Koudela Pál
A politikusi és közösségi nemzetkép ellentmondásai



Alábbi gondolatkonstrukciómban arra az alapvető feszültségre, illetve annak okaira kívánok egyfajta sajátságos választ, magyarázatot adni, amit a hétköznapi ember oly gyakran érez a politikával, politikusokkal kapcsolatban. Lehet, hogy nem is feszültségről, csupán valamiféle zavartságról beszélhetünk hosszútávon, de hogy nem jelentéktelen dologról van szó, arra utal önmagában az a tény is, hogy a politikai események igen gyakran erős érzelmi reakciókat váltanak ki az emberekből. Ez azonban korántsem természetes, legalábbis nem az egy bürokratikus államban. A legalapvetőbb alapvetés tehát, hogy bár a modern gellneri értelemben vett nemzet és a weberi állam nem azonos, mégis a valóság két egymás mellett létező síkja elválaszthatatlan egymástól. Ezek az erős érzelmi reakciók nem az absztrakció politikai szociológiai szintjén keletkeznek, ugyanakkor jelentős társadalmi tényezőkké válhatnak: gondoljunk csak a választásokhoz kapcsolódó vitákra, arra a személyes megéltségre, ahogyan az emberek reagálnak a politikusok, pártok kampányfogásaira, vagy akár a 2006 őszi eseményekre.

Hogy mindebben mekkora szerepe van a politika aktív, illetve passzív résztvevőinek, arra nem biztos, hogy lehet mérhető, vagy számszerűen megfogalmazható választ adni, de a szereplők helyét, funkcióját körül lehet írni, meg lehet határozni. Erre vállalkozik ez az írás.

Egyik oldalról fontos megállapítani, hogy a személyiség kialakulása – legalább is bizonyos mértékig – a közösségben zajlik, így a hagyományos közösségek megszűntével a személyiség kialakulásának keretei is megváltoznak.

Ennek a felfogásnak – mármint, ami az állítás első felét illeti – számtalan formája, elképzelése keletkezett, így pl. a narrativitás egyik legnagyobb hatású megfogalmazásában belső világunk integratív fogalmai a másokkal való interakciókból származnak (Mead, 1973). Másként megközelítve éppen a kölcsönösség révén jön létre a reflexió, alany és tárgy szétválasztása a gondolkodásban. Egyfelől kialakul a valódi reflektált tudás, másfelől az együttműködés interiorizációja által az Én-ből létrejön a személyiség (Piaget, 1978, 1988). A személyiség tehát a társas viszonyokból származik. Maurice Halbwachs (1992/1925) megközelítése szerint a társadalmi reprezentációk nemcsak emlékvilágunk tartalmait határozzák meg, hanem annak kereteit is. Ebben az alapvetően szociológiai elképzelésben személyes emlékezési helyzeteink is társadalmi-közösségi tartalmakról szólnak, midig aktuális társas helyzetünknek megfelelő, megfeleltethető rekonstrukciók. Jerome Bruner (1990) az interakció helyett az elbeszélésre helyezi ugyan a hangsúlyt, de a csoport szerepe itt is központi marad.

A kijelentés második felével kapcsolatban, – hogy a hagyományos közösségek megszűnőben vannak, ill. a megszűnésüket okozó társadalmi változások nem álltak meg az iparosodás utáni társadalmakban sem – elég a család, mint elsődleges kiscsoport, szerepének háttérbeszorulására utalni, vagy a közösségek társadalommá alakulását megemlíteni. A modern tömegtársadalmak ilyen jelenségeit alátámasztják az urbanizáció adatai, és a családra vonatkozó demográfiai adatok, melyek az elmúlt évtizedekben második demográfiai átmenetként megfogalmazva álltak össze egy egységes trend képévé (Van de Kaa 1989; Cseh-Szombathy 2001). Ha a koncepció egészében tartalmaz is vitás részeket – pl. az underclass kérdését – az eredeti rokoni mikro-szerveződések utolsó intézménye a család valószínűleg tényleg felbomlóban van. Gondoljunk csak arra, hogy az egyszülős családokban felnövő gyerekek száma Magyarországon az elmúlt két évtized alatt kétszeresére nőtt. Mindez egy alapvető társadalomtörténeti folyamat része.

Elég valószínű, hogy el kell fogadnunk azt az állítást, miszerint a korai társadalmak kialakulásakor, azaz a mezőgazdasági kultúrák elterjedésekor létrejött új életfeltételek teremtette, letelepült, növekvő létszámú városállamokban továbbra is alapvető fontosságú volt a rokoni kötelék. Mindezt nemcsak az ókori társadalmak ismerete, hanem a ma már alapvető és klasszikusnak számító antropológiai ismereteink is alátámasztják. A legtöbb kis létszámú primitív társadalmat, kultúrát áthatják a rokoni rendszerek, szerveződésüket minden területen befolyásolják (Murdock 1949). Ugyanakkor az is elfogadható állítás, hogy ezek a rokoni kapcsolatok – habár mai napig jelentős a szerepük – már nem képviselnek alapvető társadalomszervező erőt. Érthető, hogy a történelem kezdeti, kis létszámú emberi közösségeiben jobban funkcionált egy rokoni kapcsolatokra épülő gazdasági és politikai elosztó rendszer, társadalmi struktúra (Service 1962). Ahogy a társadalmak fejlődtek (ezen a belső komplexitás fokozódását értem), és egyben méretükben is megnőttek, ennek szerepét átvették egyéb kulturális intézmények, mint a piac, hatásuk azonban nem múlt el teljesen, sőt a reciprok kapcsolathálózatokban is egyre nagyobb szerepe van a nem rokoni kapcsolatoknak. A rokoni kapcsolatok színtere ugyanakkor leginkább csak a család maradt: a mezőgazdasági kultúrákban a politikai és gazdasági hatalomért folyó vetélkedésben győztes nagycsalád, klán egy nepotisztikus érdekeltségi hálót szőtt a többi rokoni csoport köré, de a modern világban a család klasszikus funkcionális együttese sem létezik többé, sőt, a demográfiai változásokat figyelembe véve maga a család mint társadalomszerkezeti egység is veszélybe került. A mai tömegtársadalmakban a politikai, demográfiai és gazdasági változások következtében ezek a társadalom-szerveződési alapok felbomlottak. Az emberek elektronként bolyonganak a nagyvárosokban, akárcsak a modern Odüsszeusz Joyce regényében, a gyerekek kulccsal a nyakukban róják az utcákat a lakótelepeken, amíg egymásra nem találnak, de ekkor valami más, ősi szerveződés éled újjá a bandákban.

