Az emberi viszonyok megismerése megkönnyíti bizonyos történések megértését és értékelését. Ezért ajánlom ezt a többsíkú történelmi leckét, amely az összeomlás poklát feltárva, Kánaán helyett az erőszak futóhomokjára építkező világba érkezve, térben és időben akkora utat fog át, ami máskor több emberöltőt igényelt és annyi szenvedést ért meg, ami más korokban több nemzedéknek járt osztályrészül. Jelkép értékű az, ahogy az ember vagy talán inkább az EMBER, a teremtés virága próbál megmaradni az embertelen világban és betölteni hivatását. A kollektivizálás, a falu szocialista átalakítása, ahogy akkoriban emlegették, nem egyik napról a másikra és nem az öntudatra, hanem az erőszakra építve történt. Ma már köztudott, hogy senki sem adta be szívesen a derekát és írta alá a belépési nyilatkozatot, de azt kevesen tudják, hogy volt hely, ahol vér is folyt; a hatalom, akár egy háborúban, ágyúkkal és katonasággal vonult fel lebonyolítani a kollektivizálást.
A borzalmak világáról sokat lehetne beszélni, elég talán ha csak annyit említünk, hogy a hatalom célzatos félelemkeltéssel tartotta sakkban a társadalmat. A meghurcoltak a többség véleményét fogalmazták meg. Ők voltak azok, akik ki is merték mondani, amit éreztek, tenni is mertek valamit, a többi hallgatólagosan együtt érzett velük, még akkor is, ha a pártkongresszus alkalmával a szívét beborító jeges félelemben hangosan kiáltotta a jelszót, éltette kényszerből a párt főtitkárát.
Élettörténetek, személyes vallomások következnek deportálásokról, politikai üldözöttségről, ártatlanul elszenvedett fogságról. Az olvasó hiteles képet kap a Trianont és a második világháborút követő korszak erdélyi társadalmáról, a "nagy politikai földrengésekről". E krónika létrejötte nagyban köszönhető Balogh László sepsiszentgyörgyi író, publicistának, aki "Múltbirtokosok jövő nélkül" címmel jelentetett meg könyvet erről a témakörről, s köszönet mindazoknak is, akik megosztották velem múltjukat, s meséltek erről a korszakról. Herta Éva így ír a kötetről: "nem könnyű emberségesnek maradni egy olyan erőszakos világban, ahol a humánumot, pozitív hagyományokat őrző és felvállaló emberek csakis áldozattá válhattak: kitelepítés, deportálás, erőszakos kollektivizálás, erőszakos társadalmi-politikai beszervezés, 1956, a Bolyai egyetem erőszakos "testvériesítése".
Igazság szerint nem egy, hanem két kitelepítésről van szó: az egyik 49 márciusában történt, (ekkor szedték össze a falu nagygazdáit,birtokosait). A következő kitelepítés 1950 szeptemberében volt, amikor a már előzetesen kitelepítetteket és vagyonuktól megfosztottakat most újra egy szál ruhában indították útnak egy még bizonytalanabb jövő felé. Hetek teltek el, amig megtudták, hová érkeztek. Az őslakosságban pedig úgy akartak ellenséges hangulatot és érzelmeket kelteni a kitelepítettek iránt, hogy elterjesztették róluk: magyar kommunisták, akik semmihez sem értenek. A deportálás olyan volt, akár az adminisztratív büntetés: addig tartott amig valahol egy titokzatos tisztviselő vagy tisztségviselő azt mondta, elég. De a deportált, ellentétben az elítélttel, a szabadulás után nem volt hova menjen, mert házát, birtokát elvették és amikor hivatalosan megszűnt a deportálása, azért kellett még évekig maradnia, mert nem volt ahová hazajönnie.
Törvényrendelet a kisajátítás alá esett földbirtokok és mintagazdaságok államosításáról.
