HIßMANN MIHÁLY

A  felvilágosodás filozófusa  

 

 

 

1. HIßMANN ÉLETE  A  FELVILÁGOSODÁS  FOGSÁGÁBAN

A Török Birodalom magyarországi hódításait felszámoló európai háború után a Habsburg uralkodó Erdélyt nem egyesítette Magyarországgal, hanem - uralkodási érdekből ­megtartva Erdélynek a török alatti önállóságát - 1765-ben Erdélyi Nagyfejedelemséggé nyilvánította az országrészt.1  Ettől kezdve az ottani magyar rendek háttérbe szorultak, mert az osztrák hatalom a magyar kormányzókat előbb német tábornokokkal, majd megbízható szász gubernátorokkal váltotta fel. A szász arisztokrácia szilárdan támogatta az uralkodó dinasztiát, amiért cserébe magas állami tisztségeket és földbirtokot, magyar nemességet, sőt főnemesi rangot kapott. Így érdekeltté vált a fennálló viszonyok konzerválásában, amint azok a szász patríciusok is, akik a városok kormányzásának voltak a haszonélvezői.

         A felvilágosodás megjelenésével azonban Erdélyben is alakot öltöttek azok a polgári eszmék és törekvések, különösen Szászföldön, amelyektől az egyébként viszonylag jól iskolázott, szakmákat tudó s művelt polgárság sorsának jobbulását és kedvezőbb viszonyokat várt. A felvilágosodás eszméi több csatornát felhasználva jutottak el az erdélyi szászokhoz. Különösen a nagyszámú egyetemjárásokkal és a szabadkőművesség terjedésével, vagyis hatalmilag ellenőrizhetetlen csatornákon, amit a német anyanyelviség igen jól elősegített.2  A magas iskolázottságú állami alkalmazottak, s az ugyancsak nagy tanultságú tanárok és papok a német egyetemeken végzettekkel együtt igen fogékonyak voltak a korszakban feltűnő új gondolatok és eszmék megemésztésére és továbbadására. Olvasták az akkor formálódó pozsonyi, pesti és nagyszebeni lapokat, és sokan közülük beléptek a Brassóban és Nagyszebenben működő szabadkőműves páholyokba. Mert a németországi egyetemeken ezzel a mozgalommal megismerkedvén, a hazatérő magiszterek otthon e szervezetben látták a kint megismert szellemi színvonal elérésének egyik eszközét.

         Hißmann Mihály vagy Michael Hißmann (1752. szept. 25.– 1784. aug. 14.) nagy tehetségű erdélyi szász fiatalember alig két évi egyetemi tanulmányok után kezdett bölcseleti tárgyú előadásokat tartani a Göttingai Egyetemen - 1776-tól a filozófiai tudományok magisztereként, 1782-től rendkívüli professzorként. 1784 júliusában megkapta a rendes tanárságot is, ám korai halála előtt pár héttel mégis a Pesti Egyetem filozófia tanszékvezető tanárává való kinevezését fogadta el. Könyvei, tanulmányai, folyóiratcikkei és recenziói a filozófia - a göttingai felvilágosodás felfogásának megfelelő - igen szélesen értelmezett egész területét felölelték, s a művelt világ minden jelentősnek talált filozófiai mozzanatát érintették. Így Hißmann munkássága nemcsak a német szellemi életből vette ki a részét, bekapcsolódva elsősorban a korabeli Németország vezető felvilágosult köreinek filozófiai, pszichológiai, történelemfilozófiai s filozófiatörténeti tudományos párbeszédébe, hanem tevékeny alkotója volt a közép-európai felvilágosodásnak is, különösen az osztrák, a magyar és az erdélyi szász fejleményekben találhatjuk meg hatásának nyomait.3 A metafizika és ismeretelmélet filozófiai kérdéseit a francia és angol empirizmus produkálta pszichológiai és nyelvfilozófiai kérdéskörök és eredmények felhasználásával kezelte; a történelmi események feldolgozását csupán filozófiai mélységű, az események értelmét feltáró következtetésekkel látta érdemesnek és helyesnek; a korszerű filozófiai és történettudományi feldolgozást minden történeti forrás teljes körű kritikai értékelésével és értékeinek beépítésével művelte. Bátran kiállt a leibnizi filozófia jelentősége és érvényesítése mellett. Mérhetetlen nagy tudását, valamint a nagy felvilágosult gondolkodók eszméinek közvetítését Wieland, Lavater és Goethe is nagyrabecsülte. Később egyesek mégis a kevésbé rangos populáris filozófusok közé sorolták.4  S mivel máig ez az értékelés terjedt el róla, életútjának és munkásságának vázlatával itt most kísérletet teszünk e nagyformátumú tudós filozófus helyes értékelésének elősegítésére.5

         A nagyszebeni születésű Hißmann szülőföldjén a céhek és a jobbágyság fennállása fogékonnyá tette a szász polgárokat a felvilágosodás gondolataira, amelyekkel ő ódon iskolájában, a Nagyszebeni Kollégiumban nem igen találkozhatott. Ám jól képzett tanárai alapos humán jellegű képzésben részesítették, a tanítás az 1756-58-ban bevezetett új tanrend szerint folyt.6 Ezenkívül az erdélyi szász iskolaéletben megőrződtek még a humanizmus idejéből származó iskolaegyletek, ahol Hißmann vezető szerepkört töltött be. Kiváló otthoni eredményei után 1773-ban az erlangeni főiskolára küldték teológus hallgatónak. Erlangenben azonban, inkább Succov filozófiai, s olyan hírneves professzorok, mint Reinhard, Seiler és Wiesner matematikai és fizikai előadásai kötötték inkább le a figyelmét, mint a teológia.7 Tudományéhsége azonban ezektől az előadásoktól nem csillapodott, s 1774 elején a Göttingai Egyetemre iratkozott, olyan erdélyi társak közé, mint Martin Lange, Carl Brukenthal, Samuel Filtsch, Teofil Reisenfels, Stephan Closius, Johann Filtsch.8

         Hißmann éppen arra az egyetemre iratkozott így be, ahol a Nagy-Britannia és Hannover közötti perszonálunió következtében az angol felvilágosodás gondolatai kevesebb teológiai ellenállástól kísérten érvényesültek, mint a többi német egyetemen és főiskolán. Hißmann egyenesen a német felvilágosodás központjába került.  Fokozatosan elhidegült a teológiától s annak tanáraitól, Zacharia, Walch és Michaelis professzoroktól, és egyre inkább a felvilágosodás törekvéseinek hívévé vált, s olyan filozófiaprofesszorok kollégiumait vette fel, mint Kästner, Feder és Meiners. Ám enciklopédikus filozófiai képzettsége mellé a többi tudományt is hallgatta, a fizikát Kollmann professzornál, a természettörténetet Erxlebennél, a matematikát Meisternél, az antik irodalmat és művészetet Heynenél, a történelmet és segédtudományait Pütter, Murray és Qatterernél.9  Ráadásul még megtanult olaszul, franciául és angolul is.  Végül a teológiát leadta s tisztán filozófiai stúdiumainak szentelte idejét. Amiről majd 1777-ben írt levelében így nyilatkozott: "A teológiát szorgalmasan tanulmányoztam, s a végén semmit sem tanultam belőle. Filozófiai munkáim, amelyeket Erdélyben ezer okból mellőznek, Németországban a szakértők körében sikert aratnak. Ezenfelül már a tudós Németországgal olyan nagyon össze vagyok forrva, hogy karjaiból aligha szabadulhatok."10 Ezzel megteremtette gondolkodói függetlenségének alapjait, de egyúttal elvesztette létfeltételeinek alapjait, amiket azután csak a korán végzetessé váló megfeszített munkával tudott előteremteni.

