KÁNON VS. HYPERTEXT

A SZÖVEGEK EGYENRANGÚSÁGÁNAK ELFOGADÁSA MILYEN KONZEKVENCIÁVAL JÁR A KANONIKUS TUDÁS TEKINTETÉBEN?

Dolgozatomban először a kánon fogalmával szeretnék foglalkozni, majd pedig Gutenberg galaxis és az ezt megelőző illetve az ezt követő galaxisok néhány olyan tulajdonságát vázolnám fel ami a kérdést érinti. Végül pedig a kánonok mai kialakulásának és szerepeinek lehetőségeit szeretném mérlegelni és azt, hogy milyen feltételek mellett tekinthetőek a szövegek egyenrangúnak.

Szegedy-Maszák Mihály gondolatait az irodalmi kánonokról felhasználva a kánon fogalmának definiálásakor először azzal foglalkoznék, hogy mik azok az előfeltevések, amelyek meghatározzák azt, hogy mit értünk kánon alatt. Elsőként megemlíthetjük azt az idők során hol elvetett, hol újra felbukkanó hiedelmet, hogy kellő munka után kidesztillálhatjuk azt a velős és mindenkor érvényes meghatározást, amelyet felhasználva kiszűrhetjük a művek áradatából azt, hogy mi is az, amit irodalomnak tekinthetünk és mi nem. Azok a szerzők, akik hisznek ennek létezésében értelemszerűen hisznek abban is, hogy megadhatóak olyan időtlen művészi értékek is, melyekkel a kánoni rangú művek mindenkor jellemezhetőek. Itt tehát arról van szó, hogy a szerző a kánon megalkotásánál az alkotói tekintélyt tartotta irányadónak, s nem a befogadókét. De ha arra gondolunk, hogy a századelő szövegelemző iskoláit és a posztmodern irodalomelmélet egyes irányzatait kivéve sehol máshol nem találjuk meg azt, hogy az egyes művek értelmezésénél pusztán magát a szöveget tekintik szükséges és elégséges alapnak, akkor mindenképpen a befogadók (akik történeti és személyes kontextusban értelmezik a műveket, ahol a személyes azt is jelenti, hogy mint az adott kor gyermekei) oldaláról kell közelítenünk, azt kell gondolnunk, hogy a befogadók azok, akik kialakítják a kánonokat. Azonban ezt sem lehet ilyen egyértelműen kijelenteni, mert nyilván a befogadók csak azt tudják elolvasni, amit elolvasniuk „megadatott”, ilyen értelemben viszont az irodalom intézményei a meghatározóak első szinten.

Így adva van három aspektus, ami alakíthatja definíciónkat, az alkotói tekintély, (időtlen értékek, abszolút definíciója az irodalomnak), a befogadók választásai és annak a figyelembe vétele, hogy mi az, amiből választhatunk és hogyan, azaz mi az amit az irodalom intézményei számunkra hozzáférhetővé tesznek és (pld. az oktatás révén) kanonikusnak és így ismerendőként és elismerendőként határoznak meg. A második kettő az, amelynél a meghatározás a történeti kontextust is figyelembe veszi, az adott kor viszonyait és értékeit illetve azt, hogy választásainkban sem vagyunk szabadok hiszen előre meghatározott dolgok közül előre meghatározott módokon választhatunk sok esetben. Ennek a véleménynek ad hangot Paul de Man is, aki azt mondja, hogy: „Noha az irodalom feltartóztathatatlanul halad a kánonalkotás felé, annyiban mégsem kánoni jellegű, hogy maga után vonja a kánoni minták bírálatát vagy akár lerombolását.”

Az irodalmi kánonok létrejöttére, megszűntére és újak kialakulására gondolva nekem a tudományfilozófia vizsgálódásai jutnak eszembe. Az a probléma, hogy mikor mit tekinthetünk tudománynak, hogyan választjuk el a „tudományos” gondolkodást a nem tudományostól (azaz pl. a más logika elveit követő gondolkodástól) arra emlékeztet, hogy az is korfüggő, hogy mik a kritériumai annak, hogy mit tekintünk irodalmi szövegnek (pl. az arisztotelészi szigorú szabályoktól mondjuk Örkény egyperceséig, A használati utasításig nagy különbségeket figyelhetünk meg).

