A titok

Amikor a nők a nők közötti versengésről beszélnek, mindig más nőkről mondják, hogy versengők, sohasem említik saját versengésüket. Magyar nők körében végzett vizsgálódásaim is azt bizonyítják, hogy a nők tagadják versengő természetüket, és a versengést általában negatív színben tüntetik fel. Azzal azonban általánosságban egyetértenek, hogy a nők versengenek egymással, de ők (a megkérdezettek, a beszélők) ez alól kivételek. Úgy tűnik, hogy csak a többi nő versengő. De kik a többiek?

Versengő társadalomban élünk, a gazdasági berendezkedésünk a versenyre épül, és a versengést a fejlődés hajtóerejének tartjuk. Mi nők azonban azt tanultuk (-juk), hogy a versengés nem etikus, sőt nem erkölcsös – ezáltal az ellen szocializálnak bennünket, hogy teljes jogúan részt vegyünk a gazdaságban, a történelemben. Megtanultunk titkos versenytársakká válni, de ez a titok tart minket alacsonyabbrendűségben a társadalomban. Legtöbbünk felismeri, ha a többi nő gyakorolja a versengést, de észre sem vesszük saját versengő viselkedésünket, amíg nem veszítünk ebben a versenyben.

Feltárni a versengést azért is félelmetes, mert feltárjuk azt, hogy nyerni akarunk. Ez negatív a nőkre nézve, mert azt tanultuk, hogy (magunknak) akarni valamit, az egyenlő az önzéssel. És tőlünk, mint nőktől önfeláldozást, kedvességet, áldozatkészséget vár el a társadalom. Ez a nőiség sztereotípiája. Ha egy nő nem felel meg ennek az elvárásnak, akkor nőietlen címkét kap. Így a versengés nőietlen, ez által a nők számára félelmetes és kerülendő.

A versengéstől való félelem a visszautasítástól, egyedülléttől való félelem, mert a többiek önzőnek, törtetőnek tartják. Azt hisszük, hogy a versengés összetöri a barátságokat. De amikor ettől félünk, akkor tulajdonképpen nem bízunk egymásban, a barátság erejében, különösen a másik emberben. Ezért inkább visszalépünk a versengéstől, azt gondolván ennek súlyával a másik nem tudna megbirkózni. Gyakran hagyjuk a másikat győzni, s ebben benne van az a képzetünk, hogy csak mi lehetünk elég erősek, hogy a kapcsolatot saját győzni akarásunk elé helyezzük, a barátunk elhagyna bennünket, ha mi győznénk. Azt hisszük, hogy erősnek lenni annyi, mint feláldozni magunkat. Ez a titkos versengés „jó kislány” gyakorlata. A jó kislányok nem versengenek egymással, feladják vágyaikat a másik igényei miatt. Ezáltal nem csak jók, hanem nőiesek is maradnak. Csak hogy ez a nőiesség nem csak külső megjelenésünket, beszédünket, gondolkodásunkat szabja meg, hanem kontrollálja más nőkhöz fűződő kapcsolatainkat is.

Amikor az anya elkezdi lányát tanítani a nőiességre, azt is megtanítja, hogy ne bízzon meg a többi nőben és különböztesse meg magát tőlük – kezdve az anyával, aki mindezt tanítja. A nőiesség választja el a nőket és fordítja egymás ellen őket.

A legnagyobb titok mégis az, hogy a nők közötti versengés az a kapocs, ami a legszorosabban összeköt bennünket. A legerősebb és leginkább töltött kapcsolatok éppen a versengés helyzetében léteznek – riválisok között, anya és lány között, nővérek között, stb. De ezt titokban kell tartanunk, főleg magunk előtt. Nem tudjuk felismerni, hogy érzelmi életünk egy nagy része van leválasztva egy olyan kötelékről, ami erősíthetne bennünket, és egy olyanra vagyunk rákényszerítve, ami fecsérli az energiánkat és megosztja az énképünket.

