SZÖVEG, MŰFAJ ÉS BESZÉDSTÍLUS

SZÖVEG ÉS ADEKVÁT INTERPRETÁCIÓ

 

1. A Kazinczy-versenyekről

A Kazinczy-versenyek sorozatának értékelésére, a nagyobb összefüggések áttekintésére, tapasztalatainak, tanulságainak és eredményeinek egységes szempontok alapján történő összegezésére már kétszer is sor került. 1978-ban jelent meg a Kazinczy-versenyek története, 1991-ben pedig a Kazinczy-versenyek 25 éve című kötet. Ez utóbbi közreadása óta 10 év telt el, ismét időszerű tehát áttekinteni, milyen tapasztalatokat – gondokat, újabb kérdéseket – és eredményeket  vetettek fel mind a beszédoktatás, mind a beszédkutatás számára az elmúlt évek versenyei, milyen mértékben haladtunk előre – egyáltalán haladtunk-e előre – a Kazinczy-versenyek legfőbb célját illetően, az irodalmi igénnyel megfogalmazott szöveg értő/értető megszólaltatásában, és gondolatainak, mondandójának kifejező  és egyúttal hallgatósághoz, helyhez, alkalomhoz illő tolmácsolásában.

Ha az elmúlt harminc év versenysorozatát és a Kazinczy-versenyekhez kapcsolódó, belőlük is fakadó–kiágazó egyéb, beszéddel kapcsolatos versenyeket mint folyamatot vizsgáljuk, több, egymással szorosan összefüggő szakaszosságot, ciklikusságot, ugyanakkor egyenes irányú és folyamatos fejlődést  tapasztalhatunk. Ciklikusságot bizonyos problémák visszatérésében, folyamatosságot a problematika meglátásában, a kérdések megoldásában.

1.1. A ciklikusság okairól és a versenyek folyamatosságáról

A versenyek összefoglalóiban, a verseny időszakaiban többször is szóvá tett kiejtési vétségek (pl. bizonyos beszédhangok hibás képzése, halk szövegmondás, mormolt artikuláció, agyonhangsúlyozás, értelemáttoló kiemelések, rossz dallamvezetés, hibás kérdő mondati dallamformák, a szöveg szétdarabolása, az írásjeleknél mechanikusan tartott szünet stb.) mindegyik korosztályban (az általános iskolásoknál, középiskolásoknál és a pedagógusjelölteknél szinte rendszeresen  visszatérnek, – bár egyre csökkenő mértékben ugyan de mégis – újra és újra gondot okoznak. Ezt a tényt több okkal is magyarázhatjuk.

Némiképpen azzal, hogy a beszéd oktatásában és tanulásában nincs egyenletes fejlődés. A beszéd és vele együtt a gondolkodás tanulásának bizonyos lépcsőfokait minden generációnak újra és újra végig kell járnia. Nemcsak azt az utat, amelyet a nyelv több évezredes fejlődése, alakulása során megtett, és a csecsemő is megtesz beszédtanulásának első néhány évében. Bizonyítják ezt a kisgyermek beszédében megfigyelhető hangkialakulási, hangképzési (a nyíltabbá, zártabbá válási folyamatokat is követő) hangfejlődési és -változási tendenciák. Minden nemzedéknek be kell járnia azt az utat is, amely az igényes beszédhez, a lényeglátó gondolkodáshoz vezet el. Hiszen három évenként – ahogy a középiskolát el-elhagyja egy-egy generáció – újabb és újabb versenyzők kapcsolódnak be a versenyekbe a folyamatba, tanáraiknak szinte elölről kell kezdeni velük az igényes beszéd normáinak, követelményeinek megismertetését, begyakoroltatását.

Azzal is magyarázhatjuk a vissza-visszatérő hibákat, hogy a kiejtés, pontosabban az értelmes beszéd tanításában – olykor kiirthatatlanul – továbbélnek és továbbhagyományozódnak azok – a helyes kiejtéssel, az értő–értető beszéddel kapcsolatos – kiejtési babonák, tévtanok, melyek bizonyos értelemben a Pintér Jenő-féle század eleji kiejtési elvekre vezethetők vissza. Ennek az is lehet az oka, hogy az elmúlt harminc év tapasztalatai, tanulságai nem kerültek át kellő mértékben és mélységben  az iskolai oktatásnak, elsősorban a pedagógusképzésnek, s ezen belül is főleg a tanítóképzésnek a tananyagába és gyakorlatába. Ugyanígy nem kerültek át a színész- és előadóképzésnek és onnan a közéletnek, azután a hivatásos beszélőknek  – például beszéd- és magatartásmintát is adó (kereskedelmi) rádióknak és televízióknak – a beszédgyakorlatába. Annak ellenére ez a helyzet, hogy a Rádió és a két televíziós főadó (MTV1 és a Duna-TV és több kereskedelmi adó is) nagy gondot fordít arra, hogy munkatársai igényes magyar nyelven szólaljanak meg. Mindez persze arra is felhívja a figyelmet, hogy a  kiejtés, az értelmes beszéd művelésének mely területeire kell (még) nagyobb gondot fordítani.

1.2.  A versenyek visszatérő gondja: a szövegszerűség érzékeltetése

1991-ben, A Kazinczy-versenyek 25. éve c. kötetben megismételtem, s némileg rövidítve újra megismétlem azt a véleményt, mely az 1976-os verseny szabadon választott szövegeinek tolmácsolásáról hangzott el. Mai vélekedésem szerint ezek mindkét esetben kissé  előlegezték a későbbi fejlődés perspektíváit.

„A szabadon választott szövegek megszólaltatása – az előző évek teljesítményéhez hasonlóan – jól átgondolt és kidolgozott volt, ami jelzi a tapasztalatok felhasználását, a tudatos tanári munkát. A teljesítmény  színvonala abba a szakaszba érkezett, amikor már a tanulók többségénél  a szöveg egésze került az érdeklődés, a »megszólaltatás« előterébe: azaz a többség – a helyes kiválasztásnak megfelelően – eljutott  a szóhangsúlytól a mondathangsúlyon át a szöveghangsúly természetes menetéig; ez igen nagy eredménynek tekinthető. Nehézséget jelent még a szöveg jellegéhez kívánatos hangvétel megtalálása és az egész  szöveg jellegéhez alkalmazkodó természetes összhatás megvalósítása. Néhányan sajátosan  egyéni elképzelésük alapján és egyéniségüknek megfelelően »eljátsszák«, »eléneklik« vagy éppen »elszavalják«  választott szövegüket, szem elől tévesztve a tartalomhoz, hangvételhez, való alkalmazkodás követelményét. A versenyzők többsége már képes a mondatfonetikai eszközök tagoló szerepét éreztetni, de az összekapcsoló szerep még nem jut érvényre.” (i.m. 66.)

A kötelező szövegek megszólaltatásáról a következőket olvashatjuk az említett kötetben: „A kötelező szöveg [mint általában a többi versenyen is] „higgadt” közlő próza volt. [...] A szöveg jellegéből fakadó követelmények minden részletét nem sikerült egyetlen tanulónak sem megvalósítania a szöveg megszólaltatása során. Egyes részletek azonban helyes szövegértést bizonyítottak. A jövőben, többek között, kívánatos arra is ügyelni, hogy a végén ne csak »abbamaradjon« a szöveg, hanem akusztikai lezárással végződjék.” Majd: „általában jó a szövegegésznek a hangzása [...] a hangzásforma kezd összhangba kerülni a szövegformával, és nem maga az öncélú „szép” beszéd az eszmény; egyre inkább érvényre jut a meggyőző szövegtolmácsolásra való törekvés.” (I.m. 66-7.)  Ilyen jellegű megállapítások és követelmények – igaz, egyre csökkenő mértékben – a későbbiekben is elhangzanak. Csak néhányat idézek: 1977: „a beszédnek, a szöveg elmondásának a fő célja a benne rejlő gondolatok tolmácsolása, »embertől-emberig, lélektől-lélekig, szívtől-szívig«. [...] Érteni kell, amit el akarunk mondani.” (Uo.)  Vagy 1978:  „A jövőben nagyobb gondot kívánatos fordítani a gondolatok tolmácsolásakor arra, hogy a hangvétel és a stílus természetesebbé váljék, vagyis: a felolvasó stílust közelíteni kell az élőszó természetesebb hangvételéhez.” (I.m. 68.) 1979-ben: „A kötelező szöveget [is] részleteiben jól értették és mondták  a versenyzők, csak a szövegegész tolmácsolásával  maradtak többen adósok.” (I.m. 70.) 1983-ban: „Még mindig visszatérő jelenség a szövegnek íráskép szerinti mechanikus tagolása [...] ezért azután az olvasáskor szétváltak olyan részek, szerkezetek, szakaszok, amelyek tartalmilag összetartoznak. A tartalomnak megfelelő  hangsúly megítélése és megválasztása is gondot okoz [...]. A szünet szerepe sem jut mindig kellő mértékben érvényre, hanem [...] (kicsit gépies) beszédfolyamatban hangzik el a szöveg [...] az információ síkjai nem mindig válnak el egymástól [...]. többen »elszavalták« a szöveget, mások indokolatlan pátosszal szólaltatták meg. – Mind olyan megjegyzés, melyet érdemes megfogadnia a tömegtájékoztatás munkatársainak is.

Az 1976-ban és a később elmondottak ma már csak részben érvényesek. A már említett vissza-visszatérő „apróbb” hibák mellett a szövegegésznek adekvát, azaz tartalomhoz, szövegstílushoz, helyhez, alkalomhoz illő és méltó megszólaltatása, a szöveg egészének megértése, a gondolat értő/értető tolmácsolása, a szöveg- és hangzásstílus megtalálása persze még ma is gondot jelent olykor, s nem csak a Kazinczy-versenyek különböző fokozatain.

Hogyan is állunk ezzel a kérdéssel? Mi az írott szöveg tolmácsolásának a kulcsa? Lehet-e és mennyire lehet az írott szöveg, az írásmű megszólaltatását az élőszó felé közelíteni?

Az évről évre ismétlődő Kazinczy-versenyek a szöveg megszólaltatásával kapcsolatban – egyre magasabb követelményeket támasztva a versenyzők teljesítménye iránt – egyre összetettebb kérdéseket vetettek fel. Ezek a nyelv, a beszéd vizsgálóiból szinte "kikényszerítették" azokat a "válaszokat", amelyeket összegyűjtve megpróbáljuk összefoglalni mindazt, amit a szöveg megközelítéséről és hangzó interpretációjáról ma tudunk.

2. A kommunikációs szituáció, az interpretálási szándék és a hangzásforma kapcsolata

Az írásos és a közvetlen élőszóbeli kommunikáció során a kommunikációs szituációknak, a partnerviszonyoknak stb. mássága következtében, a szöveg létrehozójában és megszólaltatójában lezajló külső és belső kommunikációs folyamatok eltérő volta miatt – más az írásos és a spontán élőszóbeli fogalmazásnak az eredményeként létre jövő szöveg. Éppen ebből adódik az ún. „hangosítás”, valamint az értelmező és adekvát felolvasás, az interpretálás nem egy gondja.

A spontán szövegnek az írottétól nagy mértékben eltérő szövegformáját és hangzását végső soron a gondolkodásnak szövegalkotásnak a beszélésnek az egyidejűségéből adódó lüktetés is megszabja, tehát valamiféle „ad hoc” jelleg (is) jellemzi: a beszélő többnyire ösztönösen szabályozott formákat használ.

