Forgách András ízig-vérig színházi ember. 1976 és 1984 között dramaturgként dolgozott, azóta szellemi szabadfoglalkozású: írásból, fordításból, rajzolásból él. Kéttucatnyi drámafordítását – köztük Shakespeare, Orton, Wedekind, Pinter műveit – nagy sikerrel játszották a színházak. A színházi munka mellett rádiójátékokat, forgatókönyveket is írt. Négy önálló kötete mellett számos kritikája és tanulmánya jelent meg különböző lapokban. Egy kellemes, még napsütéses októberi napon találkoztunk egy vidám, élettől pezsgő kávéházban. Hogy megtaláljon, a diktafonomat és a kazettákat kipakoltam az asztalra, hátha arról felismer. Felismert.

– Életrajzából kiderül, hogy rengeteg darabot fordított. Shakespeare-től az Antonius és Cleopatrát és a Lear királyt ültette át magyarra.
– A Lear királyt tulajdonképpen nem fordítottam le, hanem Vörösmarty fordítását „javítottam.” Ez egy borzasztó kifejezés, inkább azt mondanám, hogy megpróbáltam kipótolni, mint egy régi értékes tárgyat, ami már bizonyos helyeken elkorhadt, de zseniális és csodálatos. Ezért nem azt mondom, hogy lefordítottam, hanem azt, hogy a mai változatát elkészítettem. Az Antonius és Cleopatrát viszont valóban lefordítottam.
– Mikor készült a Lear-átültetés?
– A kilencvenes évek elején, 1992-93 körül, a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház felkérésére, de aztán még két színház is bemutatta. Dúró Győző dramaturg összehozott engem Kállay Gézával, az ELTE tanárával, akivel együtt végigvettük az egész szöveget. Csodálatosan sokat tanultam tőle: ő ellenőrizte, hogy Shakespeare-ileg és jelentéstanilag is korrekt legyen az eredmény. Nagyon hasznos volt ez a közös munka. A „fordítás” másik két bemutatója egyébként a Vígszínházban és a veszprémi Petőfi Színházban volt.
– Ilyen értelemben az új szöveg sikeresnek tekinthető, hiszen a XX. század vége fordításainak többségét a rendező rendelte meg egyetlen előadáshoz.
– Ez igaz, de ellenpélda is van. Nádasdy Ádám fordításai sokfelé mennek, mert kitűnő, hatásos színpadi szövegek. Nádasdy kialakított egy filozófiai álláspontot, amely szerint megkonstruált egy lehetséges mai nyelvet Shakespeare-hez. Az Antonius és a Lear egyaránt nehéz darab, de én nem ezzel foglalkoztam. Én csak a hagyománynak megfelelően, de nagyon mai módon csináltam egy fordítást. Meglehetősen különböző tehát a filozófiánk.
– Az eredeti Vörösmarty-féle Learnek mekkora része maradt meg az ön fordításában?
– Több, mint 50 százaléka. Nem számoltam meg. Volt olyan is, hogy sorokon belül is javítottam. A célom az volt, hogy Vörösmarty fantasztikus leleményei megmaradjanak. Várady Szabolcs hasonló dolgot csinált a Hamlettel, és az nekem nagyon tetszett. Vörösmarty szövegét, mint tudjuk, Arany is átsimította, mert tele van archaizmusokkal és germanizmusokkal – Vörösmarty sokak szerint németből dolgozott – de annyira zseniális költő volt, hogy így is sokszor közelebb került az eredetihez, mint az angol nyelv nagy tudósai.
– Voltak-e olyan részek, amelyekhez hozzá sem kellett nyúlni?
– Erre így fejből nem emlékszem. A vihar-monológ, vagy egy-egy jól eltalált rész biztosan ilyen. Mondjuk a sorok 30 százalékát fordítottam újra, de a sorok 60-70 százalékába valamilyen módon belenyúltam. A Vörösmarty által rímtelenül hagyott részeket is rímesítettem. Maximálisan próbáltam Shakespeare szövegéhez ragaszkodni. Nagyon jó barátom volt Petri György, vele dolgoztam közösen egy Othello-fordításon. Petri sokkal merészebb volt, de ő megtehette, mert ő Petri Györgyként már egy létező költői nyelv birtokában fordított, én viszont nem vagyok költő. Lehet, hogy képes vagyok egy költői nyelvet létrehozni, imitálni, de nem vagyok költő. A költőknek mindenképpen nagyobb szabadságuk van: Petri, Tandori, Nádasdy akkor is közelebb van Shakespeare-hez, ha egy kicsit csal, mert költészetet hoz létre – ennek ellenére nagyon fontos az is, hogy színpadszerű legyen a szöveg.