         Az említett sikert az jelentette, hogy Hißmann érdemeit még a rettegett udvari tanácsos is elismerte, s filozófiai és történettudományi eredményeiért 1776. február 24-én felvették a Német Királyi Társaság tagjai közé. A hazájához mindvégig hű Hißmann társasági székfoglalója Erdélynek Mária Terézia és II. József alatti virágzásáról szólt.11 XVIII. századi tudósként és a felvilágosodás híveként Hißmann itt annak a reményének adott hangot, hogy II. József uralkodása alatt eloszlik majd hazájában az a sötétség, amit a skolasztikus gondolkodás borított világunkra. A felvilágosodás követőitől oly hőn áhított toleranciát remélte a hatalomra kerülő II. József révén hazájában gyakorlatba hozatni, amit előre is üdvözölt. Az elképzelést, hogy "reformátor bíborban" is lehetséges, már a francia enciklopédisták épületesnek tartották. S ha Hißmann várakozásai II Józseffel kapcsolatosan nem teljesülhettek, annak oka az volt, hogy a II. József-féle reformok végsősoron nem a felvilágosodás szellemében lettek foganatosítva, hanem csupán az idejétmúlt intézmények korszerűsítését jelentették a fennálló hatalmi viszonyok és az abszolutista állam érdekében, amely még az erdélyi szászok önállóságát is megszüntette.

         Hißmann 1776. május 24-én védte meg filozófiai magiszteri tudományos fokozatát és vált magándocenssé. Disszertációjának témája a végtelenség volt.12 Attól kezdve - fizetés nélkül - nyilvános előadásokat tarthatott témáiból, az elméleti és gyakorlati világbölcsesség különböző részeiből az egyetemen, s hogy megéljen, minden fennmaradó idejét a szerkesztői munkának, könyvírásnak, fordítások, recenziók készítésének szentelte. És még a szüntelen munkában megrendült egészségét gyógyító utazások között is dolgozott, s a  gyógyüdüléseket is a tudomány nagyjaival való kapcsolatépítésre használta, Berlinben, Lipcsében és Hannoverben, Pyrmontban és Münsterben stb.13 Egyetemi előadásait különösen 1778-tól kísérte nagy figyelem, amikortól azok nyomtatásban is olvashatók voltak.14

         Hißmann egy másik ez idő tájt született műve még erdélyi szülőföldjén is vihart kavart és vitát váltott ki.15 A szóban forgó műben a metafizika helyére Hißmann határozott elszántsággal a pszichológiát teszi, mivel szerinte a filozófia egyetlen szorosan vett tárgya az emberi gondolkodás, amit viszont csak a tapasztalatból lehet megismerni.16 Ugyanakkor elutasítja, hogy a teológia érveit bevigyék a tudományos lélektanba, mert a léleknek pszichológiai funkciókat tulajdonított.17 Hißmannak ezek a felvilágosodás filozófiájából fakadó megállapításai és a többi kifejtett gondolata arra bírta az erdélyi evangélikus nemzeti egyház szuperintendensét, Andreas Funkot, hogy e Hißmann-mű erdélyi terjesztését megtiltsa. Ami lehetetlen volt, mert a művet a Németországból hazatérő diákok már elterjesztették. Az említett göttingai honfitársain kívül levelezésben állott még Johann Binderrel, Johann és Theodor Langgal, Franz Schulzerrel, Josef Sulzerrel stb.  A betiltásról Hißmann egyik Göttingából már hazatért barátjának ezt írta: "Funk úrnak olyan véleménye lehet rólam, amilyet csak akar, ám ha ő ostoba eljárásba fog, az nemhogy egy püspökhöz, de akármelyik gondolkodó emberhez is méltatlan. Lármázása honfitársaim közül a felvilágosodottaknak semmiképpen nem fogja kedvét szegni. De mennyi nehézfejűnek igen! Nekik szükségük van arra, hogy megtalálják az indokát az amúgy ártatlan könyv tilalmának. Így valószínű, hogy olyasmire fognak tippelni, amire álmomban sem gondoltam, miközben írtam. Én e leveleket, az irodalmi műveket is beleértve, a legjobbnak tartom, amit eddig írtam."18

         Hißmann e levelében rámutat, valójában mi az az alapvető, de téves megfontolás, ami az 'egyházi fejedelmet' erre a 'kiátkozásra' vezette: "A bírálat olyan észrevételei, hogy pszichológiai tanulmányomban a lélek szabadságáról beszéltem, ... minden olvasó által eklatánsan beláthatók. Amit a könyvemben az emberi lélek mechanizmusáról szólva előadtam, az egyáltalán nem nevezhető szabadságnak."19 Ami egyúttal azt is mutatja, hogy Hißmann saját felvilágosult gondolkodását nem látta ellentétesnek a vallással. Funk aztán Hißmann eme megállapítását igazolandó nem elégedett meg a Levelek... betiltásával, hanem a mű ellen írott cáfolatok előkészítésével foglalkozott.20 Ugyanakkor Hißmann azt is tudta, hogy nem csupán írásai késztették a püspököt az ellene való fellépésre, hanem az Erdélyben nem szokatlan szándék is, hogy a felvilágosodás veszélyesnek tartott képviselőjét eretnekként és az egyház ellenségeként megbélyegezve elüssék egy tervezett állástól. Hißmann is éppen ekkor kívánt hazatérni, s még egy könyvtárosi állásra is kilátása nyílott. Erre az állásra sokoldalúsága nagyon alkalmassá tette volna, amit ő is érzett: "Talán új motívum lehetne az erdélyi állásra egyik könyvem, amit egyenesen azzal a szándékkal írtam, hogy megmutassam, én egy könyvtárnak is hasznára lehetnék."21 Vélhetően Funk ennek az állásnak az elfoglalását akarta mindenáron megakadályozni.

                   Az előbbi támadás enyhültével Hißmann ismét a hazatérésre gondolt, de tudós barátja, Jakob Engel levelében nem tartotta megfelelőnek Hißmann számára az otthoni viszonyokat, s inkább Bécset ajánlotta: "De legszeretettebb barátom, miért nem törekszik arra, hogy bécsi kapcsolatait újraélessze? Hiszen jobban kiemelkedhetne, mint bármely más országban, jobban is keresne. Gondolja meg! Olyan szívesen gondoskodnék Önről itt egyszer, ám oly távolinak tűnik ez, mert én nem adhatok tanácsot Önnek, különösen arra nem, hogy visszatérjen szülőföldjére. Jó író és igaz tudósból van éppen elég. Ezzel szemben hol van az, aki segít a szabadságról gondolkodni, amikor annak nincsenek gondolkodni képes hívei? És hogy azokból ez hiányzik, mutatja az a sok fogyatékos írás, ami mostanában Bécset elárasztotta."22

