Lukács László

Ipari táj

Paládi-Kovács Attila könyve a gyárak, bányák, műhelyek népéről

Magyarországon a munkásosztály néprajzi vizsgálatát az 1949-es hatalomátvételt követő években a kommunista párt hivatalos kultúrpolitikája szorgalmazta. Folkloristáink egy része vállalkozott erre a feladatra, bányászdalok, munkásdalok gyűjtésére, kiadására. Napvilágot láttak ebben a témában kutatásmódszertani segédletek, gyűjtési útmutatók, az első terepmunkák eredményeiről kutatási beszámolók. A központi pártirányítás által szorgalmazott kutatást a magyar néprajzosok kedvetlenül és felkészületlenül végezték, és a nyomás gyengülése, majd megszűnése után, az ígéretes tervek a munkásfolklórról, munkáskultúráról szinte teljesen feledésbe merültek. Egyetemi hallgató korunkban az 1970-es évek első felében már megmosolyogtuk elődeink szerény eredményeit, és jogosnak tartottuk, hogy a munkásosztály néprajzi vizsgálata torzó maradt. Azért tartottuk jogosnak, mert tanárainkkal együtt még a mi generációnk is a parasztsággal azonosította a nép fogalmát, egyenlőségjelet téve a paraszti kultúra és a népi kultúra közé. Azt már elfogadtuk, hogy a magyar paraszti társadalom nem monolitikus képződmény, az uradalmi cselédektől a birtokos parasztságig vagy a kisnemesekig terjed. Tudtuk, hogy különböző foglalkozási csoportok kapcsolódnak hozzá: pásztorok, halászok, fuvarosok, tutajosok, favágók, szénégetők, mészégetők, bányászok, kézműves iparosok, katonák, diákok, akiknek csoportkultúrája a népi kultúra részét képezi. A gyáripari munkásság kultúráját idegennek, legújabbkori képződménynek, töredékesnek tartottuk a magyar paraszti kultúra ősiségével, teljességével, organikus voltával szemben.

A magyar néprajztudomány ezt a szemléletét a Wilhelm Heinrich Riehl (1823-1897) népfogalmát követő német néprajzból vette át. Egyrészt megokolható Riehl hosszú időn át tartó hatása azzal, hogy Magyarországon, a magyar nyelvterületen a társadalom döntő többségét a parasztság képezte. Parasztságunk lassú átalakulásával magyarázható, hogy a paraszti kultúra számos vidékünkön egészen a XX. század közepéig, Erdélyben számos helyen a XX. század végéig virulens maradt. Nyomaival még ma is találkozunk, értékeit, bár egyre nehezebben, felszínre hozhatjuk a néprajzi terepmunka során. Másrészt, amire könyvében Paládi-Kovács Attila hívta fel figyelmünket: „A magyar etnológusok és folkloristák az elmúlt évtizedekben (1956-1990) nagy lehetőséget mulasztottak el ezen a területen. Ugyanis a tárgyak és dokumentumok nagy tömege elpusztult, sok munkáskolóniát leromboltak, átalakítottak, s kihalt a 19. században született utolsó munkásgeneráció is.” (56.old.) Mindezért természetesen nem Riehl a felelős, aki nagyhatású műveit az 1850-es évek első felében írta, a német nagyipari munkásság kialakulásának kezdeteinél. Riehl szerint a korabeli német társadalom négy rendből épült fel: 1. parasztság, 2. arisztokrácia, nemesség, 3. polgárság, 4. munkásság. Az bizonyos, hogy a német társadalom alapjának, a német népi kultúra legfőbb hordozójának, sőt a németség alaptípusának a parasztságot tartotta: „Az igazi német földműves még a természettudós szemében is a német embertípus történelmi példáját jelképezi.” (Die Naturgeschichte des deutschen Volkes. Válogatta, szerkesztette és bevezette Hans Naumann és Rolf Haller. Philipp Reclam jun. Verlag, Leipzig. 173. old.). Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a parasztság a másik három renddel közösen alkotja a német népet, mindegyiknek megvannak a sajátos feladatai a társadalom felépítésében. A negyedik rendhez tartozó nagyipari munkásság bemutatásakor nagy szimpátiával ír azokról a paraszti származású kohászokról, akik Veszfáliából érkeztek a Rajna-vidéki kohászati művekhez, s néhány hetes nyári szabadságot leszámítva, egész évben családjuktól távol éltek. Feleségük és gyermekeik eközben a majorátusi örökösödési rendszer következtében rájuk szállott apró töredékbirtokot művelték. Elismerően szól a német bányászok kölcsönös kisegítő- és betegsegélyező pénztárairól (306-307. old.). Aggódva ír arról is, hogyan lehetne a német munkásságot a baloldali politikai befolyás alól kivonni: „Fogalmam sincs arról, hogyan lehetne a gyári munkásságot lelkében tartósan megerősíteni és kivonni a kommunista befolyás alól. Az egyetlen megoldás talán, ha a gyárakat a régi műhelyek mintájára átalakítanák egy nagy patriarchális családdá. Ebben a családias körben a munkásproletár így megtalálná azt, amit az emberiség nagy szocialista családjának tündérmeséjében keres.” (305. old.).