Teljesen érthető, amikor rosszul érezzük magunkat, ha versengenünk kell egymással, mert olyan módon tesszük, hogy az a kapcsolatot dühvel, ellenségességgel, és szégyenérzettel színezi át. Olyan módon versengünk, ami árt nekünk és a másiknak.

Társadalmunkban a független fejlődés elvei a férfiakra vonatkoznak, a nők ezzel szemben a kapcsolatokban kell, hogy kifejlesszék magukat. Az én, amit így megtanulunk birtokolni és értékelni, másokkal kapcsolatban lévő és nem róluk leválasztott. És ezt nem tudjuk figyelmen kívül hagyni, csak, mert itt az ideje versengeni.

 Akárhogy is van, a dolgok megváltoztak. A nők növekvő száma a munkahelyeken arra késztet bennünket, hogy megtapasztaljuk a nők közötti nyílt versengést, és azt, hogy a versengés alapvetően férfias modell alapján van megkonstruálva. Éppen ezért a férfiak egészen máshogy beszélnek a versengésről, félelem és szégyen helyett lelkesedéssel, nyíltan, sőt büszkén. A nők általában zárt ajtók mögött beszélnek a témáról, míg a férfiak egy vacsora mellett, rágcsálva, iszogatva, lazán. Csak akkor jönnek izgalomba, ha a nők versengéséről beszélnek. A saját versengésük magától értetődő, ismerik a szabályait. Azonban a beszélgetés formája és tartalma élesen különválik. Nyugodtan, racionálisan mesélnek megsemmisítésről, kegyetlenségről – ez a harag nélküli hadviselés jellemzi a férfiak versengését. Ezt mi, nők sohasem tanultuk, nálunk az érzelmek nem leválasztódnak a gondolkodásról, hanem összekapcsolódnak vele.

Amikor a férfiak versengéséről beszélünk, kihívást emlegetünk, ahol a győzelem növeli az önbecsülést, serkenti a fejlődést, és függetlenségre vezet, amíg veszíteni egyet jelent a bukással, mert függőséget, kiszolgáltatottságot okoz. Azonban a nők másként érzenek a függetlenséggel kapcsolatban, számukra az egyet jelent az egyedülléttel (Gilligan, 1982). Amire a nők vágynak (beszámolóik alapján) az a kölcsönös kapcsolatban levés (interdependencia). A vesztes nők lehet, hogy a magányt hozó nyerést elkerülő nők.

Amíg a férfiakat arra ösztönzik, hogy korán leváljanak anyjukról és apjukkal azonosuljanak, addig a lányok identitásukat az anyával való kapcsolat alapján alakítják ki. Minthogy az anya azonos nemű, könnyű vele azonosulni, és ebben az azonosságban megmaradni. Ezért az így létrejött self határai elmosódottabbak, könnyebben átjárhatóbbak, mint a férfiaké. Ezért a nő jobban figyel a többiekre, a környezetre, jobban bevonódik érzelmileg (Chodorow, 1978). Ez a bevonódottság okoz olyan sok gondot a nőknek. Emiatt tekintik a nőket túl lágynak, érzékenynek és sérülékenynek ahhoz, hogy megküzdjenek azzal a versengési móddal, amivel a férfiak játszanak. A nőknél nem működik a harag nélküli hadviselés. A bevonódottság túl dühössé, elkeseredetté és megbántottá tesz bennünket. Nem tudjuk figyelmen kívül hagyni azt a mély meggyőződésünket, hogy egy cselekvés csakis akkor lehet sikeres, ha az erősíti a kapcsolatainkat.

Amit ritkán veszünk észre, hogy a nők közötti versengés új, nyílt módja, amitől olyan rémesen érezzük magunkat, képes valódi társadalmi és személyes változásokat létrehozni. Nem csak a munkahelyeken jelenik meg a nyílt versengés, családi, baráti és szerelmi kapcsolataink is megváltoznak. Mindez az egész társadalomra kihathat.

