A Nap fényének szerepe egyes kultúrákban

A fény „elrablása” az ember életében hosszú időn keresztül megoldandó talány volt, hiszen a nappalok és éjszakák váltakozása naponta felvetette azt a nyugtalanító kérdést: hová tűnik a Nap a nyugati horizonton, ki vagy mi által tűnik el és válik újra láthatóvá, és vajon biztos-e hogy a következő reggelen is felkel?
A fény az élet feltétele az élőlények számára, erről már hamar megbizonyosodtak eleink is, mondhatjuk úgy is: fény derült minderre.
Ma már azt is tudjuk, hogy a fény nemcsak a fizikai valónkra hat, hanem testünkre, tudatunkra és lelkünkre egyaránt. A fény tehát elménket is megvilágítja, vagyis megvilágosodhat az, ami azelőtt zavaros és sötét volt, és felvilágosultak lehetünk ha az adott homályos pontokra, vagyis problémákra rávilágítva kiderítjük az igazságot.
Persze csak akkor, ha valóban a fény oldalán állunk, ha nem vagyunk mindezekre restek, vagyis naplopók, akik ha nem is szó szerint lopják el a Napot és vele együtt a fényt, de mégiscsak a sötétebb oldalon állnak.
Amint látjuk, a fény az igazság, a derű, a tudás oldalán áll, míg a sötétség a tudatlanság, a zavar, a kétség velejárója, s mindez (ha már a fényről beszélünk) világosan tükröződik a magyar nyelvben is.
Kövecses Zoltán A metafora című tanulmányában a világosság és a sötétség fogalmait a metaforikus értelmezhetőségük szempontjából vizsgálja: „A világosság és sötétség a hőmérséklet-érzékeléshez hasonlóan alapvető emberi tapasztalat." – írja. (Kövecses 2005. 35.) Hangsúlyozza, hogy a világosság és a sötétség fogalomköre "a metaforikus konceptualizáció során gyakran időjárási tényezőként jelenik meg.” A „sötét hangulatban van” vagy a „felderült az arca” példákkal ezt alá is támasztja. (uo.)
A fényesség, ahogyan a tűz is, a vallásban is teret kapott. Az isteni fény, a fényességes Úr jelzős szerkezetek ezt mutatják.
A fény eltűnése, elrablása tehát egy sok mindent veszélyeztető mozzanat, olyan tett, ami minden erővel megakadályozandó és elkerülendő. A teremtésmítoszok, legendák, archaikus és vallásos mesék számtalan nép hasonló képzeletéről árulkodnak nekünk ebben a kérdésben.
Az egyiptomi kultúrában a Nap az újjászületés, újrakezdés szimbóluma, hitük szerint az ősóceánból emelkedett ki, és naponta is újra és újra onnan bukkan elő.
A mediterrán népek kultúráiban a Nap legfontosabb jellemzője a forrósága, míg a germán kultúrkörökben inkább a jótékony és erősítő hatása kerül előtérbe. Emellett itt is megfigyelhető az élethez és a halálhoz való kötöttsége, mivel a születésrituálékban és a halottkultuszban is szerepel.
Többek között a japán sintoista vallásban a Nap Amateraszu istennőhöz, a perzsáknál Mitrához, a görög-római kultúrkörben pedig Apollónhoz kapcsolható.
A keresztény hagyományokban Krisztus személyét a „legyőzhetetlen Nap”-pal hasonlították, halálát a naplementével, sírban töltött idejét az éjszakával, feltámadását pedig a hajnal időszakával azonosították. (Spineto 2003. 55., 91., 334–336.)