Kétségkívül túl sommás egy ilyenfajta kijelentés, hiszen a klasszikus gemeinschaft-gesellschaft tönniesi elképzelését nem sikerült teljesen igazolni a városkutatások során, így az iparosodás, a tőkepiacok (Hobsbawn 1997) vagy más társadalmi-gazdasági tényező sem hatott egyértelműen a társadalmi átalakulásra. Elég csak a szuburbiák vagy az etnikai szigetek kutatására gondolni (Gans 1973). Bizonyos keretek között azonban elfogadható az az állítás, hogy a közösségek egy adott lélekszámot meghaladva képtelenek eredeti belső koherenciájukat megtartani, működésüknek egészen más feltételei teremtődnek, így a benne élő személyek integrációjának is kisebb mértékben lesz a személyes interakció a megvalósítója, egész egyszerűen fizikai kivitelezhetetlensége voltán. Mindez még akkor is igaz, ha a társadalmon belül kisebb, földrajzilag is leírható közösségek jönnek létre, mert a társadalomba való integráció családhoz kötött funkcióit ezek nem tudják helyettesíteni. Magyarán szólva, még ha a személyiség egészséges kialakulásában segít is, hogy lakóhelyi közösség tagja valaki, a társadalom, nemzet egészének integráns részévé önmagában nem teszi. Márpedig még a legminimálisabbat feltételezve sem zárhatjuk ki ennek meglétét, szükségességét, sem az egyén sem a társadalom részéről; nem marad más hátra, mint hogy valamilyen nem hagyományos megoldás jöjjön létre, hogy ez a vákuum kitöltődjön. Az ipari forradalom megindította gellneri átalakulás tehát folytatódik ma is.

Mindezek következtében – részben az egyén integratív szükségletének kielégítésére, részben a társadalom működőképességének okán – képzelt közösségek (Anderson 1983) jönnek létre. Olyan közösségi tudat alakul ki az emberek fejében, melynek nincs valóságos alapja. „A nemzetek kialakulása és az etnikai nacionalizmusok megjelenése inkább valamiféle ’pótvallás’, semmint valamilyen politikai ideológia intézményesülésének tűnik, s éppen ezért sokkal tartósabb és hatásosabb is, mint gondolnánk.” Állítja Anthony D. Smith (2004, 228). Nem is lehet valódi közösség egy modern nemzet, hiszen mérete ezt nem teszi lehetővé, és nem az a legfontosabb, hogy a közös eredetben, a közös nyelvben vagy kultúrában hiszünk. A társadalom, akár politikai, akár gazdasági, kulturális közösségként értelmezzük – vagy ezek együtteseként – eredeti formájában viszonylag kevés embert egyesített. Ezt a történeti képet, és ennek következményeit számtalan módon meg lehet közelíteni, azaz különböző tudományágak eredményei ugyanazt támasztják alá: az emberiség történelmének első és legtovább tartó szakaszában olyan kisméretű csoportokba szerveződve élte életét, melynek alapja a személyes kapcsolat volt. Erre utalnak a régészeti adatok, a néprajzi, antropológiai megfigyelések és a populációgenetikai kutatások. A vadászó-gyűjtögető társadalmak kis méretét már a gazdasági-természeti korlátok is meghatározták, hiszen a táplálék megszerzése nem tette lehetővé a tartósan letelepült életmódot, ezzel örökös vándorlásra kényszerítve őseinket. Mindez azonban csak viszonylag kisszámú csoportokban volt elképzelhető. Így népesítettük be a földet, (Cavalli-Sforza 2003) és így élnek ma is azok a törzsek, melyek nem tértek át részben vagy egészben a mezőgazdasági termelésre.

Mindennek számos, igen fontos következménye vagy talán pontosabb, ha úgy fogalmazok: szükségszerű velejárója volt és van, részben a csoporttársadalom szerveződésére, részben a benne élő egyének tulajdonságainak kialakulására. Ez utóbbi – legalábbis részben – akár veleszületett tulajdonságokat, hajlamokat is jelenthet, legalább is létezik ilyen megközelítés is: az emberben meglévő ősi igény, hogy közösségben éljen továbbra nem szűnt meg (Csányi 2002), ezért megteremti magának valamilyen formában a hiányzó közösséget: pl. részben pótolhatja a médiával, akár a szappanoperák teremtette mikrovilágokkal is. Csányi Vilmos egy olyan a csoport szelekcióján alapuló fejlődést képzel el, melyben az egyén érdeke a csoportérdeknek rendelődik alá, hiszen életben maradásának ez az alapvető feltétele. Az ember korai történelme tehát kis csoportok versenyét jelenti, akik közül a legrátermettebb marad fenn, de a versenyképesség egyik alapvető feltétele, hogy a csoportok tagjai együtt tudjanak működni, ami tehát egy olyan szelekciós nyomás – ebben az értelemben már az egyénre, vagy annak génjeire, örökítő egységeire – melynek eredménye a csoportlojalitás veleszületett hajlamának kialakulása.

