a talajon jártam büszkén és elhittem hogy a valóságban hiszek
aztán ráébredtem saját torzulásom hajnalán, hogy a valóság nem hisz bennem
vastag, zavarodottsággá görbülő ujjával mutogatott rám, mintha a fejem
azért volna egy fémkoponyába zárva, mert a börtönévek alatt,
nem tudtam megszökni

tágas és vak szemek bámultak bele elbutult fejembe
és egyiknek se akartam elhinni, hogy nem olyannak lát
mint amilyennek én látom önmagam
és a torz suttogások értelmetlen jelentéseivel
az én életemet is értelmetlenné tették

elfelejtettem meghúzni azt a vonalat a létezés
és a magatehetetlen vegetáció között
amely elhatárolna azoktól, akik illúzióként
jelennek meg fejemben és torz sikoltásból kibukó
bömbölő röhögésük csak azért teszi izzadságtól
vonaglóvá a ráncosan feszülő fejüket,
mert nem vagyok képes megálljt parancsolni
annak, hogy minden tévhit és elmében megvillanó
látványelem csak azért ölt testet egy burokban,
mert őket már foglyul tudta ejteni
az a láz, ami a tudatokat bilincseli oda
egy rácsos kórházi ágyhoz

nem létezik a valóság, mert csak az létezhet
ami akkor sem hajlandó eltorzulni
ha keresztre feszítik
ami akkor sem hajlandó üldözni téged még az álmokban megbúvó
altatódalban sem
ha ezernyi görcsölő kéz ütlegeli napokon keresztül
ami akkor sem hagyná, hogy bambán bámuljad, mozdulatlan szemhéjakkal
ha úgy felejtené el az egész életét és összes létezett célját, mint ahogy
én szeretném kitörölni a legutolsó emlékemet arról is, hogy milyen hallani
a hangok suttogó hidegségét és milyen látvány ha összemegy a világ körülötted
ami akkor sem zavarodna össze két kérdés után
ha te volnál az agyában az a tanácsadó
aki kiadja a parancsot az elme józanságának elvesztésére

mozdulatlanságba burkolóznék és hosszú órákon át
próbálnám megfejteni a dolgok jelentését
hiszen mindennek van jelentése, egy hatalmas terv részei vagyunk
ami abban teljesedik be, hogy a világban minden inger, alkotás és másodperc
megőrüljön
a szánalmas az, hogy ezt te el is tudtad hinni

a halál egy olyan megoldás akar lenni
, ami el akarja hinni veled együtt
hogy szeretetre méltó, nekem is muszáj szeretni
mert ilyen szép és vonzó érzés ritkán
hálózza be, a damilokkal spirállá kifeszített agyamat
ha látnám az utcán, köszönnék neki, de fogalmam sincs
hogy néz ki
és fogalmam sincs, hogy kell köszönni