A tudományos előrehaladás kérdése, az a (tév?)hit, hogy az adott pillanat tudománya a Tudomány, az Igazságok egyre halmozódó tárháza, ugyanakkor a nagy jelentőségűnek és abszolút igaznak tekintett felfedezések a későbbiek fényében elavulnak és érvényüket vesztik, jelentőségük részleges lesz, olyan mint az egyes korok meghatározása arról, hogy mi is az, amit ma (és hitünk szerint mindörökké, hiszen mi már biztos, hogy birtokában vagyunk az örökké korszerű definíciónak) irodalomnak tekintünk, és ugyanúgy az egykor korszakalkotónak hitt művek jelentősége is elhalványul és átértékelődik a későbbiek felől nézve.

Az pedig, hogy például Thomas Kuhn szerint egyes érdekcsoportok „lobbyzása” is alakítja azt, hogy mit is fogadunk el tudományként és mit ismerünk meg egyáltalán tudományként, hiszen az egyes csoportok vagy egyének felfedezései egészen egyszerűen elsikkadhatnak (ráadásul itt van a centrum-periféria probléma is, ami a kánonnál is megjelenik, mind a kultúrák, mind a nyelvek vonatkozásában) megingathatja azt a hiedelmünket, hogy léteznek abszolút és időtálló értékek (bár én továbbra is hiszek bennük, hinnem kell, különben nem boldogulnék a relativitások hullámzó tengerén) és hogy az igazi, a valódi, az értékes úgyis mindig feltör és érvényesül és hogy egyáltalán ennek kritériumai meghatározhatóak, szintén ismerős dilemma az irodalomból. (Ami végül is nem meglepő, hiszen az irodalomtudomány is tudomány, habár tárgya és ítéletei első megközelítésben szubjektívnak tetszenek az első megközelítésben viszont objektívnak tűnő természettudományok mellett.)

Számomra az a megoldás tűnik elfogadhatónak, ha a kánont mint olyan összességét tekintem az irodalmi illetve tudományos műveknek, melybe való bekerülés az időbeli kiválogatódás által történik meg, s így állandó változás jellemzi bár értelemszerűen mindig konzisztens a múlttal és befolyásolja a jövendő kánonjait, tehát folytonos és nem diszkontinuus sora a paradigmáknak, mint ahogy Kuhn gondolja. Ami miatt viszont ezt a kérdéskört teljesen újra kell gondolnunk és értelmeznünk, az az, hogy ismét korszakot „váltunk” és az írásbeliség kultúrája után, amely az (elsődleges) szóbeliséget követte, egy újfajta szóbeliség van kialakulóban, mely mind gondolkodási sémáinkat mind kommunikációs technikáinkat kezdi átalakítani. Ha röviden szeretném jellemezni az első két korszakot, akkor az elsőnél a szó, a hallás, az emlékezet dominanciáját emelném ki. A szóbeliség nemcsak az írás hiányát jelenti, hanem a visszakeresés lehetetlenségét is. Az egyszer elhangzott szövegek nem olvashatóak újra és visszaidézni is csak akkor lehetett őket, ha már speciálisan ilyen technikák, mnemotechnikai módszerek (ezek némelyike viszont elképzelésem szerint viszont kedvezett azon képesség kialakulásának, hogy teljesen különböző dolgok, ismeretek között felfedezzük az analóg hasonlóságot, ami több tudományos felfedezés kiindulópontja volt már) használatával „íródtak” meg. Az írás hiánya pedig az analitikus gondolkodás hiányát jelenti, azt, hogy ezeket a szövegeket alapvetően más strukturáltság jellemzi. Ebben a korszakban tehát az ismeretek igen szűk köre terjedhetett csak, s könnyű volt a kanonikus tudást veszélyeztető tényezőket kiküszöbölni, egészen egyszerűen elég volt az ismeret forrását, az adott embert ebben megakadályozni. Erre számtalan példát ismerünk a történelemből, ilyen volt a keresztény világrendet veszélyeztető nézeteket valló emberek máglyahalál ítélete is. Amit pedig Bradbury vázol fel utópiájában, hogy lázadó emberek egy csoportja a világtól elvonulva könyveket memorizál az utókor számára, bizonyosan megtörtént a való világban is, de éppen a rendelkezésükre álló rögzítési és kommunikációs eszközök tökéletlensége és csekély hatásköre folytán kis jelentőségű lehetett csak. A változást a hatáskör jelentős növekedését illetően viszont az írás megjelenése még nem hozta el. A tapasztalatok más jellegű szellemi elrendezését, az önálló tanulást és ehhez a rögzített és így kevésbé képlékeny, megfoghatóbb szövegek használatát bizonyos mértékben már lehetővé tette. Az írástudók és olvasók köre azonban még mindig nagyon behatárolható, s a politikai és vallási érdekekkel ütköző tartalmú szövegek még mindig nem juthatnak el a tömegekhez, s azok száma is csekély, akik számára megadatott a tanulás, az önképzés, az önkifejezés és az önálló gondolkodás kifejlesztésének lehetősége s akiknek ez megadatott, azok is csak a világi vagy az egyházi hatalom által előre megadott utakon juthattak tovább az előre megszabott konzekvenciákig.