Erre a feltételezésre azonban nincs szükségünk, hiszen a társadalmak fejlődésének nem feltétlenül kell ilyen alapokat tételezni. (Ettől még mindez igaz is lehet.) Elég nyilvánvaló, hogy a legkorábbi ismert társadalmakban, és a ma élő legarchaikusabb törzsközösségekben is létezik, létezett valamilyen immanens közösségi szolidaritás. Az is nyilvánvaló, hogy e nélkül a minimális szervezőerő nélkül nincs olyan kicsi vagy nagy közösség vagy társadalom, ami ne esne szét darabjaira, hiszen ezzel csupán nagyon általánosan fogalmaztuk meg azt a valójában közhelyes, sőt részben tautologikus állítást, hogy az emberi közösségek többek, mint egymás mellé állított emberek halmazai. Ahogy Durkheim mondja: a szolidaritás „...a társadalmi élet alapfeltétele. Valóban egy olyan társadalom, amelynek a tagjait nem kapcsolná egymáshoz valamilyen tartós és szilárd kötelék egy halom laza porhoz hasonlítana...” (Némedi 1996. 52). Az állítás egyetlen fontos eleme, hogy ezek a közösségek ugyan megszűnnek, a közösségi szervezőelv ugyanakkor fennmarad. Az állításnak az a része, hogy ennek alapja veleszületett hajlam, vagy hogy a közösségek társadalommá alakulásakor is fennmaradtak ezek az értékek – akár társadalmi tényekként értelmezve – nem lényeges, legalábbis nem nélkülözhetetlen a jelenség megértéséhez.

Mindenesetre a mai nemzetfogalmunk elég nyilvánvalóan nem társadalmi szerveződésen alapszik, annak ellenére, hogy társadalmi változások hozták létre. Nem térünk el tehát a Gellner (1983) által kijelölt úttól felfogásunkban, csupán azt az egymásra rakódó dimenziókat akarjuk újra különválasztani, melyet Weber mechanikusan már megtett, ezzel oly sok félreértést okozva. Nincs olyan alapvető kritérium, aminek a mentén definiálni lehetne egy nemzetet, még ha vannak is tipikus válaszok. Nem univerzális ugyanis sem az állampolgári, sem a nyelvi-kulturális definíció, és ugyancsak nehéz minden esetben érvényesnek tekinteni a történelmet, szokásokat, vallást, országhatárt vagy bármely más tényezőt. Az emberek fejében mégis általánosan ott él a nemzethez tartozás élménye, s a nemzet definiálás nélküli fogalma. Mindez lehet egy virtuális valóság, lehet képzelt közösség, lehet az ember veleszületett hajlama diktálta vagy a politikai modernizáció okán maga teremtette valóságkép is, de létezik, még ha nem is rendelkezik hivatalnokokkal (Juan J. Linz 2004).

Az eredendően közösségi magatartások normák és értékek formájában ma is fennmaradnak tehát, amikor nincs igazi közösség, hiszen felbomlottak a rokoni és nem-rokoni formák. De ezek a társadalmi integráción alapuló virtuális közösségek nem stabilak, a legkisebb válság azonnal szétzilálja őket archaikusabb formák újraéledését előidézve, melyek azonban már nem az eredeti szerves fejlődés állomásai, nem képezhetik ez emberiség szerveződéseinek jól működő, konstruktív alapját.

Ilyen körülmények között a politikai kommunikáció alapjai is megváltoznak. Korábban a politikus egy olyan közösség tagjaként alakította ki vezetői szerepét, melyben az egyes tagokkal való viszonya közvetlen tényezők segítségével jött létre. Nem feltétlenül szoros kapcsolat révén, de a csoporthoz tartozás tudata szimmetrikus volt a kapcsolat intenzitását tekintve. Amit itt hangsúlyozni kívánok pusztán megközelítésbeli különbség, felfogásában Brubakerhez (2004) áll közel. „Nem azt kell kérdeznünk, ’mi a nemzet’, inkább azt, hogy a nemzeti lét, mint politikai és kulturális forma hogyan intézményesül az államokon belül és az államok között? Hogyan működik a nemzet, mint gyakorlati kategória, mint osztályozási séma, mint kognitív keret?” (Brubaker 2004, 390)
Természetesen nem volt szimmetrikus az említett viszony a jellegét illetően, hiszen a csoportszerkezet mindig hierarchikus volt. A kis létszámú közösségek politikai felépítésének hierarchikusságát, mint univerzális jelenséget több különböző megközelítés támasztja alá. Egyfelől nincs történeti ismeretünk olyan korai társadalomról, amelyben az emberiség ősi és harmonikus állapotát feltételező – legszínesebben talán a szerződéselméletekben megfogalmazott – alapvetően mellérendelő viszonyokon felépülő rendszer létezett volna. Másfelől ma élő archaikus közösségekben sem figyeltek meg ilyesmit. Mindezt alátámasztják azon elméleti feltevések, miszerint egész egyszerűen a források allokációjának leghatékonyabb módjáról lévén szó, minden esetben szükségszerű a hierarchia létrejötte bármely közösségben. Ennek legelvontabb absztrakciója a kibernetikai rendszerek szabályszerűségeiben található (Prigogine – Stengers 1984). Csak mellékesen jegyzem meg, hogy vannak, akik ennek hátterében is feltételeznek egyfajta veleszületett hajlamot (Tiger – Fox 1971 és Strayer 1992).

