Lukács
László
Húsvéti tojásjátékok
A
húsvéti tojásokkal kapcsolatos játékok Közép-Európa
minden népénél előfordultak. A magyarországi
középkori latinságban dies concussionis ovorum
(a tojások összeütésének napja) a húsvét utáni
fehérvasárnapra következő hétfő elnevezése,
amit már 1380-ból ismerünk (E. Hoffmann-Krayer
- H. Bächtold-Stäubli 1929/30. 622-625; Spamer
é.n. 67-68, Beitl é.n. 268-269, Gugitz 1955,
39-40, Fehrle 1955, 126-127, Veit – Lenhart
1956, 154, Moser 1985, 186-190, Bálint 1973,
304). Számos középkori eredetű szokást, így
a piros tojások összeütésével, a csokkantással
megpecsételt mátkaváltást, vésároskodást is,
a moldvai csángómagyarok napjainkig megőrizték.
A moldvai magyaroknál mátkaváltó vasárnap
a fehérvasárnap neve (Nyisztor 1994, 168).
Gajcsána moldvai magyar faluban ezen a napon
a fiatalok vésároskodnak, összevésároskodnak.
A román eredetű szó unokatestvérré válást
jelent. Két lány vagy két legény két piros
tojást fog, közben ezt mondják egymásnak:
"Vére, vére, hótig vére, hótunk után
testvér.” Azután összeütik a tojásokat, csokkantanak.
Az összetört piros tojást közösen megeszik.
Ezután unokatestvérnek tekintik egymást (Hegedűs
1952, 259-260).
Moldvai kutatóutam során, 1994-ben a Bákó
megyei Pusztinán adatközlőm, Bartos Margit
(szül. 1941) beszélt a húsvéti csokkantásról
és a fehérvasárnapi mátkálásról: "Húsvét
ünnepi napja reggelén a mise után mind egy
szálig leültek az asztalhoz, hogy egyenek.
Az édesanya letette a tányért, és azt mondta,
na egyetek, most vessetek keresztet, s csokkantsunk
Jézus nevibe, s mindenki egyék meg egy tojást.
Összeütötték egymással a tojást az összes
családtag, utána besózták és megették. Fehérvasárnap
is tojást festettek, s aki úgy akart, hogy
mátkát váltson, barátnője legyen, akkor ők
adtak egymásnak tojást. Ilonka ideadja nekem,
s én odaadom az enyémet Ilonkának. Ajándékozták
egymásnak. Csak a leányok csinálták, mátkát
váltottak. Mátkának szólították egymást."
A Temes, Torontál és Krassó-Szörény vármegyei
bolgárok húsvéti tojásütéséről ezt írta Szőke
Endre a fehértemplomi főgimnázium 1890. évi
értesítőjében: "Dívik a tojásütés is
a locsolás és korbácsolás helyett: a fiatalok
t.i. tojást adnak egymásnak és azt összecsapdossák;
az összetört tojás azé, a ki azt összetörte.
Ha a leány vonzalommal viseltetik a legény
iránt, akkor azon van, hogy az ő kezében levő
tojás zúzódjék össze: ez a vonzalom elárulása,
mit a legény megért; de mindketten mély titokban
tartják az egymás iránti érdeklődést."
(1890, 20). A szabadkai bunyevácok húsvéti
szokásairól olvashatjuk Iványi István városmonográfiájában:
„Húsvétkor semmi különös szokás nincsen e
népnél; a piros tojás és evvel kocintás, valamint
az öntözés csak úgy divatozik mint a magyaroknál.”
(1892, II, 602.)
Bod Péter, magyarigeni református prédikátor,
a XVIII. századi haladó erdélyi művelődés
egyik legkiválóbb képviselője a keresztények
között előforduló ünnepekről szóló, Szent
Heortokrátes című, 1757-ben megjelent művében
olvashatjuk, hogy húsvétkor "a' gyermekek
sok Tojásokat koldulnak egybe 's azokkal mulatják
magokat." (1757, 76.)
A tojásjátékokra: a tojások versenyszerű összeütésére,
dobására, gurítására, ércpénzzel való dobálására
Dunántúlon is húsvéthétfőn a locsolás vagy
a korbácsolás után került sor. Húsvéthétfő
reggelén a locsolással, korbácsolással, a
fiúk a lányos házaknál összegyűjtötték a játékokhoz
szükséges piros tojást és a pénzt.
