Végh Ákos

Kifürkészhetetlen

„Lehet, hogy a közönséges, durva lelkű felnőttek szemében roppant mulatságosak azok a megaláztatások, melyekben egy érzékeny kisfiúnak része van; neki magának azonban olyan égetően fájdalmasak és szégyenletesek, hogy képtelen bevallani – nem tehet egyebet, minthogy konokul letagadja a dolgot.”

(G. B. Shaw: Ember és felsőbbrendű ember)

Amikor megtaláltuk késsel a szívében, kétségtelennek látszott: véletlen baleset történt. Dísztőrei fényezése közben valamilyen oknál fogva előreesett, beledőlt a pengébe, mely a szívét járta át, a halál szinte azonnal beállt. Erőszakos behatolásnak semmi jele, a nyolcadik emeleti lakás ajtaját a házmester közbenjárásával nyitottuk ki. A szomszédoktól megtudtuk, hogy a férfi egyedül élt Nagyatádon, a Zala Volán sofőrjeként dolgozott. Az ő bejelentésükre szálltunk ki, hullaszagot észleltek.

Alapos házkutatás után egyetlen említésre méltó dolog került elő, egy felbélyegzett boríték, az önkormányzatnak címezve, a szekreter egyik fiókjából.

Nagyatád Önkormányzati Hivatal

Nagyatád

Kerek Félix polgármester úr részére

Tárgy: Gondnok kirendelés elutasítása

Hagyma Elek, szül.: 1958. febr. 9-én, anyja n: Schäffer Imola, Nagyatád, Tóték utca 4 sz. alatti lakos, jelenlegi foglalkozása: munkanélküli.

1999. augusztus 22-én a Nagyatádi Polgármesteri Hivatalban felajánlották a hivatalos ügyeim intézésére a segítség nyújtását. Jelenleg Nyirkos Ilona Nagyatád, Tóték utca 8 sz. alatti lakost a büntetett előéletű alapos gyanú alapján mint gyanúsított személyt jelentettem föl. Több rendbeli bűncselekmény elkövetésével és élet elleni bűncselekmények elkövetésével is alaposan gyanúsítható.

Miután én teljesen beszámítható éppelméjű vagyok. Iskola végzettségem gimnáziumi érettségi így alkalmas vagyok épp elméjű beszámitottsággal ügyeimet önállóan intézni. Így Ptk. 224. 8 (1) nem alkalmazható illetve nem jogszerű.

Miután nagy korú vagyok velem szemben a bíróság Ptk 13. (2) nem alkalmazta, így ezt sem lehet velem szemben alkalmazni. Ptk. 11. (1) én cselekvőképes vagyok, miután a törvény a cselekvőképességemet nem korlátozta és nem zárta ki.

Ptk. 11 (2) Aki cselekvőképes, maga köthet szerződést vagy tehet más jognyilatkozatot. Én ennek alapján nem, ennek alapján semmilyen szerződést nem kötök. Semmilyen jognyilatkozatot nem teszek. Nagyatádi Polgármesteri Hivatal jóindulatú ügyeim intézéséhez gondnok kirendelését megköszönöm, de nem tartok rá igényt.

Indoklás:

1999. aug. 22-én a Nagyatádi Polgármesteri Hivatal hivatalos ügyeim intézéséhez segítséget ajánlott fel, amire én nem tartok igényt. Miután teljes épp elméjű vagyok, így a hivatalos ügyeim intézésére alkalmas vagyok. A hivatalban ezt elmondtam és írásba foglalták. Megköszönöm az Önök jóindulatú segíteni akarását, de nem tartok rá igényeket.

Nagyatád, 1999. aug. 28.

Tisztelettel:

Hagyma Elek

munkanélküli

Készült 2 péld.

Kapják:

1.) Nagyatádi Polg. Hivatal

Hozzá kapcsolva a Ptk. könyvből 3 oldal.

Szép levél! De vajon hol van a második példány? És kinek íródott? Ha ott lett volna a lakásban, már rég tűvé lenne téve. Karesz hadnagy beszélt a volánosokkal és kiderült, a halott férfinak több mint két hete nincs munkája. Még július végén mondtak fel neki, mivel az utóbbi időben furcsa rohamok törtek rá. Egyszer az árok fogta meg, másszor a szalagkorlát. Első ízben még eltusolták az ügyet – üres volt a busz, a garázsba tartott, s az anyagi kár sem volt jelentős. A szakorvos azonban nem tudta megállapítani a baj forrását, fáradékonyságra, túlhajszoltságra gyanakodott. Ám megeshet, nem orvosi esettel állt szemben. Legalábbis, ha elhisszük, amit emberünk állított – valakik a tavasz vége óta üldözték. Az idegenek nem léptek vele közvetlen kapcsolatba, de minden lépését figyelték, s megelégedtek azzal, hogy jelenlétük tudatosításával a sofőrt szisztematikusan az őrületbe kergetik.

A hadnagy szerint az áldozat egyszerűen depressziós volt, paranoiás; és egy nőre mutatott az utca túloldalán, bokortól bokorig bujkálva menekült egy andalgó szerelmespár elől, akik szemmel láthatólag ügyet se vetettek rá, mindenkit kizártak kétszemélyes világukból.

– Szóval, még egy öngyilkosság? – tettem fel a szónoki kérdést.

– Nehezen tudnának meggyőzni az ellenkezőjéről.

Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy a tisztviselő, aki sofőrünk ügyével foglalkozott az önkormányzatnál, eltűnt. Nagyjából akkor ment szabadságra, amikor a dísztőr végzett a sofőrrel, és bár az üdülésből két napja vissza kellett volna térnie, sem az irodában, sem a családtagjai közt nem tudtak felvilágosítással szolgálni hollétét illetően. Annál inkább aggódtak.

Egy másik ügyintézőtől igyekeztem megtudni, kinek küldhette a sofőr a levél másodpéldányát, de ő csak értetlenül sodorgatta az állát. „Hm, ez, ez az eljárás teljesen ellenkezik a megszokott gyakorlattal.” – suttogta kidülledt szemekkel és úgy maradt.

Felvettem Mónit a kórház előtt, aztán irány az óvoda.

– Hogy van a bátyád? – érdeklődtem, de nem nagyon figyeltem a válaszára. Valami mérgezése volt, romlott ételt evett, azért szállították be. Több szót nem is váltottunk egymással, mindketten a magunk gondolataival voltunk elfoglalva. Azon tűnődtem, egyáltalán miért vezette fel emberünk, hogy két példányt írt, ha a második címzett kilétét nem szánta publikusnak. Egyszerűen elfelejtette felírni? Kapkodott? A másik kemény dió pedig: ha valaki két levelet ír, miért csak az egyiket postázza, a másik címzettet, a hivatalt miért várakoztatja meg?