– A magyar irodalom egyik érdekes jelensége a Vörösmarty-Petőfi-Arany Shakespeare-fordító triász kvázi „sérthetetlensége.” Erről mi a véleménye?
– Mint fordítónak? Petőfi szerintem egyáltalán nem sérthetetlen – nagyon nagy költő, de Shakespeare-fordítónak egyáltalán nem olyan zseniális. Arany számomra meghaladhatatlan csúcs, tehát ha valaki megkérdezné, hogy melyik változatot vigye színre a Hamlet-szövegek közül, azt mondanám, hogy Aranyét, de vegye figyelembe Várady Szabolcs átdolgozását is. Arany Jánosé egy tökéletes költői nyelv: olyan plaszticitása van, olyan konkrétsága, és annyira közel van az eredetihez. A Szentivánéji álomnál szokták mondani, hogy ott Arany prűd volt, és az érzéki részeket nagyon elmismásolta, de ez engem nem érdekel. Vörösmarty és Arany hatalmas hegységek, náluk magasabbra nem jutott senki. Petőfi egy másik történet.
Számomra egyébként teljesen lényegtelen, hogy Vörösmarty fordításában játsszák-e a Leart, vagy más fordításban, Vörösmartyt bármikor elő lehet venni. Ha a Csongor és Tündét elővesszük, például, akkor már izgalmas a nyelvnek az az állapota, amit ő akkor képviselt. Vörösmarty és Arany fordításait olvasva azt mondhatnám, hogy olyanok, mint amikor elmegyek egy hegységbe, amelyet nem ismerek; ebben az esetben nem mondom azt, hogy mivel ezt a hegységet nem ismerem, nem is mászom meg – éppen azért izgalmas számomra, mert van egy csomó útja, amit nem ismerek. Ők örökkévalóak, náluk természeti erővel működik a nyelv. Ilyen értelemben ha ma egy Vörösmarty-fordítást az összes archaizmusával együtt bemutatnak, azzal nincs semmi probléma, mert az ugyanolyan autentikus, mint Shakespeare maga.
– A színészek nem örülnének neki, ha ezeket a szövegeket mutatnák be…
– A színészek sok mindennek nem örülnek. Többet kellene dolgozniuk – sokszor lusták. Általában nem azok, de sokszor lusták a szövegtanuláshoz. Nem szeretnek úgy érkezni a próbára, hogy tudják a szöveget, összesen három színészt ismerek, aki úgy érkezett meg az olvasópróbára, hogy tudta a szövegét. Azt mondják, hogy majd a próbafolyamat során tanulják meg. Persze ha mindent kijavítanának, ami nem jön rögtön a nyelvükre, akkor egy „kavicsnyelvet” írhatnának, ahol egy picit fodrozódik a víz, de nincsenek benne sziklák, nincsenek benne árnyékok, szakadékok, amitől Vörösmarty nyelve annyira csodálatos. Nekem Vörösmarty egy szakadékos, sziklás, viharos táj, míg Arany egy fantasztikusan dús nyári rónaság. Fantasztikus a tömörsége, szinte sírva fakadok, ha Aranyt olvasok, a Hamlet olyan hatással van rám a maga nyelvi valóságosságával, mint egy csodálatos táj.
– A magyar Shakespeare-ben tovább él az „irodalmi” és a „színházi” szövegek közötti megkülönböztetés. Milyen különbségeket lát, hogyan gondolkodik erről?