"A román Népköztársaság Nagy Nemzetgyűlésének Elnöksége rendelet-törvényt adott ki a 187/1945. számú törvény módosításáról. A törvényrendelet indoklása a következőképpen hangzik: a fontosabb ipari, bányaipari, biztosító, szállítási vállalatok államosítása, a szocialista szektor megteremtése az iparban, a tervgazdálkodásra való áttérés szükségessé teszi a mezőgazdaságnak olyan magasabb színvonalra emelését, amely megfeleljen a Román Népköztársaság növekvő igényeinek. Az 1945. évi politikai viszonyok között az agrárreform meghagyta a kisajátított földbirtokosok kezében az 50 hektárig terjedő földet, és mintagazdaság elnevezéssel kivont a kisajátítás alól egyes gazdaságokat.
Az úgynevezett mintagazdaságok tulajdonosai és a kisajátított földbirtokosok tovább folytatták a dolgozó földművesek kizsákmányolását, elértéktelenedésnek tették ki a mezőgazdasági felszerelést, pusztulni hagyták az épületeket, a földeket nem művelték meg, vagy nagyon rossz feltételek közt művelték meg. Állandóan elszabotálták a dolgozó népnek azokat az erőfeszítéseit, hogy jobb életet teremtsen magának.
A falvaknak ezek az ellenséges elemei a legaljasabb eszközökkel arra törekedtek, hogy meghiúsítsák a vetési és beszolgáltatási terveket, ki akarták éheztetni a dolgozó népet és ezen keresztül demokratikus rendszerünk eredményeire törtek.
A jelen rendelettörvény véget vet ezeknek az állapotoknak és megteremti a lehetőséget az állami mezőgazdaság szektor megerősítéséhez, a dolgozó parasztság és a városi munkásság jólétének biztosításához."
A Törvénytervezet szövege:
2. Szakasz."... Mint az egész nép közös javai, az állam tulajdonába mennek át:
a) azok a földbirtokosi mezőgazdasági birtokok, amelyek kisajátítás tárgyát alkották és azok a gazdaságok, amelyeket mintagazdaságoknak nyilvánítottak, az e birtokhoz tartozó, vagy ott felhasznált teljes élő és holt felszerelésekkel egyetemben tekintet nélkül a helyre, ahol ezek a földbirtokok fekszenek,
b) a kisajátított földbirtokosi földbirtokhoz tartozó mezőgazdasági és gépi berendezések, a mezőgazdasági kitermelés céljaira szolgáló javak és anyagok, eladásra szánt mezőgazdasági termények,
c) a kisajátított földbirtokok kitermeléséből származó mindennemű követelések, értékpapírok és jogok...
4. Szakasz. 3-tól 15 évi kényszermunkával és vagyonelkobzással büntetik mindazokat, akik bárminő eszközzel megakadályozzák, vagy megkísérlik megakadályozni a jelen rendelettörvényben előírt kisajátítás alá eső javakat, vagy megtagadják, elpusztítják, elidegenítik, elszállítják, vagy bárminő eszközzel csökkentik a jelen kisajátításnak alávetett javakat, vagy felszereléseket..."
1949. március 4.
Népújság
Marosvásárhely
Ezek a törvény főbb paragrafusai, s most lássunk néhány történetet dióhéjban, amelyek "szabotázscselekményeknek" minősültek, s okot adtak az akkori politikai hatalomnak, hogy "példásan büntessen". Az események szereplőinek nevét megváltoztattuk, talán nem is az a fontos, hanem az, ami velük történt. Bertók Viola meséli:
"Most hetvenkét éves vagyok. Ebből a hetvenkettőből tizenhatot Dobrudzsában töltöttem kiemeltként, vagy ha úgy jobban tetszik deportáltként Azért, mert a férjem földbirtokos volt. Az volt a bűnünk, a birtok, amit az apjától örökölt. És nemcsak nekünk, hanem annak a hetvenkettőnek, akivel egyszerre deportáltak Háromszékről.