A burgenlandi magyarok a húsvéthétfői tojásütést
még az 1960-as években is gyakorolták. Szombathelyhez
közel, a csajtai majorban a mise után két
fiú játszotta. Az egyik a tenyerében tartott
vagy a földre tett egy piros tojást, amibe
a másiknak egy pénzdarabot kellett belevágni.
Ha a pénz első dobásra élével beleállt, akkor
a dobó elnyerte a tojást (Gaál 1985, 53).
A mosontétényi németeknél még az 1970-es évek
elején is kedveltek voltak a húsvéti tojásjátékok:
az Oaschupfn, amit még lányok is játszottak,
a tojásokat egy lejtőn gurították le, a Scheggerln,
amelynél a fiúk ércpénzt vágtak a tojásba
(Petrei 1976, 233). Csepregről (Sopron m.)
a második világháború idején megjelent munkájában
Rajczy Mária Mechtilda adott hírt a szokásról:
„…a gyerekek minden húsvét napján még ma is
kimennek a rétre a pirostojásba kétkrajcárost
dobálni; akinek krajcárja belefúródik a tojásba,
elnyeri a többiek tojásait.” (1943, 42-43.)
A Celldömölkhöz tartozó Alsóságon a fiúk a
pénzdarabbal való tojásbavágást, a lányok
a tojásdobálást játszották húsvéthétfőn. A
réten két lány megegyezés szerinti távolságban
szemben állt egymással. Számolásra, háromra
a két dobónak el kellett dobni a tojást, de
úgy, hogy a másik legfeljebb egyet lépve,
elkaphassa. Arra is ügyelni kellett, hogy
a két repülő tojás a levegőben össze ne ütközzön.
Aki nem tudta elkapni a másik tojását, az
vámot fizetett. Ez lehetett cukorka vagy egy
másik festett tojás. Öt fordulóig játszották
(Zongor 1979, 27). Lórántfy János, a Székesfehérváron
működő Vasi Baráti Kör elnöke Vas megyei népszokások
című munkájában szülőfalujából, Kissomlyóról,
az 1930-as évekből írta le a húsvéti tojásjátékokat:
„A gyermekek, főleg a kislányok kedvenc játéka
volt a tojásgurítás a kisebbeknél, illetve
a tojás dobálása, elkapása az ügyesebbeknél.
Nálunk a Szentegyház dombon játszottak így
a gyermekek, a selymes fű és homokos talaj
előnye miatt. Amikor játék közben „baleset”
történt, az eddigi játékszert jóízűen elfogyasztották.
A fiúk játéka lényegesen különbözött a lányokétól…
A tojás vágást, vágatást űzték. A kisebb fiúknál
volt a piros tojás, a nagyobbak, szinte már
legénykék a vágók, akik néha a zsebükben megzörgették
a pénz érméket, ezzel is nyomatékot adva tehetősségüknek.
Megkezdődhetett az alku, hány kakaslépésről
engedsz vágni, ötről? Nem, neked hatról, mert
hosszú kezed van. Jó, legyen hat. Ezután a
vágató letette a tojást a talajra, és elkezdett
lépegetni a vágó felé, cipőjét egymáshoz érintve
és számolt: egy, kettő, három, négy, öt és
hat, majd itt egy vonalat húzott, a tojás
irányára merőlegesen. A vonal mögé állt a
vágó, terpesztett lábakkal előrehajolva a
tojás felé, és az érmével igyekezett a tojást
eltalálni. Amennyiben nem találta el a tojást,
a pénz a vágatóé lett, ha érintette a tojást,
mondták „cseszta”, azzal az érmével még egyszer
vághatott. Valahányadik esetre csak eltalálta,
beleállt a pénz a tojásba, ekkor övé lett
a tojás. A pénz pedig kié? Ha egy-két vágás
után eltalálta, akkor a vágatóé lett a pénz,
míg többszöri próbálkozás után a pénz a vágót
illette a tojással együtt. A tojást jóízűen
elfogyasztották.” (Lórántfy 2004, 20-21.)
Vas megye népművészeti monográfiájában Horváth
Sándor ismertette a húsvéti tojásjátékokat
(tojásdobálás, tojásba vágás, tojásösszeütés,
tojásgurítás) Perenyéről és Csákánydoroszlóról
(1996, 127). Zalában az ifjúság húsvéti vagy
fehérvasárnapi tojáscserével történő komálásával
egy időben a gyerekek hímestojásokat gurítottak.
