A FILOZÓFIA MA

 

Van egy különös jelenség manapság, mely nem hagy nyugodni. Szinte lépten-nyomon halljuk emlegetni a "filozófiát" (helyes így idézőjellel írnunk), miközben kínos távolságtartás figyelhető meg tőle, mint olyan valamitől, amin már túl vagyunk, ma már korszerűtlen. Mintha csak azt mondanánk: gondolkodni idejét múlta (ebben persze be nem vallott félelem is van a gondolkodástól), csak reagálnunk kell, vagy "aktívabban" kifejezve: helyesen kell működnünk. Nincs tere a gondolkodásnak. Helyét más tölti ki.

De mi ez a más, s mire gondolunk, mikor "filozófiát" mondunk, és milyen szituációban tesszük ezt?

A minap hallottam egy érvelést, mely szerint a filozófia halott, mert leírt, megmerevedett gondolatok rendszerévé változott, s többé nem az élő, szóbeli közlésekben, dialógusokban funkcionál, mivel -- ezt már én teszem hozzá -- ebben, úgy tűnik, fölöslegessé vált, aktualitását, értelmét vesztette. A fenti érvelés akár egy "posztmodern" filozófusé is lehetne, de mégsem ilyenként érdekes, hanem a mai mindennapi tudat filozófiához (értsd: antropológiai szükségletet kielégítő elméleti-gondolati, fogalmi általánosításhoz) való hozzáállásának egy lényegi, ha nem a lényegi mozzanatát fejezi ki, illetve olyasmit, ami korunk hétköznapi tudatának és életvilágának mélyén ott rejlik, s egyfajta patthelyzetre utal.

Ennek ellentmondani látszik, hogy ha ma valaki valamilyen komoly (vagy magát komolynak feltüntetni akaró) dologba kezd, lehetőleg hozzá ne fűzné (különben aligha számíthat érdeklődésre és sikerre), hogy "vállalkozásom, vállalatunk, projektünk (stb.) filozófiája, hogy..." (itt aztán vagy valami közhely jön, vagy bármi, aminek magához a dologhoz és a tényleges célokhoz -- s nem a kimondottakhoz -- alig van köze, hacsak nem manipulatív értelemben). Az ilyen, ma tipikusnak mondható esetekben a "filozófia" egy megoldandó gyakorlati probléma, feladat gondolattechnikai eszközeként jelenik meg, és semmi köze ahhoz a gondolkodáshoz, melynek önálló tere és szabadsága van.

A mindennapi tudat ezt érzi, és állandóan a filozófia hiányáról, de egyúttal visszahozhatatlanságáról beszél, panaszkodik vagy inkább fecseg. Ami a filozófiának ezt a korábbi, átfogó világképi irányultságát pótolja számára, az a fraktális gondolatszilánkokban való -- sokszor mazochista -- kéjelgés a szabadnak hitt válogatás formájában, ahogy a mai individuum a maga fogyasztói világában az áruk között is válogat, s ide-oda irányítja a szemét, mint a kígyótól elbűvölt élőlény, nem tudva, hogy valójában mindig ugyanarra, vagyis a beszippantó tekintetekre tapad. Ennek az állapotnak az un. "posztmodern" filozófia tulajdonképpen nem perspektívája, hanem legtöbbször csak filozófiailag kiművelt, iskolázott tükrözése-jelzése. Nem véletlen, hogy ebben a gondolkodás nem (mozgás)térként, hanem örök különbségként -- a semmibe tendáló-vékonyuló határolásként-határ/vonal/ként --, vagy éppen "subjectil"-ként, alany és tárgy egymásba folyásaként, megkülönböztetetlenségeként, illetve tautologikusan: a másik eltűnéseként, továbbá ugyanaz ismétlődéseként jelenik meg.