Amíg Móni bement a csoportszobába Csongorért, én az öltöző folyosón várakoztam. Mellettem két óvónő beszélgetett:

– Az öltözködési légkör javul, mióta a problémás gyerekekkel bent öltözködök a csoportszobában. Könnyebben elférünk a padokon, nincs tolongás és az öltözködést, magát is könnyebben lehet áttekinteni. Így ki tudjuk javítani a sorrendbeli hibákat, könnyebben megfigyelhetjük, hogy rakják össze ruháikat a zsákjukba.

– Nálunk az volt a nap szenzációja, hogy a Gyöngyi és az Egon érkezéskor köszöntek a többieknek. Zsuzsika és Juditka újságolta nagy örömmel. Ugye, most már a Gyöngyi és az Egon is igazi óvodások? – kérdezték. Igen, válaszoltam. Észrevették, látták, hogy a többi gyerekek is, ha bejönnek a csoportba, köszönnek. Utolsó simításokat végzik a…

Marcsi „néni” köszöntött mosolyogva.

– Hogy viselte magát Csongor? – kérdeztem kényszeredetten.

– Nagyon ügyes volt ma. Tudja, a kiscsoportosok számára mindig nagy vonzalmat jelent a középsősök matematika foglalkozása. Játékukat is félbehagyják ilyenkor egyesek, és jönnek kíváncsian nézelődni. Csongor különösen szeret számolni, így ő mindig felbukkan, sőt néha-néha ügyesen bele is szól a foglalkozásba.

– Igen, szoktunk otthon is számolni, nagyon érdekli a dolog – dünnyögtem.

Móni még felhősebb arccal jött ki Csongorral, mint ahogy bement.

– Mi a baj?

– Teljesen kiakasztotta az óvónőt.

– Most beszéltem a délelőttössel, ő áradozott róla.

– Hát ez a Rita „néni” nem áradozott.

– Anya, kész vagyok – húzta fel a cipzárját a kisfiam.

– Mit ne mondjak, én is…

Az óvodai naplóba aznap az alábbiakat vezették be:

Lengyel Csongorra mostanában sok a panaszunk. Az eddig szót fogadó gyerek, pár nap óta ha társai vannak nagyon rendetlen. Hiába beszélgetés, vagy a játékból való kiemelés öt perc múlva megint csinálja. Ha egyedül van nincs vele, baj. De ha társai akadnak bátor. Ráadásul sosem alszik és már megint összekente vérével a mosdó csempéit. Beszélgettem édesanyjával, ők is észrevették Csongor magatartásában a változást. Otthon is ez a helyzet. Megbeszéltük, hogy csak szigorú következetességgel érthető csak el eredmény. Próbálom játékait olyan ötletekkel irányítani, hogy az lekösse és ne az asztalon futkározzon fiatalabb korú társaival.

Erről a feljegyzésről persze csak jóval később szereztem tudomást. Sajnos.

Otthon felhívtam Pókát. Ő már öngyilkosságként el is könyvelte az ügyet. A fickó állítólag többször is elkeseredetten ordítozott, hogy nem bírja már tovább, legalább öt szomszéd tanúsítja. Pénze, munkája, családja nem volt, a haverokkal sem járt össze, amióta kirúgták. Nos, az ügy teljesen egyértelműnek látszik. Póka számára legalábbis. Engem azonban nem hagyott nyugodni valami. Pontosabban szinte semmi sem, ami ezzel a Hagyma Elekkel kapcsolatos. Az ellentmondások egymás lényegét bújtatták sejtelmek homályló köntösébe. Nervus vagusom kezdett kifulladni. Nehezen aludtam el.

Álmomban megjelent a halott férfi. A legtermészetesebben viselkedett. Leült az asztalhoz, ahol éppen reggeliztem, töltött magának egy csésze sevillai narancsot, megitta, majd a szék támlájának dőlve, két mutatóujját tweed mellényének zsebeibe akasztva közölte: addig nem fogok rájönni, mi történt a tőrök tisztogatása közben, amíg meg nem értem Velazquez festészetét. Kiemelte zsebóráját, már ennyi az idő?, csodálkozott, s azon nyomban a gimnáziumi rajztanárommá változott. Mint illetékes, kapásból elkezdte sorolni, kik hatottak Velazquezre, Caravaggio festői modorát, Rubens és Tiziano ecsetkezelését emlegette, meg hogy mi mindenért tartották mesterüknek a XIX. századi impresszionisták, a haláleset megfejtéséhez viszont cseppet sem vitt közelebb. Ekkor Belmondo landolt a szobámban, helikopterről, az ablakon keresztül.

– Egy pillanat – szólt, lekapkodta ruháit, s fejest ugrott a kádba. – Tehát: Velazquez soha nem festett meghatározott dolgokat. Csak kerülgette a tárgyakat a fény és árnyék játékával. Megragadta a homályban, a hátterek áttetszőségében a színek lüktetését, s ezzel megalkotta csendes szimfóniájának láthatatlan középpontját. Többé nem érdekelték a világból, csak a titokzatos viszonyok, melyek megismertetik az egyik embert a másikkal egy titokzatos és folytonos fejlődés által, melynek semmilyen nehézség vagy akadály nem fedi fel és nem szakítja meg a menetét. A tér mindent ural. Olyan ez, mint egy légáramlat, amely végigsiklik a felszínen, átitatódik a felszín kisugárzásaiban, hogy aztán megszabja és alakítsa őket, és vigye magával mindenhova, mint egy illatot. Vagy mint a kisugárzások visszhangját, hogy szétszóródjanak, mint megannyi porszem. Egy nosztalgikus lélek lebegése nem látja e gyötrelmes gyerekkor csúfságát, kegyetlenségét, szomorúságát. Velazquez az esték festője. A téré és a csendé.

Még mindig nem kapiskáltam, mi köze a madridi mesternek a szíven szúrt férfihoz. Meglehetősen ostoba képet vághattam, mert Belmondo sajnálkozó arccal mellém lépett, felvett egy dinamitköteggé változott fánkot, az arcára tekerte és vállon veregetett.

– Las Meninas! – mondta jelentőségteljesen – Las Meninas!

– Apa, kapar a torkom!

– És ha befekszel közénk, nem fog annyira kaparni?

– Szerintem nem, a múltkor is segített.

Másnap reggel, Pókát kikerülve, megkértem Karesz hadnagyot, tudja meg, milyen ujjlenyomatok voltak a dísztőrön, majd bementem a könyvtárba. Egy Velázquez-albumból megtudtam, hogy a Las Meninas (Az udvarhölgyek) egyik, a Pradóban őrzött festményének a címe. Az alkotáson a festő látható munka közben. A műterem hátsó falán függő tükör azt is megmutatja: a királyi pár ül modellt a portréhoz. Velázquez tehát nem azt jeleníti meg a vásznán, amit maga, hanem amit a modelljei látnak. Éreztem, hogy nyomon vagyok, csak még azt nem tudtam, hogy a magamén vagy a másén.