Más a helyzet az írott alapról megszólaló beszéd esetén. A kérdés több ágú a szerint, hogy az írott szöveget megszólaltatója a) szó szerint felolvassa-e (mechanikusan, kívülálló módjára csak hangosítja-e), b) úgy próbálja-e értőn–értetve megszólaltatni, mintha (spontán módon) beszélne, c) szó szerint beta­nulva, emlékezetből adja-e elő: interpretálja (pl. a vers- és prózamondás, szó­noklat), d) a megírt szövegre támaszkodva, azt szabadon újraalkotja-e. (Ez utóbbi spontán beszédnek is tekinthető!) Mindegyik más-más feladatok elé állítja a beszélőt, és szövegben is, hangzásban is eltérő eredményt is hoz. Írott szöveg megszólaltatásakor a szöveg megfogalmazása és megszólaltatása között általában hosszabb idő szokott eltelni. Ez alatt a szerző többé-kevésbé elidegenedik szövegének gondolataitól, nyelvi formájától. Aki pedig más írásművét szólaltatja meg, az kezdetben nem ismeri sem a szerző gondolatait, sem mondanivalóját, szándékát, sem stílusát. S arra is ritkán gondol, hogy az írott szöveg az élőszóétól eltérő, (többnyire) „beszédidegen” logikai/szintaktikai szerkezetekkel fogalmazódik meg. Az igényes megszólaltatónak, bárki legyen is, az értő-értető interpretálás érdekében ugyanazokat a „fela­datokat” kell elvégeznie minden szöveggel. Saját szövegünk megszólaltatása persze könnyebb, hiszen témája, mondanivalója (célja), nyelvezete, esetleges másodlagos üzenete bennünk él. Nem kell őket a szövegből „megfejtenünk”.

Kísérletek igazolják, hogy még a kifejezetten beszédre írott és fogalmazott szöveget, sőt még a teljesen spontánul, élőszóban  fogalmazott, de írásba áttett szövegeket sem lehet valóban élőszóval: a spontán, természetes be­széd akusztikumával, természetes dallam- és ritmusvilágával megszólaltatni. A hangzásforma elárulja, hogy a megszólaltató nem itt és most hozza létre a beszédet, hanem egy korábbi nyelvi produktumot reprodukál vagy interpretál. Ér­vényes ez annak ellenére, hogy vannak olyan szövegek, melyeket kellő feldolgozás, kellő előkészület után egészen jól elő lehet adni élőszó-szerűen.(2)

Bizonyos határon túl a különben nagyon jól, művészien megfogalmazott  szövegek, sőt az elmondásra szánt szövegek is „ellenállnak” annak, hogy „szövegidegen” módon – és tegyük hozzá: személyiség-, szituáció-, és műfajidegen módon – szólaltassanak meg. S ha az interpretáló a „szöveg ellenére” dolgozik, azaz „szövegellenes” vagy „mondanivaló-ellenes” akusztikus megoldásokkal szólaltatja meg a szöveget, akkor az eredmény kétféle lehet. Az egyik: torzul, értelmetlenné, antikommunikatívvá, bizonyos értelemben iskolás felolvasássá válik a beszéd, s megszűnik vagy csökken a kommunikációs hatása: értelmileg torzul, érzelmileg pedig elszürkül. – A másik eredmény: Ha a kontraszt olyan erős, az akusztikus formák annyira „ellentettek” vagy „rend­hagyóak”, a tartalom és a forma olyannyira ellene mond egymásnak, akkor a szöveg megszólaltatója a szöveg hangzásvilága által sajátos stílushatást ér el: a hangzásvilág segítségével groteszket, karikatúrát, paródiát hoz létre. Ezeknek persze mindnek megvan a maguk adekvát – olykor több változatban is helyes, jó – akusztikus formájuk is.

2.1. Az interpretálás stílusgondjai

Mindezeknek nem mond ellene az a tény sem, hogy amint az irodalomban vannak korstílusok és stílusirányzatok, ugyanúgy az interpretálást illető felfogást tekintve szintén beszélhetünk korstílusokról, stílusirányzatokról, stílusfelfogásokról és az előadói egyéniségeknek megfelelő, rájuk jellemző előadói stílusokról. S az sem, hogy a színjátszásban, a drámai művek előadásában is megfigyelhetünk korstílusokat, sőt színházakhoz, rendezői, színészi egyéniségekhez is köthető stíluskülönbségeket.

3. A szöveg, szövegforma, szövegszerkezet, nyelvi forma és a hangzásforma összefüggései

Az elmondottak nincsenek ellentmondásban azzal az alaptétellel, hogy a szöveg megszólaltatásának kulcsa, a legfőbb determináns maga a szöveg (értve rajta a szöveg tartalmát, mondanivalóját, célját, s az ezt hordozó, kifejező nyelvi formát). Azonos szövegeknek különböző tolmácsolásait összevetve tapasztaltuk, hogy e szövegek hangzó változataiban a különbségek ellenére erőteljes(ebb)ek azok az azonosságok, melyek a tartalom és (írásos) forma kapcsolatából, a szövegszerkezetből és a mondatok láncában, láncolatában megvalósuló és magában a szövegben is benne rejlő kommunikációs szituációból, attitűdökből adódnak. – És természetesen adódnak a megszólaltatók (anya)nyelvi ismereteiből, az anyanyelvnek (mint ismeret- és tudáshordozónak, a gondolkodást segítő rendszernek) a tudásából, a közös nyelvűségből, a tárgyra vonatkozó előismeretekből és előzményekből, a kommunikációs és partnerviszonyokból, s magából a konkrét szituációból is. Ezek ugyanis a bizonyos (szövegszerkesztési, mondatszerkesztési) megoldásokra is szinte rákényszerítik a megszólalót vagy a megszólaltatót. S mindezek akusztikus következményekkel is járnak.

A középiskolás és a pedagógusjelölti Kazinczy-versenyeken érdekes ap­róság figyelmeztetett bennünket a nyelvi szerkezetből (is) adódó akusztikus következményekre. A bíráló bizottság tagjainak többször is feltűnt, hogy a versenyzők többsége némely kötelező szövegnek ugyanazon a helyén „rosszul” értelmezi, hibásan hangsúlyozza szöveget, ott bakizik stb. Csak aránylag kevés versenyző veszi hibátlanul ezeket a „buktatókat”. A zsűri tagjai közül többünkben felmerült a gondolat, hogy a hibázók „valóban hibáznak”-e. Nem arról van-e szó inkább, hogy ezek a versenyzők „engedelmeskednek” annak a dallamnak, tagolási módnak stb., melyet a nem éppen kommunikatív megfogalmazású, nem elmondásra írt vagy túl tömören megfogalmazott szöveg latens dallama, vagy a hagyományos felolvasási gyakorlat (egyfajta mechanikus felolvasásmód) „kényszerít” rájuk.  – Eltúlozva azt mondhatnánk, hogy azok  versenyzők, akik jól értelmezték a szöveget ezeken a helyeken, tulajdonképpen csak „ráhibáztak” a helyes hangzó megoldásra, a helyes logikumra, s így – Deme László szavával – hanggal gyógykozmetikázták a nem éppen jól vagy nem elmondásra megfogalmazott szöveget.

4. A megszólaltatás alapkérdései

Bármelyik irányból indulunk is el, a hangzás, a megszólaltatás szempontjából több kérdés bukkan fel.

1. Az egyik: mi is az a „szöveg”, amelynek vagy amelyhez meg kell keresni a saját, az adekvát hangzási formáját, amelynek tehát elvben latens hangzásformája is van.

2. A második kérdés: ha ennyire erős a szövegnek determináns, a hangzást meghatározó szerepe, érdemes-e, sőt szabad-e a szöveg helyes tolmácsolásának kérdéseit firtatni. Van-e értelme a szövegelemzésnek, „lehet-e egyáltalán hibázni egy-egy kötött szöveg megszólaltatásakor”?

3. A harmadik kérdés: vannak-e olyan – egyéb – meghatározók, melyek valamilyen módon „megszabják”, hogy miként kell valamely szöveget helyesen, adekvát módon, a „szöveg természetének” megfelelően megszólaltatni? S ha vannak ilyenek – amelyek alapján kimondhatjuk, hogy a szövegnek van adekvát hangzásformája –, miről és hogyan ismerhetjük fel őket. Ez rejtve azt a kérdést feszegeti, van-e egyáltalán szövegfonetika, tényleg rejlenek-e a szö­vegben – esetleg a szöveg felett vagy a szövegen kívül – olyan determináns tényezők, melyek megszabják, vagy legalábbis korlátozzák, irányítják a helyes megszólaltatás módját.

Próbáljunk választ keresni ezekre a kérdésekre!

4.1. A szöveg meghatározásának gondjai

Ne bonyolódjunk bele nagyon annak a kérdésnek a boncolgatásába, hogy mi is a szöveg, Néhány megfogalmazással azonban mindenképpen szá­molnunk kell.

Egy általánosan érvényes meghatározás szerint szöveg minden olyan nyelvi produktum, mely kifejez valamit, és/vagy tájékoztat valamiről, és/vagy célja is van ezzel (a címzettnél el akar érni valamit), és/vagy – többnyire – megfelel az adott kommunikációs szituációnak, ott betölti kommunikációs funkcióját és sajátos, olykor saját, rá jellemző grammatikai, akusztikai szerkezete van. Tudjuk, a szövegszerkezetnek, a nyelvi formának, stílusnak a kiala­kításában a szerző személyisége mellett nagy szerepe van a mondanivalónak, szándéknak, a közlésmódnak és műfajnak (pl. monologikus, dialogikus jelleg), a partnerviszonyoknak, s vele együtt a kommunikációs helyzetnek.

Más nézet szerint: a szöveg információt, közleményt tartalmazó – írásban rögzített (rögzíthető) és olvasható, vagy akusztikus formában elhangzó, füllel hallható (s hangrögzítő eszközzel vagy írásban is rögzíthető/rögzített) nyelvi produktum, parole jelenség. Létrejöhet (aa) közvetlen, totális – azaz verbális és non-verbális – kommunikáció eredményeként spontán szövegalkotással (beszédmű), azután (ab) (bizonyos értelemben) korlátozott kódú – azaz csak írásos – szövegalkotás eredményeként (írásmű), illetőleg (ac) írásos/írott alapról induló, de nem kötött szövegalkotású kommunikáció eredményeként. Megjelenhet, be­töltheti kommunikációs funkcióját (ba) írott formában (írásmű) és (bb) akusztikus (hallható) formában (beszédmű). Ez utóbbiban lehet (ca) spontán élőszó, (cb) reprodukció (felolvasás) és (cc) interpretáció (élőszószerű, átélt előadás). Mindegyik olyan produktum tehát, amely – akár megszerkesztett, akár megszerkesztetlen, akár írott, akár hangzó formában jelenik is meg – gondolatokat, érzelmeket, szándékokat: információt közvetít. Kifejez valamit, tájékoztat valamiről és célja is van mindezzel.

Eszerint szövegnek tekintendő az írásmű és a beszédmű akkor is, ha kerek, megszerkesztett, jól megfogalmazott gondolati–nyelvi egység és egész, de szöveg akkor is, ha nem ilyen. Legfeljebb nem jó szöveg (azaz nyelvileg és kommunikatíve rossz szöveg), mert nem felel meg a szövegség fogalmának és kritériumainak.

Ismét más, de szűkebb értelmű meghatározás szerint a szöveg olyan nyelvi produktum, ami lezárt, kerek, egységes – vagy annak tekinthető – nyelvi, logikai egész, mely valamilyen (összeszedett, rendszeres és rendszerezett) előgondolkodási folyamatnak eredményeként jön létre, és megfelel a szövegalkotás szabályainak, a szövegség követelményeinek, kritériumainak. – Az ilyen szöveg rendszerint írott formában, írásműként jelenik meg, s hangzó változata többnyire reprodukció vagy interpretáció eredménye. (Ilyen szöveg a Kazinczy-versenyek szövegmondásának és a rádióban, televízióban elhangzó szövegek többségének – híreknek, kommentároknak, tudósításoknak stb. – az alapja.)