– Mivel elég sokat dolgoztam dramaturgként színházban és más típusú darabokat is fordítottam, sőt magam is írok színdarabokat, ezért bizonyos fokig megtanultam kiszolgálni a színpadi gépezetet, főleg a könnyedség terén, tehát könnyen mondható szövegeket szeretek írni. Ez nem jelenti azt, hogy sohasem írok nehezen mondható szöveget. Nem csak az a jó színdarab, ahol pörögnek a mondatok, mint Molnár Ferencnél, ettől még egy darab lehet zseniális és lehet középszerű. Az biztos, hogy volt egy időszak, amikor rájöttek arra, hogy a Shakespeare-életmű darabjai önmagukban, irodalmi műként is nagyon súlyos, létező, szemlélhető alkotások, de éppúgy szemlélhetőek színházi előadások alapanyagaként is.
Nemrég Londonban jártam, az újjáépített Globe Színházban, ahol a turistáknak nem néptáncot adnak, hanem A vihart meg a Téli regét, amelynek olyan bonyolult filozófiája van, hogy még egy középszerű előadás is rendkívül gazdagító tud lenni, főleg egy olyan csodálatos térben, mint a Globe színház. Ha a nézőnek csak a jelentések egyötöde jut el a tudatáig, még az is őrületes gazdagságot jelent. Én nem látok egy áthatolhatatlan falat, egy átjárhatatlan dzsungelt a kettő között. A költői szöveg együtt él a maga mélységével és filozófiájával. A Téli rege végén például életre kel egy szobor, akiről mi tudjuk, hogy él, de a színpadon lévők nem. Ennek a jelenetnek az összes esztétikai és filozófiai következménye egyszerre kezd működni. Ha csak ebbe a jelenetbe belemennénk, és megnéznénk, hogy meddig hatol a mai művészet a magukat kiállító színművészek vagy képzőművészek teljesítménye alapján, rájönnénk, hogy Shakespeare a maga lángelméjével kozmikusan előre-hátra az egész világtörténelmet magába tudta foglalni esztétikailag is. Shakespeare nem csak bonyolult irodalmat jelent, hanem művészete egy olyan szerencsés kor dokumentuma, amikor a drámaíró a műveibe mindent fel tudott szippantani, ami akkor tudás volt a világban – Montaigne-től az utolsó csapszéki kurváig.
– Elérkeztünk az egyik alapvető kérdéshez: milyen az ön Shakespeare-képe?
– Sok vita van arról, hogy Shakespeare írta-e Shakespeare darabjait. Nem írhatta más, mint színházi ember és rendező – filozófus, tudós, arisztokrata egyszerűen nem írhatta. Talán csak Brecht volt még ilyen formátumú drámaíró, aki szó szerint a színházban élt. Shakespeare-nél minden helyzet olyan mértékig színházi gondolkodásra vall – egy külső ember ilyent egyszerűen nem tud létrehozni, aki nem dolgozott színházban, az hiába ír nagy költészetet. Shakespeare írt szonetteket és színdarabokat, és az előbbieket tartotta az örökkévalóság szempontjából fontosabbnak. De tudjuk azt is, a Lear királyban benne maradtak az átdolgozások, a Hamlet-kiadásba is beleszedték a szedők az ő javításait, tehát kiderült, hogy az évek során ő újra és újra elővette ezeket a szövegeket és vacakolt velük, változatokat írt, kihúzott és betoldott sorokat, tehát a darabjait íróként is kezelte. De számomra elsősorban színházi teremtő emberként jelenik meg.
– Miért lehet az, hogy nálunk Magyarországon főleg költők fordítják?
– Ez szerencse, mert például Franciaországban a legutóbbi időkig az volt a divat, hogy prózában fordították Shakespeare-t, nem tudtak – és nem akartak – jambust írni. Van ennek azonban egy hátránya is: nagyon könnyű magyarul jambust gyártani, ezért sokan mint egy habnyomóból nyomják ki a sorokat és csak arra ügyelnek, hogy minden szótag stimmeljen. Shakespeare nem volt ennyire gondos, őt az ihlete egész másképp vitte, és miután hatalmas költő volt – „Dichtung,” vagyis „sűrítés,” talán nem véletlenül ez a német szó a költészetre – szinte képtelenség úgy lefordítani a darabjait, hogy magyarul ne legyenek hosszabbak 10, 20, 30, 50, 150 sorral. Szerintem az a költő, aki ugyanazt a sűrítettségi fokot el tudja érni, nem pedig az, aki jól jambizál vagy jól viszi előre a sorokat. Rengeteg a klapancia a Shakespeare-fordításokban, amelyek viszonylag hatásosak, de üresebbek, mint az eredeti.