Felhívtam Karesz hadnagyot. Engem nem ért annyira váratlanul a bejelentése, mint saját magát. Nevezetesen: Hagyma Elekéi felett tisztán kivehetőek egy másik ember ujjlenyomatai. Ami még bizarrabbá teszi a dolgot, hogy azok olyan aprók, mintha valami törpétől származnának. „Törpe, törpin and Dick Turpin” – motyogtam a kocsim riasztójával babrálva, ám hirtelen azon kaptam magam, hogy a könyvtár felé rohanok vissza, de eszeveszettül.

A Velázquez-albumot még nem vitték vissza a raktárba. Újra fellapoztam Az udvarhölgyeknél és… Jól emlékeztem. Ha a kutyára taposó emberke nem is, a mellette álló asszony bizonyos, hogy gnóm!

De nem volt túl sok időm töprengeni az analógia jelentőségén, a Csónakázó-tónál egy másik hullára bukkantak. A véres gézbe pólyált arcú férfi már jó ideje heverhetett a sziget északkeleti kanyarulatában, tagjai már teljesen kihűltek. A mellette elvitorlázó versenyzők figyeltek fel rá. A helybeliek egyik egysége vezette a mezőnyt, ők vették észre a mozdulatlan alakot. Rögtön a sziget felé irányították a hajót, hátha sürgős segítségre van szükség. Telefonon értesítették a rendőrséget és a mentőket, mivel – bár semmihez sem nyúltak – a véres géz takarásából is egyértelműen kitűnt: az illető nem lélegzik; valamint kitapintották: a szíve egyáltalán nem ver.

Elsőként értem a helyszínre.

– Akkor mi elmehetünk, ugye? – reménykedtek a sportvitorlázók.

– Szó sem lehet róla.

– De hát mi nem tudunk segíteni semmit! – fakadt ki az egyik lány. – Megláttuk itt ezt az embert és értesítettük magukat. Ennyi!

– Legalább hadd fejezzük be tisztességgel a versenyt! – fogta könyörgőre a másikuk. – Ha már meg nem is nyerhetjük ezt a futamot…

– Nem engedhetem el magukat. Ez az ügy súlyosabb bármilyen futamnál – guggoltam le a holttest mellé. – A mentőket is értesítették? – szerettem volna tisztázni a helyzetet.

– Természetesen – dőlt egy fának a harciasabb leányzó, és egy nagyot sóhajtott. A vitorlások alattomosan suhantak el mellettünk, ő legalábbis így érezhette.

– Ez a sziget is csak a halottak csontjaiból képződött – dörmögte egy érdes férfitorok a hátam mögül. Mint akibe tűt szúrtak, úgy perdültem a hang irányába. Már csak egy széles, barna pulóveres hátat, s egy ősz sörtével tűzdelt koponyát láttam távolodni, nyakszirtcsontján sárga meg piros foltokkal.

– Hé! Álljon meg! Várjon! – szállt a hangom utána. Az öreg azonban eltűnt a fák között.

– Maradjanak itt! – kiáltottam vissza a lányoknak, de mindhiába csörtettem fel-alá. A fickó nem került elő.

– Ki volt ez? Látták az arcát? – ügettem vissza a pórul járt versenyzőkhöz.

– Valami napszemüveges öreg. Sose láttam – így a szemüveges lány, aki valamivel idősebbnek tűnt társánál.

– Hm… én viszont mintha már találkoztam volna vele… nem is olyan rég… hopp, megvan! A nevét vagy a címét én se tudom, rövid időre keresztezték csak egymást útjaink. Múlt héten valamelyik reggel futva indultam el, mint általában az utóbbi időben, a suliba. Ja és reggelizni is a buszhoz vezető úton szoktam, séta a friss levegőn, húsz perc. Annyi idővel is tovább alhatok. Nekem minden perc számít. Igen, de a szóban forgó napon kicsivel még tovább aludtam. Akkor is lekaptam egy körtét a fánkról és gondoltam, megeszem útközben, de nem bírtam futás közben. Elhatároztam, hogy ha a buszon le tudok ülni, akkor megeszem ott. Volt hely és egy csomót filóztam, megegyem-e vagy se.

– Melyik buszról is van szó?

– A 12-essel szoktam járni. Szóval, tíz perc múlva a sréhen szemben ülő pasi megkérdezte: „Ne adjak egy bicskát?” Na, ez volt az az iménti manusz. A kérdésén egyébként nagyon elkezdtem nevetni és finoman visszautasítottam. Erre a pasi: „Pedig olyan őszinte vággyal nézi azt a körtét!” Onnantól kezdve ezen mosolyogtam. Aztán a pasi elkezdett szerencsétlenkedni a kinyitott ablakkal, nehogy huzatot kapjon a füle, de nagyon bénázott. Egyszercsak rám nézett, én meg teljesen kifakadtam és nevettem, de akkor már ő is. Aztán leszálltam, ő meg tovább utazott. Ennyit tudok segíteni.

Miközben a lány beszámolójára füleltem, egyre furcsábbnak tűnt nekem ez a holttest. Egy villámgyors mozdulattal letéptem a fejét. Úgy himbálózott a véres gézbe bugyolált faarc a kezemben, ahogy egykor a török csünghetett alá Kinizsi Pál fogai közül.

– Na, kislányok, ez meglehetősen buta vicc volt.

Szirénavijjogás, fékcsikorgás, röpködő parancsszavak töltötték be zárszóra a környéket.

Este kisebb meglepetés ért: Móni bátyja, Tamás is nálunk vacsorázott. Igaz, csak módjával. A mérgezést tetőtől talpig kiheverte, de még nem akart mindjárt belecsapni a lecsóba. A gyomra még nem érte el világbajnoki formáját. Csupa érdektelen témáról folyt a szó, főként a Kökény testvérek között, Csongor és én mélyről fakadó hallgatásba burkolóztunk. Kedvenc pannonhalmi Sauvignon Blanc-omat kortyolgattam levezetésként, amikor Móni arra figyelmeztette Csongort, hogy a csirkecsontokat vigye ki a cicának.

– Hm, ez a part is a halottak csontjaiból épült – morogtam félhangosan magam elé. Félhangosan? A kívántnál minden esetre nagyobb hangerővel, mivel Tamás így kezdett évődni velem:

– Micsoda? Ez valami új szlogen? Vagy valami klasszikus, akit csak én felejtettem el?

– Mi van? – nem kapcsoltam rögtön, miről beszél.

– Hát a csontokból összeállt sziget. Vagy nem ez jár a fejedben?