A nyílt, személyes [2] versengés megváltoztat minket és a társadalmat

Amikor elválasztjuk egymástól az észt és az érzelmeket, akkor pszichológiailag tagadjuk a status quo fenntartását. Ellenállunk az igazi változásnak. Azt mondjuk, hogy szeretnénk változni (változtatni), de elég kényelmesen érezzük magunkat ahhoz, hogy a dolgokat változatlanul hagyjuk.

A nők már nem érzik magukat eléggé kényelmesen. A nyílt versengés hatására a nőkről és vágyaikról alkotott képeknek meg kell változniuk. Amíg a nők titokban versengtek, addig ez a versengés volt a kötőanyag, ami elválasztotta a nőket egymástól, ezáltal összetartotta a patriarchátust.

A női nyílt versengés még nem olyan, mint a férfi, még hordozza magában azokat a komponenseket, amelyek a titkos versengést jellemzik. Még nem tudtunk elszakadni az érzelmeinktől, bár a munkahely megadta a jogot a nyílt versengésre, de még nem érezzük jól magunkat tőle. A nyílt versengés a dzsungel szabályai szerint történik, de mi nők nem tudjuk elkerülni azt az érzelmileg terhes ismeretet, hogy a dzsungel, ahol élünk az, amit együtt alkotunk. Azt mondjuk, hogy meg kellene tartani a kapcsolatokat, de nem tudjuk, hogyan tegyük ezt, miközben versengünk. A motiváció, hogy kapcsolatban legyünk másokkal, hadilábon áll mind a férfias nyílt és személytelen, mind a nőies rejtett és személyes versengési gyakorlattal. Választhatunk olyan versengési módokat, ami megerősíti, ahelyett, hogy rombolná az emberi kapcsolatokat? Létezik nyílt és személyes módja a versengésnek?

A különbözés választása

Amikor a versengést választjuk, akkor azt választjuk, hogy elkülönítjük magunkat a többiektől. Ez a nők számára félelmetes, mert az erős interdependencia miatt énvesztéssel jár, ahelyett, hogy énfejlődéssel járna, mint a férfiak esetében. Ezért elnyomjuk a versengést, és ehelyett irigykedünk a másikra. Az irigységet a tárgykapcsolat-elmélet alapján tekinthetjük akadályozott azonosulásnak. Azonosulás iránti vágyunkat tükrözi és nem a különbözés iránti vágyat. Az irigység tehát olyan kapcsolódás iránti vágyat tükröz, ami a különbözés miatt nem lehetséges, ezáltal akadályázott. Azért irigykedünk rá, mert különbnek, jobbnak érezzük magunktól. Irigyeljük a javait, mert ezek a (fizikai, anyagi, szellemi, stb.) javak elválasztanak bennünket egymástól. Néhány nő vonzza magához más nők irigységét, pl. szépsége, tehetsége, stb. miatt.

Legtöbbünknek sokkal könnyebb elfogadni magunkkal kapcsolatban, hogy irigyelünk egy másik nőt, mint azt elismerni, hogy versengünk vele. A férfiaknak nincsenek ilyen problémáik. Amikor versengenek, azonosulhatnak a versengésben rejlő férfias ideállal, ami erőt, vadságot, agressziót, függetlenséget tartalmaz. A férfiak képesek személytelenül kezelni a versengésüket, mert le tudják azt választani a férfiról, aki a pillanatnyi versenytárs. Noha nem kell elfogadnunk minden ideált, ami a férfiak számára ajánlatos és elfogadott, de azt be kell látnunk, hogy ezek az ideálok bátorítják a férfiakat arra, hogy önirányított személyekké váljanak. Mi nők szenvedünk az ilyen ideálok hiányától. Azt tanították, hogy legyünk nagylelkűek, kedvesek, gondoskodók, érzékenyek és együtt érzők. De ez a tanítás – bár fontos erényeket tartalmaz, amelyek férfiaknak és nőknek egyaránt előnyére válnak – nem erősít, hanem gyengévé tesz bennünket. Arra késztet, hogy adjuk fel önmeghatározásunkat, és helyette fejlesszük ki az önfeláldozás etikáját. Egyetlen szóval össze lehet foglalni mindezeket a női erényeket: állhatatosság. Túl gyakran használjuk ezt az állhatatosságot és béketűrést megküzdési módszerként, hogy beilleszkedjünk egy társadalomba, amely lenéz bennünket. Olyanok ezek az erények, mint az egyedi kézimunka. Sok vele a gond, és keveset lehet érte kapni, mert működik a kizsákmányolás. Azonban amíg nincsenek olyan ideáljaink, amelyek egy alternatív élet képét nyújtják, addig a legtöbb nőnek semmi ötlete nincs, hogy mit kezdjen magával, miután különbözik. Gyakran érezzük azt, hogy megnyerni egy versenyt azt jelenti, hogy inkább férfiassá, mint nőiessé válunk.