A nyomtatás, azaz a sokszorosítás hatékonyabb technikája jelentette a kiutat ebből, s ekkor lett annak az átmeneti korszaknak is vége, amikor az írás még nem a nyomtatott betűket, szavakat jelentette, hanem csak a kimondott és a megértéshez is kimondandó hangos szavak leirt változatát. (Az auditív dominanciát a vizuális váltja fel lassan.) Elisabeth Eisenstein mondja azt, hogy a nyomtatás tette lehetővé a rögzített anyagok felhalmozását, ugyanakkor folyamatos javításukat, kiegészítésüket, bővítésüket is. Ez adta meg a lehetőséget az eddiginél nagyobb mértékben az önálló tanulásra és a modern tudományok kialakulására. A szövegekre ekkor a nyomtatás technikája nyomta rá a bélyegét: mivel ez egy lineáris munkafolyamat, mely előre megadott egységek felhasználásával történik, s ha befejeződött, már nem ad lehetőséget a változtatásra, előtte pedig éppen a munkafolyamat viszonylagos egyszeri végrehajthatósága, költséges és valamiképpen „komoly” mivolta miatt, átgondoltság és az a törekvés jellemzi, hogy a szerző végig kívánja vezetni olvasóját egy adott gondolatmeneten nem törődve annak esetleges reflexióival vagy hajlandóságaival, amelyek más irányokba vinnék. Nincs dialógus, megtermékenyítő párbeszéd szerző és olvasó között és az alternatív értelmezések, gondolkodási sémák kialakulása is megakadályozható még viszonylag könnyen, hiszen a hozzáférés egyrészt még mindig szabályozható, másrészt bizonyos kultúrák és társadalmi rétegek periférikus helyzete eleve nem teszi ezt lehetővé, harmadrészt pedig csak a nagyon önálló, asszociatív, holisztikus rendszerben gondolkodó elméknek adatik meg az, hogy akár csak a rendelkezésükre álló szövegeken belül szabadon barangoljanak, megteremtve saját gondolatláncolataikat, értelmezési útvonalaikat. Az akadályokat itt tehát a centrum-periféria problémán túl a (éppen a nyomtatás után kialakuló nemzetállamok és az ezeket átfogó más hatalmi és vallási rendszerek érdekei által) továbbra is korlátozott hozzáférés jelenti, a tér-idő korlátok és az, ami ez utóbbinak is része voltaképpen, hogy az olvasó a legtöbb esetben csak passzív olvasó, nincs feltárva a barangolás lehetősége számára, megkönnyítve az információtengerben való navigálást, melyhez saját térképet is készíthetne, s így oda juthatna el, ahova saját képességei, vágyai és érdeklődései iránytűje vezérli és nem oda, ahova a ma minimum tíz-tízenkét évig tartó, nem személyekre szabott intézményes oktatás akarja eljuttatni. Az új szóbeliség mindezen problémákra elvileg megoldást kínál, de kérdéses számomra, hogy ez a megoldás valóban olyan idillien tud-e majd érvényesülni a gyakorlatban mint ahogy ezt a téma egyes teoretikusai felvázolják és az is, hogy valóban szükség van-e az élet minden területének ilyen nagy mérvű és drasztikus átalakítására.