De visszatérve a mindennapokhoz, az eredendő szituációhoz. A jelenkor mindennapi tudata a filozófia rögzítő, általánosításra-absztrahálásra, átfogó rendszerezésre törekvő természetében (vagyis abban, ami a par excellence emberi gondolkodást általában is jellemzi), éppen azt tartja kérdésesnek és gyanúsnak, éppen attól fél, amiben él: a sematizmustól, a sémákba merevedéstől retteg a filozófia nevének puszta hallatára. Csakhogy ezekben a sémákban "normális" egzisztenciális körülmények között végső soron jól érzi magát, minden kezdeményezőkészsége elzsibbadásának, mámoros bódulattá válásának árán is (vagy éppen ezért), míg a "filozófia" vélt vagy valóságos "sematizmusai" nyugtalanságot keltenek benne, mert sematizmusokba merevült létállapotának elégtelenségére, s valami betölthetetlen vákuumra emlékeztetik, anélkül, hogy a gondolkodás kínzó szükségletét kielégíthetné, annak valóságos terepet találhatna. Így marad a "végkövetkeztetés", a "filozófia", noha rossz lelkiismerettel, de fölöslegesként jelenik meg a számára.

Némileg hasonló ez a szituáció ahhoz, amely a mítoszokkal kapcsolatban áll elő manapság. "Racionális", a mindentudás, a nincs-több-titok révületébe és unalmába merevült korunkban már legfeljebb csak megmosolyogjuk a mítoszokat, közvetlen valóságtartalmukat a tudomány révén túlhaladottnak, a nullával egyenlőnek tartva, miközben be nem vallott irigységgel némileg csodáljuk is őket. Legfeljebb csak szép gyermekmeséket vagy inkább gyermeteg történeteket látunk a mítoszokban, melyekben népek (így az általunk egyébként a legfőbb, klasszikus példaképnek tartott görögség is) gyorsan fejlődő magzatként tapogatták az anyaméh-mindenség dimenzióit.

Számunkra maradt a révület, úgy tűnik mintha be kellene érnünk ezzel, s a gondolkodás is szükségképpen egy Berkeley felfogására emlékeztető "érzékelek tehát vagyok" -formulára vezetődne vissza, mint amin fölösleges és lehetetlen túlmenni, amin kívül a gondolkodásnak nincs keresni valója. Egy-egy stabil függés biztonság-illúziójának átélése-érzékelése, s minél pontosabb gondolati lereagálása, bizonyítása-igazolása az, ami a gondolkodás-"filozofálás" netovábbját jelenti, mindig ebbe fullad-konkludál a jelenlegi létállapotban, bármit is vélünk egyébként szárnyaló-csapongó gondolatainkról.

Mindebből az következik, hogy minden jelenséghez (egy divat, valamiért rajongó csoport stb.), melyre irányulunk, melyet elfogadunk, s amellyel -- mondhatni abszolút módon -- azonosulunk (hogy aztán végleg, abszolút módon megtagadjuk, elkülönítsük magunkat tőle), tehát minden jelenséghez a fent leírt beállítódásban (potenciálisan) a mitikus-misztikus élmény formájában viszonyulunk, egyfajta mítoszpótlékként funkcionál számunkra. Vagyis a mítoszok racionális tagadása és anakronisztikussá válása mellett -- mintegy párhuzamosan -- a mítoszjelleg egyfajta parttalanná válása is megfigyelhető korunkban. Ezeknek a mítoszpótlékoknak és mítoszjellegnek, a bennük megjelenő alany--tárgy (szubjektum--objektum) viszonynak azonban egészen más a struktúrája, mint a klasszikus, eredeti értelemben vett mítoszoké. A jelenkori mítoszjelleg alapstruktúrája az egész teljes, abszolút azonosulása egy mítoszpótlékként szolgáló konkrét, meghatározott jelenséggel a nagy egészen belül, vagy a tőle való teljes elkülönülés, a tőle való elzárkózás, mint abszolút idegentől. Mindebben a nyugati kultúrának a kereszténység isten--ember alapviszonyára annyira jellemző transzcendencia-problémája termelődik újra, ennek késői visszfényét láthatjuk benne. Vagyis az egyik fél abszolút uralma és szabadsága (mint Istené a kereszténységben) a másik fél fölött a világegészben, s ez utóbbit teljes mértékben átható volta, míg a másik fél lényegénél fogva (tökéletlenség, részlegesség) teljes mértékben különbözik, transzcenzussal, az abszolút különbséget, másságot kifejező határvonallal van elválasztva tőle.