Galambokon a két domb közötti rétet Banyának
hívják. Húsvétkor mondták: Gyerünk tojást
gurítani a Banyába! (Lévainé 1963, 239).
Veszprém megyéből Vajkai Aurél említette a
szokást Herendről, ahol húsvétkor a fiatalok
kimentek a mezőre, tojást ütögettek, labdáztak
(Vajkai 1987, 187). Lackovits Emőke több községből
is részletesen leírta: „A fiatalok már Húsvét
vasárnap délután kimentek a szabadba, általában
a falu határában lévő rétre játszani. A lányok
piros tojást dobáltak labdaként egymásnak,
lányok, fiúk tojást gurítottak, s ha összekoccantak
a tojások, mindkettő a gurítóé lett, ellenkező
esetben pedig azé, aki kitette a színes tojást.
Városlődön egy favilla ágai közé gurították
mindaddig, amíg el nem tört, s ekkor közösen
elfogyasztották. A Somló környékén csak a
hibás tojásokkal gurítottak. Többnyire legények
játéka volt a kókányolás, azaz tojásvágás.
Az egyik tartotta, a másik pedig két ujja
közé igyekezett úgy belevágni a tojásba a
pénzt, hogy beleálljon. Ilyenkor elnyerte
a tojást, ha nem sikerült, akkor a pénz -
többnyire krajcár, fillér - a másiké lett.
Pulán lányok, legények együtt kókányoltak.
A Somló vidékén viszont nem fogták meg a tojást,
hanem egyikük a fal tövébe letette, és itt
kellett öt lépésről belevágni a pénzt. A meghatározott
távolságot be kellett tartani, ha a tojást
kézben fogták. A játék egy másik változatában
(pl. Padragon, Csékúton) csak összekoccantották
a tojásokat, s akié eltört, azét elnyerte
a másik.” (Lackovits 2000, 145.)
Vászolyban (Veszprém m.) adatközlőm, Márádi
Károly (szül. 1926) emlékezett a tojásgurításra:
"Húsvéthétfőn a Dombról, a Fősőkeresztnél
gurították a tojást. A kataszteri térkép szerint
ez az Akódomb, de nem használják ezt a nevet.
Gurigázásnak, gurításnak nevezték. Ami összetört,
megették. A levegőbe is feldobták, de versengés
egyik esetben sem volt, legfeljebb elismerték
az ügyességét annak, aki elkapta a tojást.
A szülők közben beszélgettek, találkozási
alkalomnak számított. Az 1980-as években még
gurították, ma már nem." Vászolyban Vöröstóról
települt németek is éltek.
Somogyszobról 1892-ben Trencsény Lajos küldte
be a húsvéti tojásjátékok figyelemre méltó
leírását a Magyarországi Néprajzi Társaság
Ethnographia folyóiratának: "A falu közelében
van egy nagy rét, Kerékarasz, mely húsvétkor
a délutáni istenitisztelet után csakhamar
megélénkül s kezdetét veszi a játék. A leányok
himös tojásaikat magasra felhajigálják, nagyokat
tapsolnak hozzá s ügyesen elkapják. Más helyen
a legények lapdáznak s ugyancsak járja a kifutós,
sintéres, várbaállós vagy sugós, némelyek
a leányokkal dévajkodnak s el-elkapdossák
előlük a felhajított tojást. A gyermekek széltében
kókányónak, összeütik tojásaikat, hogy kié
erősebb s marad épen. A ravaszabbak fatojással
kókányónak s ha a turpisság kitudódik, egy
kis birkózással hamar kiegyenlítik a dolgot
s az eltört tojásokat közösen elfogyasztják.
Szobban reformátusok és katholikusok feles
számmal vannak s megosztoznak a Kerékarasz
két felében; egyik helyről nem mennek át a
másikra, hanem megvan mindenki a maga helyén
békességben s nincs rá eset, hogy egymással
bárminemű viszályba elegyednének." (1892,
128). Somogyból a büssüi húsvéthétfői tojásjátékok
három formáját Várkonyi Imre gyűjtéséből ismerjük:
„Ebéd után a fiatalok csapatostul kivonultak
a temetőbe (mert ott volt alkalmas gyöp; a
réten a füvet összetaposták volna!) vagy más
gyöpös területre, és megkezdődött a vidám
szórakozás. A tojásdobálás a lányok időtöltése
volt. Szembeálltak párosával, és egymásnak
dobáltak egy-egy hímes tojást. Amelyik tojás
leesett, azt megtisztították és megették.