Ez negyvenkilencben történt... Éjjel kettőkor döngették az ajtónkat...milicista, szekus, ott még egy hogyishívják, aktivista is volt. Egy nő! Azt mondták, hogy a negyvenötös földreformot most fejezik be. A gyermek négyhetes volt, s különben is a lényeg az volt, hogy húsz perc alatt csomagoljunk össze egy száz kilós csomagot. Ennyit vihettünk magunkkal. A nagy kapkodásban még azt sem engedték meg, hogy elvegyem a télikabátomat. Március másodikán bizony még elég hideg volt. Átmeneti kabátban vittek el....Szerencsére a leánykát sikerült jól bebugyoláljuk. ... A barakkban csak gyékény volt, semmi egyéb. Mind a hetvenkettőt begyúrták oda. Azt ujjnyi vastagon beszórták tetűporral. Úgy aludtunk, ahogy tudtunk: ki mit tudott magára teríteni, azzal takaródzott... Megtörtént, hogy éjszaka a patkány a harisnyámat behúzta a lyukba, reggel a kilógó végétől fogva húztam vissza. Másnap reggel már vittek is munkára. Mi a rizsben dolgoztunk. Azt gyomláltuk. Térdig vízben dolgoztunk. Ettek meg a piócák. Eleinte nem tudtuk, hogy mit csináljunk: megfogtuk és kihúztuk, hát persze, hogy belekapaszkodtak, kiszakították a bőrt, a vérre aztán még több pióca jött ránk. Aztán rájöttünk, könnyebben szabadulunk tőlük, ha egy kicsit körülötte megütögetjük a bőrt. Nahát, ez ilyen volt!" Bertók Viola tizenhat év után kapott vissza 10 hektár földet az 50-ből. Munkahelyet, lakhelyet évekig nem adtak neki, s családjának sem. Számkivetettek, megbélyegezettek lettek és sosem menekülhettek a faggatásoktól. "A házról még egy hang sincs. Az iskola van benne, de nem törődnek semmivel, a kémény leomlott, a lányom csináltatta meg a saját költségére, mert félős, hogy beázik, s beomlik a plafon. Hát így telt ki a hetvenkét esztendő. Ennyi minden és még ennél több is belefért. Jaj, édes Istenem, hát nem volt könnyű..."
Azt a szunnyadó világot szerette volna felrázni Csibot Imre is, aki így vall magáról: "Én soha nem bántam meg semmit. Jelen pillanatban ötven éves vagyok. Gyergyószentmiklóson születtem. Édesapám román, édesanyám székely, én örmény katolikus vagyok, feleségem pedig gyimesi csángó...Mindig felforgató elem voltam, annak dacára, hogy édesapám a hatalom embere, vagyis hát írnok volt a rendőrségen. Édesanyám viszont háztartásbeli volt. Ebből aztán egyenesen következik, hogy sem földünk, sem gyárunk nem volt és én mégis a rendszer ellensége lettem... Éppen esti iskolába kerültem, amikor kiderült, hogy sürgösen be kell fejezni a kollektivizálást, és hogy ebben nekem is szerepet szántak. Többedmagammal engem is beosztottak, győzzük meg a parasztokat, hogy jobb a kollektívben, mint a marosvásárhelyi börtönben. Igen, ennyire nyíltan ment. És mi több, éppen a szomszédaimhoz kellett menjek agitálni. Az tette igazán furcsává a helyzetet, hogy ők is nagyon jól tudták, hogy mi mit gondolunk, de beszélni nehéz volt, mert nem mondhattuk ki nyíltan: ne álljanak be a kollektívbe, arra meg nem vitt rá a lélek, hogy biztassuk: álljanak be. Elvégre a vagyon és a birtok az övék volt. Minket is ellenőriztek, óvatosnak kellett lennünk... Miután a szemem kinyílt, röpcéket szórtunk szét a rendszer, a kollektivizálás ellen. Ezeknek olyan szövegük volt, hogy a kollektív nem lehet valami nagyszerű dolog, ha erőszakkal kell rávenni az embereket, hogy beálljanak...." És következett a kálvária: Gyergyóban, Szentgyörgyön. Letartoztatásunkkor a kocsival jött egy bárdolatlan óriás is. "Dull őrnagy vagyok, utazni fogunk, de ha egy szó lesz, szétverem a fejeteket." Amerikai bilincseket használt, olyanokat, amelyek az első moccanásra szorultak. "A Bucsin tetőn vittek keresztül. Az út nagyon kátyús volt, el lehet képzelni, hogy azok a bilincsek hogyan dolgoztak." A vallatások úgy zajlottak, hogy a rabok fekete szemüveget kaptak, hogy soha ne tudják, merre vannak, kiabálás, verés