Ezzel szemben a régi, klasszikus, hagyományos értelemben vett mítosz esetében (mindenekelőtt a görögségnél) a világegészben átjárás volt az istenek, a kozmo- illetve teogónia formájában megfogalmazott ideálvilág és az emberek konkrét világa között, ezek a mítoszok az ember eredendő otthonlétét fejezték ki a kozmoszban. Ráadásul végső lényegük, értelmük az egyénnek egy konkrét közösséghez való szerves tartozása, kapcsolódása volt, egy a múlt ködébe vesző, az adott közösség eredetét és a világban elfoglalt eredendő helyét kifejező, a közösségben mindenki számára magától értetődő köznyelvként funkcionáló hagyomány nevében. A modern mítoszpótlékok viszont éppen azt fejezik ki, hogy a világba "belevetett" individuum végső soron véletlenszerűen csapódik egy átmeneti, maga elé partikuláris, a nagy egész szempontjából részleges, tiszavirág életű, de azt abszolútnak nyilvánító célt kitűző csoporthoz, s így egy amőbaszerű, metaforikusan és szinte fizikailag is egy konkrét függésben együtt rángatózó -- a klasszikus kifejezéssel élve -- "magányos tömeget" képeznek.

A mítosz többé már nem tükör, melybe nézve az egyén egy számára anyaölként biztonságot kínáló és nyújtó közösség tagjaként, a világegészbe fészkelten Nárcisszusként örült önmagának és istenek sorsán szemlélte a sajátját, hanem a külvilág bénító tekintete, mely sémáit kínálja (és kényszeríti ránk) szívünk és a kozmikus lét egymásra válaszoló lüktetése helyett.

A mítosz ma olyan hiányként jelenik meg, melyet fantomszerű formákkal, alakzatokkal töltünk ki, ezekben kísért, miközben technikai-racionális gondolkodásunkkal semmisnek nyilvánítjuk.

Ugyanígy hiánnyá vált a filozófia is, de szemben a mítosszal olyan távollevővé, melynek még az árnyéka is eltűnt, mondhatni világunkon kívülivé, megközelíthetetlenné, transzcendenssé párolgott. Csak ráolvasásszerű fogalma maradt meg, de kisbetűsen, macskakörmökbe téve, de nem úgy, ahogy mi azt a címben tettük használatára vonatkozóan, hanem magára a filozófia lényegére értve. Itt nem arról van szó, amiről Baudrillard ír a (nagybetűs) Kultúra és Forradalom kapcsán (mely utóbbi aktualizálása már nem lehetséges), hogy ti. immár csak ideákként fogyasztjuk őket (vö.: J. Baudrillard: A tárgyak rendszere, Gondolat, Bp. 1987., 236-237. o.). A filozófia ma, életvilágunkban nem idea (a kitűzendő, akár csak gondolati cél értelmében) és nem fogyasztjuk. Továbbá (mindennapi) alkalmazásával végső soron nem fogalmi analízist-megoldást akarunk nyújtani, hanem -- mintegy a "Szent", tabu gondolati élményére emlékeztető módon -- egyszerre valami faszcináló, vonzó és ugyanakkor taszító, mondhatni egyfajta "félelmet" keltő, "megálljt" parancsoló módon kívánunk mintegy érzelmileg-lelkileg hatni a hallgatóra-befogadóra. A filozófiának tehát ilyenkor nem magyarázó, világkép körvonalazó funkciója van, hanem mintegy világunk határát jelzi, többnyire meglehetősen elmosódottan, s mint mondtuk, inkább valami komplex érzelmi ráhatásként. De ha a filozófiáról ez is a (mindennapi) gondolkodás véleménye, ha ez is a -- nem túl népszerűen fogalmazva -- "használati és csereértéke", attól a "filozofálás" mint alapvető antropológiai szükséglet még marad, és szükségképpen funkcionál, mondhatni nélkülözhetetlen.