A kókányolás a fiúk szórakozása volt. Az egyik
fiú a tojást a hegyesebbik végével fölfelé
tartotta a markában, a másik a saját tojásával
ráütött. Amelyiké betört, az lett a vesztes.
A betört tojást megtisztították és megették.
A pénzdobálás is a fiúk játékai közé tartozott.
A hímes tojást letették a földre, és egy fiú
pénzérmé(ke)t igyekezett a tojáshoz úgy hozzávágni,
hogy az beleálljon. Amelyik érmével ez nem
sikerült, az a tojás gazdájáé lett. Ha sikerült
a pénzt belevágni a tojásba, a tojás lett
a szerencsés dobó jutalma.” (Várkonyi 1982,
77.) Bősze Gábor a Koppány völgyéből említette
a fiúk pénzérmével való tojásdobálását (Bősze
2004, 7). Szennán a nagylányok húsvét délutánján
a tűzoltószertár előtt karikába álltak és
totáztak: a tojást egymásnak dobálták, közben
a fiúk igyekeztek azt megszerezni (Mester
1993, 37). Somogyban tojásgurítás is volt
a húsvéti játszón. Bonnyán a Csúcsos-dombról,
Kilitiben a Csőrioldali hegyről, Magyaregresen
a Sikálló-dombról, a véseiek a Külső-réten
gurították a tojást (Király 1995, 50). Fekete
István (1900-1970) író somogyi szülőfalujából,
Gölléből írta le a húsvéti tojásjátékokat:
a kókányolást, a likbavágást és a görgőzést.
A likbavágásnál a tojástulajdonos markába
szorítva a tojást, akkora kör alakú nyílást
hagyott csak, amelybe egy krajcárost élével
belevághatott egy másik legény. A görgőzést
így mutatta be Fekete István: „A játékosok
egy-egy tojást tesznek a földre, egy vonalba
egymástól jó arasz távolságra, és négy lépésről
gördítenek valami nagyobb régi pénzt (kivet
az eke néha ilyeneket) a tojások elé. A gördítés
alapja egy deszkalap, amelyen a pénz irányt
és lendületet kap, s aki eltalál egy tojást,
az az övé.” (Fekete 1989, 83-84). Gönczi Ferenc
összegzése szerint a somogyi gyermekek a húsvéti
tojásfogadásnál egymástól 8-10 lépésre állva
dobálják egymás felé a hímes tojásokat: „Mind
a ketten egyszerre dobnak, vigyázva arra,
hogy a tojások egymást kikerüljék. Amelyik
a feléje dobott tojást nem kapja el, elejti
az első esetnél egy lábra áll, a másodiknál
térdre, azután mind a két térdére térdepel,
negyedik esetben hasra fekszik, azután hátra
fordul, s ugyanazt teszi sorrendben a tojás
kapásánál követett hibáknál, mint az előbbinél;
végre bal-, azután jobb kézzel kapnak a tojás
után.” E játéknál tojást nem nyernek. Dél-Somogy
egyes községeiben, így Pátán, négyen is összeállnak,
és keresztben dobálják egymásnak a tojásokat
egyszerre. Ezt csingározásnak nevezik (Gönczi
1937, 253-254).
Budán a Gellért-hegyen, a Citadella környékén
az 1850-es években minden húsvéthétfőn búcsút,
népünnepélyt rendeztek, ahol narancs- és tojáshajítást
is játszottak. (Hunfalvy 1859, 117). Lauka
Gusztáv Rövid rajza a svábok családéletének
és szokásainak című cikkében 1854-ből olvashatjuk:
„Otthonosak náluk a következő népszokások:
A tojáshajigálás húsvét másodnapján…” (Lauka
1854, 135.) A Buda környéki német községekben
a két világháború közötti időszakban még játszották
a Titschn-t, a tojásokat csúcsaikkal egymáshoz
ütötték. Piliscsabán, Pilisvörösváron, Törökbálinton
az Aarlaufmleusn-nal vagy az Aarruln-nal szórakoztak
a fiúk: ferdén álló deszkáról gurították le
a tojásokat (Bonomi 1933, 77).
