Vándor Judit
Magyarázatok az ideológiai jelenlétre a fordított gyermek- és ifjúsági regényekkel foglalkozó szakirodalomban


1. Bevezetés

Dolgozatomban nagy vonalakban áttekintem, hogy az elmúl körülbelül egy évtizedben milyen módon próbálja a szakirodalom tetten érni a gyermekirodalomban és a fordított gyermekirodalomban meglévő ideológiai hatásokat.

A gyermek-és ifjúsági irodalomról egyre több szó esik hazai és nemzetközi szakmai fórumokon, így a fordítástudomány területén is. A magyar kutatók elsősorban történeti, filológiai, esztétikai és pedagógiai szempontból elemzik a műveket. A fordítás jelenlétére, sőt jelentőségére is felhívják a figyelmet (Csillag 2003; Papp 2006), de nem feltétlenül fordítástudományi szempontból közelítenek a szövegekhez.

1998-ban Puurtinen a Meta 43. évfolyamának 4. számában megjelent, a szintaxis, olvashatóság és ideológia kapcsolatát elemző cikkében még azt írja, hogy a gyerekirodalom vizsgálatát általában érdektelen kutatási témának tartják a fordítástudományban (Puurtinen 1998). Négy évvel később, 2002. márciusában Las Palmasban tartották az első olyan nemzetközi konferenciát, amelynek témája a gyermekirodalom fordítása volt. 2003-ban a Meta 48. évfolyama két teljes számot (Meta Vol. 48. No. 1-2) szentelt a témának. 2006-ban pedig Van Collie és Verschueren szerkesztésében adta ki a St. Jerome kiadó a Children’s Literature in Translation című válogatott tanulmányokból álló kötetét.

A Meta szerzői különböző szempontok mentén elemzik a fordított gyerekirodalmat, sokukat foglalkoztatja az ideológia, a fordítási stratégiák és módszerek szerepe, a fordító és az olvasó viszonya. Vannak, akik pedagógiai szempontból, mások a kulturális különbségek feloldásának szem előtt tartásával vagy az érthetőség szempontját figyelembe véve elemzik a lehetséges fordítói módszereket. A 25 szerző változatos problémafelvetése és elemzése a hangos olvasástól a képregények fordításán át a kiadók szerepvállalásától kezdve a fordítók eltérő gyerekképével foglalkozik, és sort kerít a gyerekirodalom klasszikus művei fordított változatának összevetésére is. A szerzők Európa különböző országaiban, Észak- és Dél-Amerikában, Afrikában, Brazíliában, Kanadában, Jordániában kutatnak.

A Children’s Literature in Translation szerzői a paratextuálitásban megjelenő látható és hallható fordítóról (Lathey); a fordítás szükségességéről, az irodalmi kánon kialakulásában betöltött fontos szerepéről és globalizációból fakadó új, immár nem morális, hanem kereskedelmi elvárásokról (Ghesquiere); a fordítás etikai aspektusairól (Oittinen), a kiadói politika, a szövegválasztás és a politikai elvárások kapcsolatáról (Thomson-Wohlgemut); a fordítói normákról (Desmidt); a kulturális intertextualitással kapcsolatban a kulturális különbségekből adódó fordítói problémákról (Gonzalez-Cascallana) közölnek tanulmányokat.

A fordított gyerekirodalom úgy tűnik, kilépett perifériális helyzetből, egyre több kutató ismeri fel, hogy éppen speciális helyzete és jellegzetességei miatt általa sokat tudhatunk meg általában is a fordításról, a fordító személyéről és a fordítást befolyásoló tényezőkről, nem utolsósorban az erős ideológiai hatásokról.

Nagy a kísértés, hogy mindent egyszerre markoljunk, hiszen a cikkek egytől egyik rendkívül érdekesek. A fordított szövegek megközelítési módja és szempontja azonban olyan sokszínű és változatos, hogy jelen dolgozat keretén belül nem vállalkozhatom a teljes áttekintésre, mert akkor egyik lépésből következne a másik, és mire észbe kapunk, már a gyerekirodalom határain kívül találnánk magunkat, és a fordítástudomány általános kérdéseinek általános problematikájával foglalkoznánk. Igyekszem tehát önkorlátozással élni, és amennyire ez lehetséges, csak a gyerekirodalom fordítása és az ideológia közti kapcsolatra szorítkozni.

2. Meghatározás

Mielőtt azt vizsgálnánk, hogyan érhető tetten az ideológiai hatás a gyerekeknek szánt fordításokban, tisztázni kell, mit nevezünk gyerekirodalomnak. Nem könnyű egzakt definícióval szolgálni, éppen ezért figyelhető meg, hogy a gyerekirodalommal és a gyerekeknek szánt fordításokkal foglalkozó szerzők nem is igen törekszenek arra, hogy pontos meghatározással szolgáljanak, rendszerint általánosságban fogalmaznak. Ennek, mint mindennek, természetesen több magyarázata is lehetséges. Az egyik mindenképpen az, hogy eredetileg a ma már gyermekeknek szánt műveket felnőtt közönségnek írták, és mint ilyet rendesen műfaji csoportokba lehetett sorolni. Műfaji jellegzetességét természetesen nem veszítette el, a regény regény marad akkor is, ha megváltozik az olvasóközönsége, de azzal, hogy a cím után odakerült az ’ifjúság számára átdolgozta’, ’az ifjúságnak fordította’ ’ifjú leányoknak írta’ megszorítás, új dimenziót kapott a mű. Éppen ez a dimenzió nehezíti a definiálást, ugyanakkor pontosan ezek, az olvasóközönséget leszűkítő kifejezések jelzik, hogy az eredeti szöveg írójának szándékától esetleg eltérő céllal születtek a fordítások, átdolgozások.