Amikor megtagadjuk a saját versengésünket, úgy érezhetjük, hogy intimebb és szorosabb kapcsolatot tudunk kialakítani, de ezzel megtagadjuk saját egyedi életünk realitását is. Összekeverjük az intimitást és az azonosságot, s ez által megtagadjuk a valóság ezerarcúságát és a választás lehetőségét. Ez a veszély benne rejlik a feminista törekvésekben, amennyiben azonosan kezelik a nőket, mint nővéreket. Ha azonban a tudatosság egyet jelent a különbözőségek elfogadásával, akkor megválaszthatjuk, miként is különbözzünk, és miként versenyezzünk egymással.

Negatív versengés

Ha a versengést semlegesnek tekintjük, akkor a versengő nőket megfosztjuk boszorkány megítélésüktől. Megtanulhatjuk, hogyan tegyük versengésünket kapcsolataink részévé. De ehhez a versengés olyan definíciójára van szükség, ami megengedi, hogy az mind az énnek, mind a másiknak szolgálatára legyen. Olyan eszményekre is szükségünk van, amelyek megengedik, hogy kapcsolatban maradjunk, miközben versengünk. Ki kell találnunk, hogyan tudunk fenntartani egy kielégítően kölcsönös hatalmi- vagy erőegyensúlyt ahhoz, hogy a kapcsolatot is fenntartsuk. A nőknek azonban kevés tapasztalata van erről a kölcsönös hatalomról, mert sohasem tapasztaltak ilyen alapon álló kapcsolatot, még a barátságban sem. Érdekes jelenség, amikor a barátnők egyike látványosan lemond egy vonzó célról a barátnője javára, és ezzel a „ki a jobb barát?” című versenyt próbálja megnyerni. Ezáltal arra használja a barátságukat, hogy hatalomhoz jusson.

Ilyen céllal működik a negatív versengés jelensége, amely állandó hatalmi kiegyensúlyozatlanságot teremt a nők kapcsolatában. Tipikus példája ennek, a „kinek megy rosszabban a sorsa?” című verseny. Ez a verseny gyakori jelenség azokban a társadalmakban, ahol a nőknek csak indirekt hatalma van. Ezáltal épp azoktól szeretnénk vigaszt és megerősítést kapni, akikkel versengünk. Hasonlóak még a „kinek van nagyobb feneke?” és a „kinek boldogtalanabb a házassága?” típusú versengések.

A nők gyakran próbálnak mártírságból hatalmi előnyhöz jutni. Elvállalnak és elvégeznek minden munkát, akár otthon, akár a munkahelyükön, s közben folyton fáradtságról és kihasználtságról panaszkodnak. A női mártíromság különbözik a férfiak munka-alkoholizmusától. Ez utóbbit többnyire anyagi és erkölcsi megbecsülés jutalmazza, amíg a nők mártíromságának egyetlen jutalma a más nők felett aratott győzelem. A női mártírok megállás nélkül dolgoznak, és bár ezt sohasem kérnék, de nyilvánvalóan vágynak a törődésre, segítségre. Az igazi női mártír még vissza is utasítja a felajánlott segítséget, hogy azután panaszkodhasson, mennyire fáradt. Így jut kielégüléshez a negatív versengésben. Ezek a nők sohasem gondolnak önmagukra, mint versengő személyre, ehelyett azt hiszik, hogy segítenek másoknak (főleg más nőknek) azzal, hogy többet dolgoznak, mint ők. Azonban ezzel nyilvánvalóan a „szentségért” versengenek.

