Balogh István
A tolmács nyelvhasználatáról
A nyelvi átkódolás néhány illokúciós problémája

1. A nyelvhasználatról szólva Searle azt állapítja meg, hogy olyan viselkedési norma, amely pontosan meghatározott szabályokon alapul. E pontos, előre meghatározott szabályokat igyekszik betartani nyelvhasználatakor a beszédaktusban résztvevő, s ezzel megteremti a beszédaktus sikerét biztosító körülmények hatékonysági feltételeit. Mert ezek a hatékonysági – alkalmazhatósági feltételek alkotják azt a szabályrendszert, amely a verbális kommunikáció olyan kötelező normáinak halmaza, amelyet a nyelvhasználók a megnyilatkozások indításánál és fogadásánál, a képzéskor és megértéskor alkalmaznak, betartanak; tulajdonképpen ez a hatékony, helyes és pontos nyelvhasználat. S ehhez hozzátehetjük Grice beszédfolyamatról szóló tézisét, mely szerint a beszédfolyamat egy racionális cselekvésfajta, együttműködési aktus, amely a kommunikációban résztvevők között jön létre. Ahhoz, hogy a résztvevők elérjék a kommunikációs célt, s hogy kizárják az oda nem illő „lehetséges társalgási lépéseket”, az interlokútorok elvártan követnek egy általános elvet, amelyet Grice együttműködési alapelvnek nevez. E kooperációs elvet négy maxima aktualizálja: a mennyiség, a minőség, a viszony (relevancia) és a modor. Grice még tovább is lép a másfajta maximák megfogalmazásában, feltételezi, hogy léteznek esztétikai, társadalmi és morális maximák is. Az említett maximák megsértése az elmélet szerint inferenciainger megjelenését idézheti elő, mert a nyelvi megnyilatkozás és a maximák bármelyike között fennálló ellentét rejtett értelem megjelenésére utalhat. Ez pedig megindíthatja azt a folyamatot, amely átértelmezi, ellenértelmezi az adott megnyilatkozást, ez rejtett pragmatikai funkció meghatározásához vezethet. Ez konverzációs implikációt teremt.

A társalgás folyamán a résztvevők visszacsatolhatnak a zavarok elhárítására, érdeklődhetnek, pontosíthatnak, újrafogalmazhatnak, hiszen erre alkalmunk adódhat, mert azonnal visszacsatolhatnak, kérdéseket tehetnek fel.
2. Ám abban az esetben, ha a társalgás tolmács segítségével történik, ahol a tolmács „átkódoló relé” szerepében áll a kommunikációs csatornában, a kooperációs alapelv maximái közül bármelyik sérülhet a tolmács megnyilatkozásai miatt.
Állítsuk fel a kommunikációs sémát, ha tolmács segítségével történik a beszélgetés:

A és B ugyan személyesen vannak jelen, és aktív résztvevői a társalgásnak, kapcsolatuk azonban a nyelvhasználat terén indirekt. Fontos hangsúlyozni a nyelvhasználatot, mert a direkt metanyelvi kommunikáció lehetősége fennáll. Csakhogy a tolmács sem gép, így ő az, aki teljes résztvevője e „háromszög” tárgyalásnak. Ő az, aki az együttműködés alapelveit igazán megvalósíthatja. Ezért az ábrát így egészítenénk ki:

Az egyenes nyilak a nyelvhasználati, a szaggatottak a metanyelvi kommunikáció irányait mutatják.

3. A kommunikációs csatornában résztvevő tolmács előlegezetten rendelkezik a nyelvi és a kommunikatív kompetenciával. Fontos az előlegezettség hangsúlyozása, mert a kommunikáció résztvevői ennek tudatában vállalják részvételüket a beszédfolyamatban. A tolmács az egyedüli, aki tisztában van azzal, hogy valóban kompetens-e a nyelvi kódváltó szerepre. Esetenként talán ő sincs tudatában részbeni kompetencia hiányának. A kompetencia-hiány beállta felboríthatja a természetes állapotot, valamely maxima megsérülhet az „átszűrésen”, ezáltal az információvevőben inferenciainger generálódik, a közlésben elrejtett információ dekódolását végzi, konverzációs implikatúrát alkot meg, noha az információ eredeti adója erre nem is szolgáltatna okot.