Az angol nyelvű szakirodalom egybehangzóan ’children’s literature-ről’ beszél, a magyar tanulmányok azonban különbséget tesznek gyerekirodalom és ifjúsági irodalom között.

Első megközelítésben gyerekirodalom az, amit gyerekeknek szánt a szerző. De kit nevezünk gyereknek, mettől meddig tart a gyerekkor, és hol kezdődik az ifjúság? Mazi-Leskovar (Mazi-Leskovar 2003) meghatározása szerint gyerek az, aki a mindenkori általános társadalmi közmegegyezés szerint még nem érte el a felnőttkor. Vagyis gyerek az, akit a felnőttek annak tartanak. Riitta Oittinen elegánsan átvágja a gordiuszi csomót, ugyanis nem gyerekirodalomról, hanem a gyermekek számára fordított (vagy írt) irodalomról beszél (Oittinen 2000). Úgy tűnik, a legkézenfekvőbb, ha a befogadó felől közelítjük meg a kérdést, és annak alapján próbálunk különbséget tenni felnőtt és gyermekirodalom között, hogy kinek fordít a fordító. Gyakorlati szempontból a magyar könyvkiadás sokat segít az elemzőnek, hiszen feltünteti, hogy az adott könyv milyen korcsoport számára ajánlott, sőt, a borító jellemzően mutatja azt is, hogy a korcsoporton belül fiúknak vagy lányoknak javasolt az adott könyv. Gondoljunk csak az egykori pöttyös és csíkos, valamint a Delfin könyvekre. A mai újrakiadások az egykor volt csíkos könyveket ’tini-könyvekként’ aposztrofálják.

Az életkoron alapuló különbségtétel azért nagyon fontos, mert a kisgyerekeknek szánt könyvek nemcsak olvasásra, hanem hangos felolvasásra is készülnek (Oittinen 2006), ami befolyásolja a fordító munkáját, másrészt, mert a fordításban az ideológiai befolyás és hatás – didaktikus, nevelői célzatából fakadóan – korosztályfüggő.

Akár azt mondjuk, hogy gyerekirodalom, akár azt, hogy gyermek- és ifjúsági irodalom, vagy gyermekek számára készült művek, egy bizonyos, nem műfaji meghatározásról beszélünk.

„A problémák magából a vizsgált anyagból következnek: a "gyermekirodalom", az "ifjúsági irodalom" nem esztétikai kategória, nem jelent minősítést arra nézve, értékes-e vagy értéktelen az idetartozó mű. De még csak nem is műfaj vagy műforma, hanem a befogadó felől meghatározott műcsoport, amelynek megvannak a maga műfajai, típusai, lektűrjei és remekművei. Tulajdonképpen poétikai szempontból fából vaskarika: mert beszélhetnénk-e – egyetlen típust értve rajta – "felnőttirodalomról" mondjuk Edgar Wallace-tól Gide-ig, Rejtőtől Kosztolányiig? Természetesen nem. Ez esetben azonban olyan meghatározó egyrészről a gyermekolvasó igénye, sajátos nézőpontja, befogadásának módja, másrészről az ezt kiszolgáló óhatatlanul felnőtt irodalmi intézményrendszer (az írótól a kiadón át a gyermek számára üdvös olvasmányokat meghatározó pedagógiáig), hogy ez a fából vaskarika mégiscsak létrejön. És ha ezt az irodalomelméleti abszurdot vizsgáljuk, akkor egyszerre kell figyelemmel lenni a befogadóra, hiszen jellegzetes nézőpontja mentén jön létre maga a típus; a korra, társadalomra, amelynek kívánalmait – épp sajátos kimondott vagy elhallgatott pedagógiai jellegénél fogva – sokkal erősebben tükrözi, mint az egykorú "felnőttirodalom"„ (Komáromi 2005).

A befogadó felöli megközelítés hasznos és praktikus, a fenti idézet két nagyon lényeges, a nemzetközi szakirodalomban is jelenlévő szempontot említ, az olvasó ’igényét’ és az ezt az igényt kiszolgáló felnőtt intézményrendszert (a fordítót, szerkesztőt, kiadót). Sok esetben ugyanis nem a befogadó valós igényének kielégítése lebeg a fordító szeme előtt, noha az etikus fordítónak ez lenne a kötelessége (Oittinen 2000), hanem a vélt vagy kívánatosnak tartott igényeknek való megfelelés, illetve azok megteremtése (Mazi-Leskovar 2003; Thomson-Wohlgemuth 2006).

Abban a pillanatban, amikor nem „az” olvasónak, hanem valamilyen kategóriájú olvasónak (lehet felnőtt vagy gyerek) szánnak egy művet, óhatatlanul a befogadó felöli megközelítés kerül előtérbe. Brontë Jane Eyre-ja regény: nem nőknek írt regény, nem is lányregény; az ebből készült adaptált szöveg, a Lowoodi árva viszont fiatal lányok számára készült, és nyilvánvalóan valamilyen, a felnőttek által helyesnek tartott, az irodalmon kívüli szempontok alapján született meg az átdolgozás. Mindeközben a fordított gyermekirodalom az irodalom az irodalmi rendszerek szerves része.

3. A gyermek- és ifjúsági irodalom helye az irodalmi rendszerben

A fordítás és az irodalmi rendszer közti kapcsolatot a hetvenes évek végén Itamar Even Zohar dolgozta ki (Even-Zohar 2004). Ennek alapján nemcsak a fordítást, hanem a gyermek- és ifjúsági irodalmat, illetve ennek fordítását is elhelyezhetjük a rendszerben (Shavit 1983; 1986; Ghesquiere 2006). Even-Zohar és Shavit mélyrehatóan, konkrét példákkal alátámasztva ismertetik és elemzik, a fordítás és a fordított gyerekirodalom helyét az irodalmi poliszisztémában, ezért erre itt most nem térnék ki részletesen, csak az ideológiával kapcsolatos legfontosabb elemeket emelném ki. Ezek a már meglévő modellekhez való igazodás, a szöveg integritása és az ideológiai, értékelő adaptálás.