Persze valószínűleg ennek szükségessége nem lehet mérlegelés tárgya, hiszen a paradigmaváltás elkerülhetetlenül át fogja alakítani életünket, akár készülünk erre előre, akár nem. És belőlem csupán a „könyvtárkorszak” elmúlása miatt érzett fájdalom szól, amikor azt szeretném, hogy legyenek az „információs készségek” (the information literacy) egy minden eddiginél hatékonyabb és nagyobb kreativitásra ösztönző információkeresési és -összekapcsolási technika részei, amelyet viszont a könyvtárkorszakra jellemző elmélyedés, elmélkedő feldolgozás követ s nem válik versenyképtelen tagjává a társadalomnak az sem, aki egyáltalán nem kívánja a gépeket élete részévé tenni. Bár önmagában természetesen egyetlen eszköz sem jó vagy rossz, a problémát a használata jelentheti, hogy kik, mire és hogyan használják, megfelelő módon-e? És az, hogy milyen hatással van a „géphasználat” emberi kapcsolatrendszereinkre? Mielőtt azonban ezzel a kérdéssel foglalkoznék, néhány szóban felvázolnám, hogy miben különbözik az új szóbeliség szövegformája, a hypertext a Walter J. Ong által klasszikusnak nevezett szövegektől. A hypertext tehát egyrészt különbözik az írásbeliség szövegeitől, másrészt viszont hasonlít az elsődleges szóbeliség szövegeire. A klasszikus szövegektől abban különbözik, hogy nem jellemzi a nyomtatott szövegek lezártsága--a hypertext bárki által (tovább-, át- és újra-) szerkeszthető. Az elsődleges szóbeliség szövegeire éppen ezért hasonlít--mert nem komoly (intranzitív), mert nem végleges, nem lezárt, éppen ezért „belekiabálást”, azonnali módosítást tesz lehetővé, de szerkezete is más lesz így, sok esetben „ad hoc” jellegű, hevenyészett, összedobott, jelzésszerű utalásokkal teli, inkább a „fecsegés” jellemzi és nem a papír felett eltöltött órák kínja, melyek a megfelelő, minél pontosabb szavak keresésével és a szöveg integritásának megalkotásával telnek.

Annyiban viszont egyes írásbeli dokumentumok (lexikonok, lábjegyzetelt, bibliográfiával, mellékletekkel ellátott könyvek) több dimenziós rokona, hogy az éppen aktuális főszövegből, ha egyáltalán van ilyen, minden irányba történő kalandozást és felfedezést tesz lehetővé. A testreszabás hihetelen mértékben lehetővé válik tehát általa, kérdés az, hogy ez a testreszabás valóban korlátlan mértékű-e, azaz beszélhetünk-e még a hozzáférés korlátozottságáról vagy sem? (Azaz egyenrangúak-e a szövegek? Van-e akármilyen értelemben meghatározója a kánonnak?) Másrészt a felhasználók tudnak-e élni ezzel, igénylik-e egyáltalán, tudnak-e mit kezdeni ezzel a szinte veszedelmesen nagy szabadsággal (önállósággal) és felelősséggel? (Azaz tudunk-e majd boldogulni a kanonikus tudás, mint viszonyítási és elrugaszkodási pont nélkül?)

Az első kérdésre választ ma még azt hiszem nem adhatunk, de néhány tendencia van már, amit megemlíthetünk ezzel kapcsolatban, ami talán kihatással bír majd a jövőre nézve. Ami itt eszembe jut, az azok a híradások, amelyek arról tudósítanak, hogy egyes országokban (például Kínában, ahol ráadásul a változás is olyan nehezen képzelhető el, a nyitás, a hagyományok által meghatározott társadalom rugalmasabbá válása.) a hálózatot csak engedélyezett szolgáltatók engedélyezett tartalmai adják, teljes állami kontroll megléte mellett. Nem tudom, hogy a telefon illetve az elektromos kábelek bérlésén kívűl van-e más lehetőség arra, hogy a háló tartalmai közvetítődjenek, de amíg nincs ilyen addig az ilyen országok lakosai nagy százalékának igenis csak a kanonikus tudáshoz van hozzáférhetőségük. S bár napjainkban gyakran hangoztatott nézet az is, hogy -az éppen a nyomtatás következmenyeként is kialakuló- nemzetállamok fel fognak oldódni a globális világfaluban, számomra mégis úgy tűnik, hogy távoli még az a jövő, amikor sem a nemzetek, kultúrák és rasszok különbségei sem a multi- és transznacionális vállalatok érdekei nem fogják azt legalább részben megakadályozni, hogy bizonyos politikai, vallási, üzleti szándékokat keresztező tartalmak szabadon terjedhessenek. Ilyen értelemben tehát hiába a szövegek elvi egyenrangúsága, kanonikus tudás továbbra is létezni fog, csak éppen ennek meghatározói „globális” érdekek lesznek. Ami a szövegek csak elvi egyenrangúsága mellett szól még, az az, hogy a háló nyelve ma az angol, ami szintén jelentős mértékben korlátozza a lehetséges hozzáférők és -szólók számát, az pedig, hogy ez egyre inkább egyfajta „netenglish”-é válik, szintén behatárolja azt, hogy milyen tartalmak, milyen módon kommunikálhatóak így.