Martonvásáron (Fejér m.) a két világháború
közötti időszakban húsvéthétfő délutánján
a fiúk még kétféle tojásjátékot is játszottak.
A sejberolás (tojásgurítás) a 6-10 éves gyerekek
játéka volt. Hat-tíz fiú játszotta. Egy szál
deszkát kövekkel támasztottak fel vagy az
utcán az árokpartra fektették. A lejtős deszkán
egymás után gurították le a piros tojásokat.
Ha valamelyiknek sikerült eltalálni a másik
legurított tojását, akkor az eltalált tojást
elnyerte. Ércpénzzel dobáltak a tojásokra
a nagyobb, 10-12 éves fiúk. Egy fal mellé
egy-egy piros tojást tettek le a játékban
résztvevők. A faltól mintegy 2 méter távolságban
vonalat húztak. Erről a vonalról réz kétfilléressel
egymás után dobáltak a tojásokra. A pénznek
élével keltett beleállnia a főtt tojásba.
Akinek ez nem sikerült, annak a pénze a földön
maradt. Aki eltalálta a tojást, azé lett az
eltalált tojás és a földön lévő összes pénz
is. Ha a fal mellől elfogytak a tojások, akkor
újra tettek le egyet-egyet.
Ma is él a tojásgurítás és a tojásba dobálás
szokása a mezőföldi Lajoskomáromban, ahol
a tojásjátékokat 1985 húsvétján tanulmányoztam.
Húsvéthétfő délutánján a gyerekek szüleikkel,
nagyszüleikkel együtt kimennek a temető mellé,
a régi vásártér lejtős, füves oldalához. A
gyerekek - fiúk és lányok is, kettőtől tizennégy
éves korig - kis kosárban 8-10 piros tojást
hoznak magukkal. Egymás után gurítják le a
tojásokat a füves lejtőn. Az a cél, hogy a
tojás minél messzebb guruljon, és ne törjön
el. Az épen maradt tojást újra guríthatják.
Az eltörött tojások közül az elsőket a gyerekek
megeszik, a szülők sót is hoznak magukkal,
besózzák. A később összetört tojásokat a szülők,
nagyszülők összeszedik, és a kosárkában hazaviszik
a kiscsibéknek. A tojásba dobálással az 1960-as
évekig a 10-12 év körüli fiúk nyerészkedtek.
Egy fiú letett a földre egy piros tojást.
Aki dobni akart rá, az fizetett a tojás tulajdonosának
10 vagy 20 fillért. A tojástól 8-10 lábfej
távolságra vonalat húztak. Erről a vonalról
lehetett dobni a tojásra réz húszfilléressel
vagy telefonérmével, esetleg kétforintossal.
Aki a súlyosabb és nagyobb kétforintossal
dobott, annak vagy többet kellett fizetni
egy dobásért vagy messzebbről dobott. Ha nyolc
lábfej távolságról dobtak, akkor nem volt
szabad előrehajolni, ha tízről, akkor előrehajolhattak.
A pénznek itt is élével kellett a főtt tojásba
beleállnia. Akinek ez első dobásra sikerült,
azé lett a tojás. Ha nem állt bele, akkor
újra fizetett, ismét dobhatott. A tojásba
dobálást ma is gyakorolják: réz kétforintossal
dobál minden fiú a saját piros tojásába, a
cél csupán az ügyesség bemutatása a többi
gyerek, a szülők, nagyszülők előtt.
Él a húsvéthétfői tojásgurítás szokása Bakonykútiban
is. Az iskoláskorú fiúk és lányok a falu melletti,
játszásra alkalmas területen, a Nagyhegy oldalán
gurítják le a piros tojásokat. A verseny annak
eldöntéséért folyik, hogy kié bírja tovább,
kié törik össze később. Figyelik, megjegyzik
egymás eredményét. Sikeres gurítás után a
lejtő aljából kiabálják egymásnak: "Nem
törött el!" A sikeres gurítás titka,
abban rejlik, hogy a tojást a tenyérből a
hegyével lefelé kell elindítani, az oldala
ugyanis hamarabb bereped. Szüleik a régi szokásnak
megfelelően fentről figyelik a játékot. Ők
említették, hogy korábban 40-50 gyerek is
részt vett a Baglyas hegy oldalában folyó
versenyzésben. Győztesnek akkor az számított,
akinek a piros tojása nem törött el, és a
legmesszebbre gurult. A tojásgurítás szokását
a Bakonykútival szomszédos Isztiméren is gyakorolják
(Gelencsér 1986, 8). Száron (Fejér m.) húsvéthétfő
délelőttjén a szőlőhegyen zajlik a gyermekek
tojásgurítása (Burghardt-Szekeres 1990, 168).