A célnyelvi irodalomban már meglévő modellekhez való igazodás a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldás, ennek okán kiemelkedően fontos szerepet játszik: a forrásnyelvi irodalmi modellekben nem (el)ismert elemeket a fordított szövegből egyszerűen kihagyják. Ez történt például Swift Gulliver utazásai című regényével is. A befogadó rendszerekben a szatíra rendszerint nem volt része a gyerekirodalmi rendszernek, viszont a kalandregény bevett, elfogadott modellként működött, a fordítók tehát kihagyták a szatirikus elemeket, amelyek egyébként is bonyolult, kifinomult formában hálózzák át az eredeti szöveget, és kalandregénnyé vagy meseregénnyé alakították a művet (Shavit 1986).

Ma már a kanonizált felnőtt irodalom normái szerint a teljes, csonkítatlan fordítás az elfogadott. Ez nem volt mindig így. A felnőtt irodalom kialakulásának egy adott szakaszában, rendszerint a nemzeti irodalmak megszületésekor (vallásos irodalom, középkor alkonya, reneszánsz eleje) az irodalmi fordítás feladatának a kultúraközvetítést, új irodalmi modellek meghonosítását, új értékek megismertetését tűzte ki célul, miközben egy adott ideológia közvetítésének didaktikus eszköze is volt. Idővel ez a felfogás kikopott a felnőtt irodalmi kánonból, de erősen tartotta magát a gyerekirodalomban.

Olyan erősen, hogy a fordítók akár a teljes fordításra szánt szöveget átalakították, módosították, hogy a megfelelő ideológiai célhoz adaptálják. Erre a módszerre minden történeti korban találni példát: az egyik első ilyen adaptáció Defoe Robinson Crusoe című regénye (Robinson Crusoe 1719). A regényt Rousseau ajánlotta a szülők és nevelők figyelmébe, mint egyetlen, a gyermekek számára hasznos és értékes olvasmányt (Rousseau: Emil vagy a nevelésről, 1762). Ennek az ajánlásnak köszönhetően az egyik legelőkelőbb helyet foglalta s foglalja el mind a mai napig a különböző nemzetek gyermekirodalmában. A gyermekeknek szánt Robinson első átdolgozó-fordítója a német Campe (Robinson der Jüngere, 1779). Az iskolamester Campe azért fordította németre a Robinson Crusoe-t, hogy iskolájában a rousseau-i pedagógiai módszerek alkalmazását ezzel is elősegítse. Ahhoz azonban, hogy a szöveg Rousseau filozófiáját megfelelően tükrözze, ideológiai szempontból teljesen át kellett dolgoznia. Rousseau szerint a mű ugyanis az egyénnek a természettel vívott harcát mutatja be, míg Defoe eredetileg a rousseau-i értékeknek ellentmondó burzsoá étoszt és a gyarmatosítás értékeit emelte piedesztálra.

A magyar gyerekirodalomba is Campe fordításán keresztül jutott el a Robinson, Gelei József adaptálta magyarra 1787-ben, mert e
z a könyv a szüléket tanítja az ő gyermekeikkel való bánásra, s azoknak bölts nevelésekre, a gyermeki gyenge szíveket pedig észrevehetetlenül elkészíti az emberiség gyengéd érzéseinek elfogadására és olly kedveleltő módon tanítja azokat, hogy a tanításbeli munkát és unalmat nem is érzik, pedig azokban sok hasznos dolgot tanulnak meg. (Gelei 1787)

A Robinson Crusoe tehát először a kanonizált irodalom részévé vált, majd a gyermekirodalom irányadó modelljévé lépett elő, az átdolgozott fordítások alapján születtek meg a célnyelvi (eredeti vagy fordított) robinzonádok, amelyeket természetesen a befogadó rendszer minden esetben saját képére és hasonlóságára formált.

A fordított gyerekirodalomnak az irodalmi poliszisztémában elfoglalt helyét mindenkor meghatározza, hogy a célnyelvi gyerekművek milyen helyzetben vannak. Amikor a gyerekirodalom a perifériára szorult, akkor a fordító szabadon, különösebb fordítói-etikai megszorítások nélkül nyúlhatott a forrásnyelvi szöveghez. Saját és/vagy a társadalom szája íze szerint formálhatja, manipulálhatja a szöveget. Ilyenkor nagyon erős a szövegen kívüli, a célnyelvi kultúra elvárásának nyomása. Ami az átdolgozást illeti, a helyzet akkor sem lesz gyökeresen más, ha a gyerekirodalom kitört perifériális helyzetéből, mégpedig azért nem, mert a célnyelvi kultúrában a diskurzus jellege és a narratív elvárások mások a gyerekirodalomban, mint a felnőttirodalomban. Ebben az esetben az átdolgozás indítéka változik, és ehhez kapcsolódóan változhatnak az alkalmazott fordítói módszerek is, de a gyerekirodalom éppen sajátos, csak rá jellemző diskurzusával kívánja meghatározni és megőrizni önmaga identitását (Robyns 1994).

A fordítás hatással van a célnyelvi kultúrában elfogadott, célnyelven született gyerekkönyvekre is. Fordítás révén került be az irodalmi – és gyermekirodalmi – kánonba a nemzetközileg elfogadott narratív és irodalmi diskurzus, amely azután gyökeret vert és meghatározta a célnyelvi kultúra diskurzusát is (Ghesquiere 2006; Shavit 1986;), a robinzonádokét, a kalandregényekét, lányregényekét stb.