Egy hagyományos, kis lélekszámú közösségben a vezető legitimitásának egyik legfontosabb része volt, hogy tetteinek közvetlen visszacsatolását maga a közösség teremtette meg. Ennek alapja a közvetlen személyes megéltség volt. A közösségi szerveződések politikai hierarchiájának élén álló vezető, vezetők egyfelől személyes kapcsolatban álltak a többi csoporttaggal, hiszen kevés ember esetében ez nemcsak lehetséges, hanem törvényszerű, másfelől nemcsak személyesen vagy közvetlenül ismerték őket, hanem a legitimitásuk is ilyen alapokon nyugodott. Max Weber is kiemeli a karizmatikus uralomról írva, hogy a vezér legitimitásának alapja a személyébe vetett hit volt, sorozatos kudarc pedig még a kegyelmi ajándék visszavonását is eredményezhette. Egyfelől tehát bármennyire is erős lehetett a közös hiedelmek társadalomszervező ereje, a csoport életben maradása mégiscsak fontosabb volt, ennek alapját pedig a jól együttműködő hierarchikusan szervezett politikai vezetés és csoport képezte, a kapcsolatok erejét és biztonságát pedig a személyesség hitele adta. A feltétlen és közvetlen kötődés, engedelmesség a mai napig nélkülözhetetlen eleme olyan szervezeteknek, melyek kvázi életben maradásért küzdenek, tehát közvetlen sikernek vagy kudarcnak vannak kitéve. Ilyen a katonaság, és jó tudni, hogy egy ilyen szervezet éppen akkor működik jól, ha nemcsak funkciók helyettesítik a személyeket, tehát nemcsak a hierarchiában felettünk állónak engedelmeskedünk, hanem a felettünk álló személynek is.

Másfelől pl. egy csata elvesztésének nem csupán praktikus, hanem kommunikatív jelentősége is volt. Nemcsak anyagi és emberáldozatokat követelt, hanem a vezető tetteként formálta annak politikusi arculatát is, tehát valamilyen információt közvetített a csoport tagjai felé, melyre közvetlenül reagálni lehetett, hiszen a tett, annak következményei és az erről szerzett és kikövetkeztetett ismeretek egy belátható időegységbe szerveződtek. A személyes kapcsolatok nem személyközi kapcsolatokat jelentettek, hanem közvetlen ismeretek személyiségképpé formálódását, illetve annak megélését és alakulását. A csoport vezetője nem egy fiktív funkcióegyüttes, felelősségek és kötelességek halmaza volt, hanem egy megélhető, tisztelhető, tehát személyként kezelhető társadalmi komponens volt. A csoport, a közösségi társadalom élete folyamatos és gyors változásoknak volt kitéve, nemcsak abban az értelemben, ahogy Weber a karizmatikus uralmat esetinek írja le, s ami pl. jól alkalmazható a vándorláskori Európa népeire, hanem ahogy a környezeti feltételeknek viszonylag erősen kitett kis létszámú csoportok alkalmazkodására általában jellemző. Ebben az értelemben intenzív a vezető és a csoport kapcsolata, a közösség tagjainak a számára közvetlen élethelyzetekben megélhető személy a politikus, hiszen az életük csupa gyors döntést és cselekvést igénylő vezetőt feltételez, akinek atyaként tisztelt személyét, annak hitelességét sőt magát a vezetői helyét is a rossz döntések kétségbe vonhatják.

Most, a modern tömegtársadalmakban, a tömeg tagjai azt képzelik, hogy az ismert politikai szereplők az ő csoportjuknak – még ha képzelt csoportról is van szó – a tagjai, vezetői, és éppen szocializált csoportnormáik alapján választják az ezekre rímelő politikai vezetőket. Valós személyként kezelik a ténylegesen csak weberi funkció-együtteseket. A vezetők viszont – ezzel szemben – nem is ismerik csoportjukat, annak tagjait, így kénytelenek modern eszközökkel kutatni azt (közvélemény-kutatás), majd összehangolva saját preferenciáikkal, céljaikkal, olyan kommunikatív viselkedésformát kialakítani, amely a leghatékonyabban működik, azaz a legtöbb egyént involválja a pszeudocsoportba. Így legitimálva leginkább a politikai hatalmat.

A hagyományos közösség vezetőjét annak személyes tulajdonságai alapján ítélte meg. Lényegében tehát személyében hordozta – éppen az említett weberi értelemben – legitimitását. A személyiség szerepe nem tűnt el, de megítélhetősége formálisan szerzett információkra korlátozódott; sem közvetlenül, sem közvetetten személyes ismeret nem szerezhető róluk. Ezek a jegyek tehát nem is igazán személyes vonások, hanem a személyhez társított társadalmi értékek, és éppen ezért alapvetően manipulatívak. Egy politikus lehet jó gazda, az embereken segítő atya vagy bármi más, de csak olyan tulajdonsággal rendelkezhet, amit a többség elfogad, jónak ítél. Részben mert maga a tömeg tulajdonítja neki ezt a jellemzőt, részben, mert a legitimitás megszerzése céljából, maga a politikus formálja arculatát olyanra, amilyent a tömeg elvár. Ezek az értékek ugyanakkor azért tekinthetők általánosnak, mert maga a közösség alakította ki őket a történelemben. Olyan csoportközi értékekről, illetve normákról van szó, melyek továbbélésének intézménye a szocializáció, ha úgy tetszik a társadalom örökítő mechanizmusa. Jól ismert pl. a francia társadalomtörténetben az abszolút monarchiák társadalmi legitimálásának patriarchális családi tekintélyen nyugvása, az ország északnyugati részében, s az is, hogy a háttérben álló családszerkezet eredete a kelta időkig nyúlik vissza. Ez a családszerkezet, ahol a családfő hoz meg minden döntést, befolyással van a politikai szemléletmódra. A család tagjai ugyanis a tágabb társadalmi világban is olyan rendszerre vágynak, ami a családi életet utánozza. Ezért lehettek Normandiában népszerűbbek a monarchiák, míg Provanceban a szocialisztikus elképzelések váltak közkedveltté, így pl. a 19. századi mozgalmak is elfogadottabbá. Itt ugyanis a mediterrán családtípus az uralkodó, mely engedékenyebb a gyerekekkel, nem állít olyan elvárásokat, mint másutt. Ezek a jellemzők olyan alapvető normák, amiket a család mint környezet a személyiségfejlődés korai szakaszában beépít a gyermek normarendszerébe, s többnyire nem is változik meg az élet további szakaszaiban (Le Bras – Todd 1981).