A mártír nők környezetében élő személyek, főleg a többi nő napról-napra vesztesnek élik meg magukat, és ahelyett, hogy szimpátiát éreznének a mártír nő iránt, amiért az annyit dolgozik, lelkük mélyén neheztelnek rá. Így a mártír nő végül is vesztessé válik ebben a játszmában. A negatív versengésben oly módon használja valós képességeit, ami az erősségeit gyengéivé, önbecsülését önutálattá változtatja. Amikor negatívan versengünk, ezzel azt fejezzük ki, hogy nem bízunk másokban, mert nem szeretjük önmagunkat.

A megerősítő versengés

A latin eredetű versengés (kompetíció) szó jelentése: együtt törekedni, együttes igyekezet. A versengés tehát gyökereit tekintve magában hordozza a kapcsolatot. A mai nők egyre inkább elutasítják azt a nézetet, hogy a versengés hideg és személytelen, amely elválasztja egymástól az embereket. Szükségesnek érzik újragondolni a határokat személyes és személytelen között, ezzel megteremtve a teret, hogy a nők nyíltan és személyesen versenghessenek. Újraértelmezik a harag jelentését is, mert a versengés gyakran láthatóvá teszi az indulatokat. Az ily módon láthatóvá váló dühöt, csakúgy, mint a férfiak, a nők is energiaforrásként használhatják.

A megerősítő versengés, mely növeli az egyén önbecsülését, csak olyan közegben jöhet létre, ahol a versengő felek tisztelik egymást, és törődnek egymással. Egyéb esetben a nyerés nem számít.

A nők azonban hagyományosan olyan közegben nőnek fel, ahol azt tanulják meg, hogy a törődés kizárja a versengést. Csak ha átvizsgáljuk saját anyánkkal való kapcsolatunkat, akkor láthatjuk meg, hogy valójában, amikor gondoskodunk is, versengünk: versengünk az anyánkkal. Az újonnan felnövő generációk lányai már ezt tanulják meg, és rájönnek, hogy az önérvényesítés jó dolog, az önmeghatározás pedig nagyban múlik a versengésen. Bíznunk kell benne, hogy a többi nő, csakúgy, mint mi, törődik saját önmegvalósításával, gondoskodik saját magáról, s ez által képes önmagát megerősítő módon versengeni. Minden nőnek be kell látnia, hogy csak ha önmagunkért élünk, lehet elegendő önbecsülésünk ahhoz, hogy másokat támogassunk.

Versengés a jelentőségért

A nőknek tradicionálisan nem megszerzett, hanem előírt pozíciójuk van. Nagyanyáinknak nem kellett megkeresni, hogy mik legyenek az életben, úgy születtek, hogy az eleve meghatározott volt egész életünkre nézve. Változás csak akkor állt be ebben a pozícióban, ha valami külsődleges dolog közbelépett – jóságos tündérkeresztanya, vagy a herceg. Az egész életük előírt volt, nem csak hogy nem kellett semmit kivívni, de nem is volt engedélyezve az. Az elbeszélések mindig szerencsevadász férfiakról szóltak, és mára ez csak kevéssé változott. Még ma is nehezen találunk olyan filmet, ahol egy nő van „Úton”.

És mivel arra neveltek bennünket, hogy maradjunk otthon, mert az biztonságos, ezért nem is bízunk abban, hogy megállnánk a helyünket, ha elhagynánk az otthonunkat, és ki akarnánk vívni egy másik pozíciót. A legtöbb nő azt gondolja, hogy a teljesítményért való versengés az elbukást jelenti, ezért saját teljesítményüket a nekik előírt státusszal helyettesítik (valakinek a lánya, felesége, anyja, szerelme vagyok).