A szituáció hasonló a "profi", hivatásos filozofálás esetében is, mely valóban profi abban az értelemben, hogy hihetetlen iskolázottság, filozófiai magabiztosság, a fogalmak végsőkig nüanszírozott használata jellemzi, hogy aztán ezt az iskolázottságot többnyire a hagyományos megközelítések szétzúzásában, fogalmi relációk fraktálissá illetve lebegtetővé tételében futtassa ki, amiből aztán egy sajátos, új atmoszféra születik. Mintha azon a kiterjedés nélküli vonalon egyensúlyozna bravúrokat bemutató kötéltáncosként ez a filozófia, melyet a kanti kritikai filozófiában a jelenségvilágot és a "Ding an sich"-et (a magánvalót) tökéletesen elválasztó határvonal műszavával transzcenzusnak neveztünk. Mindezt ténymegállapításként s nem értékítéletként mondjuk, hiszen így kétségtelenül egy immár filozófiatörténetileg is jegyezhető hullámverés jött létre, melynek kifutása még nem látható, s szerintem inkább a filozófia egyfajta patthelyzetét mintsem "fordulatát" jelzi. (Legszínvonalasabb képviselőinél önmagát sem "fordulatként", hanem egyfajta "poszt"-állapotként aposztrofálja. Hogy a "modernség" ezzel véget ért-e vagy "csak" egy minőségileg sok (radikálisan) újat hozó szakaszába lépett, az szerintem eldöntetlen és hangsúlyok illetve mélyebb elemzés kérdése.)

Az itt körvonalazott gondolati irányultsággal szükségképpen együtt jár a rendszerfogalom radikális átértékelése, aminek persze a jelenkor életvilágában rejlő ontológiai alapjai vannak. Nem arra a filozófiai közhellyé vált tételre gondolok, hogy Hegel után lehetetlenné vált a filozófiai rendszeralkotás, hanem azt kell megvizsgálnunk, hogy hogyan módosult a rendszeralkotáshoz, a káoszban való rendszerezéshez, rendteremtéshez való gondolati viszony és a rendszer illetve rendszeresség iránti szükséglet. Hegel után sem szűnt meg a rendszer iránti igény, de ez immár a konkrét, egyéni lét szubjektivitásában alapozódott meg. Erről szól Kierkegaard három (élet)stádiuma (esztétikai--etikai--vallási), mely strukturálisan még mintegy a hegeli rendszertörekvés egyfajta imbolygó lidércfénye, Schopenhauer akarat-elve, akarat problematikája és kultusza, és horribile dictu még Nietzsche kaleidoszkóppá szétesett elvei (az "emberfeletti ember", az "örök visszatérés", a "hatalom akarása" stb.) is egyfajta rendszerezés iránti vágy kivetülései. Ami közös ezekben a törekvésekben, hogy bennük az egyén, a konkrét individuum még egészként és egységként jelenik meg mint elv, bár ez az egész-volt mindinkább megkérdőjeleződik és vékonyul, s a legintenzívebb talán még Kierkegaard esetében mint előfeltevés.

Mára az individuum mint különböző törekvések kiindulópontja és Kanttal szólva (mint Én) "szintetikus egysége" vagy mondhatnánk olvasztótégelye illúziónak tűnik a filozófiai, szociológiai stb. vizsgálódások számára, ontológiailag nem véletlenül.

Egy-egy rész, vonatkozás az, ráadásul olyan, ami az individuumokban közösnek nyilvánítható, mely egy-egy gondolatmenet, vizsgálódás vezérfonalául szolgál a rendszerezés alapját vagy inkább nézőpontját jelenti. Egy ilyen részvonatkozás pótolja a hiányzó egészt, sőt sokszor helyettesíti, anélkül, hogy az így létrejött nézőpontok közös nevezőre volnának hozhatók, hacsak nem valami séma értelmében, mely kísért az ilyen kísérletek esetében, de a legigényesebb gondolkodók érthető módon menekülnek előle.

Erről az új megközelítésről, a rész hatalmáról, a rész és a fragmentum mint nézőpont, elv, elvként való megjelenéséről szólnak az olyan törekvések mint a tudás archeológiája, a szexualitás, bűnözés, őrültség (stb.) történeti feldolgozásának témái, az írás mint jelenség kinagyítása s a különböző esszétöredékek kaleidoszkópjába rendeződő, állandó nézőpontváltásban mozgó, a hamis vagy nyomasztó rend elől látszólag a tudatos káoszba menekülő, a tudott rendezetlenséget választó kísérletek.