Mereven és kellőképpen torzítva, ilyen értelemben tehát a szöveg csak valami szerkesztmény, valami írott vagy írott alapra épülő, esetleg ezt hangosí­tott kerek és lezárt egész, általában igényesebb (szépirodalmi) mű lehetne.

 Természetesen a szövegnek van általánosabb értelmezése is. Eszerint szövegnek tekinthető minden irodalmi, képzőművészeti, zenei stb. alkotás (szobor, festmény, épület, népdal, szimfónia, sőt lakás, balett, néptánc stb.) is. Ettől az értelmezéstől azonban most tekintsünk el!

4.2. A megszólaltatás kulcsa

Akárhonnan is indulunk el: a megszólaltatás kulcsa és legfőbb determinánsa: maga a szöveg, mely magában hordozza hangzását is. Ez a latens hangzás csak egy bizonyos határig enged erőszakot tenni magán. Többféle kísérlettel igazoltuk ezt. A szöveg hangzását tehát meg kell találnia a megszólaltatónak, akinek az írott  szövegben rejlő üzenetet hangzó formába átkódolva kell eljuttatnia hallgatóihoz. – A megszólaltatás annyiban lesz adekvát, azaz a mondanivalóhoz, a szöveghez, a szerzőhöz, a megszólaltatóhoz, az elhangzás körülményeihez (alkalom, hely, idő), valamint a partnerekhez illő, amilyen mértékben a beszélő elvégzi a szöveggel kapcsolatos szövegelemző munkát. A megértés pedig annyira lesz hatékony, amennyire  értő–értető volt a szöveg megszólaltatása.

Az adekvát hangzás megkeresésének menetét esszé jellegű írásokra építve vázolom fel. A módszer azonban a szépprózára és a költői szövegekre is áttehető.

4.2.1. Az első találkozás a szöveggel

Az elemzést a szöveg „futó” átolvasásával kell kezdenünk. Ekkor feltérképezzük, mi az írásmű témája, mondanivalója (mit fejez ki, miről tájékoztat, mi a célja), mekkora a terjedelme stb. A szerző neve, a mű címe, keletkezési, megjelenési ideje már utal a szerző gondolkodás- és szemléletmódjára. Irodalmi, stilisztikai ismereteink, általános műveltségünk alapján és mértékében következtethetünk a mű műfajára, stílusjellemzőire, témájának, mondanivalójának lényegére. Ez alapot is adhat a mű értelmezéséhez.

4.2.2. A szöveg szerkezetének  elemzése

A szöveg szerkezetének felderítése több párhuzamosan végzendő feladatot jelent. Az egyik a szöveg makrostruktúrájának megállapítása: a bevezető, tárgyaló (ezen belül – ha van – a témát felvezető-előkészítő, majd kifejtő és a bizonyító) résznek, majd a befejezésnek az elkülönítése, ügyelve arra is, hogy megvannak-e a szövegség feltételei: az egység, a haladás a témában, a kerekség, a lezártság (befejezettség), az összecsengés a kezdet és a vég között, amikor az értekező és irodalmi igényű szövegben a befejezés többnyire emelt szinten (szintézisként vagy csak motivikájában) visszautal a kezdő gondolatra, esetleg megismétli azt. Rövid szövegeknél olykor nincsenek meg ezek az egységek, máskor a szerző (vagy szövegének rövidítője) – a megszólaltatás szempontjából – „rosszul húz vagy tagol”; hosszabb szövegnél olykor vitatható, mint tagolódik a szövegegész.

4.2.3. A belső (rész)egységek elemzése

A továbbiakban azt kell megnézni, hogy a (leg)nagyobb szerkezeti egységek mint bomlanak további kisebb logikai–szerkezeti részegységekre, s hogy a szerző mindezt miképpen érzékelteti nyelvileg (átkötő mondatokkal stb.) vagy formailag (pl. tipográfiai megoldásokkal). Ilyenkor állapítható meg az is, hogy a megfogalmazás miként adja meg az ún. szöveggerincet: tételmondatokkal-e vagy csak a szövegháló csomópontjait mutató kulcsszavakkal, esetleg mondatdarabokkal, „összeolvasható” mondatokkal.

A logikai rendnek, az érvelés, bemutatás, leírás rendjének felismerése a szöveg szerkezeti tagolásához nyújt segítséget. A nyelvi–logikai szinteket, síkokat elkülönítve sikerül csak akusztikus (szövegfonetikai) eszközökkel úgy tagolni a szöveget, hogy a hallgató érezze a szöveg információs egységeit, síkjait, súlyviszonyait. Számára a logikai egységeket akkor is el kell különítenünk (pl. szünettel, hang-, fekvés-, ritmusváltással), ha határukat a szerző nem vagy rosszul jelezte (pl. a szöveg rossz tördelésével). Hosszabb-rövidebb szünetekkel kell elválasztanunk az egységrészeket, és nagyobb hangerővel vagy lelassított tempóval ki kell emelnünk azokat a szavakat, szószerkezeteket, amelyek összefogják a logikai egységet. Mindenképpen ki kell emelni tételmondatot is. Ez nem mindig egyszerű, mert ezek a szövegrészlet legkülönbözőbb helyein húzódhatnak meg. Az egység (bekezdés) élén vagy végén, a közepe táján stb. Gyakori az is, hogy a tételmondat, sőt az egész szöveggerinc csak a szövegegészben elrejtett mondat(darab)okból állítható össze.

4.2.4. A részegységek mondatainak súlyviszonyai

Deme László kimutatta, hogy – legalábbis az értekező prózában – a kisebb részegységeknek is megvan a maguk belső tagoltságuk.  Ennek megfelelően a részegységek mondatai több „súlycsoportba” oszthatók információtartalmuknak megfelelően. Legfontosabbak tétel(eke)t kimondó (a szöveggerincet jelző) rész(ek), kevésbé a kifejtő rész(ek), még kevésbé az illusztráló, dokumentáló rész(ek). Súlyosabbá válik azután a konklúziószerű lezárás. Persze az ilyen osztás inkább csak az értekező jellegű szövegekre érvényes. A leírókra, elbeszélőkre csak módosításokkal alkalmazható. Még a szövevényesen indázó mondatok „mikroszerkezetében” is felfedezhetjük az ilyen tagolódást. Végső soron azonban mondatonként kell eldönteni, melyik mondat milyen súlyú információt hordoz (és hova kapcsolódik) a szövegegész és a közlés haladásiránya szempontjából. (Ugyanezt az elemzést kell elvégezni a szövegmondatokon belül is, amelyek többnyire szintén hordozzák e hármas osztást.)

Természetesen más szempontok keresztezhetik vagy ellensúlyozhatják az elmondottakat. Nincs tiszta képlet. Vannak szövegek, melyekben az „illusztráló” részek tagmondatként vagy közbeékelésként jelennek meg. Akad­hatnak olyanok is, melyekben a szöveg mondanivalója szempontjából éppen az „illusztráló” részek a fontosabbak.

4.2.5. A szövegmondatok  tartalmi  elemzése

A következő lépésben a szövegmondatok tartalmi elemzésekor azt kell kihüvelyezni, hogy ezekben melyek az újságoló funkciójú (rémaszerű) részek. Ez olykor meglepő eredményt is hozhat. Egy Krúdy-novella részletében például a szövegmondatok főmondati síkja viszi előre a történetet, a mellékmondati sík a főmondatokhoz kapcsolódó „szabad” asszociációkat tartalmaz. A főmondatokat szólaltatva meg, egy eléggé szikár történetet kapunk, de el is vesztettük Krúdyt.

4.2.6. A szövegmondatok  mikrostruktúrája

Az utolsó előtti lépés a mondatok mikrostruktúrájának az elemzése: a szintagmatikus szerkezetek vizsgálata: mely szószerkezeteket kell egy hangsúlyozási és hanglejtési egységbe összefogni (és ezen belül apróbb tagolással, finoman árnyalt pici hangsúlyokkal és a beszéddallammal úgy tagolni és összefogni, mint a matematikai képleteknél a többszörös „summa-zárójeles” egységeket), hogy ezáltal a hallgató érzékelhesse a bonyolultabb szószerkezetek további, belső tagolódását és kapcsolódását: a mondaton belüli szerkezeti és információs súlyviszonyokat, a mondaton belüli és a mondatok közötti kapcsolódásokat. Csak az ilyen elemzés adhatja meg a szöveg hangzásának azt az értelmezéssel is összefüggő lendületet, lüktetést, amely sajátja az igényes beszédnek. Itt kaphat szerepet a punktuáció: mikor kell az írásjeleket „átér­tékelni”, s mikor kell őket tagoló vagy szünetjelként  felfogni. A verses művek elemzésekor fontos a ritmusképlet és a rímelés vizsgálata is. Ezek nélkül a hallgató csak írásjeltől írásjelig araszoló közlésdarabokat fog hallani.

4.2.7. A stílus elemzése

Az utolsó szempont a szöveg stílusának (benne motivikájának, jelképrendszerének), utalásainak az elemzése. Ezt voltaképpen a szöveg szerkezeti–grammatikai elemzésével párhuzamosan kellene elvégezni. Ez költői szövegnél evidens; szépprózánál, esszénél stb. már kevésbé ügyelünk rá, hogy a szöveg stílusa, szavai milyen intertextuális mezőt idéznek fel, milyen jelentéstani, hangulati stb. mezőre utalnak. Kossuthnak egy  felhívása értőbben szólal meg annak tolmácsolásában, aki elemzés közben tudja, hogy Kossuth beépítette szövegébe a Nemzeti dal és a 12 pont motivikáját, aki felismeri azt is, milyen retorikai és stílusalakzatokkal, milyen történelmi és egyéb utalásokkal él Kossuth. Ugyancsak másként szólal meg Kosztolányi novellája, a Fürdés, ha észre vesszük, hogy az író mondatszerkezetekkel is érzékelteti a „totál”- és „premier plan”-váltásokat. Megdöbbentőek egyébként a diákok körében a stilisztikai, mitológiai, motivikai ismeretek hiányosságai, melyek a felszínes általános műveltségből, a stilisztika és a társművészetek nem ismeréséből fakadnak. Móricz Ady-búcsúztató beszédének arany–tömjén–mirha–csillag motívum­együttes még ma is alig-alig idézi fel a bibliai történetet.

