Végh Ákos

Tehetség

NÉZD CSAK! – SZÓLT EGYIK ESTE…

– Nézd csak! – szólt egyik este a feleségem, félresöpörve az asztalról a puzzle-t, aminek egymásba illesztésével töltöttük kisfiammal a borongós, szeles délutánt. – A Tehetség Napja alkalmából szépirodalmi pályázatot írtak ki. Meg kellene próbálnod. Vagy néz ki más munka is?

– Egyelőre nem tudok róla.

– Gondolom, ha te nem tudsz, akkor…

– Ja – zártam rövidre az áramkört. – Szabadon választott szépirodalmi műfajban, maximum 20.000 leütés terjedelemben, eddig még sehol nem publikált stb. stb. a „mesterember”, a „mester és tanítványa” és a „tehetség” fogalmak valamelyikével kapcsolatosan…

– A díjakat nézzed, még a harmadik hely is mennyire kisegítene a csávából!

– No, igen. De talán még a díjaknál is fontosabb, hogy holnaputánig kell leadni az anyagot.

– Hát, ez az. És még neki se álltál.

– Miért nem próbálod meg te? Ezek a csak általad használt, csávaszerű kifejezések is azt bizonyítják, milyen jó irodalmi vénád van.

Persze, nem titkolhattam el magam elől sem, hogy a legteljesebb mértékben igaza van. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy hagyjam kicsúszni a kezem közül ezt a lehetőséget. Csak az idő rövidsége bosszantott nagyon. Nem vagyok egy lajhár, de azért a „hamar munka ritkán jó” megfellebbezhetetlen – megítélésem szerint. Megcsöngettem régi barátnőmet, Ihlet kisasszonyt, de nem vette fel a kagylót…

„Tehetség?” – morfondíroztam hanyatt fekve az ágyban, miután családom tagjai jótékony álomba merültek. – „Mit jelent egyáltalán a szó: tehetség?”

Első blikkre a kisfiam ugrott be a szobába, hogy nem tud elaludni, hogy rosszat álmodott és hogy meséljek neki valamit. Valami királyosat. Ahogy visszakísértem a szobájába, végiggondoltam, mennyi mindenhez van tehetsége. Hogy vajon mennyien szokták megrendezni a történelmi magyar királyok autóversenyét? Aztán hányan szereztek érmet maratoni futás kategóriájában három és fél évesen? Sokszor, szinte mindig úgy érzem, amit nekem nem sikerült elérnem, azt az én útmutatásaim alapján, a vállamra mászva ő már játszva (piece of cake) fogja abszolválni. Majd. Egyszer. Addig pedig még jobb a helyzet, hiszen a kibontakozóban lévő lehetőségek tarkasága összehasonlíthatatlanul vonzóbb, élettel telibb a megvalósulás egytónusú megszokottságához képest. Nem tudom, van-e ennél, a szülői elfogultságnál magasabb foka az önbecsapásnak. Talán a politikusaink tudnának erre objektív választ adni. Na, ők aztán tehetségesek. Mai mércével mérten, sikerorientált világunkban elvitathatatlan érdemeket szerveztek (sic!) maguknak. Beadni egy népnek, hogy a fejfájás ellen leghatékonyabb gyógyszer a hóhér bárdja, ehhez, valljuk be őszintén, tehetség szükségeltetik. (Ha meg valaki felhívja a figyelmet a módszer visszafordíthatatlan, kártékony voltára, kigúnyolják, hogy a kákán is a csomót keresi, az állóvíz az érdeke a reformokkal szemben.) De még mielőtt teljesen felbosszantottam volna magam, mesélni kezdtem Károly Róbertről. Kisfiamnak ugyan I. Ulászló a legnagyobb kedvence, mert egy korabeli ábrázoláson „olyan viccesen néz” felfelé, de nézzük el neki – korára való tekintettel – e szempontrendszer használatát, ráadásul fogékony – a jelentékeny uralkodók életéről hallván – véleményét felülírni. Szerencsére II. Andrást vagy Endrét, akinek hataloméhségénél csak gyengekezűsége volt szembetűnőbb, már nem favorizálja. Csak magyarázná el nekem valaki, hogy a Hősök terén miért tekint Pest panorámájára a fenti, uralkodói kvalitásokkal nem rendelkező király, míg édesapjával, a minden szempontból rátermettebb, erényeiben is király III. Bélával mindhiába szeretnénk farkasszemet nézni. A szoborcsoport a hiányával tüntet.

Vagy írhatnék akár, gondoltam hirtelen, a „mester és tanítványai” gondolatkörhöz egy leírást I. Béláról és a fiairól. Az élete virágjában elhunyt Gézáról, aki túl rövid ideig ült a trónon, ezért feledkezett el róla az utókor, mikor kijelölték az uralkodóház dinasztikus és egyházi érdekek miatt szentté avatandó tagjait. És a szintén nagyformátumú Lászlóról. De aztán letettem erről a vállalkozásról. Manapság nem igazán divatosak a magyar történelmi alakok. Kozmopolita világunkban elismerőleg bólintunk, ha a zsidó, az arab, a skandináv vagy bármely nép fia hagyományos, népi viseletben rója városaink utcáit, ugyanakkor a magyarok többsége szívesebben csomagolja magát az amerikai zászlóba, s a magyar mentét viselőről fitymálóan nyilatkozik.