– A Shakespeare-fordítónak számos technikai részletet kell figyelembe vennie. Mennyire kell archaizálni vagy modernizálni a szöveget?
– A patina kiadja magát, ugyanis bizonyos pszichológiai állapotok vagy konfliktusok ma nem úgy történnek meg, mint ahogy mondjuk az Othellóban le van írva. Óhatatlanul belekeverednek olyan szavak, mesterségek, indulatszavak, amelyek ma nem használatosak, tehát a szöveg kitermeli a maga patináját – ahogy egy rézkupola is magától lesz zöld. Nem kell ezzel külön foglalkozni. Ha külön ambicionáljuk a patina létrehozását, könnyen modorossá válhat a szöveg, ugyanis ezt is nagyon könnyű megvalósítani. Azzal kell foglalkozni – én legalábbis azzal foglalkozom – hogy minél közelebb kerüljek az eredeti szöveg sűrűségéhez, költészetéhez és színpadi hatásosságához. Szeretem a mai nyelvet, az Antonius és Cleopatrában talán túl „mai” is voltam. Ez Eszenyi Enikő (Pesti Színház) kérése volt, és semmi problémát nem okozott nekem. A szöveget nem jelentettem meg, mert úgy éreztem, hogy még egyszer át kell nézni, éppen azért, mert annyira aládolgoztam a rendezőnek és a színészeknek. Egyébként a teljes formai hűség híve vagyok.
– Mennyire figyel a rímelésre, a rímfajtákra?
– Mivel nem vagyok költő, ezen biztos rajta lehetne kapni engem. Természetesen tudok verset írni, rímelni, jó utánzókészségem van, de tudom, hogy nem vagyok költő. A költő szerintem – erre nemrég jöttem rá – az, aki dalt ír, akinek az egész verse egy dal. Én dalt nem tudok írni, mert a dalban olyan fokig vannak belül összekapcsolva a szavak, hogy nem lehet analitikusan előre kikombinálni. Annak már valahol a lélekben kapcsolódnia kell. Én prózaíró vagyok, prózában van egy saját melódiám, emellett tudok imitálni formákat, ami nem árt a fordításnál. Az ötös jambus hihetetlen könnyen megy. Sokáig nem ment, sokan tanítottak, Petri is, Eörsi is, de akkor se ment a tíz szótag. Néha nagyon dühös voltam, mert Petri csak ránézett egy sorra, és azonnal megmondta, hogy ott valami gond van, nekem meg mindig meg kellett számolnom a szótagokat. Most már talán nincs így. Egy költőnek egyáltalán nem kell számolgatni. Petri csak ránézett és egyből megmondta, ha gond volt egy sorral. „Honnan tudod?” – kérdeztem én – „Számoljuk meg!” – „Nem, az úgy van” – válaszolta ő. De Petrit, amikor fordított, ez nem érdekelte, mert ő tudta, hogy miről van szó. Engem kell, hogy érdekeljen, aki nem tudom annyira. Nekem be kell bizonyítani, hogy tudom, neki meg nem kell bizonygatnia semmit, csak egy erős szöveget kell alkotnia.
– Mennyire alkalmaz soráthajlást a saját fordításaiban?
– Az enjambement-t nagyon szeretem. Különös dolog, mert nem mindig használta Shakespeare sem, bár a későbbi darabjaiban egyre gyakrabban fordul elő, mert ő is megunta a baltával elcsapott végű sorokat, amiknek van egy „unalmassága.” Egyre folyondárosabb, egyre bonyolultabb a szöveg, egyre bonyolultabb lelki tartalmakat közvetít – a Lear és az Othello már a késői drámák közé tartozik – szóval rengeteg szabálytalan sor, rengeteg hiányos sor van benne. Ennek ellenére láttam elég sok olyan fordítást, amelyben ezeket mind kijavította a fordító, mert ő azt gondolta, hogy annak szépen, magyarul „Shakespeare-ül” kell hangzania. Szabó Lőrinc megtehette, hogy rengeteg enjambement-t használt, csodálom Troilus és Cressida-fordítását. Néha, valljuk be, elég slendrián fordító volt, mert pénzért fordított és sietett, de a Shakespeare-eknél ennek nem látom nyomát. Szabó Lőrinc hatalmas költő, a Szonetteket is hasonlíthatatlanul fordította le, ráadásul annyira modern nyelven volt képes megszólaltatni Shakespeare-t, mint rajta kívül senki. Le vagyok nyűgözve a bátorságától, az erejétől, a férfiasságától, és attól, hogy bírta szuflával, mert ő is költő volt.