         Ugyanakkor Engel ötletét, hogy ausztriai állami szolgálatba lépjen, másik barátja, Dohm nyomós érvei hatására a 'felvilágosított' Hißmann alig vette komolyan. Folyamodványának fogalmazásához jóformán hozzá se igen fogott. Mert Dohm figyelmezteti Hißmannt, hogy ha tudásával otthon tündökölne is, a gyakorlati terület helyett kívánatosabbnak látszik számára az akadémiai állás, mert nem ismeri az ottani viszonyokat és nem katolikus, ami veszélyes. Ha azonban mégis Bécsbe utazna, igyekezzen közömbös arcot vágva ismerkedni a fontos emberekkel, de nagyon vigyázva. Azaz "ne jöjjön elő egyenesen az elveivel, különösen a politikáról és a vallásról szólókkal ne, és ne tegyen heves kijelentéseket. Törekedjék inkább az ottani, nem éppen mély benyomást keltő alapelvekhez közeledni, és mutatkozzon mindenekelőtt többnek, mint a valamire használható tudás emberének, s többnek, mint filozófus tépelődőnek."23

         Műveinek és egyetemi előadásainak sikere miatt Hißmannt a hannoveri kormány javaslatára a király Londonból 1781 májusában akadémiai rangban részesítve kinevezte a filozófia rendkívüli – azaz még mindig fizetés nélküli – professzorának. Hißmann neve nemcsak Németországban, hanem Ausztriában is ismertté és jól hangzóvá vált.24 II. József  is felfigyelt az erdélyi származású tudósra, s van Swieten  báró révén – aki a felsőoktatás reformját irányította – kapcsolatba lépett a fiatal göttingai professzorral.25 Hißmann már csak azért is komolyan vette az ausztriai kapcsolatot, mert hiába volt ő a felvilágosodás híveként elismert professzor és tudós, nem igazán tudott érvényesülni, mert az operettfejedelemségek urait Németországban is provokálták művei, szerkesztői, fordítói munkája és recenziói, könyvismertetései. Akik azután sorra megakadályozták a fiatal tudós állásajánlatainak realizálódását.26 Ezért volt illetmény nélküli az 1782-ben kapott rendkívüli filozófia professzori kinevezése is.27 Hißmann kapott főiskolai meghívást Jénából, Erfurtból, Erlangenből, Kielből és Helmstädtből. A helmstädti tárgyalások például azért hiúsultak meg, azért támadt hirtelen kétség Hißmann természetjogi és politikatudományi professzorrá történő kinevezése körül, mert féltek, hogy előadásának gondolatai nem fogják követni az abban az időben Németországban  megfelelőnek vélt abszolutisztikus koncepciót. 28 Hißmannak a Jénai Egyetemre való kinevezését Johann Gottfied Eichhorn szorgalmazta, aki ugyanott az irodalomtörténet és a történettudomány professzora volt. Most a sorompót egyházi körökben engedték le, s Eichhorn az inkvizíció ocsmányságát emlegeti.29

         Végül az utolsó meghívása, mely a Pesti Egyetem filozófia tanszékére szólt, szintén nem teljesült, de ebben már nem a felvilágosodás ellenségei, hanem korai halála akadályozta meg az éppen krisztusi korba lépő filozófust. A hamarosan gyógyíthatatlannak bizonyult előrehaladott tüdőbaja miatt Hißmann ekkor már egyébként is a hazatérést fontolgatta a déliesebb éghajlatra.30 Barátai ezért otthon mindent megmozgattak, és Tersztyensky udvari tanácsos vette kézbe az ügyet Bécsben, s Hißmann göttingai tanárához és barátjához, Federhez fordult. Amikor ez ott ismeretessé vált, a hannoveri udvar elhatározta végre, hogy Hißmannt nyilvános rendes professzorrá kinevezi és 200 tallért kiutal számára.31 Nem akarták a tudóst elveszíteni. Béccsel a tárgyalások azonban, Hißmann protestáns volta ellenére, már annyira előrehaladtak, hogy az udvari tanács 1784. április 17-én áldását adta az ügyre.32 II. József meghívását a Pesti Egyetemre, 1200 aranyforint jövedelem ígéretével együtt, van Swieten július 15-én kelt levelével Hißmann augusztus 1-én vette kézhez. Sajnos a meghívás későn érkezett. Válaszára, melyben Hißmann a magyarországi állást elfogadta, van Swieten a viszontválaszt éppen Hißmann halála napján keltezte: "Ugyanúgy, ahogy tudásától és szorgalmától a legjobb gyümölcsöket várom, hazájában dicsőséget, jutalmat, egészséget és megelégedettséget is fog találni."33 Előbb azonban a két hírneves orvosnak kellett volna segíteni rajta. Hißmann azonban menthetetlen volt.34

2. HIßMANN MUNKÁSSÁGA A  FELVILÁGOSODÁS  SZABADSÁGÁBAN

Hazaküldött leveleiben Hißmann bírálta az erdélyi tudományos és társadalmi viszonyokat, s kifejtette saját véleményét az egyes aktuális kérdésekről. Sokszor összehasonlította a fejlett göttingai viszonyokat az otthoniakkal: "Nektek meglehetősen elnyomó adótok van. Bécsben rossz pénzrendszert űznek éppoly régen, amennyire erőteljesen. Szépíteni kellene a városokat, de nincsenek olyan emberek, akik a pénzt összeadnák rá, ha a szépítésből nem húzhatnak hasznot. Nem is beszélve a parasztokról, akiknek viskói mindig ugyanolyan nyomorúságosak maradnak, mint voltak. A szépítéshez a városlakóknak kellene a bukszába nyúlni, ha egyszer szebb város akarnak a meglévőnél. Azért is visszás, hogy a szépítéshez fogjanak, minthogy a szépítés szükségessége,  ami odaát megkívántatik, még teljesen hiányzik."35

         Hißmann tehát szkeptikusan ítélte meg az erdélyi előrelépés kilátásait, a haladás esélyeit. Ennek okát többek között az önkritikus magatartás hiányában látta. Kevés a felvilágosult fő, mert Erdélyben Erdélyről nehéz szatírát írni. Hißmann keserűen méltatja volt tanárát, Arz rektort mint kicsik közt nagyméltóságú erdélyit.36 Mindenekelőtt azonban az alacsony színvonalú hazai iskolai képzés miatt aggódik. Még Nagyszebenben is nehezen lehetett könyvekhez jutni, könyveket vásárolni. A könyvkereskedés hamarosan tönkrement, mert a könyvküldemények csak nagy késésekkel érkeztek meg, s többnyire elvesztek a hosszú úton. Hißmann ezért postaszolgálatra fogta a sok hazautazó barátot, megbízható ismerőst. Így küldte be aztán a felvilágosodás filozófiáját tárgyaló könyvein, cikkein kívül leveleit is, mert utóbbiak közül is sok elveszett. Otthoni barátait értesítette a német könyvpiac legújabb kiadásairól is, akik Hißmann révén tájékozódtak a kiadványok között.  