A napfény a mesékben

A fény maga nem mindig a Nap fényében testesül meg, hiszen számos esetben az öreg király egyetlen szemefénye, a ragyogóan szép királylány az, akit elrabolnak, átváltoztatnak gonosz és sötét erők, és az ő kiszabadítására nem más, mint a tisztaszívű és fényeselméjű királyfi vagy szegénylegény a hivatott. A hősnő vagy a hős gyakorta rendelkezik aranyhajjal, de létezik például aranyfogú királyfi is a mesék szereposztásában, aki szintén a fény megtestesítője. (Benedek 1995. 335.)
A fény a megmentők, a mesék hőseinek jellemzője is, hiszen különleges tulajdonságaik révén kitűnnek, kiragyognak a többiek közül, pontosan ez az ami által kiválasztódnak e nemes cselekedetekre.
Az a remény, amellyel a főhős nekilát a hosszú, ismeretlen és veszélyekkel tarkított útnak, hogy a végén megtalálja és kiszabadítsa az elrabolt Napot vagy a királylányt, szintén egy olyan fénysugár, amely minden mese jellemzője és éltető ereje.
A fény tehát erő is, amely nemcsak a főhőst, de a mesék eseményeit is előremozdítja.
A ma embere már tisztában van a Nap és a Hold „elrablásának” körülményeivel, a nappalok-éjszakák, évszakok változásaival, a nap- és holdfogyatkozás folyamatával. A nappali sötétség azonban sokáig titokzatos, misztikus jelenség maradt, pont olyan, amelyet egy sárkány vagy más gonosz erő közbenjárásának lehetett tulajdonítani.
Jankovics Marcell szerint a mesék hősei nem csupán személyükben, hanem azzal az úttal is jelképezik a Napot, amit történetük során bejárnak. (Jankovics 1996. 103.)
Ez érthető is, hiszen minden mese kiindulópontja a derengéshez, pirkadathoz hasonlítható, a szereplők, a helyzetek felsejlenek a mese kezdetekor, ahogyan a felkelő nap első fénysugarai csillannak fel a horizonton, vagy akár egy filmvásznon, feltűnnek az első képkockák. Ez a kiinduló helyzet rendszerint valamilyen problémát, veszélyhelyzetet vet fel, a sötét árnyak még gomolyognak a hősök körül, majd a hős tettével szertefoszlatja a viharfelhőket, meghozza a ragyogást, a győzelmet, amelyet mindezek után a jól megérdemelt, nyugalmas, de még mindig fényes alkony követ.
Ezzel a hasonlattal pedig jól nyomon követhető a mese valódi értelme, illetve célja is. Ez pedig nem más, mint a példa és a remény nyújtása.
A példás élet elengedhetetlen része a küzdés, a hit, hogy felismerjük kik azok akik céljaink elérésében a társaink lehetnek, akikben bízhatunk. A mesékben ők a hőst segítő szereplők, akiket könnyű felismerni arról, hogy hogyan viszonyulnak a hősök céljaihoz, szándékaihoz.

A Nap és a tudatalatti birodalma

„Mert hát az igazán nagy lélegzetű tündér- vagy hősmesék miről is szólnak? Az elrabolt, elveszített Fény visszaszerzéséről, az éjszaka lenti birodalmában (a tudatalattiban) tett rémálomszerű utazásról, ahonnét a Naphoz hasonló hős mindig visszatér, miután legyőzte a sötétségnek (lelkünk titkos mélyének) szörnyalakjait.” (Jankovics 1996. 101.)