– Tudod, Tamás, nagyon jól, hogy ami a munkámmal kapcsolatos…

– Oké, oké. Hiszen nem is kérdeztem semmit. Elmesélem inkább én, hogy mi történt. Csongort hoztam haza az óvodából a napokban. Amikor felszálltunk, egy öregúr épp a sofőrrel ordítozott, hogy minek ül volán mögé, ha nem is tud vezetni. Nem kedvelem az ilyesmit, de mivel csak vele szemben volt szabad hely, leültünk oda. Az a sofőr állítólag úgy vette be a megálló előtti kanyart, olyan lendülettel, hogy a bácsika kirepült az ülésről és hasra vágódott. Mondjuk, megértem az öreget, hogy sérelmesnek találta a dolgot, valahol azonban a sofőrnek is igaza volt, amikor a folyamatos szitoközönt megelégelve a járda mellé állította a buszt, és kiugrott a sofőrülésből, átengedve a vezetés lehetőségét a hepciáskodó apónak.

Ő aztán mégsem élt vele, inkább bunyózni hívta ki a srácot, s hogy az nem állt kötélnek, ismét ócsárlásába fogott. Most már visszafogottabban némiképp, amihez persze hozzájárult az is, hogy több utas hangot adott abbéli óhajának, miszerint ha továbbra is kitart a vezető bosszantása mellett, közös erővel pakolják le őharagvóságát, hiszen így tényleg képtelenség vezetni.

Erre nekem kezdte el mondani, hogy az ilyen kis mitugrászok a legrosszabbak a világon. Gyengék, nem kitartóak, de el vannak telve magukkal, mintha tudj’ Isten, mekkora örömöt jelentene létezésük a világ számára. Ő megjárta az idegenlégiót is, ahol olyan csatákban vett részt, mondta, hogy a túlélők emberi csontokból összetúrt szigeteket hagytak maguk után a sivatag óceánján. Ő valami elit osztag tiszthelyettese volt, leereszkedőn mutatta a tarkójára tetovált spanyol zászlót.

– Hogy mondtad? Spanyol zászlót? – ugrottam egyet. – Piros, sárga, piros csíkozásút, ugye? Mármint vízszintesen.

– Persze – meredt rám Tamás, de kis feleségem is kezem után nyúlt, hogy inkább az legyen az övében, mintsem valamelyik kés csusszanjon valahogy az enyémbe, amíg ilyen hirtelen vagyok.

– Hol szállt le a buszról a fickó?

– Nem tudom – vágta rá azonnal a sógor. – A lépcsőnél.

Elsötétült tekintetem azonban lelohasztotta kacaghatnékját.

– Csak utánunk tehette. De az egészben az volt a legfurcsább, hogy mialatt az öreg ott handabandázott, hogy fél kézzel kinyírja a sofőrt, az járt a fejemben, hogy valószínűleg még negyven évvel is túl fogja élni a buszvezető, hiszen akármekkora vagány volt is valaha, azért már jócskán elszállt felette az idő. És erre mit látok tegnap az újságban? Tragikus hirtelenséggel elhunyt xy buszsofőr – és ott van felette a srác képe. No, mondtam magamban…

– Hol is van az az újság? – fordultam Móni felé. Izgatottságomat csak nagynehezen sikerült palástolnom, ha sikerült egyáltalán. Mondanom se kell, Hagyma Elek nézett farkasszemet a világgal a lap halálozási rovatában. Segítőkész sógorom fürkész tekintetéből reménykedést és büszkeséget olvastam ki, mindig is szeretett volna a kezem alá dolgozni egy bűntény felderítésében.

– Azt mondtad, Csongi is ott volt.

– Ott.

Kézen fogtam a kisfiam és szó nélkül átsétáltam vele a gyerekszobába.

– Idefigyelj, Csongor! Te jó megfigyelő vagy. Nem felejtett ki semmit a nagybátyád az elbeszéléséből? Nem tűnt fel valami különös, amiről nem esett szó?

– Azt mondta nekem az a bácsi, hogy én még sokra fogom vinni!

– No, jó. Ezt majd máskor megvitatjuk. Még valami?

Kisfiam tagadólag ingatta a fejét.

A következő délelőtt mindenféle ügyes-bajos dolgom akadt a városban. A nyomozást folytattam ugyan – zéró eredménnyel. Póka kis híján a képembe röhögött a „köd előttem, köd utánam” öregúrról hallva, akinek az ibérek lobogója díszeleg a trapéziusza felett. A gyanúsan véletlen egybeesésnek pedig, hogy a szigeten is feltűnt, gyakorlatilag lenullázódott az értéke, hiszen itt nem is történt gyilkosság. Velázquezzel is holtvágányra jutottam: a gnómmotívum – egyelőre legalábbis – nem vezetett sehová. Más álmom meg nem kísérelt meg útba igazítani, de talán jobb is, a korábbi már épp eléggé beleigazított az útba.

Igazából csak kétféleképpen bizonyíthatnám be az elméletem. Elméletet mondtam? Elképzelés-foszlányokat kellett volna. Vagy megválaszolom az összes ?-et az eltűnt hivatalos levéltől a gyilkosság módján át annak okáig; vagy elkapom a napszemüveges fickót, hogy ő számoljon be arról, amit én nem tudok kilogikázni. Pillanatnyilag mindkét út zsákutcának bizonyult. Egymás előfeltételeiként magasodtak csontjaimra, préselték a velőmet.

A könyvtár előtt összefutottam Beával, azzal a sportvitorlázóval, aki szintén a buszon utazott együtt Hagyma Elek gyanított gyilkosával. (Lehet, hogy nekem is csak buszra kellene szállnom ahhoz, hogy szembetalálkozzak vele?)

– Mi újság: ki nyerte a versenyt? – vigyorogtam sután.

– A velenceiek – Bea nem lett vidámabb. – Jó is, hogy találkoztunk. Tudna rám szakítani öt percet?

Karórámra néztem látványosan és sóhajtottam egy mélyet:

– Akár hetet is, de ez a végső ajánlatom. Üljünk be ide!

Sebtében rendeltünk egy-egy italt, majd Bea a lovak közé csapott.

– Tudjuk, ki tette oda a műhullát a szigetre.

– No, végre valami jó hír!

– Tudjuk, de nem tudjuk rájuk bizonyítani.

– Valamelyik ellenfél bizonyára. A győztes hajó legénysége?

Nem jött zavarba egyedülálló asszociációs készségem láttán.

– Hm. Tényleg indultak a versenyen, de nem a velenceiek voltak. Ők nem is ismerik annyira ezt a pályát, hogy a legideálisabb helyet válasszák ki az efféle elterelő hadművelethez. Persze, lehetne véletlen is, de Ella és én is tudjuk, hogy ez Vörös Giziék műve.

– Vörös Gizi?

– Szintén atádiak. Hivatalosan a jobb csapategységünk. A közelmúltig ténylegesen azok voltak, de az utóbbi időben visszaestek. Üldögélnek a babérjaikon. Most is csak az ötödikek lettek.