4.2.8. Az elemzés gátjai

Ezen a fokon a sikertelenség egyik oka: a mondattani ismeretek hiánya. A szöveg és a szövegmondatok vizsgálatában-elemzésében fontos szempont a grammatikai-szintaktikai elemzés. Akik a szöveget mechanikus felolvasással hangosítják, többnyire megelégszenek azzal, hogy  a szövegmondatok minden értelmes szavának első szótagját mechanikusan és egyforma erővel megnyomják, hogy beszédük dallama vagy mechanikusan ereszkedik a mondat első szavától a mondat végéig, vagy emelt magasságban lebeg s legfeljebb a vesszőnél emelkedik meg és a pontnál száll alá, hogy beszédtempójuk egyenletes(en gyors), s hogy minden írásjelnél mechanikusan szünetet tartanak. Elfeledkeznek arról, hogy a hallgató számára nem elegendő a mondat értelmi (információs) súlyviszonyainak sima kimondása, érzékeltetése. A hallgatónak – hogy összeszerelhesse az időben egymás után érkező információdarabokat – szüksége van arra is, hogy a hang ereje, a hangterjedelem (hanglejtés) váltásai által mintegy utasítást, jelzést kapjon arról, milyen a szövegmondat grammatikai-szintaktikai szerkezete. Ezt azáltal érheti el a beszélő, hogy a mondaton belül (pontosabban a tagmondaton vagy mondategységen belül) nem az írásjeleknél, hanem a szószerkezetek határain, vagy a tagmondatok, mondategységek, sőt mondategészek, mondatok határain tagolja a szövegmondatokat hangsúlyozással, hanglejtéssel, fekvésváltással, szünettel. (Sőt olykor egyáltalán nem tart szünetet az előzményhez szorosan kapcsolódó tag- és mellékmondat előtt sem.) A beszélőnek ugyanezen eszközök segítségével a hallgató számára segítséget, mintegy előrejelzést kell nyújtania arra nézve is, hogy a szószerkezetek, majd a mondategységek (tagmondatok, mellékmondatok), sőt tovább: a szövegmondatok milyen szorosabb–lazább viszonyban  kapcsolódnak egymáshoz (pl. alany–állítmányi, állítmányi–tárgyi, állítmányi–határozói stb. viszonyban). Ezen túl a beszélőnek arra is előrejelzést, utasítást kell nyújtania – és kapnia a hallgatónak – , hogy az egyes bonyolultabb mondatokban miként kapcsolódnak egymáshoz a mondategységek: milyen mondattani viszonyban állnak egymással, pl. mellé- vagy alárendelés, s ezen belül alanyi, tárgyi, határozói, jelzői-e az alárendelés. Ezen belül érzékeltetnie kell a mondatszerkezeti „blokkokat”, pl. azt, hogy  egy főmondathoz több azonos szintű mellékmondat kapcsolódik-e, tehát hogy és mint helyezkednek el a mondatsíkok, vagy hogy egy- vagy többágú-e a bonyolult összetett mondat, azaz egy vagy több tagmondatnak van-e alárendelt mellékmondata, vagy mellékmondatsora, s hogy milyen mély az alárendeléssor stb.

4.2.9. Az elemzés eredménye

A szövegelemzésnek több lépcsős munkáját a pedagógus a nyelvtan- és irodalomórákon kitartó és rendszeres munkával sajátíttathatja el. A kezdetben hosszadalmas, és nagy körültekintést kívánó munkát azonban kellő gyakorlással meg lehet tanulni, gyorsan működő készséggé lehet fejleszteni.

Ilyen elemzés segítségével használhatjuk fel adekvát módon mondatfonetikai eszközöket, amelyeknek feladata mondat síkján a) az információs súlyviszonyok tükrözése a szövegmondatokban; b) az egyes szövegmondatok szintaktikai szerkezetének érzékeltetése (a szintagmák összefogása, tagolása a mondategységek, mondatrészek elkülönítése–kapcsolása; c) a mondat jelentésének (kijelentő, kérdő stb. voltának) érzékeltetése; d) a mondat aktuális tagolása, a felvezető, újságoló, mondathangsúlyos részek elkülönítése, e) a szövegmondat bekapcsolása a mondatláncba (pl. a befejezetlenség, folytatás jelzése, előrejelzése a következő szerkezetnek stb.).

Ilyen elemzés segítségével használhatjuk fel a szövegfonetikai eszközöket, melyek ugyanolyan szupraszegmentális eszközök, mint a mondatfonetikaiak, csak a mondaton túlra, a mondatláncra a szövegegészre utalnak. Használatukat a mondatlánc, a szövegegész tartalmi, logikai, grammatikai felépítése stb. szabja meg. Helyes használatukhoz tehát a szöveg szintjén ügyelnünk kell helyes funkcióikra. Ezek a) a mondatok egymásutániságában kifejeződő információs súlyviszonyok érzékeltetése; b) a szövegmondatok kapcsolása és tagolása a mondatlánc előző és következő szeméhez (előre- és visszautalás) s ha kell eltagolása attól; c) a kontextualitás kifejezése a szövegegészben, azaz a) a szövegmondatok egymáshoz viszonyított információs súlyának érzékeltetése, ß) a tétel- és szöveghangsúlyos részek kiemelése, g) a távolra szakadt részeknek (pl. a tételmondatoknak az akusztikus összekapcsolása, különösen, ha a nyelvi forma nem eléggé pontos, d) a szövegen belüli attitűdváltások jelzése; d) kontextuális funkció: a szöveg szerkezetének, építkezésének érzékeltetése, a szövegszerkezet tagolása, ábrázolása; e) a szöveg műfajának, közlésmódjának érzékeltetése; f) intertextuális szerep: a szöveg, szövegmondatok bekapcsolása az intertextusba; g) a beszédhelyzet, beszédcél érzékeltetése.

Az elemzés során már világossá kellett válnia, mit fejez ki, miről tájékoztat a szöveg, mi volt írójának a célja, milyen rejtett utalások vannak művében. S az is, mi a magunk szándéka a megszólaltatással. Az ilyen elemzés adja meg a szövegnek saját hangzását. Ez biztosítja a mondanivaló érvényesülését, érzékelteti a műfajt, stílust, kommunikációs szituációt. Az elemzés elmulasztása többnyire azt eredményezi, hogy a szöveg valami szépen hangzó „generál-akusztikumot” kap (ilyen lehet az öncélú pódiumstílus vagy a műkedvelői stílus). Máskor az értő/értető hangzás helyett araszolgató hangosítást kapunk csak, a gondolat „nem jön át”. Az  értelmező elemzés azt teszi lehetővé, hogy a szöveget nem „kívülről rávitt” modorosságokkal fogjuk megszólaltatni, hanem gondolatokat közlünk, érzelmeket fejezünk ki, a szöveg saját hangzásával szólaltatjuk meg.

Ami még hátra van, az némileg túlmutat a szűkebb értelemben vett tartalmi-nyelvi elemzésen. Ez az elhangzás szituációjának (és a hallgatóságnak, a címzetteknek) a figyelembe vétele. Mindezek olyan többletet adhatnak a szöveg hangzásához, mely a szöveg- és a mondatfonetika síkján alig fogható meg, műszerrel alig mérhető.

5. Az akusztikus stílusideál, a pódiumstílus kérdése

Az írott (megszerkesztett) szövegek, az írásművek, különösen a szépirodalom, esszé, publicisztika körébe sorolható alkotások megszólaltatásakor beszédstílusbeli, „hangvételbeli” gondok jelentkez(het)nek. Ugyanis minden megnyilatkozás, különösen pedig az irodalmi (jellegű) megnyilatkozások nyel­vi jegyeik és akusztikus jellemzőik alapján is besorolhatók  valamilyen (sok­szor merev) műfaji, műnemi  és stíluskategóriába. (Pl. szépirodalmi stílus, társalgási stílus, rétori stílus; vagy: próza, költemény, esszé; azután karcolat stb.)

Ezekhez a kategóriákhoz (a hivatásos előadó-művészet produkcióira fi­gyelve tapasztalhatjuk ezt) a „kollektív tudatban” valamilyen „generál-akusz­tikum” is tartozik, amelyet  stílus- és hangzási sajátosságai alapján  így szoktunk jellemezni: szónoki, rétori, prózamondó, versmondó, pódiumstílus, kabaré stílus, műsorvezetői, hír-, kommentárstílus stb. E szöveg- és akusztikumbeli „stílusjegyeknek” a maguk helyén természetesen megvan a kommunikatív funkciójuk. Az esetek többségében racionális okuk is van. (Pl. a prédikáció stílusjegyeinek – emeltebb hangfekvés, kiénekelt beszéddallamok, lebegő pontok, kissé lelassított beszédtempó – oka lehet a templom akusztikája, a szertartási prédikáció emelkedett tartalma.)

Gondot azért jelent a „generál-akusztikum”, mert az előadók egy tekintélyes része nem a szöveg természetének – és természetesen értelmének – megfelelő akusztikus jegyeket keresi és szólaltatja meg (és próbálja harmóniába hozni saját egyéniségével, a megszólaltatás alkalmával és helyével), hanem a hangzásjegyeket mintegy kívülről viszi rá, s ráerőszakolja a szövegre; függetlenül annak tartalmától, szándékától, belső szerkezetétől (logikai építkezésétől, tartalmi felépítésétől, a szövegmondatok grammatikai szerkezetétől stb.), tartalmi, nyelvi kohéziójától.

A szorosabb értelemben vett szövegnek – műfaji, műnemi és stílusbeli jellemzőiből is adódó – akusztikuma ily módon keveredik egy, a szövegre rendszerint kívülről rávitt „generális” akusztikummal. Ez fölébe nő a szövegnek, s az eredmény sok esetben: valamiféle hamis, modoros hangzás, „csináltság” lesz.

5.1. A Kazinczy-versenyek hangvétele:

A vers- és prózamondói hangvételnek a párhuzamai megvannak a Kazinczy-versenyeken is, ahol olykor a szövegek emelt hangvétellel, pódiumstílusban hangzanak el, néha csaknem teljesen függetlenül attól, hogy az alkalom és főleg maga a szöveg és mondanivalója milyen hangvételt kívánna. (Ennek magyarázata lehet, hogy a versenyzők egy része a vers- és prózamondás felől érkezik.) – Az emeltebb hang – ha csak a terem akusztikai viszonyainak megfelelően emelt hang –, az emeltebb beszéd – ha igényszintet tükröz – önmagában nem hiba, sőt inkább erény. Hibássá akkor válik, ha nem a szöveg és a mondanivaló szabja meg a hangzást, hanem öncélúvá válik a dallam, s az „emeltség” dallama kezdi el vinni a szöveget, függetlenül a szöveg értelmétől.

Természetesen a „műfajra” jellemző akusztikum – melynek fő forrása a szöveg (és a szövegben: a tartalom, szándék és a nyelvi forma), de forrása a közlő (a beszélő) és a címzett (a hallgató) között feszülő viszony, a beszédhelyzet és végül maga a helyszín –, tehát az akusztikum lehet funkcionális és afunkcionális, kongruens és inkongruens. (Műfajon azonban most már nem csak a szövegműfajt értem, hanem a megnyilatkozás jellegét is.)

Helytelen tehát, ha egy-egy irodalmi est vagy Kazinczy-verseny minden szövege ugyanabban a pódiumhangvételben szólal meg. Különösen nem jó, ha különböző szerzők különböző tartalmú és stílusú szövegeinek megszólaltatását is ugyanaz a kívülről rávitt, modoros „elolvadok-a-gyönyörűségtől-és-a-magyar-nyelv-szépségétől”-féle, „kékharisnyás” pódiumhangvétel jellemzi.

5.2. A szöveg(mondatok) hangzásának (intonálásának) szerepéről

A hagyományos értelemben vett szövegnek a szövegmondataiban vagy szövegmondatai felett – és gyakran a szöveg mögött is – ott feszül az az összetartó erő, a mondat- és szövegkohézió, mely részben a szövegnek szituációt teremtő és az előzményekre utaló megfogalmazásából, részben a témaazonosságból, részben a nyelv által is hordozott ismeretekből (előzményekből), részben pedig a megszerkesztett logikai rendből–összefüggésből s – az esetek többségében – a meg- és beszerkesztett szövegmondatok grammatikai szerkezetéből adódik, melyet a nyelvi és grammatikai eszközök (kataforikus és anaforikus elemek) is biztosítanak.