Paládi-Kovács Attila figyelme a német nyelvterület és a skandináv országok számos néprajzkutatójáéval egyidejűleg a bányászok, kohászok, kézműves iparosok felé fordult. E témák helyszíni kutatását 1978-ban kezdte el a gömöri bányászok körében. Beleszületett Magyarország első tőkés ipari részvénytársaságaként alapított ózdi kohászati üzemek világába, Ózdon nőtt fel, amely a XIX-XX. századi magyar ipar egyik büszkesége volt. Terepkutatása eredményeként 1985 óta jelentek meg tanulmányai, a nyolckötetes Magyar Néprajz kézikönyv számára készült összefoglalásai e rétegek, foglalkozási csoportok életmódjáról gyakran hallhattuk ezzel kapcsolatos kutatási beszámolóit. Eddigi kutatásait reprezentálja ez a könyv, amelynek végeredménye: a magyar munkásság kultúrájának beemelése a népi kultúra sáncai közé. Saját szavaival: „Ez a kötet a gyorsan távolodó ipari kornak, s még inkább a magyarországi bányászok, kézművesek, gyáripari munkások egykor volt csoportjainak kíván emléket állítani. A ‘Gyárak, bányák, műhelyek népe a 19-20. században‘ alcím kormeghatározása az ipari kort állítja középpontba, de jól tudjuk, hogy az ipari tevékenység és a munkásrétegek történeti előzményei megtalálhatók az azt megelőző rendi társadalomban is. A történeti Magyarországon kiemelkedően fontos csoportjuk volt az ércbányászoké (Felföld, Erdély), a hámor- és vasiparé, s az ezekre rátelepült céheké. Az említett csoportok középkori hagyományokat örökítettek át a kapitalizmus korába: sokan eközben ércbányászokból szénbányászok lettek, a hámoriparosok beépültek a 19. századi kohó- és gépiparba, a hutások az üvegiparba stb. Közvetlen társadalmi előzménynek tekintendő az erdei- vagy montániparok munkássága és a 18-19. században kibontakozó manufaktúrák munkásnépe is.” (291. old.).

A saját kutatásai során kialakított, jól bevált szempontokat, vizsgálandó témákat így foglalta össze: „…ma már világosan látjuk, hogy nem lehet megelégedni a munkásdalok, a bányászhiedelmek, a munkásfolklór összegyűjtésével. A kutatásnak ki kell terjedni az iparosodás és a munkásosztály történetére, a régi kézműves technikára és a munkaeszközökre, az érintett rétegek nyelvére, különösképpen a szakmunkák terminológiájára, a különböző iparágak és szakmai csoportok kulturális sajátságaira, társadalmi jellemzésére, a munkásosztály társadalmi tagolódására, etnikai, lakóhelyi stb. csoportjaira, a munkahelyek és lakóhelyek kultúrájára, a munkások közlekedésére, kommunikációs csatornáira és formáira, életviszonyainak minden mozzanatára.” (56. old.).

Sajnálattal állapítja meg Paládi-Kovács Attila, hogy egyes munkáscsoportok kultúrájának hagyományos elemeit ma már éppoly nehezen lehet felderíteni, mint a régi parasztság tradícióit. A jelen posztindusztriális korszakban a bányákat, gyárakat bezárták, dolgozóik a csoportos leépítés áldozataivá váltak, szétszóródtak. Kultúrájuk feltárásában, dokumentálásában ugyanúgy a 24. órában vagyunk, mint korábban a paraszti kultúra esetében. Ez a 24. óra ugyan nem 60 percig tart, a kutatás még akkor is sürgető, ha eredményességét előmozdítja a módszerek finomodása, újabb forráscsoportok bevonása, a társtudományok hatékony együttműködése. Utóbbit Paládi-Kovács Attila is szorgalmazza, eredményeik áttekintésével, mivel az ipari táj olyan összetett kutatási probléma, amely a néprajzon kívül több tudomány hatékony együttműködését igényli.