– Nem túlzás ez egy kicsit? Azért, hogy hatodikak helyett ötödikek legyenek, megrendezik ezt a hullás játékot, fittyet hányva arra, hogy ha lelepleződnek, komoly elmarasztalásban részesülnek? Hogy finoman fogalmazzak.

– Higgye el, én is kételkednék, ha nem Vörös Giziről lenne szó. Ő tényleg bármire képes. És egyelőre nem az volt a legfontosabb nekik, hogy győzzenek, hanem az, hogy minket megelőzzenek. Már csak azért is ők kell, hogy legyenek a ludasok, mivel minket szinte senki sem ismer a többi klubnál. Nem tudhatják, hogy reagálunk egy ilyen esetben. A legtöbben, ahogy maga is látta, nem törődtek a szigeten fekvő alakkal. Meg aztán annak, aki nem ismeri saját tenyereként ezt a környezetet, sokkal kisebb esélye lett volna felfedezni a testet a vízről.

– Rendben. Tételezzük fel, hogy Vörös Gizi és bandája áll az ügy hátterében. De akkor is kell lennie egy cinkosuknak. Az, aki a megfelelő időpontban kihelyezte a holttestet a parti sávba. Hiszen előre még abban sem lehettek biztosak, hogy szükség lesz rá. Gondolom, nem volt lefutott, hogy maguk nyerik a futamot.

– Nem igazán.

– Helyben vagyunk. És az a cinkos lehetett éppen az a napszemüveges öregúr is.

– Ő? Nem hinném, hogy Gizi megbízna benne. Inkább valami suhanc, aki akár úszva is elhagyhatja a tett színhelyét, ha az események úgy kívánják.

– Térjünk azért még vissza egy gondolat erejéig az öregúrhoz. Nem találkozott vele azóta sem? Vagy nem jutott eszébe valami, ami segíthetne az előkerítésében?

– Igazán sajnálom, de semmi. Se új infóm nincs, se nem láttam újra.

Két vagy három, tíz év körüli csínytevő viharzott végig az utcán és az összes kirakatot, így a presszó üvegfalát is összerondították sáros tenyérlenyomataikkal.

Végül – bármilyen bárgyún hangzik is – tényleg felszálltam a 12-es járatra, hogy megismerkedjek X úrral. De nem véltem felfedezni, bármennyire is vizslattam a tömeget. Másnap sem jártam nagyobb szerencsével, s harmadnap sem.

Megszállottja lettem a dolognak. Az alatt a kevés idő alatt, amíg otthon voltam, sem figyeltem sem Mónira, sem Csongira, de a magam kis megszokásait is rendre elhagytam. Póka már rég öngyilkosságként zárta le a Hagyma-ügyet, nem törődve a törpe ujjlenyomataival.

Egy nap Karesz hadnagy vont félre:

– Idehallgass! Egy ideje aggodalommal figyeljük a viselkedésedet… Már megbocsáss… Mostanában olyan szűkszavú vagy, nincs benned lelkesedés, és ez zavar minket… Tudod, attól félünk, nem követsz-e el valami jóvátehetetlent. El kéne vonulni egy kicsit félre, a zöldbe… nem ártana, ha pihennél pár napot. Néha lazítani kell, erre mindenkinek szüksége van, különben kikészülünk.

Móni persze nem bírt elszakadni a munkahelyéről egy közös üdülés erejéig. Olyannyira nem, hogy az utolsó napokban inkább mind több melót hozott haza. Csongit viszont nem bízhattuk egész nap a tévé őrizetére. Kibéreltem egy téliesített nyaralót Almádiban, s a kisfiammal az oldalamon nekivágtunk – ejtőzni. Útközben még benéztem Karesz hadnagyhoz, visszaadtam a Santana-lemezeit.

– Oye como va! – búcsúztam tőle, s már váltam volna kámforrá a surranó pálya jótékony homályában, amikor Gyuszi vont félre, szokatlanul csendesen.

– Igaz az, hogy te még nem tettél le a Hagyma Elek-ügyről?

– Az attól függ.

– Na jó. Ezt a papírt Hagyma egy volt munkatársa hozta be. Azért csak most, mert szabin volt idáig. Szerintem érdekelni fog.

Az 1999. július 7-én tartott vezetőségi ülésen történt szóbeli lemondásomat visszavonom.

Felelős beosztású vezetőkkel beszélgettünk a vállalat jövő évi tervének előkészítéséről, a tervszámok kialakításáról. Beszélgetés közben kijelentették azok a vezetők akiknek munkájára alapozni lehet a Zala Volánnál, hogy csak akkor hajlandók a cégnél maradni ha én is maradok.

Ugy érzem, hogy távozásommal a vállalat fejlődésének – mivel a munkahelyi vezetők is eltávoznának – gátat vetnék, ami eredetileg sem volt célom, mert hiszen a vezetöségi ülésen történt lemondásom alkalmával is kihangsulyoztam, hogy a Zala Volántól elmenni nem akarok.

Az utóbbi két, két és fél évben tevékenységem, valamint a megjelent rendelkezések olyan erőltetett tempót diktáltak ami fizikai és idegi kimerültséget okozott ez év június végére. Ezért elhamarkodottan – anélkül hogy erre okom lett volna – jelentettem be lemondásomat.

Nagyatád, 1999. júl. 16.

Hagyma Elek

– Hogy került az írás az emberedhez?

– Egy kölcsönkönyvben bukkant rá. Visszaadni már nem volt ideje.

– A főnök mit szólt hozzá?

– Ismered.

– Az írásszakértő?

– Szerinte hiteles.

– Na, Gyuszikám… minden jót.

– És… mi legyen ezzel a levéllel?

– Csatold. Nekem már Almádiban kéne lennem, etetni a hattyúkat.

Azért még a Zala Volán igazgatósági szárnya pont útba esett. Csongi a kocsiban bábozott a sajátkészítésű South Park figurákkal, amiket tőlem kapott névnapjára.

– Miben segíthetek? – kínált ginnel az igazgató, Irimi László. – Nagyon sajnálom, ami azzal a szerencsétlen Hagymával történt. Mi nem tehettünk mást. Mi elmondtunk már mindent.

– Khm…

– Mi…?

– Engem az érdekelne, hogy miért akart vagy kényszerült Hagyma Elek július elején távozni a cégtől. – A negédes mosoly lehervadt orcájáról. – S milyen véletlenek vezettek oda, hogy még ugyanannak a hónapnak a végén kitegyék a szűrét?

– Véletlenek, nos, igen… – motyogta, majd fennhangon belekezdett. – Először is mi nem a szűrét tettük ki, hanem egyszerűen az történt, hogy mint munkaerő, szabályszerűen leromlott. Veszélyessé vált.

– Kire nézve?

– Önmagára és az utasokra nézve egyaránt. Ergo: el kellett bocsátanunk.