A politikai kommunikáció tehát nem valós csoportközi, pláne nem interperszonális kommunikáció, így nincs is belső, pszichés koherenciája, visszacsatolása. A közösségi szerveződésekben az egyes emberek személyiségképének szerves része volt a vezető, és a róla kialakított személyes kép, ami az egyén közösségben elfoglalt helyét is meghatározta, sőt ez utóbbi is szervesen beépült a személyiségbe. Ma mindez elképzelhetetlen, éppen ezért a vezető állandó és folyamatos megerősítést igényel a fiktív közösségtől, melyet újabb és újabb közvélemény-kutatásokkal tesz meg az egyes, egyoldalú kommunikatív szituációk kapcsán (pl. tévés miniszterelnöki viták). Éppen ez okozza oly sokszor a kisiklásokat, ugyanis ez lényegesen lelassítja a közösség elvárásaihoz való alkalmazkodás, illeszkedés folyamatát a politikus/vezető részéről. Mindez idáig független attól az implicit feltételezéstől, hogy a politikus saját hasznának maximalizálására törekszik, hiszen akár ezért, akár másért tesz valamit, a következmény és a reakció csak előre számítható vagy utólag kezelhető, de a kommunikáció formalizáltsága, közvetettsége okán ritkán okoz radikális változásokat. Ennek alapja, hogy nincs valós interakciós helyzet. Ugyanakkor a csoport életében nem a környezethez való alkalmazkodás teremt gyors változásokat, hanem a csoport belső szerkezetének átalakulása, azaz az intézményesített politika okoz olyan folyamatos átalakulást, ami a személyes megélhetőséget kizárja. Nyilvánvaló, hogy a társadalmak méretének növekedése önmagában is lehetetlenné tette a korábbi dinamikát, ugyanakkor a létrejövő, személyes kiszolgáltatottságot korlátozó formalizáltság szintén ebbe az irányba hatott. Hogyan lehetne egy csoport hiteles vezetője az, aki csak néhány évig marad a helyén?

Az egyén (csoporttag) véleményét tehát közvetlenül, szituatíve is a környezete alakítja, mely már nem zárt csoportban zajlik, így részben éppen maguk a politikusok alakítják. Ebben az értelemben a politikusnak nem az „új”, még ismeretlen vagy a személyiségek számára nem alapvető, nem beépült elemekre kell „vigyáznia”, hiszen ezek kialakítására, formálására van némi esélye, hanem a szituációtól független, tartós értékelemekre, – amit a szocializáció alakított ki – pontosabban arra, hogy kijelentései ezekkel összhangban legyenek. Például ha az emberek azon számottevő hányada, melyekre mint szavazókra, vagy mint a pszeudocsoport tagjaira számot tart a politikus, magukénak vallja – nem feltétlen a tudatosság szintjén – azon értéket, miszerint a társadalomban az államnak vigyáznia kell az emberre, és nem szabad hagynia, hogy bárki is rossz körülmények közé kerüljön, akkor szociális programot kell meghirdetnie, azaz csak kommunikálnia.

A tekintélykövetés lehet szereptanulás, modellkövetés eredménye, de mindenképpen fontos része az emberi természetnek. A csoportok fennmaradásának alapfeltétele ez a komformitás típus: a vezető személye helyett valójában az általa megfogalmazott normákat követik a csoporttagok. Ebben az értelemben a személyiség tehát szituatíve elsajátított szerepekből és a társadalmi értékek, normák elsajátításából épül fel, ahogy ezt a meadi pszichológia először megfogalmazta. A politikusnak tehát két fontos tényezőre is vigyáznia kell: egyrészt úgy alakítsa arculatát, hogy összhangban legyen a felépítet én alapvető értékeivel, másrészt, mivel részben maga is alakítja azokat, ezeknek az új értékeknek alkalmazkodniuk kell a csoport iránti attitűdökhöz. Mindezt leginkább propozicionális állítások és illokúciós performációk formájában teszi. Olyan állításokat tesz, amiben azonban nem a csoport valós értékeit közvetíti, hanem saját csoportját építi fel, és olyan ígéreteket tesz, melyek segítségével involválja a csoportba az ingadozókat. Expresszív elemekre azonban csak ritkán van lehetőség, a politikai kommunikáció formalizáltsága ritkán teszi lehetővé ennek a legelementárisabb csoportorganizációs erőnek a működtetését, ezért a csoportnormák gyakran képtelenek az egyes egyének alapvető attitűdjeihez illeszkedni. A közösség/társadalom azonban továbbra is igényli az expresszív viszonyulást vezetőihez. Fiktív csoportjuk irányítóiról szubjektív képet alkotnak, becézik őket, gúnyneveket adnak nekik: Orbán Viktorból Viki lesz, Horn Gyulából törpe.

Hogy ténylegesen mit tesz majd a politikus, az részben szintén kommunikatív értékű, de sokkal kevésbé, azaz csak közvetve. Ugyanis mire a következmény valóban a közösség számára is elérhető információvá válik (ha egyáltalán), addigra a vezető és a csoport kommunikációjának és kapcsolatának diakronitása, időbeli csúszása miatt szankcionálhatatlan lesz. Természetesen a hatalom legitimitásának kommunikatív aspektusáról van pusztán szó. Ugyanis itt nem arról a kiscsoportban ellenőrizhető csoportközi viselkedésről van szó, mely a vezető szerepét közvetlen visszacsatolással megerősíti vagy sem, hanem hatalmi harcról, de nem a csoport egyes tagjaival, hanem a vezetésre igényt tartókkal, és az eszközökkel folytatott hatalmi harcról. Ez utóbbi nyilvánvaló tény azonban csupán elméleti feltevés. A politikai marketing mint a pszeudocsoporttal való elsődleges, egyoldalú kommunikáció, és a politikai döntéshozatal szétválik, és nincs is túl sok mód az ellenőrzésre, csak a konkurensek segítségével, akik ezt azonban a saját marketingjük részévé teszik. Az egész szisztéma ugyanakkor sokkal kevésbé stabil, éppen a közvetlenség és az ellenőrizhetetlenség hiánya miatt. Ráadásul, ez a „másodlagos ellenőrzés”, azaz a politikai vezetők egymással vívott harca, egy negatív összegű játszma, így feltétlenül destruktív a társadalom szempontjából.