– A fordításokban hogyan bánik el az erotikus, pajzán részekkel?
– Az Antonius és Cleopatrában találkoztam ilyenekkel. A mai színházi nyelv már mindent elvisel, a meztelenségtől kezdve a legcsúnyább szakkifejezésekig – az angol nyelvből és drámából behozott „shopping and fucking” nálunk is feltűnik, éppen úgy, mint például a német drámában. Nagyon fontos tudni, hogy Shakespeare egy létező hagyományból dolgozott, hiszen az angol szakrális irodalomnak van egy blaszfémikus része, amely ugyanúgy a vallásos költészet része, mint a vallásos énekek. Ahogy Rómában pajzán versikéket mondtak a hadvezérre a katonái a diadalmenetben – ez hozzá tartozott az egész procedúrához – éppen így a kereszténységben is állandóan jelen volt a keresztény költészetben az obszcén versek műfaja. Torgyán József például nem volt tisztában ezzel, mert amikor Petri Györgyöt megtámadta a parlamentben A szent család című verséért, nem tudta, hogy a vers műfaja egy létező, középkori, egyházi verses műfaj volt. Shakespeare egyrészt ugyanígy használta korának létező nyelvét – mert ugye a csapszékektől a palotákig mindenhol megfordult, tükröt tartott mintegy a saját korának – ugyanakkor pedig a műfaj követelményeinek megfelelően megpróbált kielégíteni mindenfajta közönségigényt, a földszinten is és az emeleten is.
A pajzán részeket, annyi bizonyos, leleményesen kell fordítani. Most, hogy először voltam a Globe-ban, megértettem, hogy a földszint, a „groundlings,” a lent álldogáló emberek – Shakespeare korában az egyszerű nép – adják a legnagyobb impulzust a színészeknek. A színészek tudnak játszani fölfelé is, onnan is jönnek hatások, de a gyomorba a földszintről mennek az impulzusok, a nevetések. A földszinten van az izom, az érzelmi impulzus, a színészek nekik akarnak elsősorban tetszeni, a „köznépnek.” Persze ma már nem kiabálnak be, nagyon illedelmes turisták, pisszenést sem lehet hallani. De most vissza a szexualitáshoz. Van egy híres jelenet a Hamletban, amikor azt mondja Hamlet Poloniusnak, hogy „you fishmonger,” „te halkufár.” Ez Aranynál „halkufár,” mert Arany nem tudta, vagy nem foglalkozott vele, hogy ez a szó Shakespeare-nél „kurvapecért” jelent. Mészöly és Eörsi is megpróbálták ezt megoldani, és egyik megoldás rosszabb lett, mint a másik: „tyúkkereskedő,” meg „aki hüvelyest árul a piacon.” Az ilyen szójátékokat nem könnyű visszaadni. Arany bátor volt, ő „halkufárt” mondott, amiről nem tudom ugyan, hogy egy kuplerájnak a kerítője, de benne van, hogy kereskedő, hogy a lányát árusítja, és hogy büdös.
– A Shakespeare-drámáknak és verseknek rendkívül fontos része a szójáték. Hogyan gondolkodik a szójátékok fordításáról?
– Ez egy nagyon nehéz meccs a fordítónak. Igazából megoldhatatlan, mert valójában mindegyikhez oda kellene írni, hogy: „lefordíthatatlan.” Bármit csinál az ember, az meg sem közelíti a shakespeare-i gondolkodást. Arany azért is nagy, mert még a hangzásra is figyel: Hamlet szavaiban a „heyday of love” (magyarul „amikor a szerelem a csúcson van”) fordítása nála „hejjehujja vér,” tehát még azzal is foglalkozik sokszor, hogy az eredeti hangzást újjáteremtse: miért nem hallgat az észre a „hejjehujja vér.” Sok ilyent tudnék mondani, most éppen ez jutott az eszembe.