4. Elvárások, moralitás és szövegértés: a gyermekirodalom funkciója

A szöveget manipuláló fordító alapvetően két fajta társadalmi elvárásnak eleget téve végzi a munkáját: az egyik a morális elvárás, ha ennek szellemében fordít, a szöveg egyértelműen ideológiai nevelőeszközként funkcionál; a másik a szövegértési elvárás, nevezetesen, hogy a fordított szöveg megfeleljen az olvasó megértési szintjének, szövegértési kompetenciájának (Shavit 1986). A fordító az első esetben ideológiai alapon manipulálja, adaptálja a szöveget, átír, kihagy, esetleg beleír; a második esetben is hasonló módszerekkel de más indíttatásból, a befogadás megkönnyítése érdekében dolgozik.

A morális és szövegértési elvárásoknak megfelelni akaró szövegek közös vonása, hogy a fordítás a célnyelvi kultúrában már meglévő szövegmodellekhez igazodik, azaz olyan modellekhez fordul, amelyek a kanonizált felnőtt irodalom egy adott szakaszában nyertek létjogosultságot, és a célnyelvi kultúra feltétel nélkül elfogadhatónak tartja, és így került be a gyerekirodalom rendszerébe.

A moralitást és a szövegértést nehéz, ha éppen nem lehetetlen teljesen elválasztani egymástól: az olvashatóság és ideológia szorosan összefonódik. A fordítók rendszerint arra törekszenek, hogy a szöveg nyelvileg és tartalmilag is hasznos és érthető legyen. A didaktika, az ideológiai tartalom vagy erkölcsi és etikai elvek szentenciái a gyerekirodalomban burkoltan vagy nyíltan, de mindig jelen vannak. A burkolt jelenlétet a fordításkutatók többek között a kritikai nyelvészet eszközeivel, a forrásnyelvi és célnyelvi szintaxis összehasonlításával igyekeznek kimutatni. Ezzel foglalkozik Puurtinen tanulmánya (Puurtinen 1998), amelyben a finn és angol szövegek összevetésével bizonyítja, hogy az implicit utalások következtében a nyelv egyértelműen a hatalom szolgálatába áll, hogy a különféle nyelvi kifejezési módokba (például a passzivitás) milyen ideológiát kódolnak.

5. Fordítói módszerek, stratégiák

A gyermek-és ifjúsági irodalom fordítójának a szöveggel kapcsolatos manipulatív szabadságáról már esett szó. A fordítói megoldások közé tartoznak az adaptáció eszközei (változtatás, bővítés, rövidítés, kihagyás). Az irodalmi fordítást nemcsak nyelvészeti, stilisztikai és esztétikai normák vezérlik, hanem társadalmi, ideológiai és pedagógiai normák is befolyásolják. Ezek valamikor a felnőtt irodalomban is bevett, elfogadott fordítói normák voltak (Toury 1995) melyek ott idővel érvényüket vesztették. Thomson-Wohlgemut (2003) cikkében az NDK fordított gyerekirodalmát ismertetve éppen arra tett kísérletet, hogy bemutassa, az 1950-es, 1960-as években a kelet-német szocialista rendszer ideológiája egyszerre volt tetten érhető a felnőtteknek és a gyerekeknek szánt fordításokban, mert a rezsim az irodalmat egységesen a propaganda eszközként kezelte.

A fordított gyerekirodalomban az adaptáció mindaddig érvényes és elfogadott eszköz lehet, amíg a fordító a következő két szempontot nem veszíti szem elől:
1. a létrehozott szöveg a gyermek számára megfelelő és hasznos legyen, vagyis a felnőtt társadalom annak tartsa;
2. a jellemek, a cselekmény és a nyelvezet legyen a gyerek számára érthető. (Shavit 1981)

A fenti két alapelv a gyerekirodalomnak önmagáról kialakított képében gyökerezik. Amíg a gyerekirodalmat a didaktika uralta, és a nevelés eszközének tartották, addig az első elv uralkodott. Napjainkra mintha változott volna a helyzet, noha az első állítás nem vesztette el teljesen a szerepét, a megértés fontosabbá vált. Ez utóbbi elvárás valójában nem mást jelent, mint hogy olyasvalamit szeretnénk megértetni a gyerekekkel – rövidített, csonkított, átdolgozott formában – amire nyelvileg-fogalmilag még vagy már nem képes, hiszen ha képes lenne, nem lenne szükség az átdolgozásra. Az első esetben túl fiatal, nem szerezte meg még a kellő készségeket, képességeket, a második esetben olyan kulturális-nyelvi változattal kellene megbirkóznia, amihez nincs kellő ismerete – gondoljunk csak arra, milyen nehézséget okozhat az anyanyelvi olvasónak az általános iskola hatodik osztályában Jókait olvasni.

A hasznosság és érthetőség egymáshoz való viszonya tehát koronként és társadalmakként változik, hol az egyik, hol a másik kapja meg az elsőbbséget. A társadalomnak a gyerekekhez való viszonyának változását mutatandó, immár megjelennek a teljes, csonkítatlan fordítások is (Mazi-Leskovar 2003). Ennek ellenére a gyerek- és ifjúsági művek fordításaira továbbra is jellemző, hogy a felnőtt világ bonyolult mivoltát tudatosan leegyszerűsítik, vagy éppen túlságosan explicitálva fordítanak, különösen akkor, ha kulturális transzferről van szó (Hagfors 2003, Stolze 2003). Az egyszerűsítés jellemzője, hogy az eredeti műből elsősorban a cselekményre fekteti a hangsúlyt, és kihagyja a leírásokat, reflexiókat, elmélkedéseket, az iróniát vagy a groteszket (Mazi-Laskovar 2003, O’Sullivan 2003, Shavit 1986).