S habár az valószínű, hogy az eddig a fejlett országok által irányított világ Európa-centrikussága megszűnik és több embernek ad esélyt a teljes jogú résztvételre, de a központ-periféria probléma ha más formában is, de továbbra is gondot jelenthet majd. Valószínű ugyanis, hogy az „elmaradott” országokban is csak ugyanazok kerülnek majd érdemben gép elé mint másutt, és az információs eszközök iránti fogékonyság megléte/hiánya ugyanolyan szakadék előidézője lehet, mint a szociális helyzetből fakadó képtelenség az ezen képességek kifejlesztésére és gyakorlására. (Itt van például Magyarországon a Sulinet Program, ami lehetővé és megszokottá teszi a diákok számára az elektronikus kommunikációt, ami viszont bizonyos eseteket kivéve -egymással már azonosult barátok levelezése vagy gyakorlati, üzleti levelezés- félrevezető és leépítő hatású lehet. Emellett ez még a hamarosan talán a magyar-román határon húzódó schengeni határnál is nagyobb határt képezhet a romániai magyar fiatalok és magyarok között.) Összeségében úgy látom tehát, hogy mindenképpen ki fog alakulni ismét egy olyan „tudásfilter”, amely a számunkra hozzáférhető tudásanyagot megszűri, ha részben más kritériumok alapján is, de képződni fog egy „elitcsoport”.

Arra a kérdésre, hogy tudnak-e majd ezzel a (habár nem teljes) lehetőséggel élni a felhasználók a válasz részben az, hogy talán nem is akarnak ezzel élni. Legalábbis ezt mutatja az a tény, hogy egyre több olyan szolgáltató van, aki az általunk megjelölt témában számunkra végigrágja az információkat és lehetővé teszi azt, hogy ezen a kifejezetten a felhasználó interaktivitását igénylő területen is fogyasztóvá váljunk, aki a gombnyomásnál többet nem működik közre a folyamatban. Ehhez kapcsolódik annak latolgatása is, hogy hogyan kell az oktatásnak ahhoz átalakulnia hogy mindezen új kíkívásoknak megfelelni tudjon, azaz versenytársa legyen az Internet kínálta lehetőségeknek egyrészt, másrészt pedig ahhoz, hogy a diákokat hozzásegítse ezen források megfelelő használatához és segítségükkel egy személyre szabott tanuláshoz. A témával foglalkozó szakemberek által felvázolt kép azonban számomra túl drasztikusnak és idealistának tűnik. A másik oldal pedig, akiknek -bár nem túl differenciált- ellenérveit és véleményeit meghallgatnom alkalmam nyílt, azok maguk a pedagógusok voltak. Ők merev gépelleneségük mellett sokszor arra sem nyitottak, hogy passzív befogadásra építő módszereiken változtassanak. Azoknak a képességeknek a fontosságára, melyeket a hálózat által kínált információk kezeléséhez fontos bírnunk, már régen felhívták fogyelmünket. Az információrobbanástól a tudósok már a század első felében is tartottak, s az ennek kezeléséhez elengedhetetlen képességek kifejlesztésére is megpróbálták felhívni az oktatás figyelmét.