A könyv címében szereplő ipari táj eddig nem tartozott a néprajztudomány szókészletébe, a földrajz is iparvidékeket, ipari körzeteket tart számon. Magyarországon a bányászattal szoros kapcsolatban álló nehézipar jellegzetes ipari tájakat alakított ki, amelyek a népesség nagy tömegeit vonzották: „Igazi ipari tájak és körzetek főként Észak-Magyarországon alakultak ki a szénbányászatra települt vas- és acélgyárak, kisebb mértékben a cement- és mészművek, az üveggyárak, újabban pedig a vegyiüzemek révén. Ha ezt a nagy területen szétszóródó nehézipart – Salgótarján, Fülek, Ózd, Borsodnádasd, Kazincbarcika, Diósgyőr körzeteit – egyetlen iparvidéknek tekintjük, akkor Budapesten kívül az egész Kárpát-medencében csupán a Krassó-Szörény és Hunyad megyében összpontosuló iparvidék versenyezhet vele. A pécsi, győri munkáscentrum mellett a Dunántúlon a Komárom-Esztergom-Veszprém megyében folyó szénbányászat, üveg- és cementipar, újabban a bauxitbányászat, a timföld- és alumíniumgyártás, illetve a vegyipar hozott létre jellegzetes ipari tájakat. A nagyobb gyárak mindenütt tájszervező, a települési kapcsolatrendszereket átformáló szerepet játszottak.” (189. old.).

A gömöri vasércbányászatot bemutató tanulmányból részletgazdag képet kapunk a XX. század bányászainak földalatti munkájáról, szerszámaikról, ételeikről, nehéz életkörülményeikről. Szakszókincsükben a XX. század második felében lezajlott jelentős mértékű magyarosodás ellenére a német jövevényszavak túlsúlya jellemző. Számos szlovák eredetű szakkifejezést is használtak. Felvidéken a németség jelentős szerepet játszott a középkori bányaalapításokban, de érkeztek a XVIII-XIX. században német nyelvű szakemberek Stájerország, Szilézia bányavidékeiről is.

A kisiparosokról készült nagyívű összefoglalás végső következtetéseiből kiderül, hogy Magyarországon a kézműves iparosok nem tölthették be azt a szerepet a polgárosulásban, mint Nyugat-Európa számos országában: „Hiányzott nálunk az ipar szerves fejlődése, a folytonosság és a békés átmenet a rendi formákból a tőkés viszonyok közé… A kisiparosok régi szervezeteit anélkül számolták fel, hogy új szervezeti, működési kereteket adtak volna helyettük. Felgyorsult a hazai kisiparosság elszegényedése, tönkremenetele, proletarizálódása. Csődbe jutott iparosok menekültek öngyilkosságba… Már az 1880-1890-es években sokan vándoroltak ki Amerikába, s számát sem tudjuk a Horvátországba, Szerbiába, Bulgáriába, Romániába települt iparosainknak… Kézműves iparosságunk elesettségében is megőrizte rétegkultúrájának számos sajátosságát, társadalmi öntudatát, különállását és sajátos lelkületét.” (122-123. old.). Külön tanulmányban mutatja be Paládi-Kovács Attila a mesterlegények XVIII-XIX. századi vándorútjait. A céhrendszer, a céhszokások Magyarországot a késő középkortól a XIX-XX. század fordulójáig az európai iparfejlődéshez, iparos társadalomhoz kapcsolták. A legényvándorlás révén a technikai fejlődés, az iparban bekövetkező újítások Magyarországot is elérték. A magyarországi szálláskönyvek vizsgálatából kiderül: a céhlegények vándorlásai a Rajnától a Keleti-Kárpátokig, Galíciáig és a Baltikumig, a litván, lett, észt régióig, Szentpétervár környékéig behálózták egész Közép-Európát. Délen Svájc, északon néhány dán, norvég város mesterlegényei is kapcsolódtak ehhez a hatalmas hálózathoz. Nyelvi ismeretekkel, elsősorban a német nyelv elsajátításával is gazdagodtak vándorló mesterlegényeink. Egyházak, iparosok, munkások című tanulmányában Paládi-Kovács Attila is foglalkozik a már Riehl által is érintett kérdéskörrel, hogyan került a munkásság a baloldali, szocialista eszmék hálójába, s az egyházak hogyan próbálták ebből kimenteni.