A fordítói módszerekkel kapcsolatban több szerző is foglalkozik a honosító és idegenítő fordítói stratégiával. A fordító gyerekeknek fordít, és szeme előtt az általa elképzelt olvasó lebeg, hozzá akar lojális lenni. El kell döntenie, hogy ennek milyen fordítói stratégiákkal, módszerekkel tesz eleget. A honosító fordítással a fordító a lehető legkisebbre igyekszik csökkenteni a befogadási nehézséget, könnyen olvasható, gördülékeny szöveg létrehozására törekszik. Erre természetesen azért is szüksége van, mert a szöveg befogadásán túl a szöveggel közvetített ideológia befogadását is meg akarja könnyíteni. Mazi-Leskovar (2003) és Thomas-Wohlgemut (2003) a honosítást egészen tág értelemben használja.

Leskovar fordításnak tekint minden olyan transzferfolyamatot, melynek során a szöveget egy másik nyelvre teszik át azzal a céllal, hogy az olvasó megértse. Ilyen értelemben az adaptáció megszabadul negatív konnotációjától, és a fordítás lényegi része lesz. Az az állítás, hogy minden fordítás magában hordozza az adaptálást, teret nyit ahhoz, hogy elgondolkozzunk azon, mikor szükséges vagy kívánatos eljárás, melyek azok a megoldások, amelyek még tiszteletben tartják a forrásnyelvi és célnyelvi olvasót. A szerző és a befogadó iránti tisztelet lényegi előfeltétele minden fordításnak. Leskovar azt vizsgálja, hogy a szlovén gyerekirodalom fordításai mennyiben tartják be ezeket a normákat. Értelmezésének alapja a reader-response elmélet, amely megkérdőjelezi az eredeti szöveg abszolút mivoltát, és legitimizálja a többféle értelmezési lehetőséget.

A honosítással a fordító a szöveg befogadását könnyíti meg, az idegenítés pedig kultúraközvetítés, amely a szokatlan megőrzésével stimulálja az olvasót. Mindkét eljárás elfogadható, ha az adott történelmi pillanat célközönségének igényét elégíti ki, ehhez rendszerint a két megoldás helyes és megfelelő egyensúlyára van szükség (Oittinen 2000).

A gyerekirodalom fordításában azonban a honosítás erőteljesen és sajátságos formában jelenik meg. A fordító az előszóban vagy előhangban készíti fel a befogadót a kulturális különbségekre. Ebben a honosításban azonban jelen van az idegenítés is, amennyiben bemutatja a két kultúra közti különbséget is (Dörgő 1999; Mazi-Leskovar 2003). A kulturális honosítás mellett jelen van a politikai és ideológia honosítás, amikor a fordított szöveg eredeti intencióját a fordító szándékosan úgy manipulálja, fogalmazza át, hogy az az adott kor ideológiai kívánalmaihoz tökéletesen idomuljon. Ehhez a szövegen belüli fordító eljárások mellett paratextuális eszközöket is alkalmaz - előszó, előhang, utószó - amelyben a fordító (vagy a szerkesztő) értelmezi az olvasók számára a kezükbe juttatott szöveget. A honosításnak ezt a fajtáját nevezi Leskovar Oittinen (Oittinen 2000) nyomán tisztességtelen, nem etikus beavatkozásnak. Mazi-Leskovar erre a Tamás bátya kunyhója 1954-es szlovén újrafordítását hozza példának, ahol a regényhez írt előszó egészen különleges, politikai-ideológiai honosításra vállalakozott, és ez a szemlélet túllépett az előszó keretein beleette magát a szövegbe is. Ennek köszönhetően a fordító megváltoztatta a regény üzenetét. Hasonló tapasztalatokról számol be Thomson-Wohlgemuth (2003) is.

A tágan értelmezett, etikus honosítás (etikus abban az értelemben, hogy nem akarja szándékosan meghamisítani a szerző eredeti üzenetét) akár az adaptáció egy új fajta meghatározása is lehet, amennyiben a szöveget a mindenkori jelenhez annak morális és nyelvi elvárásaihoz igazítják, ugyanakkor ezek a szövegek is viszonyban vannak a forrásnyelvi szöveggel. A fordításhoz kapcsolódó fogalmak, az adaptáció, átírás közti határ nehezen húzható meg, de fordításként lehet elfogadni minden olyan esetben, amikor azért kerül sor rá, hogy a befogadást megkönnyítse (Mazi-Leskovar 2003).

Az adaptáció a gyerekirodalom egyik sarokköve. Ha a fordítást úgy fogjuk fel, hogy feltételezzük, valamilyen formában az eredeti, forrásnyelvi szöveg ekvivalense, akkor az adaptációt nehéz fordításként kezelni. Ha azonban azon az állásponton vagyunk, hogy a fordítás olyan tevékenység, melynek során a fordító újraolvassa, újraírja a forrásnyelvi szöveget, azért, hogy a célnyelvi közönség számára is elérhető legyen, és ennek a folyamatnak eredményeképpen a létrejött szöveg egyedi, eltér az eredetitől, ha elfogadjuk, hogy valahányszor egy szöveget lefordítanak, új nyelvi formát kap, új kulturális kontextusba kerül, új olvasók olvassák, ha elfogadjuk, hogy a fordítás önmagában véve is átírás (Lefevere 1992), akkor az adaptált szöveget sem zárjuk ki az elemzendők köréből. Ahogy Hermans írja, „minden fordítás magában foglalja a forrásnyelvi szöveg bizonyos célból történő, bizonyos fokú manipulációját” (Hermans 1985: 11). Tudomásul kell venni, hogy az eredeti első szöveg, és a fordítás, a második szöveg nem lehet ugyanaz, hiszen a fordítás során a fordító mindenképpen (jó és rossz értelemben is) manipulálja a szöveget (Oittinen 2006), ilyen értelemben minden fordítás egyben adaptáció is, illetve magában foglalja az adaptációt, hiszen a fordítás maga mindig tartalmaz változtatást és honosítást.