És éppen ez a tartalmi, szövegszerkezeti, grammatikai (globális és line­áris) kohézió az, aminek a hangzásbeli érzékeltetése elmarad a mechanikus felolvasáskor. A mondatintonáció – amennyiben szövegből kiragadott, önálló mondatról, tehát nem szöveg-, hanem rendszermondatról van szó – a mondaton belüli, de csak a mondat tartalmából adódó tartalmi–szerkezeti súlyviszonyokat és a mondaton belüli szintaktikai szerkezetet tükrözi. Az ön­álló (rendszer)mondat intonációjának – kevés kivételtől eltekintve – tehát nincs kommunikációt szervező szerepe és funkciója, s egyáltalán nincs szövegszervező funkciója. (És kommunikációt szervező feladata sincs.) A szövegmondatok már nem csak a mondaton belüli, hanem a mondatok közötti-fölötti, a mondatláncon, sőt a szövegen belüli tartalmi–szerkezeti összefüggéseket és súlyviszonyokat (is) tükrözik, és – éppen a kapcsoló elemek által is – kommunikációt szervező szerepük is van. Ezeknek az érzékeltetése a funkciója a szövegfonetikai eszközöknek, pontosabban a szöveg fonetikai eszközeinek. A szövegfonetikai eszközöknek, tehát a szövegmondatok intonációjának az a feladata, hogy (a) érzékeltesse a szöveg információs súlyviszonyait, (b) a mondatok közötti logikai–szerkezeti összefüggéseket. Feladata (c) az új és ismert, a fontos, kevésbé fontos vagy a magától értetődő elkülönítése és megkülönböztetése, (d) a szövegmondatok (grammatikai) szerkezetének, tartalmi és „grammatikai” kapcsolódásának kifejezése–jelzése a hallgató szá­mára, és végül – de nem utolsósorban (e) bizonyos kommunikációszervező funkció ellátása.

A kommunikációs folyamat során kommunikációs céllal létrehozott szövegnek (és mondatainak) a fonetikai szerkezete tehát különbözik az önálló önmagukban helyes és értelmes mondatintonációval kimondott, egymás után sorolt – mondatokból összerakott mondatsoroknak akusztikai szerkezetétől. A szövegmondatok intonációja ugyanis (a) megadja, jelzi a szövegmondatok közötti összefüggést, kohéziót, (b) kapcsolatot teremt a mondatok között (mert „utasítást” közöl a mondatok vagy a távolra szakadt egységek „összeszerkesztésére”, „összekapcsolására”), (c) információs súlyviszonyokat ábrázol nemcsak (ca) a mondaton belülre, hanem azon (cb) túlra is mutatva, azok összefüggéseinek és kapcsolódási rendszerének megfelelően. (Amennyiben ez elmarad vagy gyengén, rosszul sikerül, annyiban romlik a szöveg „hírértéke”.)

Kísérletképpen készítettünk több olyan hangfelvételt, hogy előbb mondatokra bontottuk a szöveget, a mondatokat összekevertük, s egy-egy mondatot önálló mondatként olvastattunk fel. Az így kapott mondatsor hangzó anyagát azután – a felvételt tartalmazó hangszalag feldarabolásával – az eredeti, a szövegbeli sorrendbe rendeztük el. Ezután készítettünk egy újabb felvételt, most már az eredeti összefüggő szöveg alapján. Természetesen ezt a felvételt alapos szövegelemzés előzte meg. A két szöveg hangzása között lényeges a különbség!

Az ilyen „szöveg”-ben, melyet neutrálisan, de önálló mondatonként megszólaltatott (szöveg)mondatokból raktunk össze, az egymás után felhangzó mondatok sora sokszor (viszonylag) értelmesen is hangzik. Ez azonban még korántsem igazi beszéd, mert az egyes mondatok nem állnak össze olyan hangzású beszéddé, olyan szöveggé, mint amilyent mi a köznapi, mindennapi interperszonális kommunikáció beszédhelyzeteiben természetes beszédként megszoktunk. A szöveg szétesik „hangosított” mondatok sorozatává. Elveszti szöveg mivoltát.

A szöveg írott mondataiban megjelenik ugyan a nyelvi szövegszervező erő: a mondatokat grammatikai és lexikai eszközök segítségével szöveggé összekötő „szövegkohézió” (természetesen a tartalmi-tematikai szö­vegkohézió mellett), mely által a mondatok mondatlánccá, majd szöveggé, illetőleg beszédművé rendeződnek;  hangzó változatukból mégis hiányzik az a valami, amit artikulációs és intonációs szituációteremtő, szituációt érzékeltető és a szöveget összetartó erőnek: „artikulációs és intonációs kohéziónak” nevezhetünk,  amely azután a címzettben talán létrehozza a percepciós kohéziót. S ez a kohézió, nem minden esetben a hangállománybeli és intonációs eszközök „korrekt”, neutrális felhasználásának-használatának az eredménye. Sőt! Olykor éppen a  helyesnek tartott neutrálistól való eltérésé

Ezek az eszközök részben a hangképzési folyamat jellegében figyelhetők meg. Abban, hogy a beszélő az interakció egészében vagy egyes részeiben milyen tipikus vagy tipizálható ejtési variánsokat (pl. emfatikus vagy miliővariánsokat) szólaltat meg (a beszédképzés folyamatának artikulációs jellegének következményeként).

Dominánsan azonban ezek az eszközök a beszéd szupraszegmentális síkján mutatkoznak meg: milyen intonációs eszközöket választ ki, milyen prozodémavariánsokat használ fel a beszélő.

Azokra az eszközökre gondolok ez utóbbiaknál, amelyeket mondat- és szövegfonetikai eszközöknek szoktunk nevezni: (a) az orgánum adta beszéd­hangnak (az énekhang beszélt megfelelőjének) a színezete, színezése és hangszínezetváltásai; (b) a beszédhang dinamikája, ereje, s ezen belül a hang­súlyozás és ennek jellege; (c) a beszéd hangterjedelme, ezen belül a magassági váltások (hangfekvések) és a hanglejtés különféle dallamformái; (d) a beszéd irama, artikulációs ritmusa és a tempóváltásokból adódó lüktetés; és végül (e) az elhangzó szöveg tagolása szünetekkel, junktúrával, beszéddallammal.

5.2.1. A szöveg és a szupraszegmentális eszközök kapcsolata

Az artikulációs és intonációs eszközök a közlésfolyamat egészét te­kintve a mondatokban (pontosabban megnyilatkozásokban) s ezeken belül a szavakban a szóelemeken, sőt beszédhangokon jelennek meg, de értelmüket és funkciójukat csak a szövegösszefüggésben, sőt a kommunikációs mezőben nyerik el; és felhasználásukat is ez szabja meg.

5.2.2. Tagolás és kapcsolás a szövegben

Az adekvát megszólaltatás szempontjából nem elegendő tehát a kisebb közlésegységeknek (mondatoknak, megnyilatkozásoknak) az elemzése. Éppen a szöveg és a szövegség érzékeltetése céljából szükséges, hogy szövegfonetikai szempontból is elemezzük a szövegegység-részeknek tekinthető bekezdéseket, ezeknek az egészben betöltött szerepét, kapcsolódását, tagolódását. Sőt a teljes beszédfolyamatot: miként változnak meg benne a beszédszituációk és beszédattitűdök, közlésszándékok. (Nem közömbös a megfelelő összefüggésekre rámutató részeknek és elemeknek a figyelembe vétele, ezek összefüggéseinek az elemzése sem.) Persze mindenkor a szövegegészre fordított figyelemmel, és a szövegegészből, sőt a beszéd- vagy közlésszituációból kiindulva kell vizsgálódni. Hiszen, ha nincs meg közöttük az összetartó, a kohéziós erő, az egymás után sorakozó mondatok még írott szövegben sem minden esetben állnak össze szöveggé, értelmes gondolattá, noha önmagukban esetleg kerekek és jól vannak megszerkesztve. Még a jól konstruált szöveget sem csak a „kitett” nyelvi elemek, eszközök tartják össze: a tartalmi, logikai összefüggések, a témaazonosság (a szövegen kívüli, a szöveg feletti kohéziós eszközök) még ilyenkor is segítik a szövegkohéziót. Különösen fontos a szerepük, ha a nyelvi eszközök csak töredékesen vagy tökéletlenül állnak a beszélő rendelkezésére.

A hangzásformát tekintve azonban még nem válnak értelmes beszéddé az egymás után kimondott mondatok, ha ezeket a mondatokat pusztán önmagukban intonáljuk helyesen. Sőt még akkor sem, ha egyébként ezek egy értelmes szövegnek a mondatai, s az írott szövegmondatok között nyelvileg kifejtve is ott feszül az a szövegkohéziós erő, mely az egymás után következő mondatokat szöveggé kovácsolja össze. (Természetesen „tartalmi” elemek és a nyelvi-grammatikai-szintaktikai eszközök segítségével.)

5.2.3. Szituativitás a szövegben és az előadásban

A szövegek többsége nem teljesen homogén. Szituációban születik és hangzik el, s többnyire benne is változnak a szituációk és az attitűdök.

A szituativitás szó alapszavának, a szituációnak jelentése: 'helyzet; a körülmények, viszonyok kapcsolata, alakulása'. Ennek megfelelően a szituativitás: a 'helyzetnek megfelelés'. De értelmezhetjük a szituativitás kérdését úgy is, hogy mennyire felel meg hangzásában  az előadás, a szöveg megszólaltatási formája, módja annak a beszédhelyzetnek, azoknak (a külső és belső) körülményeknek, amelyekben a szöveg el- és felhangzik.

Sajnos  nincs „abszolút” fogódzónk – legfeljebb empirikus megfigyelé­seink – arra nézve, miként szólal meg ugyanaz a mű máshol. Sem olyan formában, hogy miként hangzik ugyanaz a mű mással, máshol; s még inkább nincs arra nézvést, hogy miként szólal meg ugyanaz a mű máshol, de ugyanannak a személynek a tolmácsolásában.

Arra, hogy a  téma és mondanivaló másként fogalmazódik meg és „hangzik el” pl. más helyszínen, más légkörben, arra retorikusként vannak tapasztalataim: ugyanarról a témáról másként szólnak ünnepi beszédben díszteremben, emelvényről, pódiumról;  másként nyilatkoznak meg osztályteremben vagy klubban – esetleg fotelokban ülve –; és ismét másként – hangzásában is –, pl. nagygyűlésen. A hangerősítők ellenére is emelt fekvésben és kiabáló hangszínezettel hangzik el a beszéd nyilvános, nagy téren, ahol a távolságok és a tömeg látványa „kiabálásra” és lebegő, lezáratlan dallammenetekre  készteti a szónokokat.

Számos példa igazolja, hogy ugyanaz a szöveg másként hangzik fel, a megváltozott hallgatóságnak és külső körülményeknek megfelelően. Gondol­junk csak arra, hogy a rádió és televízió versműsorainak hangvétele mennyivel intimebb, halkabb, mint a pódiumoké. A magyarázat: a pódiumon olyan hang­adástechnikával kell mondani a verset, prózai művet, amellyel a beszélő hangjával be tudja kell tölteni  a teret. Ezzel szemben az előadók a felolvasó stúdióban „szobahangon” szólalnak meg, hiszen a mikrofon közel hozza őket: a technika megkönnyíti a szövegértést. Figyelembe veszik azt a szituációt is, hogy ők a hallgató szobájában vannak, tehát, kis térben, testközelben beszélnek.

Szituációtévesztés azonban, ha a szöveg: vers vagy a prózai mű pódiumról szólal meg szobahangon, oly halkan, suttogva, oly „bensőségesen”, hogy már a közönség harmadik sorában sem lehet hallani a beszélőt, mint oly gyakran tapasztalhattuk ezt Kazinczy-, vers- és prózamondó versenyeken. Hasonló tévesztés az is, amikor a versenyzők  az értekező prózai szövegeket érzelmes és hatásos, de túljátszott pódium-stílusban szólaltatják meg, vagy „koturnusban” mondják, vagy éppen „kékharisnyásodnak” a szép szöveggel, illetőleg csak a zsüritagoknak beszélnek, s a hallgatóságot a szövegmondók halk beszédükkel mintegy kizárják a kommunikációból. A helynek, alkalomnak és a beszédcélnak eltévesztése ez.