Jankovics Marcell sorait mesedefinícióként is értelmezhetjük. Véleménye szerint a Fény az, amiért a küzdelem folyik, a hős a Naphoz hasonló, tehát a pályáján, kiszabott útján mozog előre, ő maga is fényes, kiragyog a többi szereplő közül, de életének bizonyos meghatározott szakaszaiban le kell buknia a sötétség uralta birodalomba, hogy néhány fénysugarát feláldozva megküzdjön az alantas erőkkel, és aztán az áldozatos csata után újra a felszínre, és győzelmének dicsősége által a magasba kerüljön.
Az „éjszaka lenti birodalmában” zajlik a „rémálomszerű utazás”, amely mellőzi a fényt, hiszen éppen az eltűnt, elrabolt fény az, amit keresni kell. Az idézet szerint minden szörnyűség, amit a mesékben tapasztalhatunk, egy, a saját tudatalattinkban való utazással ér fel.
Ha a tudatalattiról esik szó, feltétlenül beszélni kell a pszichoanalitika mesékkel is foglalkozó ágáról, ezen belül a népmesékről író Bruno Bettelheim A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című művéről (Bettelheim 2000.). Ebben a könyvében a szerző elárulja, hogy kutatásai során milyen nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy kiderítse, mi lehet annak az oka, hogy a gyerekek minden más nekik szóló irodalmi műhöz képest jobban kedvelik a népmese műfaját.
„… a való élet korántsem csupa napfény.” – írja. „A felnövés során a gyermeknek jó néhány pszichológiai problémát kell megoldania. Le kell győznie narcisztikus csalódásait, ödipális konfliktusait, testvérféltékenységét; meg kell tanulnia eltépni a gyermeki függőség szálait; ki kell alakítania magában valamiféle öntudatot, önértékelést és erkölcsi kötelezettségérzést. Azonban, hogy megbirkózhasson azzal, ami a tudattalanjában történik, értenie kell mi megy végbe a tudatos énjében. Ehhez a megértéshez – és ezáltal a szembenézés képességéhez – nem tudattalanja mibenlétének és tartalmának racionális megértésén keresztül juthat el, hanem ábrándok szövögetésével, melynek során történetfoszlányok kitalálásával, ismételgetésével, rendezgetésével próbál reagálni a tudattalan feszültségekre.” (i. m. 12–13.)
Ebből az idézetből kiindulva újra párhuzamot vonhatunk a mesehősök fénykeresése és a valós életünk problémáira való megoldások keresése között. A mesék királyfija úgy indul el az elrabolt királylány nyomait kutatni szembeszállva az eléje gördített akadályokkal, ahogyan mi is megküzdünk a narcisztikus, ödipális és egyéb problémáinkkal, miközben kitűzött céljaink felé haladunk az életünk akadályokkal és próbákkal teli útján.

A mesehősök személye

Az „éjszaka lenti birodalmában” való utazásról már szó esett, amelyet a szerző a rémálmokhoz tett hasonlatossá, mivel „szörnyalakok” lakják, akiknek nemcsak külsejük, de más egyéb tulajdonságaik is rémségesek. Sorolhatnánk itt a hős útjában álló ellenséges alakokat és azok megnyilvánulásait, a gonosz boszorkányok és a tüzet okádó hétfejű sárkányok egyéb elborzasztó tulajdonságait, hiszen a mesesztereotípiák nagy része erről szól. Alapvetően a szépséges királykisasszonyokról, dali vitézekről, jó tündérekről, és a másik oldalon ellenük küzdő démoni erőkről.
Elemi szükséglet a mesék birodalmában, hogy nyilvánvalóan elkülönüljön a Jó és a Rossz. „A mesealakok nem ambivalensek, nem egyszerre jók és rosszak, mint minden élő ember. A mesékben ugyanaz a szélsőség uralkodik, mint a gyermeki gondolkodásban. Minden ember vagy jó, vagy rossz, nincsen átmenet.” – írja Bruno Bettelheim. (i. m. 15.)
Szerinte erre azért van szükség, mert a gyerekek azonosulni próbálnak a mesék hőseivel, ez pedig annak alapján történik, hogy kivel éreznek rokonszenvet. Előbb-utóbb „mindenkinek választania kell, milyen akar lenni… Ezt az alapvető elhatározást, minden későbbi személyiségfejlődés alapját könnyíti meg a mesék jellemeinek polarizáltsága.” (uo.) – írja a szerző. A jellemek árnyaltabb formáit, vagyis az átmeneteket a fényes és a sötét jellemzők és tulajdonságok között, a gyerekek ugyanis csak később képesek értelmezni.
A népmesék hősei tehát determináltan „polarizáltak” a jó és a rossz tekintetében, úgy is mondhatnánk, hogy az „éjszaka lenti birodalmába”, vagy pedig a fényes nappali ragyogásba tartoznak.
A ragyogás pedig a legtöbbször a tettekben jelenik meg, ennek megfelelően a jellemekben is kulcsfontossággal bír, hiszen a főhős ezek által emelkedik ki a szereplők sorából, ő az, akit a dicsőséges fény körülövez, ha nem is mindig a történet elejétől, de a mese végére mindenképpen.
Ez a fény gyakran megnyilvánulhat külső tulajdonságokban is. „…éppen jött velük szembe ragyogó, fényes ruhában egy dali vitéz, a napkeleti király fia.” (Benedek 1995. A vándorlegények 647.) A dali vitéz ebben az esetben ugyan nemcsak külsőségeiben, a ruháján viseli a fény és a Nap jegyeit, de a családja által is, hiszen ő a napkeleti király fia.
A Nap jegyei máshogyan is viselhetőek, mint csak a konkrét fény képében. Az arany színe az, ami azonosítható az égitest fényével, így nagyon sok meseszereplő rendelkezik valamilyen aranyból levő vagy arany színű tárggyal vagy testrésszel. Ha végignézünk Benedek Elek könyvének tartalomjegyzékén, nagyon sok olyan mesecímet találunk, amely erről árulkodik. Az aranyhajú ikrek, Az aranyhajú királyfiak, vagy Az aranyfogú királyfiak címek a mesehősök arany testrészeire vonatkoznak, így a fényhez, Naphoz való hasonlóságukat hangsúlyozzák, Az aranyszőrű bárány, Az aranygyapjas kosok, Az aranytollú madár, vagy Az aranyhal című történetek a csodás állatok, míg A három aranygyűrű-ről vagy Az arany nyílvessző-ről szólók a varázserővel bíró tárgyak égi adományként való létét bizonyítják.
Van más módja is annak, hogyan lehet naptulajdonságokkal felruházni egy-egy szereplőt. A fekete havas című történet néhány szereplője kifejező példa erre.