         Hißmann egyébként minden eszközt és alkalmat megragadott, hogy a  haladást, a felvilágosodást szülőföldjén is elősegítse. Egész könyvtárak kiárusítását megneszelte, és megpróbálta kiközvetíteni Erdélybe.38 Az egyik esetben például Samuel Brukenthal, a későbbi erdélyi gubernátor igen segítőkész volt a tárgyalás során a ritelni Schwarz professzor Transsylvanica–könyvtárának megvásárlásában. S Brukenthal levélben köszönte meg fia barátjának „közhasznú szándékát gyűjteménye" – a Későbbi Brukenthal Múzeum és Könyvtár csírája – „gazdagítására és megalapozására".39 A nagyszebeni gimnázium könyvtárát pedig Hißmann szerette volna ellátni a természettörténet és a fizika főbb műveivel. E gimnázium végzettjeként az volt a szándéka, hogy az iskolai képzés színvonalát jó tankönyvekkel emelje. Ugyanettől remélte a filozófiai előadások megjavítását. Sokrétű elfoglaltsága ellenére ilyen tankönyveket írt és tervezett.40

         A felvilágosodás hívének szorgalmas munkája csak akkor lehetett hatással a szülőföldre az itthoni barátokon, ismerősökön keresztül, ha számukra is megfelelő érveléssel lett kifejtve. Amivel persze őket kicsit  a fejlett világ dolgainak részeseivé tette. Ennek egyik jó példája, ahogy Hißmann szenvedélyesen ismerteti az erdélyiekkel Lessing Goeze elleni klasszikus vitairatáról elfoglalt saját álláspontját. Lessinget a baráti köréhez tartozó Reimarus műve késztette erre.41 Reimarius egyébként a német felvilágosodás vezető személyiségeként a bibliai kinyilatkoztatott vallás éles bírálója és a deisztikus észvallás védelmezője volt, s maga Lessing az értelmes istentisztelet védelmezőjét látta benne. Hißmann lelkesen olvasta Lessing vitairatát, s Lessing bírálatával értett egyet: A megbírált "szerző nem kevesebbet igyekezett bizonyítani, mint hogy Jézus valójában világi birodalmat akart létrehozni, és hogy amint apostolai látták, hogy vezetőjüket megfeszítették, a világi birodalomból szellemit csináltak, következésképp új vallást hirdettek, mást, mint mesterük, tehát csalók."41 S ha Reimarus nem fogadta el a Leibniz és Wolff kompromisszumra törekvését a filozófia és a hit között, Lessing éppenséggel közvetíteni akart a deisták és az ortodoxok között  a kereszténység történeti gyökereinek hangsúlyozásával, amit Hißmann üdvözölt. Hißmann folyamatosan figyelemmel kísérte egyéb deista írások megjelenését is, s beszámolt róluk erdélyi barátainak. Maguknak a hitkérdéseknek a vizsgálatát azonban továbbra is elutasította, és az etikainak a vallási megalapozásáról kijelentette: "A teológiai vizsgálódások gyakran a legmélyebbre hatolnak le, amennyiben számukra az erény belső szépsége ugyanannak gyakorlásához nem kívántatik meg."42 Ami szerinte azt jelenti, hogy a vallási megmérettetés után alapjában véve csak az erkölcstelen erkölcsös. Következésképp az erény sajátmaga kedvéért akartatik és kívántatik. És amikor Hißmann tudós göttingai recenzensként megbírálta honfitársai írásait, akkor se feledte el, hogy levélben ostorozza az erdélyi gondolatszabadság hiányait és biztassa őket a felvilágosodás ellenségei elleni kitartó küzdelemre.43

         Hißmann további törekvése és hatékony módszere az volt, hogy a filozófiatörténet nagy alakjainak újfajta bemutatásával segítsen filozófiai alapot teremteni a felvilágosodás számára. A saját válogatásában, fordításában és szerkesztésében megjelent filozófiai írók tára hat kötetében44 Hißmann arra törekszik, hogy a filozófia nagy és újszerű témáinak és a filozófiatörténet nagy alakjait megrajzoló angol és francia felvilágosító művek német nyelven való megjelentetésével hozzájáruljon a német felvilágosodás alapjainak a megszilárdításához. Azzal szándékozta növelni a felvilágosodás híveinek számát, illetve erősíteni a felvilágosodás híveinek meggyőződését, hogy a legaktuálisabb kérdéseket vette sorra, s a filozófiatörténeti előzményeket mint mintákat, példákat sorakoztatta fel a megoldások számára.

         Hißmann ugyanis a tár legjobb filozófiai és filozófiatörténeti tanulmányait a Berlini Királyi Akadémia Évkönyveinek 70 kötetes gyűjteményéből válogatta ki. Azt remélve, hogy a tár kezdeményezését és folytatásait a német filozófusok és történelemkutatók kiváltképp üdvözölni fogják, minthogy "egyébként költőnek és festőnek szokták tekinteni azokat, akik az egész teremtett világban szétszórtan lévő szépséget kevés lapra összetömörítik vagy egy kis foltra összegyűjtik; és a közhasznú íróknak köszöni mindenki, hogy olyan gyorsan összehozzák ama dolgaikat, amiket ők egybegyűjtve lenni szeretnének".45

         Mindazonáltal Hißmann szerkesztőként és fordítóként sosem állt, "a filozófiatörténeti tárgyú munkákban sem az olyan mondatok filozófiai igazságának oldalára, amelyek valójában következtetett hozzátételek, sem az egyes események történelmi igazsága mellé".46 Pótlandó a körülmények, hátterek és összefüggések rajzát, elhatározta, hogy később azokat a legfontosabb tanulmányokat a régi népek történetéről, amelyek a tudós társaság, a Királyi Akadémia Évkönyveiben megtalálhatók, pl. a Feretét a kínaiak kronológiájáról, egy a filozófiai tártól különböző kötetben megjelenteti. Ez a gondolat vezette aztán új emberiség és világtörténete franciából való lefordításához és kiadásához.47 A filozófiai tár egyes köteteiben viszont belevette a régi népek vallástörténetéről szóló összes értekezést.

         Hißmann célja, - aki az erdélyinél jóval fejlettebb németországi viszonyoktól sem volt mindig elragadtatva -, tehát az volt, hogy a német nagyközönség megismerkedjen a mélyebb gondolkodással elsajátítható tanulmányokkal is. Egyáltalán mélyebb gondolkodásra legyen serkentve. Ezenkívül a legjobb értekezések beválogatása mellett Hißmann igényesen szerepeltette azokat a külföldi tanulmányokat is, amelyek már különböző feldolgozások révén valamilyen mértékig megjelentek, beleszövődtek a német szakirodalomba, de az eredeti tanulmányok csak nehezen voltak elérhetők.

         Ilyen volt mindjárt az első tanulmány, A rezgéstan általános vázlata, amely a Joseph Priestley-féle pszichológiai kísérletekről szól, s eredetileg David Hartley könyve új kiadásának48 Bevezetése volt. S bár a Hartley-könyv első kiadása németül is megjelent, az első rész filozófiai elmélete az emberi lélek működéséről csak kivonatokban szerepelt benne, míg a második rész, Hartley teológiai vizsgálódásai jellemzően teljes terjedelmében. Priestley bevezető tanulmánya viszont Hißmann szerint pótolja a hiányt, ha nem is ad egy új, teljes Hartley-képet a németek számára. Az első kötet többi tanulmánya inkább az elméleti filozófia tárgyait érinti. A matematikus Maupertuis – aki bebizonyította, hogy a Föld a sarkoknál lapult, s aki szerint a világegyetem lényeges összefüggései megismerhetetlenek, bár a tudomány tudja vizsgálni a jelenségek okait s azok matematikailag leírhatók – azokról az eljárásmódokról szóló tanulmánnyal szerepel, amelyeket az emberek ideáik elnevezésére használnak. Merian két tanulmánya a létezésünk reflektált észleléséről szól, és arról, hogyan érzékeljük a lélekben az eszméket és az eszmék létezését. Achard a matematikai végtelenről vizsgálódik. H. Boivin történetileg vizsgálja a XV. század filozófusainak a vitáit. Nauze a kabbala koráról és létrejöttéről értekezik. Canaye Thalész filozófiáját mutatja be, Sevin pedig Kallisztenész, valamint Euhemerosz írásairól és életéről szóló tanulmánnyal szerepel. Utóbbiról van elnevezve az euhemerizmus, közli Hißmann, a vallás eredetével kapcsolatos elmélet, miszerint a természetfeletti csupán a mítosz világába áttett történeti tényekből származik.

