Tükörképem álmai – 1.

félt
mert nem tudta kitalálni, mi az
ami körbeveszi
és válaszok nélkül, többmillió kérdéssel a fejében
mintha magatehetetlen lenne
, csak egy kupac rángatózó ideggóc, ami
cél nélkül mozog egy végtelen űrben

ha egyszer végre önmagát látná a tükörben
talán tudna nevetni

élete kérdése az volt:
miért ítéltek arra, hogy élnem kelljen?
és lapossá formált érzései
aköré csavarodtak, amiben titkon a megoldást
érezte:
a kiüresedés, az elhidegülés és a világtól való elszigetelődés-
ben látta a nyugalmat

kényszerűségből lenyelt mócsing ragadt torkán

szerelmes lett egy olyan gondolatba
ami hasonlóságot mutatott fel őközte
és egy olyan lény között
mely legtöbbször csak torz képmásnak tűnt

egy napon hitt abban, hogy
a próféták véres vizeletükkel
talán meg tudják változtatni
a folyók folyását
mikoron rájött, hogy ő is egy elbukott
próféta
inkább kasztráltatta önmagát
az ilyennek tilos szaporodnia
a magját még saját maga sem
eheti meg, hiszen azaz emberiség
gyilkos mérge

a legelső szavaira tisztán emlékszem
elhinni sem akartam, annyira kétségbeejtően fullasztó
és kiábrándítóan vezeklően hangzott:
HAZUGSÁGOTOK IS SZÍVBŐL JÖN
pedig csak csecsemő volt még
egy ártatlan és magatehetetlen
leginkább szánalomra méltó test

Tükörképem álmai – 2.

egy olyan lábon állt, ami soha nem lépett
csak állt egyhelyben
és arra gondolt, hogy ha négy keze lenne akkor még jobban meg tudná szorítani
annak a nyakát
aki erre az életre ítélte

a büntetés csak akkor fájt, ha
a tükör elé kellett állnia
olyankor fémekből összehajtogatott
dróthálóval választotta el
szemeivel aszalásnak indított testét
attól a síráson kapott pillanattól
amikor gondolataiban
látta a megcsonkolt földgolyót kacagni
az ép testű embereken:
mindet nyomoréknak nevezte

ha a tükör előtt állt,
leginkább fogát csikorogtatva
önmagát is becsapva pózolt
és utána mindig szánalommal nyugtázta
hogy egy olyan nyomoronca
ennek az erőlködésből összerakott
életnek,
amiből már a kivezető utat sem találja

annyi élvezet volt számára,
hogy kéjesen álmodott a szépről
pedig tudta
hogy hugylében érlelt gondolatainak
az sem volna elegendő
ha aberrációitól elváltozott nőideálok milliói
elégítették volna ki agyát, testét
és olyan elvárásait,
amiktől a józaneszű ember
egy meneküléstől fűtött anyaméhből
kiugró gólyalábakon futna el
de ezek a torzulásoktól kielégített női vaginák mégis
szomjasan kaptak nyelvükkel minden egyes gondolatból kipattant
légy után
és dörmögéssel adtak hangot
a szokatlanságnak nevezett helyen
megfogant, abszurdumban mosakodó,
istenálarcú szexualitásnak beöltözött
életféleséget brutálisan megerőszakoló
agysejtekből összeálló köpés eljövetelének

Tükörképem álmai – 3.

ideges, rángatózó lüktetéssel vert szíve
egy rozsdás pénzérmét
értéke nem volt, de mégis többet ért
mint a penésszel kitömött koponyájában
uralkodó, fémes teleszkóp-nyakú;
mámorokból táplálkozó galand-féreg

étke olyan imitált és gennyfoltokkal dobálózó
hazugság volt, amit a mosdástól bemocskolódott
emberek ürítettek ki végbél-szerű, ütemesen ugráló
arcukon miután megunták azok
lealacsonyító élvezetét

ha megaláz a mámor, már nincs rá szükséged
onnantól kezdve a lecsökött, agyvérzés-nélküli,
értelmetlen káromkodással sem kifejezhető,
lealacsonyodottul primitív és
ürülékben kéjelgő, szemen köpött és hazugságon kapott
jézuskrisztus sem tud kiemelni téged
abból az együgyű pöcegödörből
amibe te akarnál még utoljára
üríteni egyet

ő otthagyna, hogy saját magadra szarj

Tükörképem álmai - 4.

