MÓRICZ ZSIGMOND ÉS NÉMETH LÁSZLÓ

Ugyanezzel a címmel közölt tanulmányt már húsz esztendővel ezelőtt Cs.Varga István az Alföld c. folyóirat Móricz Zsigmondot ünneplő számában. A tény jól mutatja, hogy közkedvelt téma két író szellemi kapcsolatával foglalkozni, hiszen tudjuk, hogy nagy divatja van az ilyesfajta összevetéseknek más szerzők esetében is. Másrészt azt gondolom, hogy mindig mondhatunk újat bármilyen tárgyban, így ebben az esetben is.

Cs.Varga István egyébként főként a két író szépírói műveit vetette egybe, s itt most talán az látszik célszerűnek, hogy Németh Lászlónak a Móriczról szóló írásait vizsgáljuk meg - a teljesség igénye nélkül. S a legfőbb fogódzó a Püski Sándor kiadásában a közelmúltban megjelent négykötetes nagy műnek (A minőség forradalma - Kisebbségben) 3. és 4. kötete, pontosabban az itt olvasható néhány tanulmány. Az most kiragadott első írás 1926-ból, az utolsó pedig 1943-ból való. Közben a Németh-életmű számos drámai változáson esett át, a Móricz-életmű pedig lezárult. Németh Lászlónak egyre inkább erős műfajává vált az esszé, a tanulmány, és elmondhatjuk, hogy apránként számbavette a magyar irodalom történetének legfontosabb korszakait és szerzőit. A XX. századhoz fűződő viszonyát persze meghatározza a személyes érdekeltség (a szó legjobb értelmében), hiszen a barátság vagy éppen az ellenféli szerep sok mindent befolyásol. Nyilvánvaló, hogy a régi századok értékelésében kevesebb a szubjektív elem, mint a kortárs irodaloméban. Számolnunk kell itt-ott kisebb-nagyobb tévedésekkel is, de alapjaiban az a fontos, hogy a nagyműveltségű és széles, európai látókörű ifjú, majd kevéssé ifjú szerző szándékai szerint igyekezett reális és irodalomtörténetileg pontos képet festeni az adott jelenségekről és szerzőkről.

Így vagyunk a Móriczról szóló írások esetében is. Köztudott, hogy a Németh-életmű és életrajz alakulásában milyen kiemelkedő szerep jutott az idősebb mesternek és pályatársnak. Elég tán arra utalnunk, hogy az Iszony megszületésében és Kelet Népe-beli folyamatos közlésében nem maradhat említés nélkül ez a szerep. Ám kettejük szellemi viszonya ennél átfogóbb. Beszélhetünk esztétikai érintkezési pontokról, hiszen mindketten kötődtek a múlt századi próza fő törekvéseihez, ám mindketten - bár különböző módon - tovább is fejlesztették elődeik módszereit. Az is tény, hogy Németh Móriczban "a népi írói mozgalom apját tisztelte..." (1.) S ennek a tiszteletnek művészi hozadékait ott látjuk Németh László korai novellisztikájában, például a pályanyitó Horváthné meghal c. elbeszélésben és más korabeli művekben, a mezőföldi tárgyú írásokban. Ezt különösen érdekes hangsúlyoznunk egy, Kocsis Rózsától származó hajdani felismerés tükrében: "A Nyugat-nemzedék prózaírói közül Németh Móricz Zsigmondot tartotta a legnagyobbnak, de munkásságában inkább a novellát és a kisregényt helyezte előtérbe, semmint magát a regényt. ...Németh a móriczi prózát olyan alapnak tekintette, amelyre a modern irányok ráépülhetnek, de a fejlődés érdekében tovább kell építeniük..." (2.) A mi mostani szempontunkból Kocsis Rózsa mindkét mondata fontos, de ragadjunk ezúttal le az első jelentéstartalmánál. Milyen érdekes, hogy Németh a novellista Móriczot tartotta jelentősebbnek, ugyanakkor azt ma már jól láthatjuk, hogy - a már jelzett sikeres indulás ellenére - ő viszont a regényben, mindenek előtt az Iszonyban és a Gyászban érkezett el életműve legmagasabb pontjaihoz. Mindez természetesen nem teszi igaztalanná, hogy az íróelőd novellisztikája és prózája nagy hatást gyakorolt rá.