A legkisebb királyfi, akire bátyjai az erdő mélyén a tűz őrzését bízták, nekivág a rengetegnek, mivel a sárkánnyal vívott csata közben a lelkére bízott tűz kialudt a sárkány kiömlő vérétől. A királyfi nem mer emiatt testvérei szeme elé kerülni addig, amíg újabb tüzet nem rak valahogyan. Míg a többi királyfi alszik, ő kalandok sorát éli át. De mivel időszűkében van, megpróbálja megállítani az időt: „Ment, mendegélt nagy búsan, s hát alig ment egy jó futamodást, találkozik az Éjféllel. Köszöntötte illendőképpen:
- Adjon isten jó estét, bátyámuram! Merre tart, ha meg nem sérteném?
- Én bizony, fiam, a fekete havasnak tartok, ez van most soron.
- Álljon meg, édes bátyámuram, ne menjen tovább, amíg én vissza nem kerülök! – kérte Éjfélt a kicsi királyfi. Nagyot kacagott az Éjfél erre a beszédre.
- No, hallod-e, megvénültem, azt se tudom hány ezer esztendeje járom a kerek világot, de még ezt tőlem nem kívánta senki fia.” (Benedek 1995. 18.)
Az Éjfél azonban hiába tiltakozott, a királyfi egy fához kötözte, így nem tudott tovább haladni a havas felé. „Mérgelődött, rugdalódzott az Éjfél, de hiába, nem tudott a gúzsból kiszabadulni. A kicsi királyfi pedig tovább ment nagy vígan. De alig haladt egy puskalövésnyire, szembejő vele a Hajnal.” Őt is megkötözte, minden tiltakozás ellenére. „Most már mehetett bátran, nem félt, hogy megvirrad, amíg ő vissza nem kerül. Ment, ment, haladott, az idő meg egy helyben maradott.” (uo.)
A két Naphoz kötődő személy Éjfél és Hajnal alakja a meghatározó ezekben a jelenetekben. Személyük nemcsak a Nap alakjához, hanem az időhöz is köthető, mivel a Nap járása az, ami életre kelti őket.
Éjfél alakja egy sokat megért öregemberéhez hasonló, aki maga sem tudja, hány ezer esztendeje járja a világot.
Hajnalról nem tudunk meg sok mindent a mese alapján, még az sem bizonyos, hogy férfi vagy női alakja van-e. A hagyományok szerint inkább női alakként jelenik meg, példaként gondolhatunk Aurórára, a hajnal istennőre, vagy Homérosz Rózsaujjú Hajnalára.
A mesékben azonban másfajta hagyományok is uralkodhatnak, mert a Hajnal című mese címszereplője egy királyfi, (i. m. 656.) mégpedig a legkisebb a három testvér közül. Azt pedig, hogy ez mivel jár, már sejthetjük. A két idősebb királyfi Este és Éjfél – szó szerint – a nyomában sem érhetnek, mert ő, a legkisebb, Hajnal lesz az, aki kiszabadítja a három elrabolt királykisasszonyt a sárkányok fogságából.
Hajnal tehát ebben a mesében férfi, csak valószínűsíthetjük, hogy A fekete havas-ban is az.
Ugyanígy a Nap neme sem egyetemesen ugyanaz, a germán mitológiában például nőnemű, de Assisi Szent Ferenc Naphimnuszában Napfivérként említi.
A fontos üzenet azonban nem is ebben rejlik, hanem inkább abban a Naphoz kötődő jellemben, amelyben a hős ragyogása, mások közül való kitűnése nyilvánul meg. Hajnal az, aki kiszabadítja az elrabolt királylányokat, vagyis az elveszett fényt, és csakugyan maga a Nap is hajnalban szabadul ki az éjszaka fogságából, akkor törnek utat az első fénysugarak a sötétben. A keresztény egyház szerint pedig hajnalban történt Krisztus feltámadása, így Hajnal királyfi neve többszörösen is utalhat az ő fényszabadító kilétére.