A politikus részéről az olyan közvetlen kommunikáció mint pl. a vidékjárás, tv-beszéd stb. az image-építés és a marketing elemei. Ezek részben a közvélemény-kutatásból megismert társadalmi elvárásokat, a felépített arculathoz való illeszkedés igényét követik, azaz a felépített énben állandósult vagy társadalmi értékekre alapoznak. Másrészt tudatosan csoportközi elemekre emlékeztető, de pszeudocsoportközi kommunikációt alkalmazó elemeket használnak, melyek az alapvető, a személyes megélhetőség iránti igényre építenek, és már gyakran alkalmaznak expresszív elemeket.

Amikor egy beszéd helyét, idejét megválasztják, és szövegét megírják, legalábbis a rendszer logikáját tekintve, mindezt úgy kell felépíteni, hogy a leghatékonyabban emelje a politikus/vezető népszerűségét, ezért a környezeti elemekre is figyelni kell. Így pl. a közelmúlt érzelmeket kiváltó politikai eseményeire, a közhangulatra, a gazdasági – elsősorban a fogyasztói – állapotokra, a környezet lokális társadalmának sajátosságaira. Egy szocialista politikus Debrecenben tartott beszédének hatása pl. nagy valószínűséggel előre kalkulálható. Egy ilyen mértékű polarizáltság a tudatosság alacsony szintjén is szembeötlő – vagy a negatív fogadtatás is a marketing-stratégia része. Ebben a hipotetikus esetben vélhetőleg éppen a szituatív és az általános expresszív viszonyulás közti ellentétet lovagolják meg. Például egy kiscsoportos szituációban a fideszes – tehát az „ellenséges törzshöz” tartozó – csoport nyilvánvalóan agresszíven fog reagálni a másik „törzs” vezetőjének megjelenésére. A politikai versengés teremtette társadalmi állapotok garantálják ezeknek az archaikus, ősi viselkedési formáknak a kiélezett helyzetben való előhívását. A reakciók egy ad hoc, kvázi-valós közösségi, azaz primerebb viselkedés elemei. Ezzel ellentétben a társadalom/közösség szintjén az expresszív elemek a virtuálisan megélt összközösségi magatartás elemei. Ezen a szinten – pl. a híradóban – egy ilyen agressziót csoporton belüli agresszióként élik meg az emberek. Ez azonban a szubmisszív helyzetbe került „gyengébb” csoporttag iránti sajnálatot fogja kiváltani, hiszen a csoporton belüli erőszak gyengíti a kohéziót: az összetartást, a csoport „életképességét” is kockáztatja. Társadalmi szinten ugyanakkor részben a legitim vezető elleni hűség megtagadásaként értelmezhető: vagy egyszerűbben tiszteletlenségként. Másfelől az értékként rögzült szolidaritás elleni támadásként hat: még egy bűnözőnek is képesek vagyunk drukkolni, egy krimiben, ha üldözik. Mindez természetes – a tudatos stratégia csak kitalált, egyfajta lehetséges megoldása a feltehetőleg nem így történt helyzetnek.

Egészen más a közösség/táradalom szereplőinek közvetlen kommunikációja. A sztrájkok, tüntetések, blokádok kizárólag a közösségi szituációkban eredményes eszközöket vehetik igénybe. Ebbe a nem hatalmon lévő, pl. illegalitásban működő, tiltott vagy ellenzéki tevékenység nem tartozik bele, hiszen az a közvetlen hatalmi harc része, így ők nem valós, csak vélt alárendelt csoporttagok, s így a hatalom legitimitásának megteremtésében sem a tömeg oldalán állnak. Valójában éppen nem hatalmon lévő, de potenciális politikusok, vezetők, tehát kommunikációjukat is ezen helyzetük határozza meg.

A népnek ugyanis nincs intézményes eszköze a manipulációra, legfeljebb a választás. Szervezeti szinten nincs is rá szükség: egy vállalati sztrájk eredményesen működhet megfelelő mennyiség és átlátás esetén, ha a hatás, következmény kellő mértékben előrelátható. Igazi politikai/hatalmi szinten, társadalmi méretekben azonban csak a primer közösségi kohéziós erők felgerjesztése: a sorsközösség, együttérzés, harag stb. működik hatásosan, és így is csak akkor, ha a vezetést váratlanul éri a helyzet, ugyanakkor elég tömeges is a fellépés, azaz sok a résztvevő az akcióban. Ellenkező esetben nem jut el a közvetítő, információterjesztő, s egyben az egyetlen legitimitásteremtő szervig: a médiáig. Erősen koncentrált hatalom esetén egyértelműen azért, mert nem engedik, dekoncentrált, megosztott hatalom esetében azért, mert nem „érdekes”: alacsony a hírértéke.