Mi okozhatja a tolmácsnál a kommunikációs kompetencia hiányának pillanatnyi vagy tartósabb bekövetkezését?
Elsősorban a gyors kódváltogatás (code mixing). Gyorsan kell neki váltogatnia az alkalmazott nyelvek között, nagy koncentrációt igénylő feladat ez, az ember nem gép, a tolmács elfárad. Ekkor következik be a kódváltás (code-switching).
Ez először rejtetten jelentkezik, csak a tolmács érzi, lassabban beszél, keresi a szavakat, majd egy-egy kifejezés nem jut eszébe. Ezt körülírással még megoldja, a pontossággal már baj lehet, s ezzel sérül a mennyiség és a minőség maximája. A megnyilatkozás rendezettsége szétcsúszóban lehet, sőt kifejezései sem tiszták, sérül a relevancia kategóriája is. Ennek felső foka, amikor megjelenik egyik nyelv kifejezése a másikban.

Szinkrontolmácsoláskor, tanácskozásokon a tolmácsok 10-20-30 percenként váltják egymást, megelőzendő a konverziós implikatúrát. Tanácskozásokon, ahol nemigen jut kifejezésre a metanyelvi kommunikáció a pontos nyelvi megnyilatkozásnak felettébb fontos a szerepe.
Könnyebb a szerepe a tolmácsnak, ha alapnyelvéhez közelálló a másik nyelv (pl. olasz-spanyol), igen nehéz, ha a két nyelv távolabbi (magyar-szerb). Az első esetben az alapnyelv nem domináns, a másodiknál igen. A zavar először a második nyelvnél következik be, a nyelvi tartomány (domain) beszűkülése ez.

De megeshet az is, hogy a tolmács szótárában nincs meg az adott kifejezés. Hiányzó adatok esetében „pótol”, a szövegkörnyezetből következtetni próbál, „megoldja”. Ez a „kiküszöbölési technika” sokszor emlékezetes a tolmács számára, hisz ő tudja, hogyan oldotta meg a kommunikációs partnerek közötti „nyelvi zavart”, „mém”-ként fel-felidéződik időről időre, egyik-másik eset évek múlva is felötlik, még hangosan is ki-kimondja, megmosolyogja akkori önmagát stb. A felek kötetlen beszélgetésekor a konverzálók legtöbbször észre sem veszik a „kiküszöbölési technika” alkalmazását.

Ha a tolmács nem birkózhat meg a kóddal, visszakérdez az adóhoz, más kifejezést, vagy körülírást kér. Vagy fellapozza a szótárat. De ez már a fordítás kategóriája.

4. A tolmács is, akár mindenki, nyelvi viselkedése révén azonosítja önmagát. Megeshet, hogy a kommunikálóknál nyelvileg is és szakmailag is kompetensebb a tolmács. Noha ő személy szerint olyan résztvevője a konverzációnak, aki nem elsődleges megfogalmazója az üzenetnek, az üzenet nyelvi átkódolásakor a legpontosabb, legválasztékosabb lexémákat közölte. Ezáltal a beszédesemény kvalitatív többletet kapott. Diskurzuselemzés bizonyíthatná, hogy az üzenetek azzal kaptak igazán szakmai színvonalat, mert a tolmács identitásjelzése (acts of identity) döntötte el a szakmai minőséget, tehát kódkészlete mindkét nyelven választékosabb és pontosabb volt, mint a társalgóké.
A szerző tolmács-gyakorlatából igazolja állítása helyességét. Követségi tolmács korában került abba a helyzetbe, hogy olyan témájú tárgyaláson vett részt, amely a nemzeti kisebbségek anyanyelvi iskoláztatásáról szólt.
Ő ennek a területnek alapos ismerője, tanügyi tanácsosként részt vett a jugoszláviai magyar nyelvű iskolarendszer fejlesztésében, tantervek kidolgozásában, tankönyvek lektorálásában, az oktatási gyakorlat követésében, a visszacsatolások kidolgozásában, a felmerülő problémák megoldásaiban stb., míg a tárgyaló felek egyike jogi végzettségű diplomata, iskolát diákkorában látott-tapasztalt, tárgyalási felkészülését elvi síkon végezte; a másik fél ugyan pedagógiai végzettségű, de nemzeti kisebbségi iskolaproblémák távol estek tőle. Felkészülését a budapesti Szerb Gimnázium néhány gyakorlati problémájának elemzésével egészítette ki.

