Szegedi Kovács György

A nagy hangolás

Egy ugrással kint teremtem a teraszon, belepattantam hintaszékembe, s föltettem tappancsaim a korlátra. Két lábfejem közé szorítottam a napot, ami már szökni próbált a keleti horizonton. Azzal szórakoztam, hogy nem mozdultam és a nap szép lassan mindig elbújt a másik talpam alatt. Lám, ilyen egyszerű kísérlet is elég ahhoz, hogy bizony mozgásban van minden. Ekkor megpendült egy gitárhúr.

Ha egy rajzfilmben lettem volna, biztosan rezgett volna egész testem talán egy percig is, míg csak hullámzása ki nem alszik. Így, tizennégy évesen már jól ismertem minden nagy külföldi és magyar együttest, rajongtam értük.

Gyorsan kidugtam a fejem a teraszról a szomszéd lakás felé. Menő Ernő csörtetett ki egy gitárral, meg egy székkel és a cigivel a szájában, mert nem tudtuk, hogy is néz ki Menő Ernő cigi nélkül a szájában. Talán nem is láttuk úgy még.

És arra is rájöttem, hogy Ernő biztosan látta cipőm orrát s azért pendítette meg a húrt: most aztán valami igazi nagymenő dolog következik, hogy csak úgy tátjuk majd a büdös szánkat az öcsémmel – ezt gyakran mondta nekünk –, én pedig azonnal szóltam is Öcsinek, lehet, hogy most lesz valami: Ernő kihozott egy gitárt.

Nem is tudtuk, hogy egyáltalán van gitárja. Azzal tisztában voltunk, hogy Ernőnek nagy a füstje, meg persze a haja is. Amikor a hosszú haj lett a divat, az elsők között kezdte növeszteni. Onnantól semmi hajvágás, fazonigazítás. Igazi paraszt-rockos lett.

A huszonöt éves Ernő nálunk lakott a szüleivel albérletben már vagy két éve. Együtt dolgozott a család az algyői olajfúrásoknál, hogy ott építsék a szocializmust, ahogy azt a felnőttek mondani szokták.

Elindultunk a szomszéd teraszhoz Ernőt bámulni. Aztán eszembe jutottak a lányok; Amália és Szilvia. Gyorsan elküldtem értük öcsit. Amália már tizennyolc, igazi nő, Szilvia csak tizenöt, de nekünk már maga, a megtestesült nő.

Ernő pedig épp ezt akarta; vegyük őt körül, figyeljünk rá, csodáljuk benne a kor sajátosan közölt újhullámát.

– Gyertek tökik! Ha segítetek, előbb lesz kész – kiáltott oda már messziről, cigijét oldalt fordítva.

– Mit csinálsz? – kérdeztem odaérve hozzá.

– Nem látod?! Behangolom ezt a szart! – mondta nagy hanggal, mintha nekem tudnom kellett volna, miért hurcolkodott ki. De micsoda dögösség, a gitárt szarnak nevezte.

Közben a lányok is megérkeztek, de nem mertek bejönni az udvarba, csak a kerítés mögött kuncogtak, lökdösődtek. Nem igazán ismerték Ernőt. Néha kérdezősködtek tőlem, ki ez a srác, honnan jött, hány éves, nem is rossz a haja.

– Mit segítsünk? – kérdeztem újra.

– Majd mondom, nyugi! Ki az a fekete buksza?

– Itt laknak nem messze. Ha kész lesz, játszol valamit?

– Hát, ha minden jól megy – nagy slukkot szívott –, bármit, amit akartok.

– Hú de jó – dörzsöltem a kezem. – A Bee Geestől tudsz számokat, vagy a Rolling Stonestól?

– Persze, mindegyiktől! – szinte kiáltotta, olyan erővel, hogy a lányok is hallhassák.

Hallották is, mert azonnal abbahagyták a viháncolást, némán figyeltek.

– De utálom a külföldet. Tudod, ki majomkodik velük. Én Omegán és Illésen élek. Nálam ők léteznek! Ez a muzsika haver!