Virtuális tehát a csoport, annak képe a tagokban és a vezetőben, és virtuális a résztvevők kommunikációja is. Olyan kohéziós erők működnek csupán, melyek szocializált értékekhez kötődnek, és bár történetileg tartósak lehetnek, mégsem igazán erősek. Az értékek és a normák legkisebb anómikus meglazulása is olyan „közösségi” magatartás kialakulását eredményezi, melynek alapjai ősibbek, erősebbek. Gondoljunk csak arra, hogy Angliában a hatvanas évek gazdasági válsága milyen magatartásformák elterjedésével hozható összefüggésbe, s ezek milyen tartósak maradtak. Gondolok itt az olyan „törzsi” szerveződések újjáéledésére, mint amiket futball mérkőzéseken tapasztalhattunk. Erről írta klasszikus könyvét Desmond Morris (1981). De ennél közelebbi példa lehet számunkra az a tömegessé vált indulatiság, ami a parlamenti választásokkal jár hazánkban, s ami az ilyen kritikus időszakokban nemcsak a hétköznapokat, hanem a médiát is meghatározza. Az emberekben a politikai élet polarizációja a közösségi hovatartozás személyes megélésének ősi igényét ébreszti újjá, nem egy nemzet, virtuális közösség, hanem két egymással versenyben álló törzs tagjai vagyunk immár. A lakótelepi bandák goldingi víziókat ébresztenek: a világ nagyvárosainak slumjaiban, etnikai szigetein kossovitzi erők alkotják a társadalom/közösség dinamikáját.

A karizmatikus uralom virtuális megjelenése tehát nem pusztán a politikai vezetők személyiségében érhető tetten, hanem abban a kettős struktúrában, amit a vezetők és nem vezetők mesterségesen kialakítanak. Üzemszerűen ugyanis egy legális-bürokratikus rend uralja a modern demokráciákat, a maga formális, személytelen logikájával, szabályaival. A vezető(k) azonban igyekeznek egy olyan nem létező közösség képét kialakítani, melyhez személyesen is kötődni lehet, maguk a nem vezetők is létrehoznak egy ilyen képzetet, de nagyrészt spontán módon. A nemzet tehát két erő együttes vagy egymás mellett ható erejeként definiálódik, s így alapvetően skizoid fogalom. A kérdés az, hogy mennyire esik távol egymástól a két sík, melynek célja ugyanaz, és eredetileg valóban egy organikus egységet alkotott. Sajnos a valóságban úgy tűnik, mintha a Nyugati Pályaudvar melletti felüljáró hajdani építésének példája uralná a politikai életet. A személyes hitelességre vágyó „vezérek” hiányos vagy teljesen elhibázott arculatépítése olyan módon működik, mint a mosószer-reklám: mindenki utálja, de ha változtatnának rajta, akkor még kevesebben vennék meg. Ennek logikája ebben az esetben kissé fogoly-dilemmaszerű. A politikai érdekszervezetek uralomért folytatott versenye nem kooperatív jellegű játszma, de a nélkül, hogy ezzel spontán módon a fogyasztó érdekét szolgálná. A tankönyvekből jól ismert benzinkutasok esetében a rivalizálás ugyan a versengők személyes hasznát csökkenti, de a fogyasztók számára előnyös árcsökkenéssel jár. Az uralomért folytatott verseny azonban olyan nem kooperatív lépések sorozatából áll, melyek a versengő fél ellen irányulnak. A másik fél esélyeit rontva ugyanis saját helyzeti előnyünket növelhetik. Ez azonban az egyes szereplők politikai hitelvesztéséhez, és a teljes kiábránduláshoz vezet, ami semmiképpen sem pozitív eredmény, valamint a virtuális közösséget is rombolja.

Másfelől az arculatépítés ellenőrzése sem működik. A közvélemény-kutatás határozottan arra a meggyőződésre épít, hogy az emberek racionális szavazók. Pedig erre a feltételezésre nincsen semmi alapja. Az emberek egyfelől még csak nem is szavazók. Maga a potenciális szavazó, bizonytalan szavazó stb. fogalmai is magukban rejtik ezt a problematikát. A közvélemény-kutatás minden bizonytalan szavazót alapvetően potenciális szavazóként kezel, pusztán az irányultságot vitatja, még akkor is, ha elvileg számol a nem szavazók bizonyos arányával. A valóságban ezek a bizonytalankodók nem abban bizonytalankodnak, hogy kire szavazzanak, hanem mindenben bizonytalanok (legalábbis a politikával kapcsolatban).

Az empirikus ellenőrzés tehát nem jut át a maga teremtette falon. Olyan „homo politicus” szereplőkkel operál, melyek a virtuális, megkonstruált valóság szereplői, kialakult választói magatartással, véleményekkel. Ahogy Angelusz Róbert fogalmaz: „Az empirikus közvélemény-kutatás objektumát jelentő ember a liberális felfogás >>homo politicus<<-ához hasonlóan olyan konstrukció, amely eltekint a közvélemény alakulásában részt vevő valóságos embertől, a véleménynyilvánítást meghatározó szociológiai és szociálpszichológiai struktúráktól, és a véleménynyilvánító ember különböző típusait annak egyik megjelenési formájára, a választópolgárra redukálja.” (Angelusz 1997)