6. A fordító viszonya a szöveghez és a befogadóhoz; aszimmetrikus viszonyok

A fordítói stratégiákat az elvárási normák, az elfogadhatósági normák határozzák meg (Toury 1995), de a választás nem lehet független a fordító személyétől sem. A fordítónak sajátos képzetei vannak a világról, és ebbe beletartoznak a gyerekek, mint olvasók, befogadók is. A fordítási folyamatot ezek a világról való ismeretek határozzák meg. A fordító elolvassa, újraolvassa, majd újraírja a szöveget, a fordítás ettől lesz egyedi és az eredetitől eltérő: Valahányszor egy szöveget lefordítanak, új nyelven, új kultúrában új olvasóknak és új szempontból teszik (Lefevere 1992). Ebben az értelemben a gyerekirodalom fordítója nem különbözik a felnőtt irodalom fordítójától, noha az általa létrehozott szöveg sok, csak a gyerekirodalomra jellemző egyedi vonással bír, ilyenek a színes képek, illusztrációk, a hangos olvasásra szánt szöveg sajátossága, és nem utolsó sorban a kettős közönség, nevezetesen, hogy egyszerre szól(hat) felnőtthöz és gyerekhez. A fordító a gyerekről kialakított képe alapján fordít, és ez a képzet segíti annak eldöntésében, hogy honosítson vagy idegenítsen, ugyanakkor a gyerekirodalom didaktikus, ideológia jellegéből adódóan, meg kell felelnie a felnőtt társadalom elvárásainak is. A gyermekről kialakított kép összetett dolog: egyrészt egyedi, az ember személyes történetének következménye, másrészről kollektív, társadalmi képzet. A fordító és az olvasó közti dialógus az, ami elementárisan megkülönbözteti a gyerekirodalmat a felnőtt irodalomtól. A korábbiakból már kiderült, hogy a gyerekeknek való fordítás során számtalan szövegen kívüli elemmel is számolni kell.


A fordító akkor szolgálja legjobban a forrásnyelvi szöveg szerzőjét, ha a fordított szöveg sikeres a célnyelvi kultúra olvasói között. A fordító ezért bátran alkalmazhatja az adaptációt, feltéve, ha ez nem a felnőttek didaktikus vagy moralista szándékából születik, hanem csupán a befogadást kívánja megkönnyíteni, azaz tág értelemben vett honosítási stratégiát alkalmaz (Oittinen 2000). Az eddigiekből kiderülhetett, hogy miközben a gyerekirodalom fordításával foglalkozó szerzők a gyerekirodalom fordításával kapcsolatos jelenségeket írják le, azaz a leíró fordítástudomány kívánalmainak megfelelően elemeznek, talán éppen az elemzett anyag ideológiai terheltségéből következően, sokszor előíró normákat operálnak, de úgy hogy közben igyekeznek megőrizni az elemzések leíró jellegét.

Bármennyire lojális legyen is fordító, a viszony közte és a befogadó között mindenképpen aszimmetrikus. Az „aszimmetrikus viszony” kifejezést a fordító és a befogadó közti viszony jellemzésére Venuti vezette be a fordítástudományba (Venuti 1995: 93). Minden fordítás alapvetően etnocentrikus, mert a fordító nem képes elszakadni saját kulturális hagyományaitól, hiszen nem két kultúra közti határmezsgyén, a senki földjén áll, épp ellenkezőleg: saját kultúrájában vannak a gyökerei, mindössze arra van lehetősége, hogy hozzáférjen a ’máshoz’. A két kultúra a fordító fejében, elméjében találkozik, és ezt a találkozást - a szerző szándékának megértését és ennek megfelelően a szöveg interpretálását - alapvetően meghatározza az ideológia. Az olvasónak azonban csak egy szöveg, a fordított változat áll a rendelkezésére. Ez különösen igaz, ha gyerekirodalomról van szó (Stolze 2003), mert a gyerekeket - a felnőttek - rendszerint a felnőttektől eltérő olvasóknak tartják, ugyanakkor felnőttek fordítanak nekik, így a fiatal befogadó egy felnőtt interpretációjával találkozik.

7. A fordító hangja, a diskurzív jelenlét és a kommunikációs modell

Amikor a gyerekirodalom fordításában tapasztalható aszimmetrikus viszonyt az adaptációval vagy manipulációval magyarázzuk, a forrásnyelvben és célnyelvben megtalálható eltérő kultúrák és irodalmak nevelési normák társadalmi normák közti eltérésről beszélünk. Ám itt is, mint az előző fejezetben láthattuk, fontos szerepe van a fordítónak. Érdemes megvizsgálni, hogy a változtatások létrehozója, a fordító hogyan jelenik meg a szövegben, hogyan lehet felismerni a jelenlétét.

A fordító láthatóságáról vagy láthatatlanságáról Venuti óta (Venuti 1995) sokan és sokat írtak. A látható fordító jelenléte észrevehető a fordított szövegben, idegenít, és nem honosít. A fordító diskurzív jelenléte azonban a narratív diskurzusban és a kommunikáció aszimmetrikus aktusában akkor is kimutatható, ha a szöveg honosító stratégia felhasználásával született. Ebben az esetben nemcsak látható, hanem hallható fordítóról beszélhetünk. (O’Sullivan 2003).