       A második kötet elejére Hißmann felvett két a gyakorlati filozófiában elmerülő didaktikai tanulmányt Meriantól és Touffaint-tól a vágyakozásról, illetve a rágalmazásról. A többi itt szereplő értekezés mind filozófiatörténeti tárgyú, mert Hißmann szerint "a legjobb tanítás a dogmatikus filozófiában történeti kell legyen; — a világbölcsesség azokról a tárgyakról szóló különböző nézetek felsorolása és vizsgálata, amiknek a nézetek többsége megengedi a sajátos természetet és minőséget".49 Ennek megfelelően pedig a kötet az akkor elérhető filozófiatörténeti kutatások között garantáltan a legvilágosabb és legmegvilágosítóbb az egyes tények és tanok tartalmát illetően. Püthagorasz koráról például Hißmann sem talált még csak hasonló anyagot sem, mint ami itt Nauze és Freret tanulmányában szerepel. Fourmout tollából Euhemeroszról második tanulmány szerepel itt, méghozzá a Hiera anagraphae című munkájáról. Hißmann elgondolkodik "a hajdankor felvilágosult szabadgondolkodója" kapcsán, hogy Euhemerosz igazi eszméi milyen nagy figyelmet érdemelnek, hiszen azok "a régi korban összehasonlíthatatlanul nagyobb feltűnést keltettek", mint a kortárs felvilágosult szabadgondolkodás.50

         Itt van még Bonamy tanulmánya Empedoklész életéről, Canaye-é Anaximandroszéról, valamint Fraguieré Szókratész iróniájáról, láthatatlan daimonjáról és erkölcséről. Az utolsó tanulmány a régiek, különösen a mágusok tanítását tartalmazza a feltámadásról, Fenel tollából. Látható, hogy Hißmannt a változatosság szempontja mellett a kényelemé, a könnyű megjegyezhetőségé is vezette a válogatásban, ezért nem vállalkozott unalmassá válható tematikus kötetek összeállítására. Attól félve, hogy a tematikus gyűjtemények túl nagyokká, hosszúakká válhatnak, inkább a váltakozó s így rövid témákat gyűjtötte egybe. Mindenesetre ugyanabból a témából a különböző kötetekben Hißmann csak olyan tanulmányokat szerepeltet, amelyek, mint mondja, "bizonyos tekintetben viszonylanak" a már megjelentekhez. Azaz teljesítik az eredeti válogatási szempontot, hogy az újabb eszmei és módszertani vizsgálódás a felvilágosodás terjedését és megalapozását szolgálja.

         "Persze nem várhatom, hogy minden olvasóm ebből a meghatározott nézőpontból tekintse a tanulmányokat, ami számomra oly feltűnő a beleszőtt megjegyzések szabadságából, az újdonságból és az alkalmazott vizsgálódás alaposságából" — mondja Hißmann a harmadik kötet előszavában. Példaként rögtön az első tanulmányt veszi, amely Jones-tól származik és a "megnyomorított Zoroaszterről", azaz annak francia fordításáról szól. Végtére is, teszi hozzá Hißmann, a cikkek értékéről az olvasó és a szerkesztő ítélete meg kell egyezzen. Ám nehéz dolga van a szerkesztőnek, panaszkodik, mert nyíltan nem mondhatja meg, hogy kérem, ezért meg ezért érdekesek ezek a tanulmányok, még a saját mondanivalójukon fölül. Úgy kell hát válogatni, vonja le a tanulságot Hißmann, hogy a tartalom is érdekes legyen, és az olvasó észrevegye az új rendszer és kutatásmegalapozás előnyeit, még ha másnak is volt eddig tudatában vagy elkötelezve. Az már csak ráadás, ha az olvasó eljut odáig, hogy számon kéri a szerzőt, miért nem csinálta jobban. Mindenesetre az "aranylencséket", amiket a tanulmányok rejtenek, hol a salakból kell kibányászni, hol csak a pelyvát kell lefújni róluk. Jobb azonban, ha az olvasó van erre kényszerítve, mintsem a szerkesztő minduntalan jegyzetek formájában hozzáfűzze saját maga mondandóját, helyreigazítását a témához. Ami legfeljebb a végére utólag megírott tanulmány lehet, amelyben el lehet rendezni és egybe lehet vetni minden szerző minden állítását ugyanarról a tárgyról. Valamint alapos, csak arra összpontosító kutatómunkával a sokszori áttekintés és végiggondolás után feltárni a szerzők eszmei vonulatát, vizsgálatait, illetve évek hosszú során át végzett kutatások után kiforrottá tenni a tanulmányokat.

         A harmadik kötet tartalmazza még Guignes vizsgálatait a sámánista filozófiáról és észrevételeit a Bhagavad-gítá eposzról és 18 puranáról. Batteur tanulmányát Anaxagorasz homoiomeráinak rendszeréről és a régi fizika legfontosabb alapelvének fejlődéséről, amelyből válaszok származtathatók azokra az ellenvetésekre, amiket Arisztotelész, Lukretius és Bayle Anaxagorasz rendszerére tettek. Euhemerus rendszeréről itt újabb tanulmány jelenik meg Foucher-tól. S végül két Garnier-értekezés foglalkozik Platón kutatásával: Az első a szókratészi filozófia rendszerével, a második Platón gyakorlatával, ahogyan a mesélést kezdte.

         A negyedik kötet első két tanulmánya Hißmann szerint "egyik legnagyobb filozófusunk gondolatait tartalmazza, annyira nagy, mint jelentős tárgyról".51 A "mély érzésű" Sulzer öt értekezéséről van szó, amelyek itt két cím alatt szerepelnek: A lélek elhalványodása, amennyiben testinek tekintik, és Kiegészítés az anyag némely tulajdonságáról szóló értekezéshez, a materializmus rendszerének vizsgálatához. Hißmann szerint közismert, hogy az az alapanyag, amit Sulzer feldolgozott, "nagy vonalakban már a leibnizi filozófiai írásokban benne van", és "ez a nagy ember művének több állításában elég érthető magyarázatot adott a lélek és az organikus test kapcsolatára, amit valószínűnek gondolt".52 Sulzer azonban e másoktól is vizsgált tárgyat sajátos felfogásmódja és kiterjedése szerint kezelte. Hißmann finom elemző szavai bizonyos fenntartást sejtetnek: Sulzer sikerét az okozta, hogy az olvasók tőle függetlenül is azt a legyőzhetetlen meggyőződést vallották, ami éppoly vigasztaló is, amely a lélek halhatatlanságának tanítását igaznak tartotta. S Hißmann hozzáteszi még, hogy egyértelművé tegye saját álláspontját: "Szívesen bevallom, hogy én a halál árnyékának keserűségét, a minden pillanatban való megemlékezést az óráról, amikor oszlásnak indulok, az ördög és pokol előre élvezésén keresztül ízlelgetem, anélkül, hogy ő nekem édessé válhatna, amidőn ez egyedüli gyógyírként, a gyilok ütötte sebre rácsöpöghetne".53