Elevenen él a húsvéti tojásgurítás szokása
Komárom megye német nemzetiségi településein.
Alsógallán húsvéthétfő délutánján a Kálvária-dombról
gurítják le a tojást. Gondosan mérik a gurítások
távolságát: 1995-ben a győztes gyermek 42,
65 méter távolságig gurította el épségben
a piros tojását. Vértessomlón az utóbbi években
idegenforgalmi látványossággá vált a húsvét
vasárnapi litániát követő és a húsvét hétfő
délutáni tojásgurítás, amelyen 120-130 felnőtt
és gyermek is részt vesz. Helye a Tojásgurító
vagy Tojás-domb, ahol télen szánkáznak. Agostyánban
a falu felett elhelyezkedő szőlőhegy is a
pincék szomszédságában a Tojásgurítódomb a
húsvéthétfői szokás helyszíne (Kemecsi 2000,
36-38).
Erdélyben is előfordulnak a húsvéti tojásjátékok.
Horváth István Magyarózdi toronyalja című
írói falurajzában olvashatjuk: „Az öntöződésért
piros tojás járt az öntöző gyermeknek, aki
a tojás gyűjtése után törekezni kezdett valamelyik
társával, vagyis összecsapták a két tojás
végét, s akinek a tojása eltörte a másikét,
az elnyerte és megette az eltörött tojást.”
(1980, 139). A Küküllő vidékéről Molnár István
írta: „A gyermekek, s néhol a legények is
a húsvéti tojással - leginkább ügyeskedő versengésként,
mint nyerészkedésért -, különböző játékokat
űznek. Legáltalánosabb a tojások összeütése,
amit az unitáriusok által is lakott vidéken
türkölésnek, csakkozásnak (Küküllőszéplak),
nyerős csakkozásnak, koccantásnak, ütésnek,
nyerősdinek neveznek.” (1994, 126.) A Nyárád
menti húsvéti tojásjátékokról Zilahy József
közleménye tájékoztat: „Először csak türkeltünk
a piros tojásokkal s akié eltörte a másikét,
az volt a nyertes. Hanem egyszer azt mondta
az egyik, hogy menjünk, dobjunk napot! Aztán
kukba hajítottuk mindnyájan a tojást, hogy
nap legyen belőle. Nap ugyan nem lett belőle,
hanem a ki nem tudta elkapni, annak bizony
összetört a földön a tojása s a többiek nagyon
nevettek rajta.” (1909, 363). Nagyenyeden
Szilády Zoltán adatközlése szerint húsvétkor:
„A legények összeütik a kapott tojásokat s
a melyiké épen marad, az a nyertes fél, azé
lesz a másik is. A csalafintaság oda vezetett,
hogy kemény anyagokból próbáltak tojást faragni
s ha elég hű volt az utánzat, sikerült is
a tréfa.” (1905, 111.) Háromszékben Balázs
Márton leírása szerint: „A gyermekek a tojással
többféle játékot űznek. Ilyenek: a koccintás
(ticcselés), amely nyerészkedő játék s jóslásra
is szolgál, - az eltörött tojás gazdája a
vesztes; - a szélmalmozás, midőn a tojáson
egy szalmaszálat dugnak keresztül s azt a
kéz ujjai közé helyezve fújják, hogy forogjon;
- a tojásütés szitával, egy szegeletbe tett
tojást a szitával próbálnak eltörni, ami ennek
görbülete miatt nem lehetséges; - az elnyomás,
jobban mondva szétnyomása a tojásnak két ujjal,
vagy a tenyerek között; - a likba pattintás
olyan mint a gombozás; a feldobás stb.” (Balázs
1942, 43.) Parajdon (Udvarhely m.) az 1950-es
években még szokásban volt a tojások összeütése,
a koccantás (Barabás 1998, 79).
Húsvéthétfő délutánján az erdélyi szász helységekben
(Szászivánfalva, Holdvilág, Szászkézd, Domáld,
Nagykapus) a tojásjátékok számos változata
élt (Pozsony 1997, 163-165). A szász-magyar
érintkezési zónában a magyar településeken
is gurították, összekoccintották a tojásokat.