A megoldást a körülmények, bizonyos meghatározó tényezőknek, a kommunikációs „csatornának” a felmérése, elemzése és az előadás módjának ehhez való alkalmazása adhatja. A „külső” körülmények: helyszín (pl. a terem nagysága, berendezése, jellege: pl. színházterem, előadói terem, klubterem vagy szoba, meghitt sarok), a kommunikációs körülmények: pl. közvetlen vagy áttételes kommunikációban (közvetlen találkozás vagy hangszóró, rádió, hanglemez, tévéfelvétel révén jut-e el a gondolat a címzettekhez); a „belső” körülmények: a címzettek összetétele (életkora, műveltsége, száma jellege: pl. diákok, érdeklődő nagyközönség, versenyzőtársak és bíráló bizottság, esetleg szerelmesünk), mi a szándékunk a szöveg megszólaltatásával, az alkalom, melyen a szöveget megszólaltatjuk, az intertextus, amelyben a szöveg elhangzik, illetőleg melybe beleépül (pl. egy nagyobb műsornak az önálló része, vagy – illusztrálásként, betétként – beleépül valamilyen más jellegű szövegegészbe – köszöntőbe vers, előadásba bizonyító, illusztráló idézet stb.)

5.2.4. Az attitűdök érzékeltetése

Értelmezhetjük a szituativitás kérdését úgy is, milyen szituációk, szituáció- és attitűdváltások vannak magában a megszólaltatandó szövegben. Ezek érzékeltetésének mértéke és módja magától a szövegtől,  a tágabb kommunikációs helyzettől, illetőleg a kettő összefüggéseitől függ. Például egy színműben, drámai vagy vígjátéki helyzetben az érzelmi hullámzásokat (attitűdváltásokat) stb. a természetes beszédhelyzetnek megfelelően „átélve” lehet és kell is érzékeltetni, megjátszani, „mintha” élő, spontán beszédhelyzetben hangzana el a szöveg.

Más a helyzet, ha (szép)prózát, verset mondunk. Az epikus jellegű pró­zai művekben rendszerint – de olykor még az elbeszélő költeményekben, bal­ladákban is – verbalizálva van az oratio recta-szerű részek hangzásformája (pl. „....– mondta dühösen”; „ ... – kiáltott fel indulatosan”; „... – sóhajtotta”). Ilyenkor természetesen felesleges „élethűen” dühösködni, indulatosan kiabálni, sóhajtozni. Legfeljebb csak „markírozni”, jelezni szabad az érzelmeket, szituációkat. Még akkor is ez a jobb, ha az érzelmek nincsenek verbálisan is jelezve, hanem csak az írásjelek és a szöveg feszültsége jelzi őket. Ilyenkor erőteljesebb lehet a „markírozás”, az érzelmek kifejezése, vagy a szereplő személyek megváltozásának érzékeltetése. Stílustévesztés, mert többnyire hamis, mesterkélt, nem természetes  hangzást ad az érzelmi töltésű szavak megjátszása is (pl. naaagy, bóóórzasztó stb.).  Felesleges is ez, hiszen jól megírt műben maga a szó és a mondat is világosan érzékelteti a szerző szándékát (helyzeti és stílusértékével, hangulati mezőjével, asszociációs körével).

Ismét más a helyzet, ha a mű egészében vannak szituációváltások, pl. tartalmilag és mondanivalójában is komorabb, bánatosabb, érzelmesebb és derűsebb, vidámabb részek váltják egymást, vagy ha sajátos szituációkat és műfajokat kell érzékeltetnünk, például „előadás-szituációban”, „átképzeléses szituációban” kell megszólalni. Ilyen feladattal gyakran találkoztak a sátor­aljaújhelyi „Édes anyanyelvünk” nyelvhasználati verseny részvevői. Az ilyen helyzet kettős gondot jelent: szövegezési és szöveghangoztatási gondot is. A helyes megoldás itt is az, hogy a szituációt csak a jelzés szintjén szabad érzékeltetni, nem szabad meg- és túljátszani. A hallgató belső hallásával „kiegé­szíti” a csak jelzett érzelmeket.

A hallgatóság megérzi, ha a szöveg interpretálása nem felel meg a beszédhelyzetnek. Kísérletsorozatok igazolják ezt.

Természetesen mindig gondot jelent a beszédszituációnak és a szövegszituációnak, az attitűdöknek stb. a harmóniája. A helyes arány megtalálása minden körülmények között a beszélő beszéd- és magatartáskultúrájától függ.

Az is természetes, hogy a stílusharmónia megteremtésekor figyelni kell a kommunikáció meghatározó tényezőire is: Milyen a helyszín, mekkora és milyen a berendezése, pl. színházterem, előadóterem, tanterem, klub, szoba, meghitt sarok; kik a címzettek: közönség, hallgatóság, néhány fő, egyetlen címzett stb.; mibe épül bele a szöveg: önálló előadás, műsor része, előadás illusztrációja, előadásba beleépülő idézet stb.; mi a hallgatóság elvárása, stílusigénye. – Csak mindezeknek a figyelembe vétele, alapos vizsgálata után szabad dönteni arról, miképpen szólaltassuk meg „adekvát” módon a művet, hogy megfeleljen azoknak (a külső és belső) körülményeknek, amelyekben a szöveg majd el- és felhangzik.

6. A szöveg megszólalásáról, megszólaltatásáról

Ha össze akarjuk foglalni a szöveg megszólalásáról és megszólaltatásáról eddigi ismereteinket, a következőket mondhatjuk:

Az  irodalmi és minden más (írás és beszéd)mű megszólaltatásának kulcsa és legfőbb determinánsa: maga a szöveg. A latens hangzást kell megtalálnia a megszólaltatónak, aki a szövegben rejlő üzenetet akusztikus formába átkódolva akarja eljuttatni hallgatóihoz.  A megszólaltatás akkor lesz adekvát, azaz a mondanivalóhoz, a szöveghez, a szerzőhöz, a megszólaltatóhoz, az elhangzás körülményeihez (alkalom, hely, idő) és a partnerekhez illő, ha a beszélő elvégzi a szöveggel kapcsolatos szöveg- és szituációelemző munkát. A megértés pedig annyira lesz hatékony, amennyire értő/értető volt a szöveg megszólaltatása.

A szövegnek a korábban bemutatott szerkezeti, nyelvi-grammatikai elemzése azonban – önmagában – még nem mindig elegendő az adekvát megszólaltatáshoz, sőt, ami ennek előfeltétele: a szöveg igazi megértéséhez  sem.

Szükség van azoknak az elemeknek a felderítésére is, amelyek – éppen az adott nyelvi eszközök használata következtében – a szövegszerkezeti és grammatikai, valamint a logikai elemzésen túlra mutatnak, a szövegen túli nagyobb összefüggésekre, a világfragmentum irányába. Ezek a szövegben rejlő, de a nyelv által hordozott (kifejtetlen) „többletinformációk”. Ezek egyrészt a valóságismeretre támaszkodnak, és azáltal „magyarázzák-értelmezik” a közlést. Másrészt azokat a rejtett utalásokat hordozzák, amelyek a nyelvi eszközök használata által valamiféle „intertextuális” utalások: többletinformációt, hangulati elemeket hordozó nyelvi eszközök, képek, motívumok, idézetek, utalások, amelyek asszociációkat indítanak el, más „ismereteket” is bekapcsolnak a szöveg első síkja fölé azáltal, hogy más művekre, eseményekre, a beszédhelyzetre stb. utalnak. „Megfejtésük” elmaradása, fel nem fedezésük, fel nem ismerésük vagy meg nem értésük csökkent(het)i a szöveg információérté­két. Megismerésük viszont hozzásegít a mű teljesebb megértéséhez, majd „élvezéséhez”, és valami olyan többletet ad(hat) hozzá a megszólaltató-tolmá­csoló hangjához, amit műszeres vizsgálatokkal kimutatni nagyon nehéz. A beszéd dinamikai, hangterjedelem- és hanglejtésbeli, valamint ritmikai változásait lehet mérni, de nem lehet kimutatni a hang színezésének azt a „több­letét”, amelyből a hallgató érzi és tudja, hogy a mű tolmácsolója érti a szöveget, érzi a művet és a nyelvet. „Éli” a művet, általa közölni akar valamit, és nem csak csinálja, „játssza a szerepet”. Ez az, amikor a „kritikus” azt mondja: élt a közlés, „belülről jött”, a beszélő nem „kívülről” vitt rá a szövegre akusztikus elemeket.

A szavak rejtett jelentésének megértéséből, szóhangulatok, képek, utalások felismeréséből, a világirodalom és a társművészetek, társtudományok (történelem, néprajz stb.) ismeretéből adódó műveltségi többlet valami „intim cinkosságot”, bensőséges viszonyt teremt a mű szerzője, megszólaltatója és a befogadó között.

Az elmondottakkal arra akartam felhívni a figyelmet, hogy a szöveg vizsgálata, a szövegtan tanítása közben a  szövegen kívüli világról sem szabad elfeledkezni. S persze sem ezt, sem azt nem szabad fetisizálni. Mivel a kultúra egy és oszthatatlan, a szöveg a közlésnek egyszerre alapegysége és legmagasabb szervezettségű egysége is; benne, a közleményben, a  kommunikátumban, ennek nyelvi vetületében: a szövegben (szerkezetében, grammatikai és műfaji, stilisztikai megformáltságában); benne van a szövegalkotó és tolmácsoló egész kultúrája, s ebből a befogadó annyit ért meg, amennyit a kul­túrája által képes megragadni, s amennyit a tolmácsoló megértet vagy megsejtet vele.

Az előzőkben a gondolat és kifejezés komplexitásáról szóltam. Azonban mindaz, amit elmondtam csak a jövő teendői felé mutat. Ma még ott tartunk, hogy a szövegtolmácsolásban – de a szövegvizsgálatban is – csak egy-egy szempontra ügyelünk, s az ésszerű gondolkodás, a törvények alkalmazása helyett szabályokhoz, többnyire álszabályokhoz ragaszkodunk. Mereven.

A kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű.

6.1. A szöveg „második síkja

Tudjuk: csaknem minden szövegnek több értelme, „üzenete”, „olva­sata” van vagy lehet. Már a közlő részéről is kell számolnunk egyfajta, szándékos, máskor szándéktalan „többértelműséggel”, több jelentéssíkkal. Az elsőt a szöveg „felszíni”, elsődleges jelentése adja. (Ez pl. epikus prózai szövegek esetében az a történet, amit a mű a mondatok láncolatával „elmesél”, az olvasó elé tár; mondjuk: a „sztori”.) A többletjelentés adódhat abból, amit a szerző a szöveg, például a történet elmesélése által ki akar fejezni, tudomásunkra akar hozni. (Ez a történet burkába rejtett „mondanivaló”.) De a befogadó részéről is kell számolnunk azzal, hogy a szöveg „felszíni”, elsődleges jelentéséhez többletjelentést rendel hozzá, és más jelentést is beleért vagy belemagyaráz a szövegbe, mégpedig a szerzőnek és korának, a befogadás korának és körülményeinek, a befogadó saját valóságának (életkorának, műveltségének, körülményeinek, világismeretének stb.) megfelelően.

Sajátos módon jelentkeznek ezek a problémák, ha egy (költői) szöveghez nem a viszonylag néma olvasás révén, hanem a hangos megszólaltatás céljával vagy annak segítségével közeledünk. Viszonylag néma csak az olvasás, hiszen a szemmel való néma olvasáskor is hallunk valamilyen beszéddallamot, a szöveg mondatszerkezetei által hordozott latens dallamot. A jó fülű olvasó számára olykor még a szerző saját hangja is megjelenik. Ez a rejtett dallam az értő-értető megszólaltatáson (hangos tolmácsoláson) is átsüt: ez is adja a „varietas delectat – ugyanaz mással” – típusú szövegmondásoknak elemzés során kimutatható közös sajátosságait.