Azok a nők, akik sikeressé váltak az életben feladták a várakozást, hogy majdcsak történik velük valami. Újmódon kezdenek versengeni, rájönnek, hogy a versengés –  kifejezetten a nőkkel való versengés – elszántságot kelt bennük. A versengésben olyan eredményre törekszenek, amely kielégíti a kihívásokra, változásra, megújulásra, alkotásra és folyamatos fejlődésre vonatkozó igényüket. Ezek a képzett nők fel kellett ismerjék a más nőkkel való versengés valóságát az életükben, és úgy változtatták meg a munkahelyi versengés szabályait, hogy egyszerre tették azokat nyílttá és személyessé.

Azáltal, hogy a versenyben ügyelünk saját személyiségünk fejlődésére, kiterjesztjük a versengés fókuszát az anyagi sikerekről, felismerve, hogy ha semmibe vesszük a versenytársunkat, ezáltal nem fejlődünk. Ezt felismerve a versengés folyamatában legalább annyira érdekeltté válunk, mint a végeredményében. Ez eredményezi azt a hozzáállást, hogy a győzelmet nem mások bukása árán akarjuk kivívni, hanem együtt. Úgy akarunk alkotni, hogy ezzel másokat is alkotásra serkentünk.

Mindez álomnak tűnik a mai gazdasági környezetben, ahol mindannyian elhisszük, hogy a nagy hal meg kell, hogy egye a kis halat, mivel a játszmák a gazdaságban mind zéró összegűek, nincs elég erőforrás mindannyiunk számára.

Fromm szerint a karakterünk (értékeink, hiteink, vágyaink és félelmeink, valamint az ezeken alapuló cselekvéseink) közvetítőként működnek gazdasági rendszerünk és eszményeink között. Ha karakterünk változik, akkor az eszményeink, amik szerint élünk, és a gazdasági feltételek, amelyekben megvalósítjuk az eszményeinket is, megváltoznak. Ha a nők nyíltan kezdenek versengeni egymással, rájönnek, hogy a szűkösség elve (ami zéró összegű játszmákhoz vezet) nem felel meg számukra. Ahogy a nők fokozatosan arra törekednek, hogy nyíltan és személyesen versengjenek egymással, új női karakter kezd kialakulni. Ez az új karakter egyesíti az önérvényesítést és az emberi kapcsolatok fontosságát. Ehhez a karakterhez nem illeszkedik a szűkösség elve, helyette a bőség elve a megfelelő. Ez nem azt jelenti, hogy megszűnik a szegénység, vagy nem lesz, akinek több, míg másoknak kevesebb jut. Ez csak annyit jelent, hogy képesek leszünk belátni, hogy ami másoknak jó, az nekünk is jó lehet. Belátjuk, hogy ha győzelmünk mások bukását jelenti, az számukra is veszteség. Megtanuljuk, hogy egymás torkának esve versengeni nem a természet rendje, hanem természetellenes elkorcsosulás. Megváltoztatva az eszményeinket, életfeltételeink is megváltoznak.

Ahogy a nők egyre inkább valós hatalomhoz jutnak életük felett, és képesek kitartani amellett, hogy versengésüket személyesként kezeljék, felelősséget vállaljanak a következményekért, mindez félelmet is kelt bennük. Felelősséget vállalni a változásokért a rendszerben azt jelenti, hogy elveszíthetjük munkánkat, vagyonunkat, szerelmünket vagy esélyeinket. De, ahogy azt a férfiak már régóta tudják, a veszély és a veszélyben megnyilvánuló bátorság értelmet adhat az életnek. A nők számára egymással versengeni veszélyes. Felvállalni, és felelősséget vállalni érte bátor dolog. Megváltoztatni a társadalmat – benne magunkat – jelentőségteljes tett.

Bibliográfia:

1.      Chodorow, Nancy: The reproduction of mothering. New Haven: Yale University Press, 1978.

2.      Gilligan, Carol: In a different voice: psychological theory and women’s development. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1982.

3.      Tracy, Laura: The secret between us. Competition among women. Boston, MA, USA: Little, Brown and Co. 1991.



[1] Laura Tracy: The secret between us. Competition among women. c. könyve nyomán

[2] Személyes alatt a kapcsolatokat is figyelembe vevő, személyközpontú versengést értem