Az aszimmetria a gyerekirodalom fordítói kommunikációjában a különböző párok viszonyából születik meg. A felnőtt szerző saját, kulturálisan meghatározott elképzelése alapján megteremti a feltételezett olvasót, azaz végiggondolja, hogy mi érdekeli, milyen képességekkel rendelkezik az adott fejlettségi szinten. Az szerző tehát az a személy, aki hidat ver a felnőtt és a gyerek világa között húzódó szakadék fölé. A következő páros az elbeszélő és az, akinek az elbeszélés szól. A narrátor meséli el a történetet, az ő hangját halljuk. Az elbeszélést befogadó az a képzeletbeli személy, akit a narrátor megszólít. A narrátor nem mindig jelenik meg konkrét szereplőként a szövegben. Chatman különbséget tesz a nyílt (overt) és rejtett (covert) narrátor között (Chatman 1990). A nyílt narrátor szereplőként jelenik meg a műben, a rejtett narrátor kevésbé jellemző a gyerekirodalomra. Az, akinek az elbeszélés szól, szintén lehet a történet hőse (Róbert Gida Milne Micimackójában), de gyakran nincs konkrétan jelen a történetben. A narrátor azonban nem azonos a szerzővel, épp ellenkezőleg, a szerző teremtménye, éppen úgy, mint az az elképzelt személy, akihez a narrátor beszél.

A narratív kommunikáció terminológiájával élve tovább finomíthatjuk a képet. A kommunikációs rendszerben a valódi szerző forrásnyelvi művét egy valódi olvasó forrásnyelven olvassa el. A fordítás esetében ez a valódi olvasó, a befogadó, maga a fordító. Mivel ismeri a forrásnyelvi kultúra normáit, szokásait, képes az elképzelt olvasó szerepébe helyezni magát, miközben nem ő a gyerekirodalom címzettje, az elképzelt olvasó. Ebben a kettős szerepben, egy személyben közvetít a forrásnyelvi felnőtt szerző és gyerek olvasó között. A folyamat következő részében a fordító, immár felnőttként a tényleges szerző megfelelőjeként működik. Ő teremti meg azt a forrásnyelvi szövegtől eltérő célnyelvi szöveget, amelyet a célnyelvi kultúra gyermek olvasói is megértenek. Eközben ő is megteremti a saját elképzelt olvasóját, azt, aki majd a fordított szöveget olvassa. A fordító diskurzív jelenléte megjelenik abban a hangban, ami nem a forrásnyelvi szöveg narrátorának hangja. A fordított szöveg narratív diskurzusában két hang hallható: a forrásnyelvi szöveg narrátorának hangja mellett felcsendül a fordító hangja is. Ez utóbbi hangot két helyszínen is meghallhatjuk.

Az egyikre már korábban is utaltam, ez a fordító paratextuális jelenléte, magyarázata, előszava vagy lábjegyzete. A fordítót itt hallani a legtisztábban, hiszen itt a saját hangján szólítja meg a célnyelvi olvasót. Előjön az árnyékból, és közvetlenül beleszól a szövegbe (Hermans 1996: 27). Ebben az esetben a fordító hangja nem olvad össze a forrásnyelvi szöveg szerzőjének hangjával, talán éppen ezért nem foglalkozott sem a narratológia, sem a fordítástudomány, pedig az előszavak történeti áttekintése sokat elárul a szövegválasztásról, a fordítási módszerekről illetve ezek változásáról, és arról, hogy a fordító milyennek látja, vagy szeretné látni a gyermek olvasókat (Lathey 2006; Mazi-Leskovar 2003). A gyerekkönyvekhez írt előszavak elemzéséből kiderül, a társadalmi elvárások változásával hogyan jutunk el a didaktikus és morális céllal született teljes adaptációtól a szórakoztatáson át a kulturális különbségek megértetésének vágyáig.

A fordítás narrátora azonban a fordított szövegen belül is hallatja hangját. O’Sullivan erre Johanna Spyri Heidi című regényének egyik névtelen fordítóját hozza példának, mikor a fordítás narratíváját hasonlítja össze az eredetivel (O’Sullivan 2003). Az eredteti műben a narrátor az egyik szereplő álláspontját egyes szám harmadik személyben, kommentár nélkül ismerteti, míg a fordító ítéletet mond a szereplő felett, és ezzel jelzi az olvasónak, hogy a szereplő gondolatai helytelenek és elutasítandóak. A narrátor tehát közvetlenül szól az olvasóhoz, akiről azt feltételezi, hogy az eredeti szövegben rejlő iróniát nem értené meg, ezért vezetésre, explicitációs fordításra van szüksége. Ilyen esetekben a fordító, mint narrátor ’túlkiabálja’ a forrásszöveg narrátorának a hangját.

Összegezve, a fordítás narrátorának hangja a gyerekirodalom kommunikációs modelljének aszimmetrikus volta miatt jobban hallható, mint más jellegű fordításokban, és éppen ez a hallható hang árulkodik a sokszor nem is rejtett ideológiai befolyásolásról. Szerepet játszik ebben a fordító kortárs és kultúra specifikus felfogása a gyerekekről, hiszen ennek alapján dönti el, milyen gyerekeknek szól majd a fordított szöveg, mit akar, vagy mit kell akarnia olvasni a gyereknek, milyen kognitív és nyelvészeti képességei vannak. O’Sullivan messzemenően egyetért Riitta Oittinennel abban, hogy a fordítói stratégiákat, a hallható hang megjelenési formáját a fordítónak a feltételezett olvasóközönségről kialakított képe határozza meg elsősorban. Mindezt a narratív kommunikáció modelljének segítségével lehet lokalizálni és kimutatni, és így tetten érhető, hol és hogyan történik a változtatás, a manipuláció.