Oltszakadáton, Homoród vidékén, Apácán a húsvéti
kakaslövéssel, kakas-ütéssel egy időben a
kisebb gyermekek játéka volt a tojásgurítás
meg a koccintás. Gogánváralján (Kis-Küküllő
m.) az iskolás gyermekek tojáskoccintására
locsoló hétfő délután került sor (Pozsony
1998, 221). A bánsági Facsetról (Krassó-Szörény
m.) Szilágyi András emlékezett gyermekkora,
az 1930-as évek vége húsvéti tojásjátékára:
„Húsz-húsz tojással indultunk a templomkert
felé, ahol már javában állt a tojásszerencsejáték…
Ha a pénz a tojásban ült, nyertél. Ha földrehullott,
a tojástulajdonos volt a nyerő.” (1948, 3.)
Felmerül a kérdés, hogy a húsvéti tojásjátékok
egy részében (gurítás, feldobás) hogyan nyerhette
a törékeny tojás a labda szerepét? Tudjuk,
hogy a keleti német területeken a XIX. század
első felében még élt a húsvéti labdázás szokása.
Húsvétkor a falu főterén összegyűlt fiatalság
a bőrlabdát (Brautball) fából készült koronggal
(Schiebel) ütötte (Brunner, 1925, 220-221).
A XIX. században még Észak-Németország és
Anglia számos helységében élt a húsvéti labdázás
(Reinsberg-Düringsfeld 1898, 149-150). A középkorban
a húsvéti öröm kifejezéseként egyházi személyek,
püspökök, papok, a templomokban is labdáztak.
Elképzelhető, hogy a húsvéti tojásjátékok
egy része a középkori húsvéti labdázás maradványa,
ahol a bőrlabdát a húsvéti tojás, esetleg
a narancs váltotta fel (Gugitz 1949, 180).
A Dunántúlról, Erdélyből és Moldvából bemutatott
adataink jelzik, hogy a húsvéti tojásjátékok
néhány fő típusáról (összeütés, gurítás, feldobás,
ércpénzzel való dobálás) beszélhetünk. Közülük
az összeütés mindhárom területen, a feldobás
a Dunántúlon és Erdélyben elterjedt. A tojásgurítást
a bukovinai ukránok gyakorlatából is ismerjük,
ezért meggyőződésem, hogy eredményesen nyomozhatjuk
Erdélyben és talán Moldvában is, úgy a néprajzi
irodalomban, mint a még élő népszokások között.
IRODALOM
Balázs Márton
1943 Adatok Háromszék vármegye néprajzához.
Sepsiszentgyörgy
Barabás László
1998 Forog az esztendő kereke. Sóvidéki népszokások.
Marosvásárhely
Bálint Sándor
1973 Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek
hazai és közép-európai hagyományvilágából.
Budapest
Beitl, Richard
é.n. Volksspiele. Handbuch der Deutschen Volkskunde.
Szerk.: Pessler, Wilhelm. II. 251-271. Potsdam
Bod Péter
1757 Szent Heortokrátes. Avagy A' Keresztyének
között elö-forduló innepeknek és a' rendes
Kalendáriomban fel-jegyeztetett szenteknek
rövid historiájok. Oppenheim
Bonomi Jenő
1933 Az egyházi év Budaörs német község nyelvi
és szokásanyagában. Budapest
Bősze Gábor
2004 Húsvéti népszokások a Koppány-völgyében.
Magvetés. XII.1.7. Miklósi
Brunner, Karl
1925 Ostdeutsche Volkskunde. Leipzig
Burghardt-Szekeres, Klara
1990 Gesichte und Brauchtum in Saar. Szár
Fehrle, Eugen
1955 Feste und Volksbräuche im Jahreslauf
europäischer Völker. Kassel
Fekete István
1989 Karácsonyi látogatók. Budapest
Gaál Károly
1985 Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi
uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához. Szombathely
Gelencsér József
1986 Húsvéti szokások. Fejér Megyei Hírlap
XLII. 75. 1986. március 29. 8. Székesfehérvár
Gönczi Ferenc
1937 Somogyi gyermek. A somogymegyei földmívesnép
gyermeknevelési módjának s a gyermekek különböző
szokásainak leírása. Kaposvár
Gugitz, Gustav
1949 Das Jahr und seine Feste im Volksbrauch
Österreichs. I. Wien
1955 Fest- und Brauchtumskalender für Österreich,
Süddeutschland und die Schweiz. Wien
Hegedűs Lajos
1952 Moldvai csángó népmesék és beszélgetések.
Budapest
Hoffmann-Krayer, E. – Bächtold-Stäubli, H.