– A drámák képvilága legalább ilyen fontos, mind a Learben, mind az Antoniusban. Ezeket mennyire tartja fontosnak?
– Nagyon. Nagyon fontos, és nálam nagyon hosszú munka eredménye ez a felismerés. Kicsit úgy tekintek erre, mint egy szövőmester, vagy mint a méhecske, aki mindig vissza-visszaszáll. Lokálisan, azonnal nem tudok mindent megoldani, de amikor már érzékelem az egész dráma világát és érzékelem, hogy milyen rétegek vannak benne, akkor a rétegeken külön dolgozom. Végigmegyek az egészen, a computerek világában ez is lehetséges – épp egy színdarabfordítás kapcsán vettem meg az első számítógépemet, mert rájöttem, hogy nekem anélkül nem megy igazán – Tandori meg tudná csinálni anélkül is, de nekem annyiszor végig kell mennem és végig kell javítanom, hogy számítógép nélkül már lehetetlen volna. Ha végigmentem már a darabon, érzékelem a műnek az eredeti világát, és akkor vissza-visszamegyek mindenhová, és újra megnézem azt a részt. Nem lehet egy Shakespeare-t egy ihletből megcsinálni, az biztos. Sőt! Tíz év múlva vissza kell térni rá, és ki kell javítani.
– Ezzel igazolta azokat a fordítókat is, akik állandóan javítják, csiszolják a fordításukat. Térjünk át most az Antonius és Cleopatrára is. Vas István és Mészöly Dezső után miért döntött úgy, hogy lefordítja ezt a drámát?
– Megkértek, felkértek másokat, akik nem vállalták el a fordítást. Nem én voltam az első, engem nem tartanak számon első vonalbeli Shakespeare-fordítóként, de más végül is nem vállalta, vagy nem tudott megfelelő próbafordítást adni, így én kaptam a megbízást. Ez körülbelül 2001-2002-ben történt. Eszenyi Enikő bízott meg a Pesti Színháztól, és ezzel már csomagban jött az, hogy milyen legyen a fordítás – az ő rendezéseinek a világát kellett megvalósítani. Azért az elődöket is megnéztem. Mészöly fordításait nem tartom különösebben jónak, Vas Istváné egy nagyon nemes, köztes állagú valami. Talán a III. Richárd rokona. Költői is, színpadi is, de egy kicsit avíttas, furcsa módon talán azért, mert nem akkora költészet, mint Aranyé; a maga korában rendkívül pontos és nagyon nemes szöveg. A velencei kalmár fordításait hasonlítottam egyszer össze – Vas István és Szabó Stein Imre szövegeit –, Vas István minden sora meggyőző, de mégis van egy avíttassága. Ugyanis a magyar drámaírásban szerintem a II. világháború után volt egy teljes zsákutca, ami csak a színpadi nyelvet illeti, nem a szüzsét – Németh Lászlóval és Illyés Gyulával tudnám fémjelezni ezt a stílust. Ők létrehoztak egy színpadi műnyelvet, amelyhez a fordítók is alkalmazkodtak /1/. Vas István is öntudatlanul alkalmazkodott ehhez. Vas nagyon jelentős költő, és jelentős saját költői nyelve van, de a fordításaiban ez nem mindig jelenik meg.
– Mindkét művet elejétől végig fordította?
– Persze. Soronként.
– Mit vett alapul a szövegek fordításakor?
– Fordítóként az Arden Shakespeare a kedvencem, de most Londonban megvettem több más kiadást is. A többi sem rossz, de a több kiadást megért New Arden különösen jól kezelhető.
– Van-e példaképe a magyar Shakespeare-fordítók közt?
– Ha van, akkor az Szabó Lőrinc és Arany János, de megkülönböztet tőlük az, hogy én nem vagyok költő. Szabó Lőrinc irányában elfogult vagyok, hiszen mind a négy fordítását ismerem. Az Ahogy tetszikkel vacakolnék egy kicsit, az biztos, mert a komédia Szabó Lőrincnek nem ment olyan jól, de az Ahogy tetszikben amúgy is sok probléma van. A legjobban a Troilus és Cressidát szeretem. A Macbethben Szabó Lőrinc zseniális volt, és az Athéni Timon is neki való darab, de az egy szimplább mű, a nyelvben ott nem kellett úgy megmérnie a saját zsenialitását, ami a Macbethben és a Troilusban tündököl igazán.