minden mennyiségben. A vád gyakran az volt: "kapcsolatba léptünk Magyarországgal és Erdélyt akartuk elcsatolni. Erdély elcsatolása is szerepelt az iratokban, a tárgyaláson is elhangzott, de az ítéletben egy szó sem volt róla...Tizenkét évet kaptam. Reggel ötkor keltünk és este tízkor volt a takarodó. Keményen kellett dolgozni. A napi menü a következő volt: reggel egy darab turtoi (sült puliszka), ami kockában volt, mint a mosószappan és kemény, mint a tégla. Még a kocsány is benne volt. Melléje adták a pergelt kenyérből vagy pergelt árpából főtt feketekávét. Délben volt egy tál leves. Amikor a levegő tele volt istállószaggal, tudtuk, hogy aznap paccalleves lesz ebédre. A levesbe belekerült a marhaszáj szőrőstől-bőrőstől, a szem. Másodiknak jött a káposzta, zöldség. De amikor káposztát vagy zöldséget mondok, olyanra kell gondolni, amit más már a szemétbe dobott. Télen mindezt kiegészítette a fagyos, foltos krumpli. Este árpakását adtak, nagy ritkán paszulyt, kővel...Részt vettem az 1989-es eseményekben. Benne ültem abban a bizonyos kék dubában, amelyen hangszórók voltak és amelyik Ceausescu futása után ott állt a pártszékházzal szemben, a parkban. Akkor éjjel még nem tudtam, hogyan alakulnak majd a dolgok, azt mondtam a feleségemnek, hogy a gyerekekkel éjszakára menjen el egy ismerősünkhöz, mert én nem megyek haza. Nem mertem hazamenni, mert attól féltem, hogy a volt politikai foglyokat mind összeszedik. Én soha nem bántam meg semmit. Nem érzem magam hősnek, csupán annyiban, hogy az események, a történelem alakulása engem, minket igazolt. Még akkor is, ha a mai napig sem jutottunk sokkal beljebb a társadalom perifériájáról."
A Katonai Törvényszék és a Szeku valósággal versenyre kelt az üldözöttek számának szaporításában, válogatás nélkül szedték az áldozataikat, fajra, nemre, felekezetre való tekintet nélkül. Közös cellába került az egyetemi tanár a földművessel, a nincstelen dolgozó a volt földbirtokossal, de az agrárproletár is a szocializmus ellensége lett, ha szóra nyitotta a száját vagy az üldözöttekkel szembeni szimpátiájának valamiféle tanújelét adta. A Szekunak bűnbakok kellettek, hogy ürügye legyen az erdélyi magyar lakosság megtizedelésére.
Egy másik politikai fogoly így emlékszik szamosújvári "élményeire": "...És a séták is... Ha nem ügyeltél a folyóson vagy a lépcsőn olyant kaptál a vasrúddal, hogy alig maradtál talpon. Szamosújváron volt egy szoba. A százegyes! Ott tartották a verőeszközöket. Esténként rendszerint ott kötött ki mindenki, akire napközben kivetették a cinkust. És aztán, mint a középkorban: huszonötöt vertek az ember fenekére... Ez a szoba ezt a célt szolgálta. Olyan rudak voltak itt, mint amilyennel a csebreket viszik...Na azzal! Vizes lepedőt terítettek az emberre, hogy ne kéküljön meg." Az őrök posztópapucsot viseltek, hogy a rabok ne hallják a lépteiket, s hogy akkor lephessék meg őket, amikor éppen csak akarják.
Stoienesti-i életkép: "reggeli után sorakozó. Jött a parancsnok, s elmondta: egyetlen jogotok van: a talicska! Három köbméter földet kell kiásni, s fölhordani a töltésre. Aki a normát nem teljesítette, az este megkapta az adagját: a huszonötöt." Peripravan nádvágás. Itt történt a következő eset: "tavasszal a learatott nádból csomókat csináltunk. Ezeket a kötéseket ki kellett hordani.Útközben még annyi időre sem volt szabad megállni, hogy bár a dolgodat elvégezd. Ezzel jártam meg én is. Olyan gyomormenés fogott el, hogy nem volt mit csináljak. Éreztem, ha még egyet lépek, a nadrágom azonnal megtelik. Hamar szétnéztem, de a katonán kívül mást nem láttam. Ledobtam a nádat, kettőt arrébb léptem, s amennyi idő alatt ezt elmondtam, máris megkönnyebbültem. A jó ég a megmondhatója, hogy honnan került oda az a törzsőrmester:
- Te nem tudod, hogy nem szabad megállnod?
