Revicky Krisztina
Versek


Zongorafutam

Kifeszítenek a mindennapok!
Az, hogy egyáltalán vagyok.
Mintha nem a saját életem
élném. Örülök a világnak két napig,
aztán sírok zárkámban hajnalig.
Pedig szeretnek és viszont.
Aztán pokolba vágok jó viszonyt
mindenkivel. Francba is!
Elvégre egyedül vagyunk,
bár párosan szép az élet,
de olyan hülye jószág a lélek,
hogy néha „csak úgy van”
tőle az ember. Mint idegenben
a csodákra, vágyik a
magányra, amitől egy életen
át menekül. Ki érti ezt?
Utána pitizünk egymásnak
rendületlenül, hogy bocsássunk meg,
saját magunkat alázva.
Az életet mindenki más kottából
játssza, de miért kell nekünk
folyton improvizálni? Fene
a rendbe és kottákba? Elvégre
túl harmonikus, egy idő után
még unalmas is. Hát mit
nekünk a szimpla megismerés,
mikor kedvünkre retteghetünk,
hogy melyik billentyűnél
bicsaklik meg kezünk.


Jó napot!

Vágyom valami csontos, éhező boldogtalanságra,
csonka kis semmire, halálvágyra,
mi megihletne és rávinne
pár veszélyes, lezárt vágányra
vigaszként, cserébe azért, ha
itt élnénk a Halál szomszédjában.
Illendően köszönnénk egymásnak
és ápolnánk a kialakult jó viszonyt.
Mielőtt átvinném, lenyalnám a torta
tetejét, aztán fognám a habszifont
és pimaszul rányomnám mindazt
az iszonyt, ami naponta garbómba
fojt.


Megperzselt fák tövében

Egy fa alatt fekszem,
hullik rám a fény,
mit csak az imák
csendje kavar fel.
Számra ült a némaság,
mint viaszpecsét, halk lakat,
mely aprókat kattan
a fogam alatt.
A taktust méri szívverésem,
s a harang nyelve lefetyelve
törli szárazra könnyemet.
Minden gondolatnak sorsa van,
és pár emlék feldereng.
A szalmaszálak napóraként
utalnak – mint kitört ceruzahegyek –
arra, mindez csupán a múlt,
de tied a jelen
és a gesztenyeligeten
át vezető sárga, napvirágos út.


Szomszédolás

Bárhova is költözöm,
szomszédom az Isten.
Egyszer csak benéztem
hozzá, de éppen nem
volt otthon, csak a látogatók.

Én is imába kezdtem
ijedten, csak közben
elfeledtem. Lábamban
éreztem: fuss nagyon!

Aztán rátaláltam.
Kint kuksolt a parton.
Nem szeret otthon – mondta,
mióta ennyi háza
és ennyi hívatlan
vendége van.


Látogatás

Elhagyott kötélhinta
sír lóbálva magát a fán.
Roskadó gyümölcsök után
vágyó szél ringatja.

Ásító kemencék kérgesednek,
itt meg a hársfalevelek
élei nyekeregnek,
ott lakott a kalapos kispolák,
ahol régen volt az iskolánk.

A naptól kiszőkült a föld.
Szőnyegként terült szét
az aranyló láng,
s a csodás villanypózna
két karján gondolatként
az idő is átsuhant talán.



Megkövezve

Szeretem, ahogy apám
a gyertyákat meggyújtja.
Dacol a széllel
újra meg újra,
és inkább egy követ
helyez az elhagyott sírra.
Hisz a lángok el-
alszanak látszólag értelmetlenül.
Csak fanyar füstöt
hagyva ott belül.


Táncolva járó

Apámban él a zene.
Táncolva jár,
mondhatni bicegve.
Egyik lába hosszabbra
nőtt, magába zárva
vére ritmusát.
A ruhák redői
közt leskel a kíváncsi
világ. Sorfalat
állnak a próbababák.
A műhely, mint
apró táncparkett kínálja
fel magát.
Táncol, ahogy megy, ül,
mozog.
Látom sziluettjét,
az ajtó üvegén keresztül
a varrógépnél alakját.
Az üveg spriccelt,
mintha esett volna,
lemarva a rozsdát,
tisztára mosva
minden imát.



A bíra

Mint a lehetetlen
után sajgó csontok,
mint a meleget
magukba záró
napraforgók: várlak.
Megroppant csigolyákkal
de talán egyenes gerinccel
ülök majd
halálos ágyamon, hogy el-
bocsáss, és hárs-
illatú rengetegként
ringass el, ahogy
kicsavart fákat a szél,
hogy lecsatold
a fárasztó gémkapcsokat,
amelyekkel rám
akaszkodik a világ.

Akkor majd erőtlen
utcakőként zuhan le kezem
és elszakad az azt
mozgató cérnaszál.

 
¤ lap tetejére