üzenek a tükrön túlra:

felemelhetetlen, korcs és téglával
sem agyonverhető volt
az a bevillanó kép, ami boldogította volna
a tükörben röhögő képmásodat
amikor meglátta arcodon a kegyetlenül széthasított,
mások szemével százezerszer megvert és levizelt
anyajegyét annak a nőnek
akit te egykoron műveltséged legmagasabb fokára
akartál emelni, ő csak a testetek érintkezésének
remegő, vén kezek által gyolcsba kötött képsorát
akarta kinyomni az anyajegy melletti pattanásból
hogy azokat felhasználja saját babaházának kitapétázására

te kiröhögted, de utána
a tükröt a tükörkép törte össze

vess véget az értelmetlen, jelentés nélküli másodperceknek
nem akarom, hogy irigynek mondj, de várom a percet amikor
mindenki a kezedet akarja lecsonkolni
és akarom, hogy hazudj nekem
akarom, hogy mosolyogj mikor
amputálják a végtagjaidat

Tükörképem álmai – 5.

egy tükörképről:

ringatózó hullámokon utazott
és kedvtelen, undorral tűrt nyál futott végig arcán
mint egy csecsemő, aki magatehetetlen;
szánalmasan fetreng, még gondolkodni se tud
és még sincs kedve szögekkel
kivert bakancsával belerúgni

az eszmefuttatások végeztével, már annyira
szégyenteljes unalmat érzett önmaga iránt
hogy a végtelenségbe nyúló
önmagát szilárd, magabiztos vasökölnek hívő
kezet tőből elkötötte egy zongorahúrral
és végignézte guvadt szemekkel
ahogy leszárad

eme kéjenc tettei után
mindig elindult szaladgálni,
fogócskázott egy olyan
szivárványhártyával, aminek vastagsága megfoghatatlan;
kitépné a levegőből
de leginkább a húsos ujjai köré tekeredő
darálthús rétegek nyalogatása foglalta le
idejét

azért kergette, mert idegesen mozgó idegei
egy olyan társat kerestek
aki kecsesen libben a szélben

Tükörképem álmai – 6.

talál egy karjaival ölelést szimuláló
polipóriást, aki mintha szeretettel
tenné rá tapadókorongjait a vállára;
még talán a helyenként lukacsos
csontvelőt stimuláló szeretete is egy
olyan evolúciós hibájává növi ki magát
ami révén nő egy kilencedik, a kés
funkciójával ellátott karja, s a maradék nyolc
féregnyúlványát kinövés sorrendjében
levagdossa

kettejük nászágyából büszkén vágtatott ki
szüleinek skalpjaival
egy délceg hangya, ki csáprágóival
alagutat vájt a föld és a hold között
aztán Holdanya gyermek egészségét félve
megvádolta plágiummal
és büntetésből egy teljes évig
hangyák részére kellett terveznie diétás programokat

az alagutat betömték sörös-kupakokkal
és a kozmikus zajtól visszhangzik még a mai napig
a kedves édesanya egyik tamtamdob-szerű krátere

Tükörképem álmai – 7.