- Tudom őrmester úr, de olyan gyomormenésem van...
- Na told le a nadrágot! - adta k a parancsot, s olyant nyomott le tizet, hogy a könnyem is csorgott. Elkezdtem sírni. Azt mondtam, inkább megszökök, hogy lőjenek le, minthogy tovább szenvedjek. Könnyes szemmel húztam fel a nadrágot, s indultam ki a partra."
S, hogy nem csak a magyarok és székelyek szenvedték el a fenti barbárságokat, következzenek egy román ajkú elítélt visszaemlékezései. "Izgatásért ítéltek el. Ezért akkor 5-10 év járt. Hogy miért? Hát... Hát mit tud az ember három társával beszélni? Amikor a szomszédban tombol a forradalom?...Hulltak a fegyvertelen áldozatok, mint a legyek. Mi egyébről is beszélhettünk volna?... Hiszen minden embernek, mint a seb, ott villogott a száján a kérdés: mit keresnek az oroszok Magyarországon? És ha már ezt kimondta az ember, akkor már a következő is ott volt a nyomában: hogy mi románok, miért ülünk tétlenül? Szeben sem volt kivétel. Úgy csüngtünk ötvenhaton, a magyarországi eseményeken, mintha az életünk függött volna tőle. Igen! Mintha az életünk..."
Lukács Kristóf a hírhedt jilavai börtönben raboskodott. A körülmények ott sem voltak különbek. "Számomra a Jilava szóban benne van életem minden panasza, a kazamaták, a nyirkos falak, minden-minden, amit jó volna örökre elfelejteni. Jilaván a szenvedés összes formája jelen volt. Az ágyon nem volt szalmazsák, a vaspánton aludtunk. Itt találkoztam először poloskával. Soha nem tudtuk, hogy mikor van nappal és mikor van éjszaka, mert csak a villanykörte gyér fénye világított be az életünkbe. Tömegesen összezsúfoltak és mégis állandóan érkeztek az új rabok, mert a Szeku futószalaga egy percig sem állt le..." Mindennaposak voltak a betegségek, orvos sehol. "Reggelente azt számoltuk, hány koponya kopog a lépcsőn."
Egy századost azért vittek el Bacauból, mert amikor az oroszok fellőtték a műholdat, elmondott egy viccet: "az űrhajóhoz a románok pénzzel járultak hozzá, a németek daruval és az oroszok a szukával" (utalás Lajka kutyára, az első szovjet űrhajósra).
Szabadulásuk után ezek az emberek teljesen magukra mradtak. Magányosan, vagy teljesen visszahúzodva éltek. Semmi jóra nem számíthattak. Hiába kerülték a hatósággal való összeütközést, mindig a nyomukban volt a Szeku. "Ha más nem akadt, akkor megpróbáltak korrumpálni. És amikor ez sem ment, akkor besúgót akartak csinálni belőlem. Több alkalommal is behívtak a Szekura. Nagyon megsokalltam a dolgot és alaposan megmondtam a magamét a szekusnak: ide figyeljen, mondtam, ha akkor nem álltam be besúgónak, amikor ezzel az életemet menthettem volna meg, most már igazán nem fogok beállni. Amikor hűségnyilatkozatot kellett volna tegyek azt mondtam: az ember, akinek nincs joga, mondtam, nem tehet hűségnyilatkozatot. Én rab országban rabként nem esküszöm. Itt ért 1989 decembere és természetes, hogy szerepet vállaltam a rendszerváltásban. Jobb szó híján rendszerváltást említettem, de nem vagyok meggyőződve, hogy a szó igazi értelmében vett rendszerváltásról lehet-e egyáltalán beszélni. Ennek ellenére is hiszem, hogy eljön majd az idő, amikor az unokák kérdésére lehajtott fejjel keressük a választ, mert szégyellni fogjuk a valamikori gyávaságunkat."