         Hißmann azonban arra is rávilágít, hogy ha roskatag alapokra helyezte is Sulzer a tanítását, mindazonáltal megfigyelésekből következtetett, nem úgy, mint sokan mások, még Campe is54, akik egyedül és kizárólag a rendszerből következtetnek. Ami "eltakarítja a szilárd sziklaalapot és elcsordogáló homokot gyűjt annak helyére. Az isten erkölcsi minőségéből csak a költői valószínűségeket tartja megteremthetőnek, de nem a világbölcs meggyőződésének alapját." Sulzer viszont szívesebben fordul a képzelet meghatározhatatlanságához: "A képzelőerőnek, az isten gondolatainak hasonlítaniuk kell az emberi lélekhez és végsősoron minden szubsztanciához."55 A végtelen ész változatlanságának hangoztatásától persze mindenki félt, mondja Hißmann, aki nem ismerkedett meg ezzel az iskolával. S ez nem is lehetett gyógyító hatással a betegeskedő német filozófiára. S ezért a megjegyzésért tudja, hogy egyesek áldani, mások keresztre feszíteni fogják. Pedig Hißmann saját korábbi találkozása Sulzerral meggyőzte róla, hogy igaza van. Amit szerinte Sulzer itt szereplő az anyag egyedülálló egységéről szóló második tanulmánya is mutat, bár vegyes filozófiai írás. A negyedik kötet tartalmazza még L. Cochius két tanulmányát az okság, valamint a kiterjedés és a tartam kérdéseinek a vizsgálatáról; L Euler értekezését a térről és az időről; de Burigny három tanulmányát Proklosz életéről és eleddig ismeretlen írásáról a sztoikus bölcs Musonius életéről, valamint Sertiusról; Capparonier tanulmányát a cinikus vándorbölcsekről; végül Sevin két tanulmányát Panaetius és Athenedorus életéről és írásairól.

         Az ötödik kötet tanulmányai a következők: Jariges Spinoza rendszeréről és az azt támadó Bayle figyelmeztetéseiről; H. de Beausobre két tanulmánya az őrület, valamint a sötét gondolatok természetéről és okairól; Beguelin három tanulmánya: a leibnizi metafizika és a newtoni fizika egyesítéséről, amiből a legáltalánosabb és legfontosabb természeti jelenségek magyarázata következik; a newtoni és leibnizi elképzelések egyesítése a térről és az ürességről; a test két tulajdonságáról, a lustaságról és a törekvés állapotáról, melyek nem viselik el egymást; Heinius két tanulmánya Anaxagorász életéről és írásairól; Carnier tanulmánya Platón Kratüloszáról.56

         A hatodik kötet tanulmányai: A Berlini Királyi Akadémia Hißmann által írott pályaműve az erő alapjairól; Eller tanulmánya az elemekről, azaz a test első alapelveiről; Merian tanulmánya a pszichológia két elvéről, az érzékelésről és a képzelőerőről; Souchay tanulmánya a filozófiai szektákról; Freret általános észrevételei a régi filozófia tanulmányozásáról; de Guignes történeti vizsgálata a régi kínaiaknál volt filozófiai tanulmányokról; végül de Bregnigny tanulmánya a vallás és Mohamed birodalmának alapjairól.57

         Hißmann felvilágosodást terjesztő, megalapozó törekvésének másik eszköze volt a történelem tanulságainak filozófiai szintű tálalása, valamint az események filozófia-illusztráció szerű módszeres bemutatása. Azaz ahogy a filozófiai kérdések felvetését Hißmann a jelenben is történeti problémának látta, amin nem változtat, hogy a kérdések taglalói mikor írták le gondolataikat, ugyanúgy a történelem eseményeit is inkább értékelésekben, filozófiai színtű elemzésekben, folyamatábrázolásokban, tanulságokban látta megfelelően megfogalmazhatónak, mint a puszta eseménytörténetben. Azzal a céllal, hogy tanulni lehessen a történelemből annak megismerése által, s azért is, mert a résztvevők elkerülhetetlen elfogultságai miatt nehéz lenne vagy szinte lehetetlen az eseményeket semleges oldalról bemutatni. S persze minden egyéni látásmód torzításait is el kellene még kerülnie a kis vagy óriásközösségek történetét leírónak. Mindennek jó példája a Hißmann fordította világ- és emberiségtörténet, melynek első kötete gyakorlatilag bevezetés az újabb történethez, s Franciaország története. Szempontunkból tulajdonképpen a bevezetés az érdekes, amely elveket fogalmaz meg a régi történelemről, taglalja a birodalmakat, bemutatja a korszellemet Nagy Konstantin halála után, felsorolja a birodalmak hanyatlásának okait, szól a birodalmat támadó barbárokról és az újabb időkről.

         Nem csupán a filozofikus történelmi gondolatok illusztrálásáról van azonban szó, hanem olyan mély belátásokról, mint hogy vannak korszakok, amelyekben az emberi nem új alakot ölteni látszik, mialatt a régi történelmet figyelmes vizsgálata alkalmassá teszi, hogy több jegy birtokosának is tekintsük; hogy a régiség mélységeiből mindig a cselekvő nemzetek hatnak mások töredékeire, felemelve azokat és számunkra az ismeretlenségtől megmentve; hogy Bailly észrevétele a legfontosabb és legsokatmondóbb a régi időkről, miszerint történetét Ázsia minden népe a világ keletkezésével kezdi, évkönyveiben az első emberpárról beszél, s nincsen hasonló dolog európai népnél, amiért az ázsiaiak forrása valamilyen természeti katasztrófa, aminek sötét emléke fennmaradt, s azt teszik meg történelmük kezdetének.

         Az, hogy a kínaiak, indiaiak, asszírok, egyiptomiak már igen nagy birodalmakat alapítottak az írásművészet kialakulása előtt, tehát mielőtt az ember gondolt volna arra, hogy összefüggő történelmet írjon, annak az időnek a történetírását a más dolgokból következtetés, azaz a történetfilozófia művelésére sarkallja. Az következtessen a meglévő állapotokból, például az Ázsia északi részén élő tatárokból a szkítákra, az európai vadságból a politika hiányára, végül az ázsiai eredetű monarchiák pusztulásából a köztársasági alkotmányra, a politizáló európai népek szabadságára.