Megállapíthatjuk, hogy a relevancia maximája „sérült” ez esetben, bár ez a tárgyaló felek teljes megelégedettségére történt.

5. Axiológikus megközelítést is említhetünk. Olyan konverziós esetben, ha tolmács van jelen, az udvariasság olyan értéket képvisel, amelynek jelentős szerepe van, tiszteletet fejez ki a kommunikációs partner iránt, az általa képviselt hivatal, ország stb. iránt. Leech udvariassági elve (Politeness Principle) alapján vizsgálódunk. Grice módján ő is maximákat fogalmaz meg: tapintat, nagylelkűség, jóváhagyás, szerénység és rokonszenv. Leech elméletében kiemeli ezen maximák regulatív jellegét, s megállapítja, hogy az udvariasságot erkölcsi normák szabályozzák. Ezért nagyon könnyen ellenkezőjébe, udvariatlanságba csaphat át. Az udvariasság körül különféle ingraciációs stratégiák helyezkednek el. Ezeknek célja valamilyen személyes haszon megszerzése az információadó által. Brown és Levinson megkülönböztetik a pozitív és negatív udvariassági stratégiát.
Pozitív stratégia által a beszélő érdeklődését fejezi ki a partnere iránt, különböző módon nyilvánítja ki elismerését. Negatív stratégia az adó bizalmatlanságát fejezi ki partnere iránt, általában személytelenül fejezi ki magát.

A diplomáciai protokoll az univerzális nyelvi normák mellett, amelyeket kulturmotivált etnocentrikus és nyelvspecifikus pragmatikai kategóriaként szemlélhetünk, kifejlesztette a maga specifikumait is. Érvényes ez elsősorban a konverzációt kezdő üdvözlésformákra, pontos megnevezésekre, tartózkodó -tiszteletet kifejező megnyilatkozásra.
A megbecsülés e hangja valójában azt célozza, hogy a kommunikációs szituáció úgy modellálódjék, amelyben az interlokútorok között egyik fél sem dominál a beszéd folyamatában. Mindegyikük bizalmat táplál a partnere iránt. Ez napi gyakorlat, a tolmács kész köszöntési formulákkal rendelkezhet.

A tolmács gyakorlatomból vissza-visszaidéződik az egyetlen olyan eset, amikor töredéknyi idő alatt kellett döntenem, hogyan alkalmazzam a „mondj igazat” minőségi maximáit.
A horvát miniszterelnök volt a magyar miniszterelnök-helyettes vendége. A szokásos protokoll-üdvözlés helyett egy baráti, tegező módon indította a társalgást. Én a meglepetésemre most is emlékszem, „mém”-ként idéződik a szó is, az érzés is, s főként a döntés: hogyan fordítsam? Az eredeti szerint-e, hisz tegező alak az üzenet, vagy a magyar nyelv protokolláris formái szerint. Amikor a miniszterelnök-helyettes felé fordítottam arcom, észrevettem az ő arcán, hogy valami olyan metanyelvi megnyilvánulást regisztrálhat rajtam, ami meglepetést okozott számára. Úgy emlékszem, hosszú idő telt, mire megszólaltam, addig ő jártatta szemét rajtam is és beszélgetőpartnerén is. Végül a protokolltól elütő megszólítást fordítottam. Noha nem én alkalmaztam a megszólítást, én csak „relé” voltam, mégis úgy éreztem, személy szerint tegezem le a miniszterelnök-helyettest.
Benyomásom szerint ő is meglepődött a nyelvi formulán, s újra felidéződik emlékemben a megszólalásáig eltelt idő, nekem hosszúnak tűnt. A miniszterelnök-helyettes talán vívódott a válaszon, talán azt mérlegelte, tapintatból fogadja-e el a szokatlan nyelvi helyzetet. Megszólalása előtt arca kisimult, szeme felcsillant – nekem legalábbis így tűnt, pajkos csillanásnak-, visszategezte partnerét. Az igazi meglepetés most következett be. Csodálkozás, meglepetés ült ki a horvát miniszterelnök arcára. Szerintem nem hitt a fülének. Azt hiszem, az üdvözléskor kizökkent protokolláris szerepéből, nem is észlelte, hogy balkáni szláv nyelvi formulát használ. De lehet, hogy mindez csak nekem tűnt így, az eddigi tolmácsgyakorlatomban soha elő nem forduló nyelvi szituáció miatt, lehet, hogy ők már valahol „ civilként” találkoztak, összebarátkoztak, és négyszemközti eszmecseréjükben megengedhették maguknak a diplomáciában nem használatos nyelvi formulák alkalmazását.

