VILÁGUNK ÉS A MANIPULÁCIÓ

Világunkat át- meg átszövi a manipuláció. Nem mozzanatként, hanem átfogóan, általánosként. S a dologban az a veszélyes, hogy végső soron jól érezzük magunkat benne (különben nem is lenne hatékony), s ha kikerülünk belőle végtelen szorongás és bizonytalanság fog el bennünket, mintha a semmibe löktek volna. Olyan ez, mint ha régen egy közösség kivetett magából valakit.

De miben van a gyökere és mi a sajátossága ennek a jelenkori manipulációnak? A fogalom maga azt jelenti, hogy úgy valósíttatnak meg egy célt  valakivel, hogy azt -- álcázva -- a sajátjának tűntetik fel, mintha belőle számára a legfőbb jó fakadna. Itt nem egyszerűen eszközként használják fel az illető személyt, a viszony sokkal bonyolultabb. Hiszen közben mozgástere marad, s direkt módon semmivel nem kényszerítik. Ha kényszerről beszélhetünk, azt pusztán saját belső "kényszereként" vagy inkább késztetéseként éli meg.  

Elszigetelt példák mindig is voltak a manipulációra, de ezek mint zárványok vagy defektek jelentek meg az adott  társadalomban s annak értékrendjében, vagyis aberrációkként  -- s egyszerűen csalásnak, átejtésnek vagy félrevezetésnek nevezhetjük őket. A mindennapi életen túlmenően gondoljunk olyan esetekre, amikor pl. háborúkban egy "szövetségessel" olyan célokat  valósíttattak meg, melyek látszólag az ő érdekét is szolgálták, elérésük után azonban valójában kiszolgáltatottá vált. S ezzel a dolog le is zárult, a manipuláció egyedi, elszigetelt aktusa befejeződött, s egy nagyobb, átfogó stratégiai cselekménysor láncolatába illeszkedett. Szóba sem jöhetett, hogy a manipuláció egy lovagi vagy később polgári-racionális értékrendben átfogó világelvvé váljon.

De éppen ez utóbbi, polgári-racionális, az egyének (formális) egyenlőségére épülő struktúra fordult önmaga ellentétébe a 20. században, s elsősorban ennek második felében. 

Egy amőbaszerű, állandóan változó társadalmiságban, ahol az egyik, ha nem a legfőbb cél az eladhatóság, s a hagyományokról leszakadt egyén helyzetüket folyvást változtató hatásvonalak metszéspontja, úgy tűnik, minden őérte van, az egyén marad az egyetlen szentség, miközben a cél munkaerejének újratermelése egy láthatatlan, megfoghatatlan társadalmi mechanizmus érdekében. S ennek az újratermelésnek nem is akármilyen nívón kell végbemennie, különben maga a mechanizmus omlik össze.

Az egyén fent említett szentségét  hirdeti és célozza meg a reklám, a manipuláció még meglehetősen nyilvánvaló formája, mely ma már behálózza az életünket és gondolkodási mechanizmusainkat is áthatja, bármennyire is érintetlennek és befolyásolhatatlannak hiszi magát tőle valaki vagy bármennyire lekicsinylően is kezeli. A manipuláció a reklám lényegi struktúrájában van, függetlenül attól, hogy valójában mennyire kitűnő az a dolog, termék, amelyre fel akarják hívni vele a figyelmet  vagy amit el akarnak általa adni.

A reklám tökéletes mindennapokat, egyfajta evilági transzcendenciát ígér egy árucikk néhány tulajdonsága révén, mondván, hogy ezen tulajdonságai miatt fajtájából a legjobb, s így a mindennapjaiban sokszor oly szorongó, magát annyira bizonytalanságban érző egyén számára az adott vonatkozásban a tökéletes biztonság ígéretét és mítoszát nyújtja. Vagyis itt a rész (néhány tulajdonság) garantálja és képviseli az egészet (tökéletes, ideális mindennapi élet). Pont fordítottja ez a régi világképek struktúrájának, ahol az egész, (Isten, istenség) átfogta és áthatotta a rész(eke)t, a mulandó, változó világot.