Másodszor: Hogy konkrétan milyen körülmények, milyen okok vagy mindegy hogyan fogalmazok, szóval hogy mik vezettek idáig, ezt már én is, a munkatársaim is közölték önökkel, jegyzőkönyvezték. Semmi újjal, kiegészítendővel vagy cáfolattal nem tudok szolgálni.

– Igen. Ám a július eleji eseményekről lakonikusan hallgat. Még most is.

– Őszintén szólva, fel sem merült bennem, hogy…

Telefoncsiling akasztotta meg. Úgy sírt, mintha már egy hete éhezne.

– Elnézést, fontos hívást várok… Valószínűleg ez lesz az.

A könyvespolc felé fordultam. A világ minden tájáról származó menetrendek támasztották egymás hátát, vigyázva. Egész antik darabokkal is találkoztam.

Irimi ezalatt:

– Üdvözöllek, Sanyikám! Nézd, mélységesen sajnálom, de kérésednek még október közepéig semmiképp nem tudok megfelelni. De kérlek, vedd tudomásul, ez nem valami rosszindulat vagy valami hasonló következménye. Te jól tudod, hogy külföldi partner személyében tőkebefektetőt keresünk. Nekünk kifejezetten a piacunk az, amely ezeknél a tárgyalásoknál számít, illetve külföldi cég számára vonzó lehet. Ha én ezt a piacot jogilag öt évre megosztom köztetek és köztünk, minden tárgyalási alapom odaveszett, nem beszélve arról, hogy – jogi helyzetemnél fogva – nincs is módomban egy ötéves szerződés megkötése. […] Igen. Jövő év decemberéig vagyok megerősítve. Persze ez nem azt jelenti, hogy elzárkózok a megoldás elől, de erre csak akkor kerülhet sor, ha a külföldi tőkebefektetővel elkészítettünk egy 3-5 éves fejlesztési tervet, amely nyilván tartalmaz…

Kioldalogtam.

– Kik távoztak a vezetőségből, amióta Hagyma Eleket elbocsátották? – érdeklődtem a titkárnőtől.

– Legjobb tudomásom szerint senki – nézett rám bambán, de levegőt venni szerencsére nem felejtett el.

– Na, mi a helyzeteskedés? – ejtettem be magam a volán mögé.

– Amíg a többiek aludtak, Eric elhatározta, hogy híres vadász lesz, de már a szomszédos erdőben eltévedt. Most aztán össze-vissza futkározik, de semmivel sem jut előbbre.

– Hm – vontam fel a szemöldököm. – Mióta hívsz Ericnek?

Elmúlt már szeptember közepe, az időjárás zsongító volt. A nyár fehér-narancs izzását és az ősz eleji, mindent szürkére mosó esőt követően a világ megtelt élénk színekkel. Ha fürdeni nem is, a strandra azért még megérkezésünk napján lementünk. Hallgatni a szél, a víz és a föld találkozásának moraját, gyönyörködni a környezetben, újraépíteni, renoválni belső nyugalmunkat, no és a homokozóban egyenesen tobzódhattak Stanley és barátai.

Aztán…: Csongi szokásos dünnyögése.

– Nu! Bökd már ki! – biztattam.

– Mostanában mindig ugyanazt álmodom… De… ugye, nem fog valóra válni?

Mit mondjak erre? Hogy talán: igen – talán: nem?

– Meséld el, aztán majd csak sikerül megfejtenünk a jelentését.

– Akkor ez most olyan, mint amikor kihallgatsz valakit, mert gyanús?

– Nem. Ha nem akarsz róla beszélni, nem kényszerítelek. Bár szívesen segítenék.

– Tudod, folyton halnak az emberek.

– No, igen. Elő szokott fordulni velük.

– De ez egy olyan… hogyishívják. Szóval valakik megölik a környezetemben élőket.

– Sorozatgyilkosok?

– Igen. És aki meghal, előtte mindig találkozik két csoporttal. Az egyik egy cirkuszi mutatványosokból álló csapat, tele törpékkel. Nagyon vidámak, mindig nevetnek, de én félek tőlük. Ijesztő a harsányságuk. Meg ahogy néznek. Ahogy ki vannak festve.

– Nocsak.

– A másikak még félelmetesebbek. Egy tanár kerékpározik a tanítványaival. És nagyon szomorúak. Tejfehér az arcuk és olyan csendesek, hogy csak amikor közvetlen közel vannak, akkor veszem észre őket.

– Azt mondtad, bicikliznek.

– Hát épp ez az. És mégsem hallani őket. Kísértetiesek.

– Aha. És mit csinálnak?

– Azt nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy akik a halálesetekről beszélgetnek, mindig emlegetik, hogy a cirkuszosok és a kísértetek is felbukkantak az áldozatnál.

És ekkor az erdőben, csendben kinő köröttem a kísértetcsapat. Valamit kérdeznek, de olyan halkan, hogy nem értem, mit. És igazából sajnálnám is őket, annyira bánatosak, ha nem félnék annyira. Aztán valahonnan messziről hahota rázza meg a fák leveleit, a biciklisek eltekernek, s a fák mögül a törpék ugrálnak elő. Egy pillanatra nyugodtam csak meg, hogy a tanár és társai eltávoztak, de most még jobban félek.

– Tehát a cirkuszosokat gyanúsítod?

– Még csak ezt sem mondhatom, mert máskor meg a biciklisek ijesztenek meg jobban. De mindegyik borzasztó, hidd el, apa!

Elhittem neki. És egy csokit nyomtam a markába.

– Az biztos, hogy ez veled így, ebben a formában nem fog megtörténni – veregettem meg a vállát.

– Hát?

– Mindennek van valami jelentése. A törpék például csak férfiak voltak?

– Miért?

– Mert, ha jól emlékszem, a törpe nő inkább szerencsét, a férfi viszont nehézséget jelent az álomfejtők szerint.

– Vegyesen voltak. Azt hiszem. Az arcuk be volt festve, a hangjuk meg magas, visító… de azt hiszem, ez is, az is volt köztük.

– Aztán a kísértetek is általában örömöt jelentenek – önmagukban. Én azt mondom: lesznek nehézségeid, de ha legyűröd a félelmeidet, megtanulsz uralkodni, mosolyogni rajtuk, minden sikerülni fog, amit csak el akarsz érni. De ez azért még odébb van.

– És a halottak?

Valami megmagyarázhatatlan érzés azt sugallta: szórakozik velem. Elég meghatározhatatlanul, de annál impulzívabban. Ránéztem… és sebtében elhessegettem e sugallatot.

– A halottak azt jelzik, hogy össze kell ám, hogy kapd magad. Azok, akik az álmodban meghaltak, feladták. Elmeséljem, én mit álmodtam a legutóbb?

– Gondolod, az segít rajtam?

Nem zavartattam magam.