Nem értettem miről beszél, úgy tűnt nagy marhaság amit mond, mégis tiszteltem érte. Mert volt véleménye és jól állt neki. Szerettem én az Omegát is, az Illést is és kezdtem eltelni magamtól; micsoda laza csapat jött itt össze nálunk. Igyekeztem minél belevalóbb, vagányosabb pózt felvenni a lányok előtt. Izgatott voltam nagyon; tudtam: ha majd indul az Illés zene, az lesz igazán a csúcs-hangulat.

Nagyon lassan ment a hangolás.

Ernő csak szenvedett, gürcölt, szürcsölt, újra és újra rágyújtott, törölgette, simogatta kopott hangszerét. Rengeteget gondolkodott, törte a fejét, ilyenkor arcát a tenyerébe temette, hosszan maradt így, majd hirtelen felragyogó tekintettel újra nekiveselkedett.

Mutató ujját gyakran fölemelte, jelezvén, valami fontos még hátravan, valami nélkülözhetetlen mindig kimarad, azt pedig bizony pótolni kell. Többször bement a lakásba öt-tíz percekre. Egyszer kávét is főzött, aztán meggyulladt a haja a cigijétől. Majd jól orron is suhintotta egy elszakadt húr, azt is pótolni kellett.

És mi csak türelmesen vártunk, reménykedve. A lányok távolabb mentek a kerítéstől, de azért igyekeztek hallótávolságon belül maradni. Amália viszont kezdett morgolódni, hogy mi lesz már. Egyre gyakrabban hívott a kerítéshez.

Hirtelen Ernő nagy lendülettel kirobbant a lakásból. Egy piros pánttal a nyakába akasztotta a gitárt, mélyen megszívta cigarettáját, s mióta vele vagyunk először kivette a szájából, aztán kezét a magasba emelve valami angolos szöveget ordított:

– Kamón évibádi bejbi bejbi bejbi!

Döbbenten álltunk a lépcső alján, s csak néztünk föl Ernőre megbabonázva néhány végtelennek tűnő pillanatig. Majd visszatette szájába a cigarettát, mélyen meghajolva, magas hangon pengetett egy húrt, és hatalmas mozdulattal fölcsapta hosszú haját.

Teljesen libabőrös lettem. Kinéztem a lányokra is, a kerítésbe kapaszkodtak, nagy kerek volt a szemük s tátva volt a szájuk.

Kiáltani tudtam volna örömömben; Ernő tud, mégis tud.

– Ismeritek a Gyöngyhajú lányt?! – kiáltotta.

– Igeen! – zúgott rá a válasz.

Ernő ekkor mutatóujját újra fölemelte, valami még mindig hibádzik. Letámasztotta gitárját a korláthoz, berohant a lakásba …. és többé nem jött vissza.

Talán még negyed órát vártunk rá.

Szörnyű érzés volt. Évek múlva már szerettem volna vele találkozni. Megköszönni azt a pár órát, hogy olyan jó volt együtt, mert tényleg boldogok voltunk, de azt hiszem, ő még nálunk is sokkal boldogabb volt.

A legjobban az fájt, hogy többé nem foglalkozott velünk, sokszor köszönés nélkül elzúgott mellettünk az udvaron.

Hamarosan megtudtuk, hogy Szegedre költöznek.

Költözésük napján késő délután értem csak haza, nem tudtam tőlük elköszönni. Megdöbbenve álltam, amikor anyukám Ernő kopott gitárjával fogadott.

– Nézd csak! Itt hagytak egy gitárt, azt mondták, legyen a tied.

Este a szobámban óvatosan a kezembe vettem. Tenyeremmel megsimogattam kopott dobját. Újra végiggondoltam a nagy hangolást, s törtem a fejem, miért hagyta itt. Majd sodortam papírból egy cigaretta formát, számba vettem, úgy oldal fordítva, magas hangon pengettem egy húrt, s dobáltam föl, meg össze-vissza képzelt hosszú hajam.