S a kritikus Németh László már 25 éves korában fontos írást tesz közzé Móricz Zsigmondról. Az Egy kritikus inaséve cím alatt találjuk a Móricz Zsigmond című munkát 1926-ból. S ha már az évszám előkerült, feltűnő egy egybeesés. "Huszonöt éve ír." - olvassuk az első mondatot. Tehát azóta, hogy kritikusa él... A jubileum, a "poétai ezüstlakodalom" jó alkalom a részösszegzésre. S Németh László nem hagyja ki az alkalmat. Vérbeli, ifjú kritikusként boncolja tárgyát, s nem rejti véka alá véleményét. Tiszteli Móriczot, de nem emeli az égbe. (A lábjegyzetben meg is említi, hogy az írás készülése idején még nem voltak meg az író legértékesebb munkái.) Tipikus magyar tehetségtörténetet lát a sorsában. "Roppant lehetőség, gyors, gigászi úttös és botorkálás." Kissé metaforikus nyelven adja elő mondandóját, viszonylag kevésbé tényfeltárással. Tetszetős és elegáns a stílusa, ám néhol nem oszlatja szét a homályt. A Sáraranyról szólva viszont van egy olyan mondata, amely ugyan szintén rejtetten, de egyértelműen szól esztétikáról: "Csak az az írás lehet jelentékeny, amelyben az emberi lélek mélyére fojtott ösztönök lökik ki dugójukat." Sokmindent elárul ez a mondat Németh László későbbi prózai törekvéseiről is. Hiszen ez jellemzi majd nagy nőregényeit, a sokak által görögösnek tartott főhősnőket, pl. Kárász Nellit, Égető Esztert vagy Kurátor Zsófit. S most a Sárarany Turi Danijának portréja mondatja ki vele ezt az igazságot.

Itt írja le, hogy Móricz Zsigmond novellára termett tehetség. Bizonyos regényeit is "megnőtt novelláknak" tartja. De nemcsak műfajilag határozza meg Móricz sajátosságait, hanem stílustörténetileg is. "A reálizmus életszerűsége egyesül benne a klasszicizmus nyugalmával. E két szik egy magja: az író robusztus szelleme." S az epikai hagyomány tekintetében Aranyig, sőt, Gyöngyösiig is visszamegy Németh, hogy párhuzamokat találjon. A fentieket erősíti Grezsa Ferenc is, aki ugyancsak ír az érintkezési pontokról. Pl. így: "Németh László előtt Ady öntörvényű szörnyetegnagysága múltán Móricz Zsigmond realizmusélménye válik példává: a világban élni s gondolkodni írói morálja." (3.)

S néhány évvel a fent említett 1926-os tanulmány után, az egyszemélyes folyóirat, a Tanú 1932-33-as évfolyamában Visszatekintés cím alatt találunk írást Móriczról, pl. Ady Endre, Szabó Dezső, Babits Mihály és Kosztolányi mellett. Az írás címe: Móricz Zsigmond és az őserő. Kiindulópontja: kelet és nyugat szembenállása, pontosabban ennek a magyar irodalmon belül meglevő feszültsége. S aztán a nagy felfedezés: "Van valami komikus abban, hogy éppen a Nyugat dobta fel a magyar irodalom legkeletibb alakjait: Adyt és Móricz Zsigmondot." De miben látja Németh László a keletiséget? Például abban, ahogy Móricz a naturalizmus módszerével ábrázolja a magyar világot. S most mintha kevésbé lenne szigorú a regényíróval szemben. Hangsúlyozza, hogy ebben a műfajban Móricz apostolnak számít. A 20-as évek legnagyobb tehetségének tartja, de később ez a tehetség az ún. "őserő" varázslatát töri meg. Németh annak a gondolkodónak a szemszögéből méltat és bírál, aki a 30-as években már föl van vértezve azzal az értékrenddel, ami a nyugati eszmények felé viszi az értelmiséget. Ugyanakkor kötődése erős az ún. "keleti magyarsághoz", a többek között Móricz képviselte realitás-igényhez és erkölcshöz. Erre a meglevő kettősségre utal Béládi Miklós is ezzel a mondatával: "...a Tanú Európájából megtérő író új ösztönzéseket kap Móricz Zsigmond műveitől..." (4.)