– Kőműves voltam és egy házat húztunk fel valahol, egy erdő mélyén, egy szép tisztáson. A mi brigádunk csinálta a déli és nyugati oldalt, a másik pedig a keletit és az északit. A másik brigád haladt is, mert órabérben csináltuk ugyan, de határidőre be kellett fejeznünk.

– Mindig ilyen részletesen emlékszel az álmaidra? – kotyogott közbe Csongi.

– Ritkán. Na nézd csak! Jó napot kívánok! Hát a kisasszony hogy kerül ide?

– Jó napot! Vannak megmagyarázhatatlan dolgok – térdelt mellénk a sportevezős Bea. – Ebéd után ledőltem egy kicsit a szobámban, és az előbb itt ébredtem fel, az almádi strandon. És ön? Mi járatban errefelé?

– Kezdjük azzal, hogy tegeződjünk, amennyiben téged nem zavar.

– Jól van, sziasztok! – állt fel.

– Mész is?

– Nem akarok zavarni.

– Nem zavarsz, épp az álmainkat elemezzük. Igaz, Csongi?

Kisfiam Kyle-lal és Kennyvel végeztette el a helyeslés komoly feladatát. Bea tétovázni látszott. Feltehetőleg én is.

– És mi újság a tatával? – vetette fel a lány, ám még mindig indulásra készen.

– Köszönöm kérdését, a tata nevében is, de fogalmam sincs. Tényleg nem kíváncsi az álmomra?

Elmosolyodott.

– Akkor most tegeződünk vagy magázódsz?

– Szóval, a másik brigád tempósan haladt. Mi viszont nemcsak szándékoltan lassan dolgoztunk, de annyit lógtunk is mellette, amennyit az arcunk elbírt. És mondhatom, nem voltunk valami szégyenlősek. Elég az eléghez, hogy a másikak befejezték az ő oldalaikat, félig össze is takarítottak, amikor nekünk még másfél napi meló visszavolt. Este említettük is nekik, hogy várjuk őket másnap besegíteni. No, erre másnap elmentek kirándulni, a melót mind ránk hagyták. Csak késő délután álltak be pár órára. De magukkal szúrtak ki, mert a brigádvezetőnk, Vörhenyes Gézu vette át a tulajtól a pénzt, s mivel feketén dolgoztunk, cirka 30 %-ot levont az ő járandóságukból. Ezt sérelmesnek, mi több: lopásnak tartották, de Gézunak andezitből állt össze az ábrázata, s csak a vállát vonogatta, hogy mindezt tudja ő is, de ez van.

– Ennyi?

– Ühüm.

– És ez mit jelent? Ez az álom? – érdeklődött Csongi, feltűnően közönyös hangon.

– Ki tudja? De megvalósulni biztos nem fog.

– Hm. Talán épp azt mutatja – pedzegette Bea –, ha megengeditek, hogy közbe szóljak, azt, hogy „a suszter maradjon a kaptafájánál”, vagyis egy jó nyomozóból nem feltétlenül válik jó kőműves. De arra is inthet, hogy a barátság fontosabb a pénznél.

– Vagy akár a legutóbbi ügyemre is vonatkoztathatom. Körülményesen fogtam hozzá, s mire eredményt kellett volna felmutatnom – kihűlt minden nyom. És nem Póka a hibás, aki indokolatlanul lezárta az ügyet, ahogy eddig hittem, hanem egyedül én.

– De ha következetesen állítjuk a párhuzamot az álom és a nyomozás mozzanatai közé – vette vissza a szót Bea –, akkor azt is hozzá kell tennünk, nem is akartál a helyes nyomon elindulni. Nem a képességeiddel volt baj, a szándékaid tisztázatlanok.

– A lenyúlt pénz pedig ezzel az üdüléssel analóg? Amit nem érdemlek meg? – kérdeztem színtelen hangon, mert ha másból nem is, hirtelen összerándult gyomrom révén érzékeltem, hogy rátapintott a lényegre.

– Meglehet.

– Apu, építsünk inkább egy homokvárat!

A kész vár mellett otthagytuk az utókornak név-, azaz kézjegyünket. Kosaras-tenyerem és Bea finom kézlenyomata mellett szinte fel sem tűnt Csongi apró tenyérmintája.

A vacsorát hármasban költöttük el, miután foglaltattunk Beának egy szobát a szálláshelyen. Vacsora közben Bea is beszámolt egy álmáról. A főiskolán az egyik professzor csak azokat engedte át a vizsgán, akik az általa kiosztott dunsztos üvegekbe ötven gyíkot összefogdosnak egy hét alatt. Beának csak kettőt sikerült, de akikkel találkozott a parkban, azok sem tudtak elfogadható eredményt felmutatni. Épp megláttak egy példányt szaladni, Bea rálépett, s az felsikoltott fájdalmában. Erre ébredt.

– A gyík, ha minden igaz, változást jelent – töprengtem – A nemjóját, ötven gyík mekkora változást eszközöl ki akkor?! Jó lesz vigyázni.

– De én csak kettőt szedtem össze. Talán pont szerencsémre? Ez a mennyiség azért még emberléptékű változást jelölhet, nem?

Egészen felpezsdültünk – legalábbis mi ketten – ezektől az álomfejtésektől. Lassan, szisztematikusan kiiktattuk az egész külvilágot, visszaástunk egykori álmaink irányába, s a felelevenített történeteket, képeket, benyomásokat kortyról kortyra ízlelgettük végig. Éjjel folyamatosan arra koncentráltunk, minél pontosabban bírjuk megőrizni álmaink mozaikjait. Persze, ez nem mindig sikerült. Ezért kidolgoztam egy módszert. Beteszek a magnóba valami jó, pszichedelikus zenét (Alice in Chainst, Tea & Symphonyt, Cure-t vagy bármit), hanyatt fekszek az ágyon, lehunyt szemmel, teljesen elengedem magam, s a zenébe merülve úszok át más-más dimenziókba. Bea is átvette a módszert, így mindig voltak friss álmok, amiket megoszthattunk egymással. Csongor az idő nagy részében mintha ott se lett volna. (Azt hiszem, néha tényleg nem is volt velünk, több órára eltűnt.)

Három nap múlva váratlanul telefonom csörgése rángatott vissza egy műtét közepéből, egy nagymamának kellett felnyitnom a gyomrát, mert folyton lenyelte az unokái lábnyomait, de megemészteni már nem tudta azokat. Nem Móni keresett.

– Megtalálták a nyakszirttetkós fickót – közöltem lesújtottan – Porkoláb utcai lakásában, holtan.

– De hiszen nem is ott la… – kotyogott közbe a kisfiam.

– Micsoda? – kaptam fel a fejem.

Gyermekem dacosan fúrta tekintetét a kezében tartott Kenny McCormickba, akit a filmkészítőkkel ellentétben, soha nem ölt meg. Mindent megértettem.

– Azonnal el kell mennem. Bea, vigyáznál Csongira?

– Persze.