„Kihez nyúljak tehát?” Csongor közben elaludt. „Nézzük csak Bellinit, s a rajta túlnövő tanítvány, Giorgione esetét. (Talán a mai napig nem sikerült festőnek úgy ábrázolnia a sötétség és a világosság harcát egy tájkép keretein belül, mint Giorgionénak Az alkony vászonra vitelekor.) S ahogy Giorgione elhomályosította Bellini tehetségét, úgy ragyogta túl később „Zorzit” is legkedvesebb tanítványa, a mesterén képeinek káprázatos színvilágával és már-már féktelennek is titulálható mozgalmasságával túltevő Tiziano. Még ha szemére is vethető Giorgione átszellemült finomságának, képei mélységének a hiánya. S az hagyján, hogy a tanítványok tehetségesebbek! De a mesterek, igen, igen, a Mesterek, akik nem akadályok görgetésével igyekeztek féltékenységük tüzét csillapítani! Ami szép volt, tündöklő, ugyanúgy megbámulták, ami pedig javításra szorult, önzetlenül segítettek rajta. Ám amikor idáig jutottam, megfeneklettem, hiszen nem végeztem festészeti stúdiumokat, arra pedig igen kevés az idő, hogy szakkönyvekhez folyamodjak segítségért. Eszembe jutott még az ambivalencia kidomborítása Szókratész és Alkibiadész között, de aztán elnyomott az álom. Amíg Csongor megint oda nem bújt hozzám, hogy egy nagy, kék templomról álmodott.

Másnap reggel lementünk Gabival futni a pályára. Rojtosak voltak már az idegeim, semmi használható nem jutott eszembe. „Írd le, hogy vettél rá, hogy fussak!” – nevetett rám. – „Mi is mester és tanítványa vagyunk, nem?” Lehet. De magamról sosem tudnék írni. Egy sort sem. Kifogásokat gyártottam hirtelenében, amin Gabi megint csak nevetni tudott, mondván, olyan ember vagyok, akit számos tehetséggel áldott meg a sors, egy – a legfontosabb – kivételével: nincs meg a tehetségem ahhoz, hogy éljek a tehetségeimmel. Erre makogtam valamit Peer Gyntről, meg hogy képtelen vagyok magamat reklámozni, eladni; tudom, hogy amit csinálok, jól csinálom, épp csak nem tudom felhívni erre az emberek figyelmét, hogy mindenki hozzám jöjjön masszíroztatni magát meg korrektúrázni (no, nem magát, az írásait). Nem véletlenül hoz kéthetente a postás a televíziós műveltségi és sportvetélkedő-ötleteimre egy-egy „szponzor hiánya miatt visszautasítva” tartalmú levelet.

Amíg masszíroztam délelőtt, számtalan tehetséges ember járt az eszemben. Az, hogy hogyan lehetne megközelíteni a lényegüket, érdekesen tálalni a nagyérdemű elé. Az ezermester apósomtól Buñuelig, Gustav Holsttól Kopernikuszig. Hogy milyen eredményt hozna, ha egymással versenyezhetne a mai körülmények között Paavo Nurmi, Zatopek és Dorando Pietri. Egy léha pillanatomban felvillant – egyetlen szikra erejéig – bennem az ötlet: mélylélektani ábrázolás korunk íróasztal mellett kitalált médiasztárjairól. Ám ahogy megfogant, hamvába is holt a szerencsétlen gondolat. „Ha szépet nem tudsz mondani, inkább hallgass!” – intett rendre nagyapám. (Míg ötéves fejjel vissza nem vágtam: „De papa, ez se szép, hogy ezt ismételgeted.”)

Délután teás dobozokból építettünk várat Csongorral, aztán összetereltük az udvarban „szétfutott” ménest. Andika azt javasolta, írjak Hammettről, Chandlerről és Ross Macdonaldról, a „kemény iskola” legjelentősebb képviselőiről. Ízlelgettem egy darabig, de el kellett vetnem az ideát. Vagy magam is írok egy krimit, illusztrálva a szerzők életét, de ennek a megszerkesztéséhez nem ítéltem elegendőnek a rendelkezésemre álló néhány órát, vagy tanulmányt készítek, az viszont túl száraz lenne egy ilyen pályázathoz. Па моему.