8. Összefoglalás

A kanonizált irodalmi elvárások egyik alapvető normája ma már a teljes, csonkítatlan fordítás. Ez a társadalmi változásoknak, a társadalomnak a gyerekkel kapcsolatos felfogásával megegyezően már a gyerekirodalomban is megjelenik. Az egyszerűsített, ideológiával átitatott művek ugyanakkor még mindig jelen vannak a gyerekeknek szánt fordításokban. Ez meghatározza a szövegek témáját és szerkezetét, és a fordításban alkalmazott stratégiákat és módszereket. Konkrét művek fordításának elemzésével, különböző módszerekkel, kritikai nyelvészet, kommunikációs modell alkalmazásával, a fordítói stratégiák (egyszerűsítés, kihagyás stb.) vizsgálatával a gyerek- és ifjúsági irodalomban éppen a nem teljes szövegeknek köszönhetően mutatható ki az erős ideológiai hatás.

Irodalom:
Campe, J. 1779. Robinson der Jüngere.
Chatman, S. 1990. Coming to Terms. The Rhetoric of Narrative Structure in Fiction and Film. London: Cornell University Press.
Collie, Van, J., Verschueren, W. P. (eds.) 2006. Children’s Literature in Translation. Manchester: St. Jerome Publishing Ltd.
Csillag, I. 2003. Filológiai morzsák a magyar gyermekirodalom történetéből. A FISZ agárdi találkozóján elhangzott előadás szerkesztett változata. (http://www.szepirodalmifigyelő.hu/04-1-017-Essze csillag pdf. Letöltve 2006. 12. 16.)
Defoe, D. 1719: Robinson Crusoe
Desmidt, I. 2006. A Prototypical Approach within Descriptive Translation Studies? Colliding Norms in Translated Children's Literature. In: Collie, Van, J., Verschueren, W. P. (eds.) Children’s Literature in Translation. Manchester: St. Jerome Publishing Ltd. 79-96.
Dörgő, T. 1999. A Tamás bátya kunyhója fogadtatása Magyarországon. (http://www.itk.mta.hu/1999-12/dorgo.htm. Letöltve 2006. 12. 16)
Even-Zohar, I. 2004. The Position of Translated Literature within the Literary Polysystem. In: Venuti, L. (ed.) The Translation Studies Reader. London and New York: Routledge, 199-203.
Gelei, J. 1787.
Ghesquiere, R. 2006. Why Does Children’s Literature Need Translation? In: Van Collie, J., Verschueren, W. P. (eds.) Children’s Literature in Translation. Manchester: St. Jerome Publishing Ltd. 19-33.
González-Cascallana, B. 2006.Translating Cultural Intertextuality in Children's Literature, In: Van Collie, J., Verschueren, W. P. (eds.) Children’s Literature in Translation. Manchester: St. Jerome Publishing Ltd. 97-110.
Hermans, T. (ed.). (1985): The Manipulation of Literature. Studies in Literary Translation. London/Sydney: Croom Helm; New York: St. Martin’s Press.
Hermans, T. 1996. The Translator’s Voice in Translated Narrative. In: Target. Vol. 8. No. 1. 23-48.
Hagfors, I. 2003. The Translation of Culture-Bound Elements into Finnish in the Post-war Period. In: Meta. Vol. 48. No. 1-2
Komáromi, G. 2005. Elefelejtett irodalom. Fejezetek a magyar gyermek- és ifjúsági próza történetéből: 1900-1944. Budapest: Móra.
Lefevere, A. 1992. Translation, Rerwriting and the Manipulation of Literary Fame. London and New York: Routledge.
Lathey, G. 2006. The Translator Revealed: Diacticism, Cultural Mediation and Visions of the Child Reader in Translators’ Prefaces. In: In: Van Collie, J., Verschueren, W. P. (eds.) Children’s Literature in Translation. Manchester: St. Jerome Publishing Ltd. 1-18.
Mazi-Leskovar, D. 2003. Domestication and Foreignization in Translating American Prose for Slovenian Children. In: Meta. Vol. 48. No. 1-2. xx-xx
Oittinen, R. 2000. Translating for Children. New York: Garland, Inc.
Oittinen, R. 2006. No Innocent Act: On the Ethics of Translating for Children. In: Van Collie, J., Verschueren, W. P. (eds.) Children’s Literature in Translation. Manchester: St. Jerome Publishing Ltd. 35-45.
O’Sullivan, E. 2003. Narratology Meets Translation Studies. In: Meta. Vol. 48. No. 1-2.
Papp, A. 2006. Angolszász gyerekirodalom magyar fordításainak kezdetei. In Nagy Sándor István (szerk.): Interkulturális kommunikáció: nyelvi és kulturális sokszínűség Európában. Budapest: MTA Modern Filológiai Társaság. 124-128.
Robyns, C. 1994. Translation and Discursive Identity. In: Poetics Today Vol. 15. No. 3. 405-428.
Rossi, P. 2003. Translated and Adapted – The Influence of Time on Translation. In: Meta Vol. 48. No. 1-2.
Shavit, Z. 1981. Translation of Children’s Literature as a Function of Its Position in the Literary Polysystem. In: Poetics Today. Vol. 2. No.4, 171-179
Shavit, Z. 1986. Poetics of Children’s Literature – Translation of Children’s Literature. Athens and London: The University of Georgia Press.
Spyri, J. 1949. Heidi. London: The Heirloom Library
Stolze, R. 2003. Translating for Children – World View or Pedagogic? In: Meta. Vol. No. 1-2.
Thomson-Wohlgemut, G. 2003. Children’s Literature and Translation Under the East German Regime. In: Meta. Vol. 48. No. 1-2.
Thomson-Wohlgemut, G. 2006. Flying High – Translation of Children’s Literature in East Germany. In: Van Collie, J., Verschueren, W. P. (eds.) Children’s Literature in Translation. Manchester: St. Jerome Publishing Ltd. 47-59.
Toury, G. 1995. Descriptive Translation Studies – and Beyond. Amsterdam: Benjamins
Venuti, L. 1995. The Translator’s Invisibility: A History of Translation. London and New York: Routledge.