Ráadásul a kvalifikált áru fogyasztásának presztizsértéke is van: az egyénnek a mindennapok praktikumán túlmenően egy vélt vagy valóságos társadalmi értékrend-kozmoszban a tökéletes biztonság, otthonlét, megbecsültség érzetét  nyújtja, s egyfajta mítoszpótlékként szolgál. A kör bezárult, az árut eladtuk, s az egyén is jól érzi magát, céljainkat megvalósítva "világot" teremtett magának, mely környezete centrumában van, s csak akkor omlik össze, ha változik a divat vagy az áru egyik tulajdonsága valamely váratlan szituációban hirtelen csődöt mond. Ekkor a tökéletes rendben fölsejlik a káosz, az egyén semmisként jelenik meg önmaga számára, s szinte kiált valami új manipuláció-ideálért, hogy az így támadt űrt kitöltse. Hiszen életeleme, elengedhetetlen létfeltétele, hogy azonos azzal, amit fogyaszt, mintegy ő maga is reklám, vagy ha tetszik, önmaga reklámja. Persze választhat,válogathat ebben mozgástere van, a döntés felelőssége az övé. Ebben van Én-je és kilúgozott egyénisége szabadsága, a különbözés, illetve saját maga fantomszerű megvalósításának lehetősége

A végtelenített manipuláció egyedül az irónia formájában tud kilépni önmagából. Ennek példája, amikor egy reklám mélység nélküli szellemességgel magukat a reklámokat teszi irónia sőt gúny tárgyává, semmisként vagy hamisként, hazugként leplezve le őket. De van rá példa, hogy reklámként önmagától is távolságot tart. Mindez azonban csak a még fokozottabb, ütőképesebb manipulációt szolgálja, hogy --  mintegy ártatlanságát visszanyerve -- hatékonyabban keríthesse hatalmába a fogyasztót.

A fentiekben korántsem valamiféle "reklámellenesség" vezetett bennünket, már csak azért sem, mert a reklámnak igen fontos esztétikai értékei lehetnek, s korunk egy speciális kifejezési formája, hanem azt a létformát, létstruktúrát próbáltuk meg elemezni, mely a reklámot jellemzi, és amelyben napjaink egy sajátos mítoszképző lehetősége, illetve mítoszpótlékot jelentő beállítódása rejlik.

A manipuláció jóval finomabb, árnyaltabb formái jönnek létre az informatika mai forradalmában, mely egyúttal a manipuláció megszokott értelmét is módosítja, s amely a jelenkor emberének helyzetét mintegy a reneszánsz korszakváltásához, ismeretlenbe ugrásához teszi hasonlóvá.

Ezt a szituációt összefoglalóan a megismerés általános manipuláltságával jellemezhetjük. Amikor a számítógép elé ülünk, úgy érezzük, hogy leomlottak előttünk a határok, ha megfelelő fejlettségű a gépünk -- mely szinte már valami élőlény vonásaival rendelkezik -- , akkor gyakorlatilag bármilyen ismerethez hozzájuthatunk, amit az emberiség eddig felhalmozott -- csak megfelelő "programunk" kell hogy legyen. Olyan megismerés ez, mint a rendőrségi nyomozás, ahol van mondjuk öt gyanúsítottunk, s minden lehetőséget végigzongorázva-kombinálva, mintegy kizárásos alapon, végül kiszúrjuk azt az egyet, aki a tettes -- s csak ő lehet.

Ezzel azonban a megismerés másik formája, a teremtő, az ismerthez képest újat meghódító megismerés, az erre való antropológiai beállítódásunk könnyen elsorvadhat, s a megismerés kolumbuszi kalandja, mely a történelmet előrevitte, a kínálatban való kényelmes válogatás rutinműveleteivé válik, ezekbe fullad.