Az éjszaka sötéte

Mindamellett, hogy a meseszereplők tulajdonságaikkal a fényesség és a sötétség szimbólumaivá válnak, az is megfigyelhető, hogy milyen az a környezet, amelyben élnek, ahol a mese írója cselekvéseik közben általában ábrázolja őket.
A hol? mellett egy másik fontos és jellemző kérdés a mikor?. „Jöttek a palotába a világ minden tájékáról dali királyúrfik, (…) de aki szerencsét próbált, azt a gonosz tündérek már első éjjel úgy megkínozták, hogy reggel elment a kedve a házasságtól. Sírt a királykisasszony éjjel-nappal, de a gonosz tündérek meg nem kegyelmeztek szegény fejének, de sőt inkább meglátogatták minden éjjel, s mindig csak azt mondták neki: - Csak sírj, mert addig férjhez nem mégy, míg olyan ember nem akad, aki a mi sanyargatásunkat három éjjel egymás után ki nem állja.” (i. m. A huszárból lett király 191.)
A gonosz tündérek eljövetele és a sanyargatás tehát éjjel történik. A „három éjjel” hivatott kifejezni nem csak a folyamat hosszasságát, hanem a kínzás súlyosságát, intenzitását is, hiszen a dali királyfiak ezt „három éjjel egymás után” ki kell, hogy állják. A királykisasszony sír, a királyfiak szenvednek, a gonosz tündérek pedig sanyargatnak. A helyzet valóban rémálomszerű.
A gonosz erő megnyilatkozása A vándorlegények (i. m. 646.) című mese már idézett epizódjában is az éjszaka leple alatt történik. Amikor a legények „egyszer egy nagy erdőben elsötétedtek” egy óriás tüze mellett szállást találtak, de „amint elszenderültek, az óriás végigtapogatja a nyakukat. A legidősebb vándorlegénynek pedig jó vastag nyaka volt, amikor ezt megtapogatta, mondta magában: ’Ez lesz jó nekem!’ Azzal csak előrántotta a kését, s nyissz, elnyisszentette a szegény legénynek a nyakát.” (i. m. 647.)
Egy gyilkosságnak vagyunk tanúi egy nagy és árnyas erdő sötét éjszakájában. A mikor? és hol? kérdésre is a várt választ kapjuk tehát. Az „elsötétedés” itt nemcsak látvány, nemcsak a szemünknek szól, hanem az időérzékünknek is. A legények olyan sokáig vándoroltak, hogy közben besötétedett, és eltelt egy nap.
Ez a helyszín pedig több szempontból is „alkalmas” a hasonló gonosz tettek elkövetésére, legalábbis ha megnézzük, mi mindent jelképezhet az erdő. David Fontana szerint a sík vidékkel és legfőképpen a megművelt földterületekkel ellentétben az erdő a sötétség mellett a káosz és a bizonytalanság tere, a pszichológiában pedig a leleplezésre váró bonyodalmakat és sötét titkokat, indulatokat, a tudattalan homályába vesző emlékképeket szimbolizálja. (Fontana 1995. 101.) Ez a megállapítás pedig összecseng azzal a véleménnyel, amelyet Jankovics Marcell is állított, mely szerint a mesék hőseinek küzdelmes útjai a tudatalattinkban tett sötét és rémséges utazással ér fel.