A legátfogóbb képet azonban kétségtelenül az 1943-as Móricz Zsigmond c tanulmányban adja Németh László. Egyrészt búcsú, másrészt összegzés. Búcsú a Kelet Népe gazdája testétől, s a lezárult életmű gyors összegzése. Több részből áll, részletei különböző céllal készültek (az egyik például külföldi olvasóknak), így akad benne önismétlés is. Megkísérli a pálya korszakolását, ami egyrészt elfogadható, másrészt - mint a legtöbb ilyen jellegű fölosztás - természetesen vitatható. Ő a következő három fő szakaszt különíti el: az elsőt a forradalmakig, a másodikat 1921-től 1936-ig, a harmadikat pedig innen a halálig. Ez utóbbiról olvassuk: "Ebben érzem őt a legnagyobbnak. Mintha a mindenfelől szorongatott nemzet helyett kellett volna megmutatnia egy öreg embernek, hogy mit fenyeget a világ a magyarban." Ez a Boldog ember, az Életem regénye, az Árvácska és a Rózsa Sándor korszaka. Így hát némiképpen módosul a korábbi kép, most már kiválónak tartott regényekről is bővebben esik szó, nemcsak a novellákról.

Kifinomult esszéstílusban mesél Móriczról a műben a szerző. Személyes hang, nemesen egyszerű mondatok, határozott szemléletmód, frappáns értékítélet jellemzik. Mindvégig érezzük, hogy Németh László erősen érdekelt tárgyában, vonzódik a megidézett íróhoz, ám mindez most sem teszi elfogult rajongóvá. Nem ír szabályos irodalomtörténetet, mégis nyugodtan elmondhatjuk, hogy irodalomtörténetileg precíz a műve. Hat a későbbi Móricz-kutatókra, közvetve az író műveinek iskolai tanítására is.

S ha valaki közvetlenül az ő munkájához fordul, nem kell különösebben vájt fülűnek lennie. Stílusának, nyelvezetének ugyanis olyan a varázsa, hogy széles rétegek kerülhetnek közel hozzá. Hatásosan, többféle változatban mondja el a halálhírt, a nagy író távozása kiváltotta döbbenetet. S bár megjegyzi, hogy: "Nem magamról akarok fecsegni, az ő képzeletét jellemzem.", azért jól látjuk, hogy a szerző önportréjához is kapunk adalékokat. Az esszé szubjektív jellege ezt megengedi. Lendületesen mesél, jó kedvvel eleveníti föl a megidézett író és ember alakját. Az első látogatás emlékét épp úgy, mint a szerkesztőt, Leányfalut éppúgy, mint az utolsó életmozzanatokat. Igaza van Cs.Varga Istvánnak, amikor ezt írja: "Németh László önjellemző Móricz-képében is kamatoztatta kivételes adottságát, a lényegkeresés és megragadás zseniális képességét." (5.) Valóban: a lényeges mozzanatokról olvasunk, s közben megkapjuk az életmű fő vázát. További rokon vonásokat említ, igen találóan Grezsa Ferenc is: "Németh László a móriczi tanulmányírásról szólván önnön esszéírói eszményét is megfogalmazza. A realizmus számára az esszében is írói program: szempontok helyett szem, nézetek helyett megnézés kell hozzá." (6.)

S közben érezzük az esszéíró, de a szépíró kezenyomát is. Így van ez rendjén: az életmű egységét igazolja az író. Tudjuk, hogy mindez tapasztalható a szépíró Németh László műveiben is (Gondoljunk az Emberi színjáték nem egy részletére!). Gyakran hat az esszé a regényrészletekre, de még a drámákra is. Sokszor tapasztalajuk, hogy az író a színpadon is saját eszméit közvetíti. Ez egyébként Móricznál nem ilyen hangsúlyos. Nála az elmélet kisebb hatást vált ki. Persze nem gondoljuk, hogy az ő esetében ez hiányosság, mint ahogy Némethnél sem mindig érdem.