A találkozó előtt viszont nem tájékoztatták a tolmácsot, hogy ne csodálkozzon a hangnem miatt Ha ők megszokott társalgási nyelvüket használták, akkor jót mulathattak a tolmács zavarán, mert a metakommunikációs jeleimet, megnyilvánulásaimat nem takarhattam előttük.

Mindenesetre búcsúzáskor, amikor pillanatra kiléphettem a „relé” szerepkörből, szuverén nyelvi megnyilatkozással az udvarias, a diplomácia nyelvében használatos pontos üdvözlési formulát választottam a beszélgetés mindkét résztvevője felé. Még ma is van olyan érzésem, hogy személy szerint is letegeztem a beszélgetőket eszmecseréjük folyamán. Még most is hálával gondolok a magyar miniszterelnök-helyettesre, aki érzésem szerint, belement a tegező nyelvi stílusba, ezzel elhárította a tolmács feje fölül az Austin-i „szerencsétlenséget”,amely a „rosszul célzott” beszédaktusok miatt következhet be. A beszédaktus sikeressé vált általa, mert vevőként megértette a kimondottakat, és be is lépett a beszélő szándékolta kapcsolatba. Elfogadta partnere illokúciós aktusát, amely olyan javaslatot tett, amelyet el is vethetett volna.

A fentiekben vázolt benyomásom, miszerint a konverzáció résztvevői, amikor hozzájuk elért a partner szokatlan nyelvhasználata, azt sejteti bennem, hogy a beszédaktus kudarcaiért a megnyilatkozók a tolmácsot tehették volna felelőssé, mert a megnyilatkozó általa nyelvileg átkódolt üzenetét elfogadhatatlan nyelvi kódokkal továbbította.

Gondolatban sokszor eljátszottam azt, hogy protokollárisan „kódolok át”; akkor mi történik? Lehet, hogy az lett volna a „rosszul célzott” beszédaktus?

Egyet egészen biztosan megállapíthatunk. A különleges nyelvhasználat benyomáskeltő volt. A kedvező visszajelzés után mindenki oldott hangulatú beszélgetés részese volt. A tolmács személyes megnyilatkozásáról, hisz ez általam ellenőrizhető, pontosan meg lehet állapítani, azt a benyomást szolgálta, hogy a nyelvhasználatban elhatárolódjék a konverzióban résztvevők nyelvhasználatától.

6. E dolgozattal fő célom az volt, hogy rámutassak a különleges konverzációs szituációra, amelynek három résztvevője van, a társalgók mellett a tolmács, aki személyes nyelvhasználata és kommunikációs kompetenciája miatt megszabhatja a beszédfolyamat légkörét, minőségét, de nyelvi cselekvésével jól vagy rosszul kódolhatja át azt az axiologikus információt, amelyet az illokútorok indirekt módon fogalmaztak meg.
Példáimmal felvillantani igyekeztem azt is, hogy a maga személyén keresztül hogyan próbálkozik a tolmács az adó megnyilatkozása illokúciós erejének közvetítésére. Ez a probléma megérdemelné a további tanulmányozást is.

Szakirodalom

Austin, J. L. (1997)
„Tetten ért szavak I. és VIII. előadás”, in: Pléh,
Síklaki és Terestyéni (szerk.1997.)

Brown, P., Levinson, D. St. (1987.)
Polinetess: Some Universals in Language Usage. Cambridge,
Cambridge University Press

Grice, H.P. (1997.)
„A társalgás logikája”, in: Pléh, Síklaki és Terestyéni (szerk. 1987.)

Leech, G. (1983.)
Prinaples of Pragmatics. London and New York; Longman

Habermas, J.(1997.)
„Mi az egyetemes pragmatika”, in: Pléh, Síklaki és Terestyéni (szerk.1997.)

Pléh, Cs., Síklaki, I., Terestyéni, T. (szerk.1997.)
Nyelv-Kommunikáció-Cselekvés, Budapest Osiris Kiadó

Searle, J. R. (1997.)
„Közvetett beszédaktusok”, in: Pléh, Síklaki és Terestyéni (szerk.1997.)