A Nap és az idő

De vajon mennyi ideig tart ez a rémálom, vagyis az utazás? A mesék dimenzióiban egyáltalán milyen időre vonatkozó mértékegységek használatosak, mi az, ami közérthető mind a mesélő és a befogadó, sőt a történeteket hallgató gyerekek számára is?
A legalapvetőbb és legősibb mértékegységek mindig a természet által nyújtott lehetőségek közül valók voltak, ha az araszra, a hüvelykre, a lábra, vagy akár a lóerőre gondolunk. Az idő erre vonatkozóan talán az egyik legjobb példa, ha figyelembe vesszük, hogy egy nap egyenlő a Nap Földünkről látható látszólag megtett, szakaszokra osztható útjának idejével. Az út és az idő tehát ebben az esetben is, a valóságban is egybefonódik, csakúgy, ahogy a mesehősök útja az idővel, de még inkább a Nappal.
„Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, hét nap s hét éjjel meg sem állottak. A nyolcadik nap összetalálkoztak két vándorral.” – olvashatjuk A tűz című mesében (Benedek 1995. 164.), de ilyen, vagy ehhez hasonló időmeghatározást nagyon sok mesében tapasztalhatunk. A „hét nap s hét éjjel” kifejezés tehát a fényes égitest égbolton való felbukkanásának és eltűnésének állandó ismétlődésével mérhető. Ez pedig olyan meghatározása az idő múlásának, amelyet mindenki megért, legyen bár népmeseszereplő, vagy gyerek a világ bármely tájékáról.
Az időtartam-meghatározására hasonló megoldást nyújt a következő példa az Erős János című történetből.  (i. m. 21. o.) „Szőtt, font a szegény asszony éjjel-nappal, keze-lába meg nem állt a nagy, erős munkában, de az a kötélrántó nagy kamasz legény bezzeg nem csinált semmit, csak heverdegélt a porban reggeltől estig, s őrölgette a port egyik kezéből a másikba.”
A dolgos asszony tehát éjjel is és nappal is dolgozott, megállás nélkül, míg mihaszna fia csak a port „őrölgette”, de azt is „csak” reggeltől estig, tehát este, éjszaka nem.
Ebben az esetben is mindkét időtartamra vonatkozó kifejezés a Nap járásához kötött. Az idő múlásának mérése mondhatnánk semmi különöset nem mutat a valós élet időmérést meghatározó mértékegységeihez képest, hiszen az égitestek fizikailag is mérhető mozgása az, ami kiszámíthatóvá teszi mindezt.
Vajon ennyire a realitás talaján maradna a mesék dimenziója is?
A válasz természetesen nem.
„Még két napot szolgált a legény. Azzal kitelt az esztendő, mert akkor az esztendő három napból állott…”.  (i. m. A möndölecskék 240.) Ebből a példából kiderül, hogy nem feltétlenül kell, hogy a napok tényleges múlása a mesékben is a valós intenzitással peregjen.

A Napút

A Nap és az idő együvé tartozása a cselekvések időtartamára vonatkozóan nyilvánvaló. Van azonban még egy nagyon fontos és érdekes tényező, amely a szereplők és a Nap útjának motívumát is kiteljesíti és egymáshoz köti: „Messze, messze, jó háromnapi járóföldre, egy rengeteg havasban mintha pislákolt volna valami lángocska, node ezt ugyan reggelig meg nem járja.” (i. m. A fekete havas 18.)
A „háromnapi járóföld” idő és távolság mérésére is szolgáló kifejezés, tehát a hős útja és a Nap útja újra párhuzamot alkot. Ennek pedig abban lehet jelentősége, amiben Jankovics Marcell már bizonyosságot látott, miszerint a mesehősök nappal azonosítható szerepe nem elhanyagolható. (Jankovics 1996. 103.)
Ehhez hozzájárul még az, ahogyan az út irányát meghatározhatjuk. Az útnak általában célja van, a népmesei hősök útjának mindenképpen van. Ez pedig átvitt értelemben, vagy ténylegesen, amint előző példákon láthattuk, a fény visszaszerzése lehet.
Az út célja, irányultsága tehát ezáltal meghatározott, ezzel együtt az irányának is meghatározottnak kell lennie. „A királyfiak mentek keletnek, ők mentek nyugatnak.” olvashatjuk A vándorlegények-ről szóló mesében (i. m. 647.). Nem meglepő tehát, hogy a cél mellett az út iránya is a Nap által van meghatározva.
„Nézett, nézett sokáig északra, keletre, nyugatra, délre, de nem látott tüzet sehol.”  (i. m. A fekete havas 18.) Az irány itt is a Nap által van meghatározva, holott ebben az esetben egy másik fényforrás az, amit a hős keres. A Nap fénye helyett a Tűz fényessége.