Ugyanis minden mű hangos megszólaltatása egyfajta értelmezés, interpretálás is egyúttal. (Bizonyos mértékig még az írásjeltől írásjelig, mondatról mondatra araszoló hangosítás is.)

Az interpretálást, a „többletet” a hallgató számára – részben (!) a maga szövegfelfogásának, szövegértelmezésének megfelelően – a megszólaltató hangja közvetíti az artikulált hangsorok és a mondat- és szövegfonetikai eszközök sajátos felhasználásával, a szövegegész hangzásvilága, „hangszerkezete” által. Azonban a szöveg hangzásának, hangzásvilágának is több síkja és funkciója van, tehát az így elhangzó szöveg is többértelmű és többsíkú (lehet).

Az interpretálás alapja, a megszólaltatás kulcsa ekkor is maga a szöveg, mégpedig abban az alakban, ahogy az íráskép  formájában a megszólaltató kezébe, szeme elé kerül.

Leonard Bernstein a klasszikus zenéről szólva rendkívül fontosnak tartja a kotta szerepét, mely által a zeneszerző minden lehető információt megad, hogy interpretátorai a szerző elképzelésének megfelelően szólaltathassák meg a művet.

„Természetesen az előadók is emberek – mondja – és így ahányan vannak, annyiféleképpen fogják ezt értelmezni. [...] De a [...] karmesterek különböző személyiségükből fakadó különbségek ellenére, mind ugyanazokat a hangokat vezénylik [...] egyazon célból: hogy a [zeneszerző ...] leírt hangjegyeibe életet leheljenek úgy, ahogyan azt ő elképzelhette.” (Leonard Bernstein: Hangverseny fiataloknak. Zeneműkiadó, 1974. 99–102.)

Egy prózai vagy költői mű „kottája”, az írott szöveg jóval kevesebb utasítást közöl, mint a zenéé. Csak a nyelvi formából, így a mondatok szerkezetéből, tagoltságából, a nyelvtani szabályoknak, hagyományoknak megfelelő vagy attól eltérő szóhasználatból, szó- és sorrendből, a stílusból, a szöveg lineáris és globális kohézióját biztosító eszközökből következtethetünk – és következtetünk is – az előadás módjára, a szerző mondandójára. Segítséget nyújthat – hangzásra utaló formájával – a külalak, és a punktuáció. Ez sem teljességgel, mert az írástudók jelentős része, kevés írásjelet használ. Ezek is legfeljebb csak utalnak a hangzó formának szupraszegmentális hangszerkezetére. Ráadásul bizonyos – a punktuációval kapcsolatos – helyesírási szabályok elsősorban grammatikai szabályok, nem szöveghangzásiak. Ezért nem teszik lehetővé annak jelzését, hogy pl. milyen szövegtagolást és -kapcsolást, milyen lendületet kíván meg vagy sugall a szöveg írója. Mindehhez járul, hogy bizonyos kiejtési álszabályok is meggátolják az értő-értető tolmácsolást: írásjeltől haladó, araszoló felolvasásra késztetik az interpretálót. (Ilyen hamis, leegyszerűsített álszabály pl., hogy a magyarban minden szó első szótagjára hangsúly (nyomaték) esik. Ennek eredménye a kopogó, agyonhangsúlyozott beszéd. Tudnunk kellene: a hangsúlynak sokféle formája van. Az értelmező hangsúlyozásban nagy szerepe van az ún. dallamhangsúlynak, amikor a hangsúlyos szótag magasabbról induló dallama (a beszéddallam megemelkedése, azaz a hanglejtés) érzékelteti a kiemelést. Álszabály az is, hogy vesszőnél meg kell állnunk és a beszéddallamot a magasba csúsztatjuk. Álszabály az is, hogy a magyar mondat hanglejtése a mondat elejétől a végéig ereszkedő dallamú. Hamis szabály az is, hogy mindig a jelző a hangsúlyos, stb. stb.

Noha viszonylag tág tere van az írásművek egyéni értelmezésének, az egyéni megszólaltatás csak látszólag határtalan. Különösen, ha az interpretátor magát a művet, a mű gondolatait, szándékát szolgálja, és nem saját személyiségét akarja kiemelni.

7. Szövegműfaj és interpretálás

A Kazinczy-versenyeken is megfigyelhető volt, hogy ugyanaz a szöveg is másként hangzik fel és el, ha különböző előadói személyiségek szólaltatják meg. (Nem véletlenül jelentek meg a hanglemezpiacon is a Varietas delectat sorozat felvételei.) De – említettem – az is megfigyelhető volt – és nem csak a Kazinczy-versenyeken, hogy a szövegmondók többsége pl. ugyanazokon a szöveghelyeken követett el „értelmezési hibát”, bizonyos szöveghelyeken ugyanazokat a hangsúlyozási, hanglejtési, ritmikai megoldásokat alkalmazta, olvasott más szót a leírtak helyett stb.

Ez késztetett arra, hogy megvizsgáljuk: mi a közös és mi az egyéni a szöveginterpretálásban.

Különböző típusú szövegek több interpretációjának összevetése alapján kizárólag a hangos interpretálás (tehát szövegmegszólaltatás) szempontjából a következő – természetesen vitatható – „szövegtipológia” kezd kialakulni bennem.

1. Vannak monologikus szövegek, melyekben egyetlen „szereplő”, a közlő szól a címzettekhez. Azaz, a szerzőn kívül más nem szólal meg, még ha vannak is a szövegben „egyenes idézetek”, oratio recták. Ennek két fő változata és mindegyiknek több „altípusa” van.

1.1. A tárgyilagos, objektív szövegek interpretálásakor a legkisebb a megszólaltató egyéniségének a szerepe. A megszólaltatás célja a tárgyilagos közlés, a szövegnek értő-értető megszólaltatása.

1.1.1. Ide a tudományos értekező szövegek, a híradás típusú szövegek tartoznak. A szövegstílus oly erős, hogy szinte elnyomja a beszélő személyiségét. A laikus hallgatók többsége ezért nem tudja megkülönböztetni, melyik bemondó mondja a híreket.

1.1.2. Ebbe a csoportba tartozik a (szép)irodalmi esszé is. Ennek is van „kötelező hangzásvilága”.

Viszonylag kevés egyéni hangzást tűr meg a próza. A közlő prózában és az esszéstílusban oly erős a szövegszerkezetnek és a mondatszerkezetnek akusztikumot meghatározó ereje, hogy az értő/értető tolmácsolásban relatíve kicsi az igazán „egyéni felfogás” lehetősége. (Persze nem szólok most az ún. hangosításról, a vesszőtől vesszőig, mondatról mondatra való araszolásról, sem az olyan – daráló – szövegmondásról, melynek „egyetlen kommunikatív célja”, hogy a szöveg elhangozzék.) Persze az egyes szépirodalmi műfajoknak megvan a maguk sajátos hangvételük. Az irodalmi szépprózát, szinte lehetetlen másképpen csak irodalmi hangvétellel elmondani.

1.2. A monologikus szövegeknek egy másik típusába a szubjektív monologikus szövegeket sorolom. Az olyan szövegeket, amelyek szubjektív mondanivalót  hordoznak. Ismét erős egyszerűsítéssel és vitatható módon például az olyan lírai (esetleg leíró, elmélkedő stb.) jellegű alkotásokat sorolom ide, amelyekben csak a szerző vagy az egyetlen szereplő „beszél”. Ezeknél már nagyobb teret kaphat és szokott is kapni az interpretátor személyisége és értelmezése, az előadói felfogás.

2. A dialógusos szövegekben párbeszédszerű részleteket, párbeszédeket is találunk.

2.1. Az objektív dialógusos szövegek tartalmaznak egyenes idézetet, oratio rectát, de ezeket csak értve-értetve kell megszólaltatni, mintegy oratio obliqua- vagy narráció-szerűen, tehát érzelmek tolmácsolása nélkül. Az idézeteket tartalmazó esszé- és közlőprózai stílusú szövegek az irodalmi igényű és tudományos stb. művek, nem epikus jellegű prózai munkák sorolhatók ide.

2.2. A szubjektív dialógusos szövegek közé az olyan művek tartoznak, amelyeknek leíró, elbeszélő, ábrázoló szövege (narrációja) mellett  lényeges eleme a dialógus, a szereplők párbeszéde. Széles a skálája ezeknek is. A novella- és regényirodalom mellett ide sorolható sok elbeszélő költemény, eposz is, a balladák többsége. Azért sajátos forma ez, mert ezekben a beszéltetés módja lényeges eleme a jellemábrázolásnak. A mű megszólaltatójának tehát a „szerepeket” (legalább jelzésekkel) el kell játszania: a szereplők jellemét, lelkiállapotát stb. tükröző „hangon és beszéddel” kell megszólalnia.

2.3. Szubjektív dialogikus, dramatikus szövegek

Ide tartozik a műballadák, a népballadák zöme  stb.

3. A harmadik nagy csoportba a drámai alkotások tartoznak, hiszen ezekben csak (pár)beszéd van. A jellem és szituációábrázolásnak egyetlen szöveges eszköze van: a beszélés és ezen belül a beszélés módja. Hangzásvilágában a legszabadabb egyéni akusztikus megoldásokat engedélyezheti a drámai jellemek felfogása, ábrázolása, a szerep megformálójának személyisége, a szituációk és attitűdök érzékeltetése a beszéd és a látvány (mozgás, mimika, gesztusok) stb. segítségével. És természetesen a rendezői „koncepció” is nagy szerepet kap. Mindezek mellett és előtt a műnek: mondanivalójának, szerkezetének, jellemeinek és ezek változásainak, fejlődésének, a drámai szituációknak, attitűdöknek az elemzése.

8. Összegezés: A kommunikációs feltételek  és a szöveg kapcsolata

A mondatok meg- és beszerkesztett voltára, a szöveg szerkezetére, műfajára figyelve nem jó úgy értelmezni a szöveget, hogy a szöveg általában egyenletes, sima (mondat)lánc, mely egymás után álló s egymásba kapcsolódó, egyforma szemekből áll. A szöveg mondatokból, megnyilatkozásokból összeálló (összeszerkesztett) láncolat, melyben különböző nagyságú szemekből álló láncocskadarabok is vannak. Azaz a szöveg meg- és beszerkesztett mondatai, noha időben–térben egymás után következnek, nem okvetlenül egymásutánjuk sorrendjében kapcsolódnak egymáshoz, hanem olykor kitérőkkel, különféle elágazásokkal mintegy quipu-szerű fonadékot, hálót alkotnak. A szövegszerkezet tehát nem szoros és soros egymásutániság. Ráadásul a szöveg szövegségét, a szövegmondatok kohézióját nemcsak a szöveg nyelvi megszerkesztettsége (a mondatok meg- és beszerkesztettsége) adja, hanem a témaazonosság és a téma egysége, kereksége és a téma haladása is. A szöveg kommunikativitása, informatív volta jelentős mértékben függ (a közös előismeretek és előzmények mellett) a közös beszédhelyzettől is. Hiszen minden szöveg és szövegmondat a közös beszédhelyzetben kapja meg valódi, igazi jelentését. Pl. ez a közlemény: „Ez nem az én asztalom” mást jelent egy vendéglőben, egy kutatóintézetben, egy hivatali ügyintéző irodában, egy bútorüzletben, egy asztalosműhelyben, egy talált tárgyak osztályán stb.

A mondattani elemzések mintájára  a szöveget olyan, egyetlen nagy összetett mondatnak is tekinthetjük, amelynek a szövegmondatok a tagmondatai,  s ezek között mondattani viszony feszül. A szöveg megértésében segíthet a szövegmondatok közötti mondattani viszonynak az elemzése, a szövegmondatok közé odaillő (ki nem tett) kötőszók megkeresése.