Mindezen kérdések másik oldala a nem szavazó viselkedését érinti. Máris mindenkinek eszébe jut az egyik legalapvetőbb kérdés: a választói paradoxon kérdése, azaz, hogy miért mennek el az emberek szavazni, ha szavazatuk oly keveset számít az összes között? Coleman klasszikus válasza szerint azért, mert valójában közösségi viselkedésről van szó. Az egyén lemond személyes érdekéről az elsődleges csoport érdekében, ezzel azonban megerősíti csoporttagságát, konkrétabban egyfajta ellenőrző szerephez jut benne (Coleman 1990). Coleman persze valós kapcsolathálókról beszél. Ezt a gondolatmenetet szépen illusztrálják, bizonyítják Angelusz Róbert és Tardos Róbert kutatásai (Angelusz – Tardos 1995, 2005). Jól látható, hogy maga a részvétel milyen szoros összefüggésben van a kapcsolathálózati integrációval, a szubjektív osztályidentifikációval és más társadalmi integrációs dimenziókkal. Ezek azonban vélt, tulajdonított kapcsolatok. A legszemléletesebb éppen a legerősebb összefüggést mutató szubjektív osztály-, vagy rétegidentifikációval való összefüggés. Azok, akik magasabb osztályba sorolják magukat, leginkább azt reprezentálják, mennyire erős a társadalmi integrációjuk, semmint azt, hogy mennyire „gazdagok”. Az önmegítélés nem komfort szükséglethez, hanem társadalmi helyzethez kacsolódik. Lényege, hogy mennyire vagyok elfogadott (sikeres), és nem a javak funkcionális értéke. Mindez azt mutatja, hogy valójában nem is biztos, hogy csak valós kapcsolathálózati integrációk alakíthatnak ki olyan önképet, mely a nemzet egészét is közösségként értelmezi, illetve önmagát ebbe a közösségbe is erősen, erősebben integráltnak véli. (Ilyen közösségi integráció nyilván nincs is, nem is lehet.) A kitalált csoporttagság, mint egy vélt osztálytudat is erősítheti a ténylegesen közösségi magatartást. A nem vezetők tehát szintén létrehoznak egy virtuális közösségképet, melyhez szorosabban vagy kevésbé szorosan kötődnek. Mindez általános jelenség, hiszen a modern demokráciákban általános a nagyszámú részvétel a választásokon (?). Hasonlóan nem hoz létre valós integrációt a vallásosság. A választásokon való részvétel ugyan mutat összefüggést a vallásossággal, de ez ellentétben van azzal a ténnyel, hogy a vallásos beállítódás inkább az alacsonyabb státusúaknál erőteljes. Az emberek többsége ma is vallásosnak tartja magát, de vallásosságuk már nem igazi közösségi integráció és normaképző, mert weberi értelemben intellektuális és külsődleges. Az egyes dimenziók mellett azonban legegyszerűbben éppen a következő tény mutat rá az integráció virtualitására. A KSH 1999-2000-es Életmód-és időmérleg-vizsgálatában szereplő kérdésre, miszerint szavaztak-e az előző 1998-as országgyűlési választás alkalmával, a válaszadók háromnegyede válaszolt igennel, miközben a valós részvételi arány mindössze 56 százalékos volt.

Ebben az értelemben él tehát tovább a karizmatikus uralom ma is, ahogyan egy kettős, pszeudoközösségi struktúrát hoz létre. És ez a kettősség, a két virtuális valóság aszinkronitása okozza azt a feszültséget, zavart, amit a hétköznapi ember érez a politikával, politikai vezetőkkel kapcsolatban.


Felhasznált irodalom

Anderson, Benedict (1983): Imagined Communities. London, Verso.
Angelusz Róbert (1997): Választói magatartás, véleménynyilvánítás, közvélemény. In: Szociálpszichológia. (szerk. Lengyel Zsuzsanna) Budapest, Osiris.
http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b104/index.html
Az idézet pontos helye: http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b104/ch05s02s01.html
Angelusz Róbert és Tardos Róbert (2005): Miért mennek el mégis? Választási részvétel, kapcsolathálózatok, társadalmi integráció. In:
http://www.socialnetwork.hu/cikkek/tardosSzaz04.htm
Angelusz Róbert és Tardos Róbert (1995): Társadalmi átrétegződés és szociális-politikai identifikáció. In: Szociológiai Szemle 1995/2 85-97. o.
Brubaker, Rogers (2004): A nemzet mint intézményesült forma, gyakorlati kategória, esetleges esemény. In.: Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. (szöveggyűjtemény). Budapest: Rejtjel
Bruner, Jerome (1990): Acts of meaning. Cambridge, Mass. Harcard University Press.
Cavalli-Sforza, Luigi Luca (2003): Genetikai átjáró. Különbözőségünk története. HVG Kiadó, Budapest.
Coleman, James (1990): Foundations of Social Theory. Cambridge, Harvard University Press
Csányi Vilmos. (2002): Single persons group and globalization. In: The Hungarian Quarterly, XLIII, No. 167 3-19. p.
Cseh-Szombathy László (2001): A reprodukció változó keretei. In: Századvég 2001 szept. 14.
Gans, Herbert J. (1973): A városi és a kertvárosi életmód, a meghatározások újraértékelése, Az avult városrészek lebontásának és az ott élő lakosság átköltöztetésének emberi következményei, In: Városszociológia (Szerk: Szelényi Iván) Budapest, KJK
Gellner, Ernest (1983): Nations and Nationalism. Oxford UK & Cambridge USA: Blackwell
Halbwachs, Maurice (1992): On Collective Memory. LA. Coser ford./szerk., Chicago, University of Chicago Press.
Hobsbawm, Eric J. (1997): A nacionalizmus kétszáz éve. Budapest: Maecenas
Le Bras, Hervé – Todd, Emmanuel (1981): L’invention de la France: Atlas, Anthropology et Politique. Paris, Hachette
Linz, Juan (2004): Nemzetépítés és államépítés. In Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. (szöveggyűjtemény). Budapest: Rejtjel
Mead, Georg Herbert. (1973): A pszichikum, az én és a társadalom. Budapest, Gondolat
Morris, Desmond (1981): The Soccer Tribe. London, Jonathan Cape
Némedi D. 1996. Durkheim: Tudás és társadalom. Budapest, Áron K.
Piaget, Jean (1978): A szimbólumképzés gyermekkorban. Budapest, Gondolat
Piaget, Jean (1988): A viselkedés mint a fejlődés hajtóereje. Budapest Akadémiai
Prigogine, I. – Stengers, I. (1984): Order out of Chaos. N.Y., Bantam
Smith, Anthony D. (2004): A nemzetek eredete. In Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. (szöveggyűjtemény). Budapest: Rejtjel 228. o.
Strayer, F. (1992): The development of agonistic and affiliative structures in preschool play group. Agression and Peacefulness in Humans and Other Primates. (Ed.) J. Silverberg. N.Y., Oxford U.P.
Tiger, L. – Fox, R. (1971): The Imperial Animal. N.Y., Holt Rinehart and Winston
Van de Kaa (1989): Europe and its Population. The Long View. European Population Unity in Diversity. Vol. 1. London