feszegetett, színes képek birtokosai voltak
fenyegetőzve árulták, és kiabálták az értéküket
az egyik eladásából közösen vettek egy új házat
és az összes véznalábú, nyakcsigolyák köré tekert
asszonyukat magukkal vitték

az egyik nő megunta hogy róluk mintázzák a festményeket
és kifonta testét a csontkötegből
mely lelki támaszként kapcsolta össze a fehérnépet
elindult hogy görnyedt tartásával mindenki őrajta
nevethessen
és csupán annyit kívánt minden este
hogy az összes róla mintázott képet adják el
egy szegény koldusnak és semmizzék ki még jobban

fojtogatóan sok festékkel
és követhetetlen kézremegéssel festettek egy utolsó képet
az asszony lábkörméről
ez lett a legszebb kép, csillogóan tiszta és magabiztos mű
a tehetségtelenséget és az ótvarrá vált, erőltetett
műanyagszagot húzta maga után az utcákon
gyerekekkel kergetőző kép

senki nem merte kinevetni, csak lerágott végű
mutatóujjakkal mertek feléje dobálózni
sokan nem találták el egyszer se
őket a kép nevette ki hangos, vonyító és nyögésekkel
tarkított röhögésével
hiszen szánalmasnak találta, hogy valaki két mutatóujjnyi
lehetőségből
egyszer sem találta el őt

Tükörképem álmai – 8.

mozgásképtelen arcizomzattal feküdt a vörhenymentes
ágyékokkal körülölelt oázisban

késztetést érzett egy olyan izgalom elérésére
amit olyan légiriadóval párosított monoton
bivalybőgés előzött meg, amit az ő ebéd utáni sziesztája
közben hallattak az ágyékok

eme izgalom volt az álmában beteljesített szerelme, amit
agyi artériájából kipattant nőkkel élt át;
imitált izomzat, feszes arcbőr, kéjelgő szuszogások
mintha a mennyországban élne át minden álmot

síkosított, stimulált elégültség, és ráébred arra,
hogy az alvás alatti gondolatok mintegy
megalázzák azzal a gerincgörbülettől
szenvedő féregjáraton elé szaladó
kisgyermekkel, aki hangosan kiröhögi,
még a térdét is csapkodja, annyira
nem tudja alázatra méltatni ezt az álomképet

sose pótolja az illúzió a valóságot
ezért tűnt korcsszülöttnek az élete, és
a szeméből feltörő vágyakozó könnysugár
sem tudta elmosni a tehervagon elé vetődött, szétlapított
testének vérfoltjait

Tükörképem álmai – 9.

mozgásképtelen partra vetett agy,
lassan a homokba süllyed, mérlegeli a lehetőségeit
aztán rájön hogy egy segélykiáltás
csak a dögkeselyűket romantikára bíztatná
neki pedig nincs kedve bécsi keringőt járni

gondolattalan órák és egy rozsdás szög
ami önmagát beleveri a fejébe
mint egy ajándék, amit valahonnan a régi emlékek közül
előbúvó kosz és sár kovácsolt ilyen hegyes fegyverré

találgatni próbált, hogy melyik a legszebb „hepiend”
de a végén feladta a leckét és egy imádkozó
sáska áhítatos Ámene után beásta magát a homokba

Tükörképem álmai – 10.

a jó és a rossz harca, elég kétoldalú és unalmas
dolog körül tudjuk forgatni a világot
mintha primitív, légykoszból táplálkozó agyunk csak egy
kockából ponttá leegyszerűsített fogalmat tudna befogadni

színtelen, üres és hibásnak tűnik a világ, röhögni szeretnék
rajta, de tudom hogy felesleges, mivel a világ engem hibáztat

mintha elhalna minden kifelé növő, segítő végtag
és kuncsorogva akarna fizetni azért
amit én elmulasztottam megtenni őérte
cserébe ő egy köhögő, váladékos köpéssel akarta letisztítani arcomról a mérget

mosóporral vegyített és tisztára mosott érzelmek
belülről feszít a düh, és az utálat magatehetetlenné tesz
mert szégyellném magam ha ütnék
de mást nem tudok tenni, lebénít és butává tesz

ha mosolyogva halnék meg, kérek mindenkit hogy
nyúzzátok le arcomat, mert az egy hamis képet ad rólam
a boldogság egy fekete-fehér világban az önbecsapást
ábrázoló szín