Átmentem egy mesterszakács ismerősömhöz, de nem igazán tudtam odafigyelni, mint okítgat, a krémesei maguknak követelték minden figyelmem. Aztán felhívtam a sógorom, országos hírű ügyvéd, bizony, de nem sokat értettem abból, amit saját dicsőségéről, a szakma szépségeiről és buktatóiról ecsetelt. Amit meg felfogtam, azzal nem mentem semmire. Évinek, kedves feleségemnek nem volt szüksége rákérdezni, hogyan állok a novellával. Az arcomra volt írva. Azt hittem, felrobbanok. Felhoztam a pincéből egy saját Gránás Cuvée-t. Felsejlett bennem egy divatos, gasztronómiai írás testtérképe: néhány elismert borász beszélget egy társaságban (Bukoly, Szöllősi, Thummerer, Györgykovács), legféltettebb titkaikat osztják meg egymással. Arra már nem volt időm, hogy elmélázzak azon, miként tudom hitelesen kifejteni a „legféltettebb titkokat”, mert – mintegy varázsütésre – önmagától elindult a kezem, hogy meg se álljon a vonatszerencsétlenség bekövetkeztéig.

MEG-MEGÁLLVA

„A külső viselkedés nem érdem. A bensőben kell keresnünk az erkölcsi minőségeket. Ezt közvetlenül nem tudjuk megtenni, ezért irányítjuk figyelmünket a cselekedetekre mint külső jelekre. De a cselekedetet csak kizárólag jelnek tekintjük, s a helyeslés és dicséret tárgya mindig a cselekvéseket kiváltó indíték marad.”

(David Hume: Értekezés az emberi természetről)

Három fiatalember utazott a kupéban. Évek óta ismerték egymást, s nem hittek a csodákban.

– Fázom – törte meg a csendet Julien Sorel és agyonnyomott egy szúnyogot a fejtámlán. – M ma is késik.

– Vagy az órád siet – gondolta Timár Mihály, de fennhangon Belbóhoz címezte kérdését. – Hol állunk meg legközelebb?

– Nem az a kérdés, hogy hol, hanem az, hogy mikor és ki. Te úgy gondolod, hogy valaki vagy valami igazán, de igazán meg tud állni?

– Persze. Szerinted ez a nyírfa mit csinál ott a mező közepén?

– Megszámlálhatatlan irányba mozog. Nézd csak meg a festményeket!

– Sejtem, a festők se álltak soha, ahogy az állványok se, az államokról nem is beszélve…

– …

– Áh! Hát újra köztünk, Herr M! – csattant fel Julien Sorel. – Éreztem. Hisz a saját kételkedésem is ezt mutatta!

– Rendben – tett kísérletet Jacopo Belbo a vita lezárására. – Azt mondom, ne fölényeskedjünk tovább. Kritizálni már tudunk, a hibát meglátjuk egymásban. De felfedezzük-e az erényt is? Lássuk, melyikünk tudja megállítani a vonatot.

– Nem értelek – torkolta le Sorel, miközben össze-összekoccantak fogai. – Én azt akarom, hogy menjen a vonat. Hogy haladjunk. Méghozzá minél sebesebben. Miért állítanám meg? Igazam van, Herr M?

– Süsd meg! Én már kapizsgálom… – pödörte meg bajuszát Timár Mihály. – Akinek sikerül, attól van mit tanulni a többieknek.

– Na, akkor ide figyeljetek! – Julien előre futott. Tekintélyére hivatkozva, s egy kis pénz segítségével meggyőzte a mozdonyvezetőt, álljon meg egy percre – politikai érdek.

Timár Mihály következett. Megvárta, hogy befusson a szerelvény a következő állomásra.

– Voilá, uraim! – tárta szét karjait.

– Jót kacagtunk, Misikém – törölgette könnyeit Julien –, de megértesz…?

S a kupé ajtaja felé mutatott.

– Ám legyen! – így Misikéje. – Jacopo, mérd az időt!

A vonat indulás után négy perccel megállt. Timár Mihály egy várandós nőt segített le a lépcsőn. Az, miután kiöklendezte magát, hálásan mosolygott a férfira, s folytathatták útjukat.

– Rajtam a sor – köszörülte meg a torkát Belbo. Egy tokot vett elő bőröndjéből, a hóna alá csapta, s elhagyta a fülkét. Alig pergett le egy-két szem a homokórákon, s érzelmes trombitatrilla hódította el a közönséget a száguldó vasparipa zakatolásától. Mind nagyobb tért követelve magának. Orfeusz is megirigyelte volna, ha hallja, mert nemcsak a vonat, az idő is megállt néhány percre. Megtorpant, s az összes létezővel kart karba öltve, némán engedték át magukat a trombitafutamok bűvöletének…

Aztán, ahogy minden földi dolog, a szóló is véget ért, átalakult… fülsimító visszhanggá, belső lüktetéssé, vibráló csenddé… Jacopo Belbo visszatért társaihoz.

A vonat egy hídhoz közeledett, Herr M előre kacagta. Éppen rágördültek a hídra a mozdony kerekei, amikor éles berregésre rezzent össze a kisfiú. A vonat lezuhant a két asztalt összekötő vonalzóról, de a gyerek már egy cseppet sem törődött vele. Rohant át a nappalin, a folyosón, a bejárati ajtó felé.

– Anyu! Mit hoztál a boltból?

A kisiklott szerelvény önmagába csavarodva hevert a szakadékban, s a nap magára takarta a lombsusogta hegyeket.