A kötet gerincét az ipari munkásságról készült összefoglalás adja, amelyben Paládi-Kovács Attila megállapítja, hogy az ipari munkásság „szívét és eszét”, legfontosabb rétegét a szakmunkások alkották. Képzett szakmunkásokat 1840-1870 között csak külföldről lehetett becsalogatni. Az alakuló gyáripari munkástársadalomban a soknemzetiségű Magyarország lakosságán belüli számarányát meghaladó mértékben képviseltette magát a hazai németség és szlovákság, arányának megfelelően szerepelt a magyarság, kisebb mértékű volt a románok, ruszinok és délszlávok részvétele. A vegyes etnikai eredetű munkásságot „hazátlan”-nak bélyegzőkkel szemben Paládi-Kovács Attila megállapította: „A munkáskolóniák magyarosítása érdekében a kapitalista nagyvállalatok tőkései és helyi vezetői mindent elkövettek. Ezt diktálta számukra a kiegyezés utáni korszellem és saját gazdasági érdekük. Sem a gyárak vezetését, sem a magyar munkásságot nem lehet hazafiatlansággal vádolni. Az úri osztály, a dzsentri vádaskodása éppoly alaptalan, mint a népi irodalom képviselőinek gyanakvása.” (172. old.). Paládi-Kovács Attila ebben a fejezetben hasznosította azokat a módszertani, tematikai elveket, amelyeket a munkásság néprajzi kutatására kidolgozott. Bemutatja a különböző munkásnemzedékeket, munkásdinasztiákat, a munkásság átrétegződését, házasodási kapcsolatait, a munka világát (munkabér és rétegződés, munkaidő, munkarend, munkahely, betegség, biztosítás, munkanélküliség, női- és gyermekmunka), az életmódot (ipari tájkép, lakásviszonyok, gyártelepiek, kétlakiak, élelmezés, táplálkozás, munkás viselet), a nyelv és a kommunikáció világát (rétegnyelv, szakszavak, tájszavak, gesztusnyelv, jelbeszéd, hangjelzés, kommunikációs körzetek). Az ipari munkásság mentalitásáról és helyéről a magyar társadalomban az 1990 előtti évtizedekben kialakított torz képet Paládi-Kovács Attila saját kutatási eredményei alapján alaposan helyreigazította: „Tömegeiben a munkásság nem állt folyton az osztályharc talaján, s a szervezett munkásság is erős kritikával szemlélte saját szakszervezeti és politikai vezetőit. Az ipari munkásság szervezetlen tömegeit pedig nem a kívülről érkező ideológiák, nem a mozgalom érdekelte és formálta. Gondolkodásmódját saját léthelyzete, életkörülményei és hagyományai, apáitól örökölt magatartásmintái határozták meg elsősorban. Az ipari munkásság egy évszázad alatt mégiscsak belenőtt a magyar társadalomba. Kezdettől fogva a kialakuló polgári társadalom része volt… Ez a munkásság nem hatalmat, s nem osztályharcot akart, hanem polgárosodást, emberhez méltó életet, nyitott társadalmat.” (222-223. old.). Tematikailag ehhez a fejezethez kapcsolódik a kötet egy másik tanulmánya, amely az 1870-1920 közötti időszak munkásházát és -lakását mutatja be.

A könyvben összegyűjtött írások jól érzékeltetik a néprajztudomány kutatási lehetőségeit, Paládi-Kovács Attila eddigi eredményeit a munkásság vizsgálatában. Ha Paládi-Kovács Attila törekvésének akadnának folytatói a fiatal néprajzkutató generáció körében, a magyar néprajztudomány hamarosan behozhatná azt a lemaradást, amely a munkáséletmód és munkáskultúra kutatásában a német nyelvterület és a skandináv országok néprajztudományának eredményeihez viszonyítva a közelmúltban jellemezte.

(Paládi-Kovács Attila: Ipari táj. Gyárak, bányák, műhelyek népe a 19-20. században. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007. 327 oldal)