         S ha a szabadságát vesztett ókori Görögország kultúrája meghódította az akkor ismert Ázsiát, s azt addig és azóta sem volt virágzáshoz, gazdasághoz juttatta, az nagy tanulságokkal szolgál a jelen felvilágosítására, amely a görög példát feldolgozó reneszánszban gyökerezik. S ha Róma adoptálta a meghódítottak kultúráját és úgy vált a világ urává, akkor az éppen a későbbi birodalmiság ellenképe. S ha a római pompa közepette sem jutott eszébe senkinek a gyermekhalandóság megfékezése vagy a rabszolgaság eltörlése, akkor annak nemcsak a római birodalom bukását okozó tanulságai, hanem a jelen szükségszerű és felismerhetetlen szűklátókörűségét is demonstráló jellege van, azaz teret kell adni az újnak, hogy ne forradalomban, sok-sok áldozat árán vívja az ki létjogosultságát és rendezze be az új világkorszakot.58

         Hißmann további sok témája, tanulmánya, könyve, egyéb recenziós és szerkesztői tevékenysége ismertetésére itt nincs helyünk, de már a részlegesen bemutatott munkásság-keresztmetszet után is bátran állíthatjuk, hogy Hißmann tevékenysége nem Erdély felé irányult igazán, hanem egész Németországnak segített a felvilágosodás eszméi kimunkálásában és terjesztésében.59 Mert a sokirányú és felmérhetetlen mennyiségű írásmű mellett az egész országból özönlöttek hozzá a diákok filozófiát tanulni. Munkássága ma is frissen hat. Minden bizonnyal eljött az ideje Michael Hißmann munkássága ismertetésének, művei kiadásának, feldolgozásának és  befogadásának.



1 Lásd G. Gündisch: Geschichte und Kultur der Siebenbürger Sachsen .Böhlau Verlag, Köln. Wien. 1987.; Benism: Handbuch der Statistik und Geographie des Grossfürstenthums Siebenbürgen. Hermannstadt. 1837. Vesd össze A történeti Erdély. Budapest. 1936.; Trócsányi: Az erdélyi parasztság története 1790-1848. Budapest. 1956.; Sárközi: Az erdélyi szászok. Budapest. 1963.

2 Vö. J. Trausch: Verzeichnis derjenigen Siebenbürger Sachsen — welche an der Universitäten zu Krakau, Straßburg und Göttingen studiert haben. Archiv der Vereins für siebenbürgische Landeskunde.  6. köt. 1863.; Abafi: A szabadkőművesség története Magyarországon. Budapest. 1900. Reprint: 1993.

3 Carl Göllner: Die Beziehungen des Aufklärungsphilosophen Michael Hißmann zu seiner siebenbürgischen Heimat. Forschungen zur Volks- und Landeskunde, 3 köt., Sibin–Hermannstadt. 1960. 79-97. o.; 

4 Erwin Reisner: Michael Hißmann, ein Popularphilopsoph aus Siebenbürgen. Archív für Siebenbürgische Landeskunde   46. köt. 1931. 411-453. o.

5 Hißmann életére l. Szinnyei: Magyar írók élete és munkái. IV. köt. Budapest. 1896.  909-911.o.; Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Österreich. 9. rész. Bécs. 1863. 97. o.; Ersch–Gruber: Allgemeine Enzyklopedie der Wissenschaften und Künste. II. szekció, 9. rész, 60. o.; Joseph Trausch: Schriftsteller–Lexikon der Siebenbürger Deutschen. II. köt. Böhlau Verlag, Köln. Wien. 1983.167-171. o.; Jächer–Adelung: Gelehrter–Lexikon, Fortsetzung und Ergänzung. II. köt. 1987. 2025. o.; Allgemeine Deutsche Biographie. XII. köt. 1880. 503. o.; Johann Karl Schuller: Michael Hißmann. Allgemeine des Vereins für siebenbürgische Landeskunde. VI. köt. 1863. 201-230. o.;

6 Vö. H. Jekeli: Die Entwicklung der siebenbürgische–sächsischen Schulwesens von den Anfängen bis zur Gägenwart. Mediasch. 1930.

7 L. Kurzbach i.m. 57. o.

8 L. Trausch i.m. 296. o.

9 L. Kurzbach uo.

10 Michael Hißmann an Johann Filtsch, 10. II. 1777. Handschriftensammlung des Brukentalischen Museums in Hermannstadt (B. M. H.). Sammlung Filtsch. H. H. 3. Id. Göllner i.m.83. o.

11 Rede vom Flor Siebenbürgens unter Theresien und Joseph, in der königlichen deutschen Gesellschaft zu Göttingen bei der Aufnahme in dieselbe abgelesen von Michael Hißmann aus Hermannstadt in Siebenbürgen den 24. Februar 1776. Göttingen, gedruckt mit Barmeer'schen Schriften. 1776. 18 oldalon, Abraham Gotthelf Kästner professzor királyi főtanácsosnak dedikálva, aki recenzióban ismerte el Hißmann érdemeit. Vö.: (A. G. Kästner:) Michael Hißmann: Vom Flore Siebenbürgens unter Theresien und Joseph. Göttingische Gelehrte Anzeigen (G. G. A.) 1776/I. 289. o.

12 Michael Hißmann: De Infinito. Dissertatio metaphysica prima pro gradu Doctoris Philosophiae d. 24. Maji 1776. Göttingae (23 oldalon). A disszertációról szóló tudósítást l. (Johann Georg Heinrich Feder:) Michael Hißmann: Dissertatio metaphysica prima de infinito. G. G. A.  1776/I. 361. o.

13 L. Kuzbach uo. E könyörtelen munka eredményei e könyvek: Michael Hißmann: Geschichte der Lehre von der Association der Ideen nebst einem Anhang vom Unterschied unter associirten und zusammengesetzten Begriffen und Ideenreihen. Göttinga. 1776. 144 oldalon. Vö.: (Kästner:) Michael Hißmann: Geschichte der Lehre von der Association der Ideen.  G. G. A. 1776/II. 1257-1258. o.; Michael Hißmann: Über Sprache und Schrift aus dem Französischen des Präsidenten von Brossé's übersetzt und mit Anmerkungen begleitet. 2 részben. Leipzig bei Wigand 1777.; Michael Hißmann: Psychologische Versuche, ein Beitrag zur esoterischen Logik. Frankfurt és Lipcse. 1777. 279 oldalon. Új kiadás: Hannover és Göttinga. 1788.

14 Michael Hißmann: Anleitung zur Kenntniß der auserlesenen Literatur in allen Theilen der Philosophie. Göttinga és Lemgo. 1778. 477 oldalon, új kiadás 1790. Vö.: (Feder:) Michael Hißmann: Anleitung zur Kenntnis der auserlesenen Litteratur in allen Theilen der Philosophie. G. G. A. 1778/II. 721-723. o.

15 Michael Hißmann: Briefe über Gegenstände der Philosophie an Leserinnen und Leser. Carl Wilhelm Ettinger, Gotha. 1778. VIII és 296 oldalon. Vö. (Kästner:) Michael Hißmann: Briefe über Gegenstände der Philosophie, an Leserinnen und Leser. G. G. A. 1778/II. 953-955. o.

16 L. Hißmann: Briefe... i.m. 43-45. o.

17 Uo. 49. o.

18 Schuller i.m. 157. o.

19 Uo.

20 Hißmann ezek tartalmát ugyan nem ismerhette meg, de a berethalmi szuperintendens saját jegyzetei nekünk rendelkezésre állnak. Ezekben Funk megállapítja, hogy különböző felvilágosodás fogalmak lévén „oly sok mindent ért alatta azonban mindenki, hogy egy általános felvilágosodás sem nem lehetséges, sem jó nem lehet arra, hogy az emberi természetet magához szabja, vagy méginkább annak változó értékű viszonyait s kapcsolatait birtokba vegye.” Konzepte bischöflicher Schreiben, 1712-1791. Archivele Statului, Hermannstadt. Id. Göllner i.m. 86. o.