A Móriczról szóló írásban szerencsések az arányok. Tárgyilagos részleteket olvashatunk például a Kelet Népe körüli munkálkodásról, s itt hangsúlyozhatjuk a tényt: fontos adalékok ezek egy korszak művelődéstörténetéhez, szellemi életének rajzához. "Egy folyóiratnak az is bizonyítványa, hány embert tud megbolygatni, munkával magához kapcsolni, a jobb részüket foglalkoztatni. Móricz Zsigmondot ebben nem fogja senki utolérni." - lelkendezik Németh. A Leányfalu c. részletben pedig plasztikusan írja le az író munkamódszerét, az íróét, aki nem érti, hogy ifjabb pályatársa miért fordítja ideje jórészét tanulmányra, mikor novellát is írhatna, s az íróét, aki talán először írt mindent gépbe. Láthatjuk, hogy mi mindenről szól Németh László. A legapróbb életmozzanatokról épp úgy, mint a sorskérdésekről. Így lesz teljes a kép, így lesz igazán körültekintő a portré. A portré, melynek szerzője a legfontosabb kérdésekre keresi a választ. Például arra, hogy miben rejlik Móricz személyiségének a varázsa. "Valódi, állandó és rendkívüli érdeklődés volt benne minden emberi viszony iránt. Ő nem azért érdeklődött, mint sok író, hogy húst lopjon művei csontvázára." - olvassuk. S következtethetünk arra, hogy ez a fajta képesség eredményezi a művek hőseinek hitelességét, a cselekményfűzés drámai jellegét vagy éppen a határozott társadalombírálatot.

Íróilag különösen emlékezetesek azok a részletek, amelyek a két alkotó magánemberi kapcsolatáról szólnak. (Személyes találkozások, barátság, keresztapaság, stb.) Itt sem marad el a jellemzés, a Móricz-portré gazdagítása. És gyakran bukkanunk ilyen találó mondatokra: "A lángész ... épp ez: az életbe ennyi szívótárcsával beakasztva lenni, s mindeniken át a művet táplálni." Dehát a lángész sorsa is behatárolt, élete véges. Németh László azt írja róla, hogy tizenöt esztendőn át figyelte, neszelte készülő agyvérzését. S milyen érdekes: az orvosi diplomás íróutód hasonlóképpen figyeli majd önmagát, a hipertónia változásait! Alkati rokonság? Bizonyos mértékig az. Egyébként is akad közöttük hasonlóság, s erről már esett szó az imént.

Akkor sincs ez másképpen, ha például a tehetség és az ösztönösség kérdésében eltérő az álláspontjuk. Monostori Imre jegyzi meg, hogy: "Az íróság kérdésében Móricz az ösztönösség álláspontjára helyezkedett: szerinte az író ott kezdődik, ahol az iskolában tanultakat az ember elfelejti." (7.) Az önmagát pedagógusnak tekintő Németh László aligha oszthatta e nézetet...

S persze sokáig folytathatnánk még a közös vagy az eltérő jegyek vizsgálatát. Álljunk meg azonban ezen a ponton! Gyaníthatjuk, hogy érdemes még tovább keresni e két nagy író kapcsolatának részleteit.

 

Jegyzetek

1. Cs.Varga István: Móricz Zsigmond és Németh László. Alföld, 1979/7. 84.

2. Kocsis Rózsa: Minőségeszmény Németh László szépírói műveiben. Magvető, 1982. 51.

3. Grezsa Ferenc: Németh László vásárhelyi korszaka. Szépirodalmi, 1979. 182.

4. Béládi Miklós: Érintkezési pontok. Szépirodalmi, 1974. 194.

5. Cs.Varga István i.m. 89.

6. Grezsa Ferenc i.m. 210.

7. Monostori Imre: Németh László Tanú-korszakának fogadtatása. Magvető, 1989. 95.