A Nap és a Tűz rokonsága

Elérkeztünk tehát annak az állításnak a bizonyításához, mely szerint a Nap és a Tűz fényüknél fogva rokoníthatóak a népmesék motívumai között.
Nemcsak a motívumok szintjén, hanem a szimbólumok világában is rokonságot mutatnak, hiszen a Nap szimbolikája sok esetben összefonódik a Tűzével, mivel mindkét elemet eleven, éltető erőként tartjuk számon.
Kimutatható abban is hasonlóság, hogy mindkét motívum alapvetően pozitív elemekre bontható tovább.
Mindkettő mutathat jellemzőket az idővel kapcsolatban is. A tűz lobogása, majd kihunyása, a Nap égbolton követhető útja a mesékben is kifejezésre juttatja ezt.
Szerepet kaphatnak a hősök jellemzésében, a Nap fénye megtestesülhet a királyfi vagy királylány aranyhajában, a tűzé pedig a vörös szakállban.
Amint láttuk, mindkét népmesei „kellék” szorosan kapcsolható a hősök céljaihoz, vagy gyakran éppen maga a Tűz vagy akár a Parázs, illetve a Nap megszerzése önmagában az elsődleges cél. Az, hogy a szereplőknek miért lehet szüksége rájuk, szintén hasonló okokkal magyarázható.
A Nap lehet azonos a mese eltűnt „fényével”, vagyis például egy elrabolt királylánnyal, ugyanígy az eltűnt fény megjeleníthető a kialudt Tűzzel is. Az eltűnt fényesség lehet rokonítható a népmesehős sanyarú életével is, amelyet ő jobbá kíván tenni, ami miatt vándorútra indul, hogy szerencsét próbáljon, azzal a reménnyel, hogy a próbatételek során és leginkább azok következtében egy jobb élet Napja ragyog majd rá.



Forrásjegyzék

Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág, Videopont, Bp., 1995.
az alábbi mesék:
A fekete havas 16.
A gyémántkrajcár 406.
A huszárból lett király 192.
A möndölecskék 241.
A parázs 697.
A szegény ember kakasa 166.
A tűz 165.
A vándorlegények 646.
Az égig érő fa 12.
Csalatornya 588.
Erős János 21.
Hajnal 656.
Hammas Gyurka 187.
Mese a fákról 592.

A versidézetek az alábbi kötetekből valók:

József Attila: Összes versei, Stoll Béla (szöveggond.) Akadémiai Kiadó, Bp. 1984.

Radnóti Miklós: Művei, Réz Pál (szöveggond.) Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1978.
Felhasznált irodalom

Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete, Corvina, Szombathely, 2000.
Boldizsár Ildikó: Varázslás és fogyókúra, József Attila Kör Kijárat Kiadó, Bp.-Szeged, 1997.
Farkas Zoltán: Az égig érő fa, KLTE, Debrecen, 1994.
Fontana, David: A szimbólumok titkos világa, Tericum Kiadó, Bp., 1995.
Franz, Marie-Louise: Archetípusos minták a mesében, Édesvíz Kiadó, Bp., 1998.
Jankovics Marcell: Ahol a madár se jár, Pontifex Kiadó, hn., 1996.
Kövecses Zoltán: A metafora, Typotex, Bp., 2005.
Ortutay Gyula: Magyar Néprajzi Lexikon, II., Akadémiai Kiadó, Bp.,1979.
Pál József – Újvári Edit: Szimbólumtár, Balassi Kiadó, Bp., 1997.
Spineto, Natale: Szimbólumok az emberiség történetében, Officina 96', Bp., 2003.
Vikol Katalin (összeáll.): Szent István és Szent László törvényei, Magyar évszázadok sorozat I., Reflektor, Bp., 1988.