Ahhoz, hogy egy szöveg mint szöveg és mint közlemény, amivel valamit közlünk, egy élőszóbeli beszédhelyzetben „működhessék”, nem elegendő a nyelvileg még oly pontosan megfogalmazott nyelvi forma, a pontosan meg- és beszerkesztett mondatokból, összeálló szöveg, hanem szükséges az a többlet, amit a közös nyelvűség, az (ebből is származó, az erre is épülő és a témára is vonatkozó) előismeretek, a témaelőzmény, a beszédhelyzet, nyújtanak. Ezek nélkül a szövegen felüli és kívüli elemek nélkül a szöveg egymagában nem tudná betölteni a maga kommunikációs funkcióját. Sőt a nyelvi formában, pl. a szavakban, szóalakokban, szintaktikai megoldásokban és szerkezetekben, azután a stilisztikumban, a  motívumokban rejlő és azokból felsejlő tudattartalom (kulturális, történelmi örökség, asszociációs világ), tehát szöveg „mö­götti” elemek nélkül  sem. Még a jól megszerkesztett szöveg sem! Ha mégis igen, akkor nem lenne két- vagy több értelmű, „másképpen is magyarázható, értelmezhető” szöveg – pl. allegória, kulcsregény –, akkor egy-egy írói, költői alkotást csak egyféleképpen lehetne érteni, nem lenne szükség szövegmagyarázatokra, szövegértelmezésekre. Nem lenne lehetséges az sem, hogy a spontán fogalmazású élőszóbeli, hiányos, kihagyásos, töredékes, sőt zavaros, teljesen megszerkesztetlen mondatokból álló közlemények is – nehezen bár, de mégis – betölthessék kommunikációs funkciójukat.

A meg- és beszerkesztett szövegmondatok tehát nemcsak magába a szövegbe vannak beleszerkesztve, hanem a beszédhelyzetbe és a (szöveg)előzménybe is. A mondatoknak kontextuális meg- és beszerkesztettségük mellett megvan intertextuális beszerkesztettségük is. Az írott (sok esetben éppen a szövegség kritériumának megfelelő) szövegek megszólaltatásakor, interpretálásakor éppen erről az intertextuális függésről szoktunk megfeledkezni. No meg arról, hogy a szöveg nem folyamatos lánc. Arról hajlandók vagyunk elfeledkezni, hogy a szövegkohéziót nem csak a nyelvi elemek biztosítják (olykor még az egyes szövegmondatok között sem), hanem nyelvezeten „kívüli”: tartalmi, a szöveg feletti és mögötti elemek; s a szövegben lévő kataforikus és anaforikus nyelvi eszközök olykor éppen ezekre a nyelven kívüli elemekre utalnak.

8.1. A kommunikációs „mező”, a szöveg és a hangzás kapcsolata

Ha figyelembe vesszük a szövegnek az adott beszédhelyzetbe, az intertextualitásba való beillesztettségét, kontextuális megszerkesztettségét és a szövegmondatok beszerkesztettségét, azonnal rájövünk: ahhoz, hogy bármely szöveg vagy szövegnek tekintett nyelvi produktum úgy működhessék, mint szöveg és mint kommunikátum (közlemény, amellyel valamit közlünk, mégpedig összetett gondolasort), ahhoz nem elég pusztán a nyelvileg még oly pontosan megfogalmazott szöveg sem. Kell az a többlet, amely a beszédhelyzetből, az előismeretekből stb. adódik, amelyet ezek biztosítanak. Ezek nélkül a szövegen felüli (és gyakran szöveg mögötti) elemek nélkül a szöveg egymagában nem tudná betölteni kommunikációs funkcióját. Ezek hatnak akusztikumára is, determinálják – bizonyos mértékig – azt is. A jó szövegnek tehát – szerintem – az is az egyik fő ismérve, hogy mintegy magában hordozza vagy létrehozza a közös előismeretekre való ráépülést, a közös előzményekhez való kapcsolódást, és megteremti a közös beszédhelyzetet.

Az irodalomból és a képzőművészetből hozok erre egy-egy nem egészen pontos, de mégis szemléletes, igazoló példát: Teljesen más az „üzenete”, műfaja, következésképpen akusztikuma, hangvétele annak a szövegnek, amely az 50-es, 60-as években egy villamos-átszállójegy hátán volt olvasható, ha ezt a villamoson az átszállójegyről olvassuk, s más, amikor majdnem ugyanazzal a szöveggel Örkény István egyperceseinek kötetében vagy irodalmi pódiumon találkozunk, hiszen valami többletjelentést is kapott a szöveg. Ugyanígy: hogy mi lesz a „mondanivalója”, „stílusértéke” egy anyát és gyermekét ábrázoló szobornak, képnek, azt néha felállítási helye (köztér, templom, kiállítási csarnok stb.) és esetleg felirata is megszabja.

Éppen ezek a szövegen kívüli, szöveg feletti, mögötti – tartalmi, logikai, előismereti, szituációs – „elemek” biztosítják, adják meg azt a kohéziós erőt, amely összetartja-összefogja, egyetlen egységbe rendezi a szöveg kisebb nagyobb részegységeit és a szövegmondatokat (természetesen a szöveg nyelvi-grammatikai kapcsolóelemei segítségével). A kapcsoló eszközök közül a kötőszókat, rámutató funkciójú elemeket (és akusztikus megfelelőiket) a spontán beszédben automatikusan és többé-kevésbé jól, természetesen és értelemszerűen szoktuk használni és hangoztatni (kimondani is): a szokotthoz vagy a „szabályoshoz” viszonyítva valamilyen akusztikus többlettel (megnövelt hangerővel, magasabbról induló beszéddallammal, fekvés- vagy ritmusváltással stb.) emeljük ki őket a beszéd átlagos „síkjából”. (Bár érdemes lenne alaposabban megvizsgálni funkcióikat és a funkciók hierarchiáját!) A reproduktív–interpretatív beszédben, különösen pedig a felolvasásban ez gyakran elmarad, mert sajnos többnyire nem a szöveg értelmezésére, a szövegmondatok szerkezeti–logikai összefüggésére-kapcsolódására ügyelünk, hanem többnyire csak a mondatok helyes (mechanikusan „helyes”) intonációjára vigyázunk, és csak mechanikusan alkalmazott felolvasási szabályok szerint hangosítjuk a szövegmondatokat. (Pl. vesszőnél felvisszük a hangot és szünetet tartunk, pontnál leeresztjük a hangot és szünetet tartunk, minden értelmes szó első szótagja hangsúlyos stb.).

Nem is nagyon látunk túl a mondatok, sőt az írásjelek határain. Ezért többnyire nem merünk túllépni az ún. „szabályoson”. Így azután sem a megnevező, illetőleg az újságoló, sem a kapcsoló funkciójú részek nem különülnek el egymástól, hogy a megnevező funkciójú – az ismertet, a magától értetődőt hordozó – részek „lesüllyedjenek”, az újságolók, a főhangsúlyosak pedig kiemelkedjenek a mondatból és a mondatok sorozatában. Az írott szöveg mechanikus, felolvasásos tolmácsolásakor a hallgató számára tulajdonképpen elvesznek ezek a szövegkohézió biztosítását szolgáló akusztikus elemek, hiszen – éppen mechanikus hangoztatásuk miatt – nem tudják betölteni előre kapcsoló vagy hátrafelé kötő, visszakapcsoló szerepüket. Különösen nem az alanyváltó mondatok vagy a távolra visszafelé kapcsolódó funkcióban, amikor a korábban 4–5 mondattal előbb elhangzott nyelvi logikai egységekre utalnak vissza, s akkor sem ha a szöveg és a szövegmondatok fő információs síkjának (a szöveggerincnek) az érzékeltetése lenne feladatuk.

8.2. Második összegezés

Az elmondottak lényegét következőkben foglalhatjuk össze:

A szöveg fonetikai eszközei ugyanolyan szupraszegmentális eszközök, mint a mondatfonetikai eszközök, csak nem a mondaton belülre utalnak – elsősorban – , hanem a mondaton túlra, a mondatláncra, a szövegegészre.

Használatukat a mondatlánc és a szövegegész tartalmi, logikai, grammatikai stb. felépítése és információs súlyviszonyai szabják, határozzák meg (elsőrendűen és a szöveg „nyelvi” szintjén), nem pedig az „önálló” mondat információs és szintaktikai relációi. (Persze a mondatláncbeli beszerkesztettségre, az információs súlyviszonyokra a mondatláncból, a szövegösszefüggésből kiszakított szövegmondat is utal, éppen meg- és beszerkesztettsége (szin­taktikai szerkezete, a mondatrészek sor- és szórendje) által.

8.3. Kitekintés

Mindezek után  feltehető a kérdés: Lehet-e, szabad-e bármely (irodalmi) szöveget egyéni módon, egyéni felfogásban interpretálni? S ha igen, lehet-e adekvát az ilyen interpretálás?

A válasz: igen. Aki értő füllel figyeli a vers és prózamondást, a drámai művel színrevitelét, az tapasztalhatja, hogy előadói személyiségtől, rendezőtől is függően lényeges különbségek vannak az egyes vers- és szerepfelfogások között. De azt is láthatja, hogy sok a közös jellemző vonás, sok közös akusztikus sajátosság is található az interpretációkban. Mindegyiknek közös jellemzője pl. az emeltebb hangvétel, a mondatdallamoknak „kiénekeltebb” formája, és hogy a logikai hangsúlyok végső soron ugyanazokra a gócokra esnek. Egy Ady-versnek és egy Makay Ida önvallomásának többféle interpretációját összehasonlításakor egymásra vetített  hangsúlyok között  kevés volt az eltérés, legfeljebb fokozati és formai. Az eltérések az előadó-megszólaltató személyiségének különbözőségéből adódtak.

A szabad értelmezés – de nem a szabad gondolattársítás – még a monologikus típusba sorolható költői (lírai) művekre is érvényes, bár csak korlátozottan.

A szövegelemzésben jártas és kellő érzékenységgel rendelkező interpretátor számára tehát valóban kotta a szöveg írásképe. A megszólaltatáskor a szünetekkel nagyobb egységekre való tagoláshoz segítséget ad neki a szöveg írásképe (tagoltsága), a szövegegységek további logikai egységekre bontáshoz a szöveg belső logikai építkezése: a szövegmondatok (logikai) kapcsolódása. A szövegmondatokon belüli hangsúlyviszonyok megállapításához segítséget ad a szintagmatikus összefüggések érzékelése, a téma–réma viszonyok felfedezése, a globális és lineáris kohézió eszközeinek felismerése. Mindezek adják a szöveg „megszólalásának” kulcsát, a közös elemeket. Erre épül rá a többi: az interpretátornak a szöveghez, tartalmához való viszonya; s az, mi a szándéka, célja a szöveg megszólaltatásával. Mert ami a többféle inter­pretáció szupraszegmentális szerkezetében (hangzási megoldásaiban) közös, az a szöveg sajátja, ami pedig ettől eltér, az az a többlet vagy az a más, amit az interpretátor „tesz hozzá” „saját magából. És ez a ráépülés, ez a többlet adja azt a „szellemi élvezetet”, amely miatt ugyanazt az irodalmi szöveget többféle tolmácsolásban is szívesen hallgatjuk.

 

Ez az oka annak is, hogy évről évre érdeklődéssel, izgalommal várjuk a Kazinczy-versenyeket, mert képet, bizonyságot adnak arról, miként értelmezik és szólaltatják meg íróink, tudósaink szövegeit és gondolatait igényesen beszélő diákjaink, pedagógusjelöltjeink. Várjuk ezeket a versenyeket azért is, mert állandóan ösztönzik a kutatást is, hogy egyre újabb és újabb szempontok lapján vizsgálja meg  nyelvhasználatunknak beszéddel kapcsolatos kérdéseit, hogy egyre mélyebben hatoljon be anyanyelvünk szépségeibe, titkaiba.