Olyan ontológiai "rend", a komputervilággal modellálható létállapot gondolati lecsapódásáról van itt szó, melyben a rendben bármikor és bárhol felléphet, megnyílhat a véletlen, s a rend végességével a véletlen végtelensége áll szemben. A kettő határvonalán vagy inkább találkozási pontján egyensúlyoz a gondolkodás, közömbösíteni próbálva a rendbe merevültség bénító és a nyugtalanító bizonytalanság létállapottá vált érzéseit. Az elharapózó káoszkutatás és a véletlen megjelenési formáit racionális-valószínűségi alapon értelmezni próbáló gondolkodás és kutatás ennek napnál világosabb megnyilvánulásai. Itt ugyanakkor a filozófiai, ontológiai-ismeretelméleti főprobléma nem annyira a véletlen mint valószínűségileg kalkulálható tényező, hanem a véletlen mint abszolút, apokaliptikussá burjánzott elv.

Úgy gondolom, a filozófiában az un. "posztmodern" gondolkodók által végrehajtott szükségképpeni "dekonstrukció" után nem a filozófia valamiféle "rekonstrukciója" fog végbemenni, ez anakronisztikus is és gondolatilag igényes szinten nem is lehetséges, hanem az emberi szellem a racionalitás olyan új dimenzióinak a feltárásával fog továbblépni, melynek új útjait még nem láthatjuk. Éppen azért nem, mert magában a valóságban ment -- s megy végbe folyamatosan -- egy olyan radikális változás, melyet a "posztmodern" gondolkodók igen finoman, mintegy szeizmográfként már évtizedek óta érzékelnek, s igen magas gondolati színvonalon lereagálnak, mely valójában azonban csak napjainkban bontakozik sőt mondhatnánk robban ki igazán.

Egyelőre csak az "információ forradalmát", a komputervilág eddigi érintkezésünket teljességgel új szintre helyező jelenségeit láthatjuk, s ez az új szint mondhatnánk olyan radikális másként viszonyul az előzőhöz, mint mondjuk a kereszténységben a transzcendencia végtelensége, végtelen mássága az immanenciához, az evilághoz. Mindezt pedig a gondolkodás elsőre szükségképpen félelmek, szinte begörcsölések és a másik oldalon ujjongások inkább érzelmi és fogalmilag esszéisztikus formáiban jelzi-tudatosítja, s a fogalmi, higgadt és sokoldalú artikuláláshoz a tapasztalatok elmélyülésére, a hatások kibontakozására van szükség.

A felszín a komputer és használója közötti monád-viszony, mintha az eddigi valóságba egy "virtuális valóság" fészkelte volna be magát idegen testként, egy mondhatni (ez persze fából vaskarika) "kétpólusú"-centrumú monádként (az egyik póluson a használó akaratával a másikon a komputer "géplelkével"), ahogy Epikurosznál az istenek a világ intermundiumaiban éltek. Csakhogy a komputer-"intermundium", a "virtuális valóság" elsőre -- érthetően -- éppen egy ellenkező viszony víziója miatti félelmet kelt, vagyis hogy a "virtuális valóság" fog -- a rákos sejtek módjára -- olyan valóságként elburjánzani, hogy magát az eredendő, tényleges valóságot teszi "intermundiummá".

Valójában azonban a "virtuális" valóság ugyanúgy a tényleges valóság szerves része, mint eddig bármi, a kettő között szerves kapcsolat van, de egyelőre éppen ennek dimenziói jelennek meg, rándulnak össze az apokaliptikussá nőtt véletlen formájában, míg nem látjuk az első "sokk" után az így kibontakozó új társadalmi és a személyiséget érintő tényleges folyamatokat. Ezeket egyelőre csak sejtésszerűen tapasztaljuk s többnyire megintcsak valami szélsőségben, az abszolút véletlen helyett a "függőség" szükségszerűségében-jelenségében rándítjuk össze.

Úgy gondolom, e pillanatban itt célszerű gondolatmenetünket megszakítani s nyitva hagyni, s csak utalunk rá, hogy ez a radikálisan új fejlődés beláthatatlan s egyelőre csak elvont lehetőségeket nyit meg a kultúra mélyebb elemzést igénylő jelenségszférájában is. A kultúráéban, melynek a filozófia mindig is önkéntes és sokszor önkéntelen szolgálólánya volt, s az emberi szabadság legszélsőségesebb és legkényesebb kérdéseinek, ugyanakkor a racionalitás végső határokig vitt előjogainak hangsúlyozásával-elemzésével és e határok könyörtelen jelzésével és bevilágításával a homokszem szerepét töltötte és -- átalakulva, új és új formákat öltve -- tölti be kultúra-úrnője kényes kagylóhéjában.