1929/30 Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens.
II. Berlin
Horváth István
1980 Magyarózdi toronyalja. Írói falurajz
egy erdélyi magyar faluról. Budapest
Horváth Sándor
1996 Tárgyak között. Vas megye népművészete.
Szerk.: Gráfik Imre. 99-127. Szombathely
Hunfalvy János
1859 Budapest és környéke. Pest
Iványi István
1892 Szabadka szabad királyi város története.
II. Szabadka
Kemecsi Lajos
2000 Húsvéti tojásgurítás Komárom megyében.
Honismeret XXVIII. 2. 36-38.
Király Lajos
1995 Kalendáriumi jeles napok népszokásai
és hiedelmei Somogyban. Kaposvár
Lauka Gusztáv
1854 Rövid rajza a svábok családéletének és
szokásainak. Vasárnapi Ujság I. 16. 135-136.
Lévainé Gábor Judit
1963 Komatál. Ethnographia LXXV. 230-260.
Lórántfy János
2004 Vas megyei népszokások. Székesfehérvár
Mester József
1993 Húsvéti totázás. Somogyi Honismeret 1993/1.
37. Kaposvár
Molnár István
1994 Tavaszi ünnepkör az erdélyi unitáriusoknál.
Vallási Néprajz 6. 103-138. Debrecen
Moser, Hans
1985 Volksbräuche im geschichtlichen Wandel.
München
Nyisztor Tinka
1994 Az írott tojás szerepe a pusztinai húsvéti
szokásokban. Néprajzi Látóhatár III. 1-2.
167-170.
Petrei, Bertl
1976 Sitte, Brauch, Soziale Gewohnheiten.
Tadten. Szerk.: Gaál Károly, Bockhorn Olaf.
229-267. Eisenstadt
Pozsony Ferenc
1997 Az erdélyi szászok jeles napi szokásai.
Csíkszereda
1998 Szól a kakas már. Szász hatás az erdélyi
magyar jeles napi szokásokban. Csíkszereda
Rajczy Mária Mechtilda
1943 Csepreg irodalmi múltja és népköltészeti
hagyományai. Sopron
Reinsberg-Düringsfeld, Otto
1898 Das festliche Jahr in Sitten, Gebräuchen,
Aberglauben und Festen der germanischen Völker.
Leipzig
S. Lackovits Emőke
2000 Az egyházi esztendő jeles napjai, ünnepi
szokásai a bakonyi és Balaton-felvidéki falvakban.
Veszprém
Spamer, Adolf
é.n. Sitte und Brauch. Handbuch der Deutschen
Volkskunde. Szerk.: Pessler, Wilhelm. II.
33-236. Potsdam
Szilády Zoltán
1905 Néprajzi forgácsok Nagyenyedről. Néprajzi
Értesítő VI. 110-112.
Szilágyi András
1948 Húsvéti tojásszerencsejáték. Útunk. III.
6. (március 27.) 3. Kolozsvár
Szőke Endre
1890 Vonások a volt Temesi bánság népéletéből.
A Fehértemplomi M. Kir. Állami Főgymnasium
Értesítője az 1889-90. tanévről. Közzéteszi
Gerevics Gusztáv. 3-35. Fehértemplom
Trencsény Lajos
1892 Szobi húsvéti népmulatság. Ethnographia
III. 128.
Vajkai Aurél
1987 Szentgál. Egy bakonyi falu folklórja.
Budapest
Várkonyi Imre
1982 Hajdani népszokások Büssüben. Somogy
1982/2. 75-80. Kaposvár
Veit, Ludwig Andreas – Lenhart, Ludwig
1956 Kirche und Volksfrämmigkeit im Zeitalter
des Barock. Freiburg
Zilahy József
1909 Nyárádmenti teremtésmondák. Ethnographia
XX. 363-364.
Zongor Ferenc
1973 Húsvéti népszokások Alsóságról. Honismeret
VII. 2. 27-28.
|
¤