– Az ebéd és a vacsora ki van fizetve. Hagyok itt azért még némi költőpénzt. Estére, remélem, de legkésőbb reggelre visszaérek. Csongi, fogadj szót Beának, oké? Kártya, bicikli – tudod, hol vannak. A képregényeket meg a magnó alatti fiókban találod. Sietek, ahogy tudok.

Csókot nyomtam homlokára, Beára megpróbáltam tőlem telhetően hálásan tekinteni, egy halk „köszönöm” kíséretében elsuhantam mellette és becsapódtam a kormány mögé.

Bea és Csongi maguk maradtak. Kisfiam elővett egy pakli kártyát és a bábjainak kiosztotta a lapokat.

– Szólj majd, ha megéheztél – mondta Bea, s miután Stanley bólintott (éppen ő hívta le a tök filkót Csongi kezében), olvasgatni kezdett.

Sokáig hallgattak. Csak a kártyák és az újság lapjainak surrogása tört le egy-egy szelet csendet.

– Nem mesélsz nekünk valamit? – gyűltek egyszercsak Bea köré Csongi és barátai.

– Mit meséljek?

– Nem tudom. Amíg apu itt volt, mindig meséltetek egymásnak.

– Hát igen, de már minden álmom hallottad, most éppen nincsen semmi új. A fantáziám is pihentetni kell olykor-olykor.

– Mit olvasol?

– Csak úgy lapozgatom. Egy régi újság. Várjál csak, harmincnyolc éves. A mindenit.

– Olvass fel valami érdekeset, jó?!

– Nem biztos, hogy találok, de… Ez jó lesz. Kicsit mézes-mázos ugyan, de… na, szóval:

Nagy öröm költözött a minap Sisáék otthonába: töbhetes nyaralás után visszatért Marika a József Attila utcai lakásba, szülei karjai közé. Hosszú, felejthetetlen út áll mögötte, és olyan élmények, amelyekkel nem minden 13 éves kislány dicsekedhet.

Nem zavarom meg talán a viszontlátás kedves perceit, ha megkérem Marikát, mondjon egy-két szót a pajtásoknak, akiket talán sohasem ismert, ossza meg örömét városunk minden gyermekével. Marika komoly, megfontolt kislány, osztálytársai tudják, hogy okos is, hiszen az idén is kitűnő bizonyítvánnyal végezte el a VII. osztályt a Vasvári Pál általános iskolában. Biztos vagyok benne, hogy jószívű is, hiszen az úttörő csak olyan lehet, és szívesen elmond egyet és mást szovjetunióbeli útjáról.

Mert Marikával néhány napja még a végtelen kozákföldön futott a vonat, gyermekarcát a tenger hullámai símogatták, a déli nap perzselte bőrét és fehéren nevetett rá az artyeki úttörő palota.

Húsz kis társával vágott a hosszú útnak egy ismeretlen világ, ismeretlen barátok felé. Napokon át kattogtak alatta a gyorsvonat kerekei, amíg Szimeferopolba ért és onnan autóbuszon tovább Artyekbe. Megcsodálta a kék tapétával bevont vonatfülkét, a tovasuhanó tájakat, az embereket, akik szeretettel vették körül a vörösnyakkendős külföldi vendégeket. És milyen szép fogadtatásban volt részük, amikor Artyekbe érkeztek. A díszvacsorán a szovjet pionírokon kívül már a norvég és dán úttörők is ott voltak. Nehezen indult a barátkozás, hiszen egymás szavát sem értették, de Luszja pajtás segített. Két éve töri a magyar nyelvet és Marika állítja, hogy sikerrel. A közös séták, fürdések, csónakázások, kirándulások mind közelebb és közelebb hozták egymáshoz az idegen ajkú, de egyérzésű gyermekeket.

Megkérdeztem Marikától, mi volt a legszebb élménye?

– A búcsúzás – mondja. – Egy hónap alatt nagyon összebarátkoztunk. Fájt megválni a pajtásoktól, a gyönyörű vidéktől… de ugyanakkor haza is kívánkoztunk. Mikor eljöttünk nagyon kedves ajándékokat kaptunk a szovjet úttörőktől.

És azután hazafelé új csoda várta őket: a szovjet főváros. Három napot töltöttek Moszkvában. Végig utaztak a Metro összes vonalain, megnézték a ragyogó állomásokat. Megcsodálták a moszkvai utcák szédületes forgalmát, amelyen csendben suhant a sokszáz jármű, hallották a Vörös téren a Szpaszkaja híres harangjainak zenéjét, megnézték a kedves Lenin bácsit a mauzoleumban, aki egész életét a gyermekek boldogabb jövőjéért áldozta, meglátogatták moszkva ősi templomait, és a Lomonoszov egyetem 24-ik emeletéről végignézték a hatalmas várost.

A kislány megköszöni a kormánynak és az Úttörő Szövetségnek ezt a néhány felejthetetlen napot. Köszönd meg ezt, Marika annak a hatalmas országnak is, amely vendégül látott, s amelynek vezetői azon fáradoznak, hogy ti már békében éljetek és igaz barátságban a világ minden gyermekével.

– Te voltál már ott? Ahol ez a Marika?

– Én még soha.

– Pedig biztos szép lehet. Szoktál utazgatni?

– Veszprémbe járok főiskolára és sok jó barátom él Győrben, úgyhogy elég gyakran. Csesznek környékén például van egy kedvenc fám. Van egy rész, ahol szerintem nem őshonos fák vannak, hanem telepítettek, jobbra-balra egymástól másfél méterre – saccolva – sorba ültetve, és ezek között a szabályos, magas fák között ott áll egy kis, de nem fiatal, girbegurba, terebélyes fa. Ő a kedvencem. Azon is gondolkoztam már sokat, vajon miért ragadott meg annyira, azon kívül, hogy más, mint a többi. Hogy képes életben maradni, mikor feleakkora, mint a többi és a többi fa koronája biztos takarja előle az életet adó napfényt. Többször is néztem már, hogy a közelében sem látok hasonló fajt. Hogy került oda? Biztos egy madár begyében utazott a magja… De honnan jött a madár…?

Olyan tekintélyt parancsoló az a fa, nem az a kis nyomi fajta.

– Megnézzük?

– Tessék?

– Menjünk és nézzük meg! – így a kisfiam – A barátaim is mind látni akarják azt a fát.

– Most nem lehet. Mit fog szólni apukád, ha eltűnünk?

Csongi válasz helyett kézen fogta Beát és határozottan, de nem erőszakosan elindult vele az ajtó felé.

A vonaton persze kosz volt és nem csodálatosan kék tapéta. A zakatolás pedig elbágyasztotta gyermekemet. Bea vállára (vagy inkább bicepszére) hajtotta fejét, s félálmában még dünnyögött valamit.

De hogy a fa tetszett-e neki? Sohasem tudtam meg.