldobás) hogyan nyerhette a törékeny tojás a labda szerepét? Tudjuk, hogy a keleti német területeken a XIX. század első felében még élt a húsvéti labdázás szokása. Húsvétkor a falu főterén összegyűlt fiatalság a bőrlabdát (Brautball) fából készült koronggal (Schiebel) ütötte (Brunner, 1925, 220-221). A XIX. században még Észak-Németország és Anglia számos helységében élt a húsvéti labdázás (Reinsberg-Düringsfeld 1898, 149-150). A középkorban a húsvéti öröm kifejezéseként egyházi személyek, püspökök, papok, a templomokban is labdáztak. Elképzelhető, hogy a húsvéti tojásjátékok egy része a középkori húsvéti labdázás maradványa, ahol a bőrlabdát a húsvéti tojás, esetleg a narancs váltotta fel (Gugitz 1949, 180).
A Dunántúlról, Erdélyből és Moldvából bemutatott adataink jelzik, hogy a húsvéti tojásjátékok néhány fő típusáról (összeütés, gurítás, feldobás, ércpénzzel való dobálás) beszélhetünk. Közülük az összeütés mindhárom területen, a feldobás a Dunántúlon és Erdélyben elterjedt. A tojásgurítást a bukovinai ukránok gyakorlatából is ismerjük, ezért meggyőződésem, hogy eredményesen nyomozhatjuk Erdélyben és talán Moldvában is, úgy a néprajzi irodalomban, mint a még élő népszokások között.

IRODALOM

Balázs Márton
1943 Adatok Háromszék vármegye néprajzához. Sepsiszentgyörgy
Barabás László
1998 Forog az esztendő kereke. Sóvidéki népszokások. Marosvásárhely
Bálint Sándor
1973 Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából. Budapest
Beitl, Richard
é.n. Volksspiele. Handbuch der Deutschen Volkskunde. Szerk.: Pessler, Wilhelm. II. 251-271. Potsdam
Bod Péter
1757 Szent Heortokrátes. Avagy A' Keresztyének között elö-forduló innepeknek és a' rendes
Kalendáriomban fel-jegyeztetett szenteknek rövid historiájok. Oppenheim
Bonomi Jenő
1933 Az egyházi év Budaörs német község nyelvi és szokásanyagában. Budapest
Bősze Gábor
2004 Húsvéti népszokások a Koppány-völgyében. Magvetés. XII.1.7. Miklósi
Brunner, Karl
1925 Ostdeutsche Volkskunde. Leipzig
Burghardt-Szekeres, Klara
1990 Gesichte und Brauchtum in Saar. Szár
Fehrle, Eugen
1955 Feste und Volksbräuche im Jahreslauf europäischer Völker. Kassel
Fekete István
1989 Karácsonyi látogatók. Budapest
Gaál Károly
1985 Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához. Szombathely
Gelencsér József
1986 Húsvéti szokások. Fejér Megyei Hírlap XLII. 75. 1986. március 29. 8. Székesfehérvár
Gönczi Ferenc
1937 Somogyi gyermek. A somogymegyei földmívesnép gyermeknevelési módjának s a gyermekek különböző szokásainak leírása. Kaposvár
Gugitz, Gustav
1949 Das Jahr und seine Feste im Volksbrauch Österreichs. I. Wien
1955 Fest- und Brauchtumskalender für Österreich, Süddeutschland und die Schweiz. Wien
Hegedűs Lajos
1952 Moldvai csángó népmesék és beszélgetések. Budapest
Hoffmann-Krayer, E. – Bächtold-Stäubli, H.
1929/30 Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens. II. Berlin
Horváth István
1980 Magyarózdi toronyalja. Írói falurajz egy erdélyi magyar faluról. Budapest
Horváth Sándor
1996 Tárgyak között. Vas megye népművészete. Szerk.: Gráfik Imre. 99-127. Szombathely
Hunfalvy János
1859 Budapest és környéke. Pest
Iványi István
1892 Szabadka szabad királyi város története. II. Szabadka
Kemecsi Lajos
2000 Húsvéti tojásgurítás Komárom megyében. Honismeret XXVIII. 2. 36-38.
Király Lajos
1995 Kalendáriumi jeles napok népszokásai és hiedelmei Somogyban. Kaposvár
Lauka Gusztáv
1854 Rövid rajza a svábok családéletének és szokásainak. Vasárnapi Ujság I. 16. 135-136.
Lévainé Gábor Judit
1963 Komatál. Ethnographia LXXV. 230-260.
Lórántfy János
2004 Vas megyei népszokások. Székesfehérvár
Mester József
1993 Húsvéti totázás. Somogyi Honismeret 1993/1. 37. Kaposvár
Molnár István
1994 Tavaszi ünnepkör az erdélyi unitáriusoknál. Vallási Néprajz 6. 103-138. Debrecen
Moser, Hans
1985 Volksbräuche im geschichtlichen Wandel. München
Nyisztor Tinka
1994 Az írott tojás szerepe a pusztinai húsvéti szokásokban. Néprajzi Látóhatár III. 1-2. 167-170.
Petrei, Bertl
1976 Sitte, Brauch, Soziale Gewohnheiten. Tadten. Szerk.: Gaál Károly, Bockhorn Olaf. 229-267. Eisenstadt
Pozsony Ferenc
1997 Az erdélyi szászok jeles napi szokásai. Csíkszereda
1998 Szól a kakas már. Szász hatás az erdélyi magyar jeles napi szokásokban. Csíkszereda
Rajczy Mária Mechtilda
1943 Csepreg irodalmi múltja és népköltészeti hagyományai. Sopron
Reinsberg-Düringsfeld, Otto
1898 Das festliche Jahr in Sitten, Gebräuchen, Aberglauben und Festen der germanischen Völker. Leipzig
S. Lackovits Emőke
2000 Az egyházi esztendő jeles napjai, ünnepi szokásai a bakonyi és Balaton-felvidéki falvakban. Veszprém
Spamer, Adolf
é.n. Sitte und Brauch. Handbuch der Deutschen Volkskunde. Szerk.: Pessler, Wilhelm. II. 33-236. Potsdam
Szilády Zoltán
1905 Néprajzi forgácsok Nagyenyedről. Néprajzi Értesítő VI. 110-112.
Szilágyi András
1948 Húsvéti tojásszerencsejáték. Útunk. III. 6. (március 27.) 3. Kolozsvár
Szőke Endre
1890 Vonások a volt Temesi bánság népéletéből. A Fehértemplomi M. Kir. Állami Főgymnasium Értesítője az 1889-90. tanévről. Közzéteszi Gerevics Gusztáv. 3-35. Fehértemplom
Trencsény Lajos
1892 Szobi húsvéti népmulatság. Ethnographia III. 128.
Vajkai Aurél
1987 Szentgál. Egy bakonyi falu folklórja. Budapest
Várkonyi Imre
1982 Hajdani népszokások Büssüben. Somogy 1982/2. 75-80. Kaposvár
Veit, Ludwig Andreas – Lenhart, Ludwig
1956 Kirche und Volksfrämmigkeit im Zeitalter des Barock. Freiburg
Zilahy József
1909 Nyárádmenti teremtésmondák. Ethnographia XX. 363-364.
Zongor Ferenc
1973 Húsvéti népszokások Alsóságról. Honismeret VII. 2. 27-28.

 
¤ lap tetejére