Az az iskola, amelyet azonban talán helyesebb volna más névvel illetni (mondjuk valami ilyesmivel: Készségfejlesztésben együttműködő több úton-módon elérhető segítő animátorokkal együtt végigpróbálható lehetőségek tárháza), hiszen annyira eltér az oktatás hagyományos intézményeitől, több aspektusban is más. Amit elsőként megemlíthetünk, az a hagyományos tanári tekintély hiánya. Az új iskola oktatója tulajdonképpen nem is oktató, hanem a diákkal egyenrangú, aki miközben tudását teljesen a saját igényei alapján szerezte és szerzi meg továbbra is, (hiszen az élethossziglani önképzés váltja fel az egy-szakmás kort) ugyanebben partnere a diáknak is. Tehát nem egy nemzeti tanterv vagy saját elképzelései által megszabott tudást akar a diák fejébe tömni, hanem segíti abban, hogy a hagyományos tudományos ismeretek mellett az esztétikum és saját, mindennapi életvilága által felmerülő problémák és ismeretek is feldolgozásra és bővítésre kerülhessenek. A lényeg az, hogy a diák saját útját vágja ki az információrengetegben, nincs semmiféle előre meghatározott univerzális tartalma, szabálya az oktatásnak s integrált világmagyarázatot sem ad, hanem ennek elkészítésében támogatja és segíti a diákot. Nem a hagyományos tudomány- illetve szakmaképeknek való megfelelést akarja kényszeríteni, hanem egy olyan képességkomplexum létrejöttét amely a későbbiekben lehetővé teszi a diáknak, hogy a már sok cégnél ma is jellemző követelményeknek meg tudjon felelni, azaz fel tudja mutatni egy olyan kompetencia-együttes meglétét, melyek részei például a munkacsoportba való integráns beilleszkedésre való képesség, gyakorlatiasság, kreativítás, önálló tanulás, kritikus és önkritikus szemlélet, jó kommunikációs készségek és persze „géphasználat”. Ami számomra viszont gondot okoz, az az, hogy úgy látom, hogy mintha mindezen kérdéskörből kimaradna valahogy az, hogy az oktatásnak nemcsak oktatnia de (a családot kiegészítve és sok esetben pótolva) nevelnie is kell. Nem vagyok biztos abban, hogy az oktatásba „bekerülő” hat-hét éves gyermekek meg tudnak birkózni azzal, hogy semmi támpontot nem kapnak, melytől aztán mind erkölcsi mind szellemi értelemben aztán elrugaszkodhatnának, megalkotván sajátjukat. Nem tudom, hogy lehet-e integráns világmagyarázat nélkül élni, mégha ez a világmagyarázat csak átmeneti használatra elfogadott is. A szociálpszichológia identitás-kutatásai szerint a serdülőkorban alapvető szükséglet az, hogy a serdülőnek a társadalom olyan lehetséges ideológiákat tudjon felkinálni, amelyekből ha csak feltételesen is, de ki tud próbálni néhányat, mielőtt a sajátja kiforrna. A gyermekkorban pedig más jellegű narratívák (mesék) közvetítik egy indirektebb formában ugyanezt számukra. Szabó Magda írja azt az Abigélben, hogy: ”Azért neveljük magukat, hogy tudjanak viszonyítani.” A viszonyítások alapja viszont tudományos értelemben lehet a kanonikus tudás, erkölcsileg pedig az erkölcs mellett a hit és az identitás. Ennek a háromnak pedig létezik egy globálisan általános tartalma (kevés parancs és sok elv) és egy szuverén egyéni (emberi meggyőződésekből). Ez utóbbinak kialakításában segíthet a nevelő-oktató, ennek kihordása természetesen lokális, az előbbi szerintem viszont általános érvényű és akár előre is meghatározható, hogy mi az, amit a pedagógusnak erkölcsileg képviselnie kell. (Mert a tanári tekintély megszűnte nem jelentheti egyúttal az erkölcsi hitelesség szükségtelenségét is...) De nemcsak erkölcsi támpontokra van szükség, hanem a megszerzett tudást is integrálnunk kell valahová. A kontextus hiánya által okozott veszélyekre már Neil Postman is felhívta a figyelmet és valóban, a kognitív kompetenciák kialakulása még nem elég, a információt bele kell tudjuk helyezni egy egységes narratívába, különben a szétöredezett információhalmazzal semmit nem tudunk kezdeni. Erre sehol nem olvastam még megoldást, mindenhol a navigálásra és válogatásra való képességet hangsúlyozzák és arról nem esik szó, hogy a „könytár-típusú” képességeket, azaz a szemlélődést, a töprengést, elmélkedést mi helyettesítené vagy tulajdonképpen hogyan is történne a tudás megemésztése, sajátunkká tétele. A kétfajta paradigma szerintem együtt, egymást kiegészítve működhetne valóban hatékonyan, ha a lineáris szöveg fogyatékosságait a hypertext orvosolná, mint egyfajta gyors és hatékony utánanéző, merész asszociációkat is megengedő rendszer, ugyanakkor nem lenne teljeskörű és kizárólagos a használata. Valószínűleg tehát a szövegek elvi egyenrangúsága sem fogja lerombolni a kánonokat, de amíg ezek önmagukat szüntelenül lerombolva léteznek és el tudunk rugaszkodni tőlük, ez nem is baj.


FELHASZNÁLT IRODALOM:

 Hajdu-Kis Diána
JPTE BTK
KOMMUNIKÁCIÓ II.