21 Hißmann an J. Binder, 25. II. 1780. B. M. H. Id. Göllner i.m. 88. o. A szóbanforgó mű: Hißmann: Anleitung... i.m.

22 Schuller i.m. 157. o.

23 Dohm an Hißmann, 2. X. 1782. Id. Schuller i.m. 212. o.

24 L. Kurzbach uo. és Trausch i.m. 167. o. Hißmannak tanulmányai, recenziói és egyéb munkái igen nagy számban jelentek meg különböző német folyóiratokban és egyéb periodikákban. 1776–77-ben a Frankfurter gelehrten Anzeigen és a Gothaer Gelehrten–Zeitung munkatársa volt. A Lemgo'sche auserlesenen Bibliothekban 4 aláírt recenziója található. 1776-ban Über die elensinischen Geheimnisse, Über den Ursprung der Sprache és Über Isaac Newton címmel, 1777-ben pedig Bemerkungen über die alte Geschichte von Judien címmel jelent meg cikke a Hannoversches Magazinban. 1777-ben Über den Hauptzweck dramatischer Poesie, Bemerkungen... címmel tanulmánya jelent meg a Teutsches Museumban és Über die angeborenen Begriffe des Plato, Descartes und Leibniz címmel a Wieland szerkesztette Deutscher Merkurban. 1780-ban jelent meg tanulmánya Über die Schlanferita címmel a Göttingisches Magazinban. 1784-ben 50 különböző nyelven megjelent filozófiai tartalmú írásművet recenzált. Ezenkívül volt sok névtelenül megjelent cikke, recenziója, írása, tanulmánya volt, pl. a Perrenonnál Münsterben kiadott Schubarts Lehrbuch der schönen Wissenschaftenban, és 1775-76-ban Wedekind professzor munkatársaként is közreműködött M. H. monogrammal aláírt tanulmányokkal annak Hauslehrer című időszaki kiadványában. További kiadványai, amelyeket ő válogatott, fordított, szerkesztett és írt, s ebben a tanulmányban nem érintjük: Michael Hißmann: Untersuchungen über den Stand der Natur. Berlin. 1780.; Névtelenül: Versuch über den Ursprung der menschlichen Erkenntniss. Aus dem Französischen des Abbé Condillac. Lipcse. 1780.; Abhandlungen und Auszüge der kön. Akademie den Inschriften und schönen Wissenschaften zu Paris, in Klassen gebracht. Alte Geschichte und Zeitrechnung Asiens. Aus dem Französischen übersetzt und mit Anmerkungen begleitet M. Hißmann. I. köt. Lipcse. 1782.; Michael Hißmann: Versuch über das Leben des Freiherrn von Leibnitz. Münster. 1783.; Demeunier über Sitten und Gebräuche der Völker: Beiträge zur Geschichte der Menschheit, herausgegeben M. Hißmann und mit einigen Abhandlungen vermehrt. Aus dem Französischen. I-II. köt. Nürnberg. 1783.

25 L. Trausch uo. és Johann Karl Schuller: Magister Hißmann in Göttingen. Archiv des Vereins für Siebenbürgische Landeskunde. Új sorozat, 6. köt., I. füzet. Kronstadt. 1863. 226-230. o.

26 Vö. Weber an Hißmann, 13. XI. 1780. B. M. H.; Eichhorn an Hißmann, 15. XI. , 22. XII. 1782., 13. I. 1783. B. M. H. Id. Göllner. i.m. 95. o.

27 Vö. Bandes an Hißmann, 7. VI. 1782. B. M. H. Id. Göllner uo.

28 L. Weber an Hißmann, uo.

29 L. Eichhorn an Hißmann, uo.

30 L. Hißmann an Filtsch, April, 1784. B. M. H. Id. Göllner i.m. 96. o.

31 L. Busch an Hißmann, 3. V. 1784. Id. Schuller i.m. 228.

32 L. Schuller i.m. 227-228. o.  Vö. Trausch i.m. 167-168. o.

33 Van Swieten an Hißmann, 14. VIII. 1784. B. M. H. Id. Göllner i.m. 97. o.

34 Hißmann halálhírét l.: G. G. A. 1784/II. 1409. o. A két orvos neve Richter és Zimmermann volt. L. Trausch i.m. 168. o.

35 Hißmann an Filtsch, 11. III. 1781. B. M. H.  Id. Göllner i.m. 90. o.

36 L. Hißmann an F. J. Sulzer, 7. VI. 1782. Id. A. Kurz: Geschichtlichen Bagatellen. Blättern für Geist, Gemüt und Vaterlandskunde, Nr. 22–23. 1845. V. 26. és VI. 2. 157-158., 165-166. o. Itt tehát Hißmannak mindhárom Sulzerhez írott levele megjelent.

37 L. Hißmann an Filtsch, 2. VI. 1782. B. M. H. Id. Göllner i.m. 92. o.

38 L.  uo.

39 L.  S. Brukenthal an Hißmann, 21. IV. 1780. B. M. H. Id. Göllner i.m. 93. o. Vö. S. Brukenthal an Hißmann, 8. II. 1780. L.  uo.

40 Vö.  Hißmann an J. Binder, 25. II. 1778. , Hißmann an Filtsch, 24. III. 1784. B. M. H. Id. Göllner i.m. 92-93.  o.

41 Reimarus Fragmenten eines Ungenannten című cikkéről van szó, amelyet Lessing annak halála után, 1774-ben adott ki Berlinben a Wolfenbüttler Fragmenten című kötet tanulmányai között.

41 Hißmann an Filtsch, 13. XII. 1778. és 11. III. 1781. Id. Göllner i.m. 93. o.

42 Michael Hißmann: Anleitung ... i.m. 409. o.

43 Például Hißmann és Sulzer levélváltását l. Kurz i.m. 157-158. és 165-166. o., valamint J. Filtsch: Zugabe zu den Geschichtlichen Bagatellen. Magazin für Geschichte, Literatur und alle Denk- und Merkwürdigkeiten Siebenbürgens. II. köt. Kronstadt. 1846. 239-245. o.

44 Michael Hißmann: Magazin für die Philosophie und ihre Geschichte I-VI. köt.  Meyerschen Buchhandlung. Göttingen und Lemgo. 1779-83.

45 Uo. I. köt. 3–4. o.

46 Uo. 5. o.

47 Michael Hißmann: Neue Welt- und Menschengeschichte. Aus dem Französischen übersetzt von ... Beuzler, und mit Zusätzen und Anmerkungen versehen von Hißmann Alte Geschichte.  I–V. köt. Philipp Heinrich Perrenon. Münster és Lipcse. 1781-84. (Ugyanitt jelent meg a Neuere Geschichte I. kötete Hißmann szerkesztésében 1781-ben.)

48 David Hartley: Theorie of the human mind, on the principle of association of ideas. London. 1775.

49 Hißmann: Magazin für die Philosophie ... i.m. II. köt. 5. o.

50 Uo.

51 Uo. IV. köt. 4. o.

52 Uo.

53 Uo.

54 A Deutsches Museum 1780. szeptemberi számában, a 195. oldalon.

55 Hißmann i.m. uo. lábjegyzet.

56 Vö. uo. V. köt. Előszó.

57 Vö.  uo. VI. köt. Előszó.

58 L. Hißmann: Neue Welt- ... i.m. Vö.  Michael Hißmann: Bemerkungen über einige Regeln für den Geschichtsschreiben philosophischer Systeme. Teutscher Merkur 1777. október.

59 L. a 24. lábjegyzetben említetteket.