– Van-e kedvenc jelenete az Antoniusban vagy a Learben, amit különösen jó volt fordítani?
– Az Antonius és Cleopatrában egy kedvencem volt, amikor Cleopatra vissza akarja tartani Antoniust és előadja a kis műsorszámait. Egyszerűen olyan zseniálisan van megírva az a jelenet, hogy az ember azt gondolja: honnan tudja Shakespeare, hogy ez így történik? Neki magának is egy szörnyű felesége volt, Anne Hathaway, de nem erről van szó. Shakespeare egyrészt mindent tudott, másrészt tudjuk, hogy a darabjait sokszor más darabokból gyúrta, ami megkönnyítette a dolgát. Rengeteg mintát és klisét használt, amelyeket akkor sokan mások is használtak. A zsenialitása inkább abban van, ahogy újat alkot, ahogy a szereplők pszichológiáját ismeri – mintha férfi és nő is lett volna egyszerre. Számomra a III. Richárd jelenti a fordulatot, amikor Shakespeare egy olyan figurát alkot meg, amelyiknek teljesen más a pszichológiája, mint mindenki másénak. Ott történik valami, a végén: amikor Richárd nagyon gonosz lesz, szabályosan megfagy bennem a vér. Végigolvastam az egészet angolul, és ott éreztem meg hirtelen, hogy a III. Richárdnál kezd el működni Shakespeare regényírói képzelete. Addig inkább a már létező formákat használta, amelyekhez nem sokat tett hozzá.
– Ha most választhatna, melyik Shakespeare-drámát fordítaná le szívesen?
– A II. Richárdot. Somlyó György lefordította, de én újrafordítanám. A II. Richárd egy nagyon különös, nehéz mű. Filozófiailag nagyon izgat. A II. Edwárdot is lefordítottam Marlowe-tól – a kettő rokon darab. Az Othellót is szívesen megcsinálnám, mert Kardos László, Mészöly Dezső és Eörsi István fordítása nem elégít ki. Eörsi szövege csak egy bizonyos színházfajtának jó, én úgy érzem, hogy túl sok benne az akart, ideológiai szándék – mert ő egy ideologikusan gondolkodó, de nagyon jelentős fordító volt. Ez az én véleményem róla. Eörsi hetyke és szemtelen, de a szövege nagyon jól használható a színházban. Nádasdyval is lehetnék kritikus, de az ő fordításai is nagyszerűen működnek a színházban. Élvezetesek, gazdagok, és nagyon jó, hogy ezek a fordítások is vannak. Őt nagyszerű fordítónak tartom, de vele annyiban nem értek egyet, hogy kissé pinterizálja /2/ Shakespeare-t – annyira koppanóak a sorai, és annyira a saját költészetére hangolja Shakespeare-t. Nádasdy nagyon jól tud angolul, költő is, de ezzel együtt választ, sokszor egyszerűsít.
– Ezt bevallottan teszi.
– Jó, de ezzel én nem értek egyet. Mindez nem jelenti azt, hogy én nem élvezem rettenetesen az ő fordításait, akár közepes előadásokon is. Nagyszerű a formahűsége, csak szerintem a metaforikus rétegeket elszegényíti. Nádasdy szövege kopárabb, a kétértelműségeket szerintem nem tudja megfelelően megoldani az ő filozófiájával. De igazi színházi szövegeket ad. Az ő fordításai cezúrát jelentenek, mennyiségük miatt is, meg azért is, mert a legfontosabb Shakespeare-darabokat fordította le. És az ő fordításait tényleg játsszák is, ami mindenképpen elismerésre méltó.

/1/ Ezt a stílust nevezi Kabdebó Lóránt műfordítás-klasszicizmusnak, amely többek között Szabó Lőrinc Troilus és Cressida-fordításában nagy szerepet játszott.
/2/ A jelző Harold Pinter Nobel-díjas brit drámaíróra vonatkozik.