A tévedés és a hipotézis joga kizárt, legfeljebb csak a gépünket nem ismerjük eléggé, melyben potenciálisan "minden" benne van. Ha megfelelően racionális lépéseket teszünk, akkor -- mondhatni -- megnyílik előttünk a világmindenség, mind extenzív mind intenzív értelemben. Íme a racionalizmus és a kísérletező empirizmus, az újkori megismerés e kettős, specifikus kalandja ezzé a műveleti "kalanddá" változott, melyre nem az emberi képességek kimeríthetetlenségébe vetett hit sarkall bennünket (mint az újkor hajnalán), hanem a határtalanná gerjesztett és manipulált információéhség.

Mint Husserl írja Galileivel kapcsolatban "Az európai tudományok válsága..." c. művében: A hallatlanul új egy végtelen világmindenség eszméje, mely lépésről lépésre, racionálisan, a tudomány eszközeivel minden egyes elemében meghódítható (tartalmi idézet).

Mintha csak ez az eszme teljesülne be s realizálódna a komputervilágban, amelyben a nem ismert már nem valami rajtunk kívüli, túlsó, transzcendens, hanem csak (még) nem tudatosított. Ez az új megismerési viszony, melyben nem mi vagyunk a világmindenség részei, hanem fordítva, ez mintegy benne rejlik az Én -- komputer műveleti viszonyában. Mintegy tükröződik és képviselve van a szubjektum "pólus" és a komputer "pólus" vibráló feszültségében, a világegészt modelláló, kimeríthetetlen viszonyában (hogy Husserl "szubjektum-objektum pólus" terminusát parafrazáljuk).

Nyilvánvalóan manipulált ez az Én -- komputer viszony, de a manipuláció már nem lokalizálható (mint a reklám esetében az eladhatóság formájában), hanem valahonnan az ismeretlen űrjéből jön, s a manipuláció mint valami transzcendens, de ugyanakkor védelmet nyújtó hatalom telepszik a komputerszobára, sőt járja át azt, hasonlóan a korábbi, vallási világképek istenségéhez, mely áthatotta a világot.

Ugyanakkor a kipárnázott komputerszoba individuuma is egy ilyen -- potenciálisan -- "mindenható" evilági istenségként jelenik meg, mint valami leibnizi monász centruma. Ennek a monásznak sincs szüksége "ablakra" (akárcsak a leibnizinek), mert minden megvan benne, ami csak a világban fellelhető, s önmaga vezérelte műveleti tevékenységével lehetőség szerint bármikor bármit aktualizálhat mint ismeretet (egy ideális komputert feltételezve).

Egy virtuális valóság teljhatalmú ura ez az individuum, miközben a tényleges valóság egyre inkább közömbösként és érdektelenként jelenik meg számára, s egyre kevesebb dolga is van vele. Annál is inkább, mert ennek -- potenciálisan -- mondhatni szinte "minden" jelenségét szimulálhatja a gépén.

Ennek a fejlődésnek még csak a legkezdetén vagyunk, s nem látható, hogy merre fog tartani. Egy biztos: határtalan lehetőségeket nyit meg előttünk, s az is benne rejlik, hogy egy magasabb szinten találjunk vissza a valósághoz és éljük meg önmagunk valóságos szabadságát. De megvannak a veszélyei is. Nevezetesen, hogy végleg leszakadunk a természet köldökzsinórjáról, s észrevétlenül, az abszolút megismerési képesség birtoklásának illúziójával, ismét kiszolgáltatottá válunk vele szemben. A big bang világrenddé összeálló káoszával szemben óhatatlanul felsejlik a nagy zárlat apokaliptikus káosza is. Mindenesetre önmagában a komputer-  és Internet-világ esetében is, ahogy a történelem során annyiszor (pl. a könyvnyomtatást illetően) az emberi elme által megteremtett, konstruált eszközről van szó, melynek felhasználása az emberen múlik.

A történelem eddigi menete azt bizonyítja, hogy az emberiség eddig még minden eddigi találmányával -- ha konfliktusokon át is -- megtanult együtt élni, méltó célok szolgálatába állítani, és saját gyarapodására fordítani.  

Nyitva hagyva a lehetőségeket, zárjuk gondolatmenetünket Paul Klee egy önmagára vonatkozó gondolatának parafrázisával: Közelebb vagyunk a teremtés szívéhez mint más korok, de nem eléggé közel.