A BIZONYTALAN BIZONYOSSÁG

T. S. Eliot: Hamvazószerda

 

" Ágaskodó szarvát nyeli el utoljára a
tengerről kelő finom pára, köd, s így is
marad meg azután nemzedékek képze-
letének alsó horizontján: mozdulatlan,
fenséges, magányos. Egyszarvú."

/Nagy András/

Bevezetés

A Hamvazószerda a bizonytalan bizonyosság verse. A köztes állapoté. Bárhonnan is kezdjük el felfejteni a szálakat, mindig valami közé jutunk. Néha egy felszíni, néha egy mélystruktúrális mozgás taszít vissza a bizonyosság alázatos és megtisztult állapotából a bizonytalanságba, a dacba és a kísértésbe.

A bizonytalan bizonyosság érzetét kelti az egész versen áthúzódó képi világ, melyen belül vagy egy ősi ellentétpár, a kert és a sivatag játszik egymásba, vagy a kép maga sugallja a köztességet, mint a harmadik rész lépcső-képe. A lépcső a valamitől valami felé, fel vagy le haladás szimbóluma, melyet a vers minden értelmezője a Purgatórium hegyével hoz összefüggésbe. A Purgatórium a keresztény mitológiában a Pokol és a Paradicsom közötti átmenet, a szenvedés általi megtisztulás helye. A vers címe is a purgatóriumi állapotra utal: Hamvazószerda a keresztény naptár szerint, a Húsvét előtti Nagyböjt kezdőpontja. A negyven napos várakozás ideje ez, a hívő a böjt aszkézis felé mutató szabályait betartva, testében és lelkében is felkészül Krisztus feltámadásának ünnepére. A Hamvazószerda elnevezés onnan származik, hogy a középkorban hagyományosan ekkor kezdődött a nyilvános bűnösök vezeklése. A vezeklés során bűnbánó zsoltárokat énekeltek, bűnbocsánatért könyörögtek, miközben a püspök vagy ők maguk a megbánás jeleként, hamut szórtak a fejükre. A negyvennapos bűnbánat a hagyományban a purgatóriumi állapotot szimbolizálja, mely a szertartásrend forgatókönyve szerint Nagycsütörtökön ér véget, mikor az egyház nyilvánosan megbocsát, és kegyelmébe fogadja a megtévedteket.

A bizonytalanságot és a bizonyosságot egyaránt erősítő szerepe van a versben az intertextualitásnak is. A romantikus eredetiség-mítosszal szemben, Eliot inkább a középkori irodalmi hagyományból eleveníti fel az idézetes írásmódot. A kiragadott idézetek, a kontextusuktól megfosztott szövegrészek az új szövegkörnyezetben különösen kezdenek el viselkedni. Az új szövegbe kopírozva jelentéseik egy végtelenített reflexióban tükrözik vissza egymást, s mikor szöveg lép diskurzusba szöveggel, beindul a szimulációs folyamat, "ahol eredetük és céljuk, úgymond összeütközik és neutralizálódik."(Baudrillard) A kanonikus szövegekből kiszakított részletek, mint az eltépett szőttes szálai, szétbomlanak és így jelentések sokaságai szabadulnak el. Különösen izgalmas ez a folyamat abban az esetben, amikor egy ismert szövegrészt idézve a szerző, az intertextualizált szövegen belül megváltoztat valamely momentumot. A Hamvazószerda első részében Shakespeare XXIX. Szonettjének hetedik sora található: "Desiring this man's art and that man's scope", Eliot az art szót gift-tel helyettesíti: "Desiring this man's gift and that man's scope". Lois A. Cuddy szerint ez az idézeten belűli változtatás hordozza a vers megfejtésének egyik lehetséges kulcsát: "In the classical-Dantean tradition, which informs Eliot's canon, to be a poet is to be granted a gift from God (or the gods), and the man who ignores or perverts this ability is relegated to the darkest depths of the Underworld. This was the error of Dante's Ulysses … According to Dante, Ulysses used his poetic tongue and prodigious intellect to mislead his followers into searching for experience and knowledge of the world instead of spiritual truth." A Hamvazószerda szubjektumának vétke is az, ami Dante Odüsszeuszáé, méltatlanná vált a gift-jéhez, isten adományozta tehetségéhez. “Lord, I'm not worthy" – “Uram nem vagyok méltó.” – idézi meg a vers az evangéliumi szöveghelyet. Cuddy tanulmánya sugallja, hogy a Hamvazószerda mélystruktúrájában az alkotói impotencia miatti szenvedés húzódik meg.

A Hamvazószerdában Shakespeare, Dante, Guido Cavalcanti és áttételesen Daniel Arnaut szellemének szövegszerű jelenléte, és Eliot saját korábbi szövegeinek kísértete mellett, az idézetek és utalások jelentős része a Biblia könyveiből származik. Ennek oka természetesen nem kizárólag a költő világképének vallásos fordulatában keresendő, hiszen a korábbi költeményekben is számos bibliai allúzió található. A vers idézetességére egy általánosabb jellegű tény is magyarázatot adhat. Az európai hagyomány nyilvánvalóan mélyen gyökerezik a Bibliában, így természetesen a művészet, és ezen belül az irodalom sem kerülheti meg. Northrop Frye a Bibliát kozmosznak, a képek átfogó korpuszának tekinti, mely enciklopédikus jellegénél fogva is meghatározó forrása az irodalomnak. A biblia az irodalom grammatikája, egyszeri archetipikus struktúra, mítosz mely a teremtéstől az apokalipszisig terjed. (Northrop Frye) "A Biblia nyelve olyannyira költői - írja - amennyire csak lehet anélkül, hogy valóságos költeménnyé válnék.… Tele van explicit metaforákkal, hiperbolákkal, népies etimologizálással, szójátékokkal, valójában minden lehetséges figuratív eszközzel… és noha senki nem nevezné magát a Bibliát költői szerkezetnek, a költészet minden jellemzőjét magán viseli. …" (NF) A Hamvazószerda a bibliai allúziók és idézetek felvillantásán túl, mintha nyelvében is az ilyen retorika felé közeledne, talán éppen annak a határvonalnak a másik oldalán áll, amely a költői és a bibliai nyelvet elválasztja. A szent szövegeket idéző mondatszerkesztés, a vers gondolatritmusai és figura etimologikái különösen ebbe az irányba mutatnak. A versben nemcsak a bibliai allúziók és retorikai eszközök erősítik az általam bizonytalan bizonyosságnak nevezett, a vers világában köztes állapotként érzékelhető feszültséget. Hanem a szöveg narratívája maga is, mely mitikus, önmagába forduló történet az Ember fiáról, aki görcsösen és aktívan a bizonyosságot akarja elérni, s persze folyamatos kudarcot vall, hiszen a bizonyosság befogadására az egyetlen helyes stratégia csak a passzív befogadás lehet. A Hamvazószerdában ez az állapot a középkor egyik népszerű mítosza, az Unikornis mítosz felől is olvasható.

Az első nyom a Hamvazószerda IV. részének 24. sora: "While jewelled unicorns draw by the gilded hearse."--"Míg ékszerrel rakott egyszarvúak vonszolják arra az arany halottaskocsit." A versben csak itt szerepel leírva az unikornis szó, ez az a szöveghely, amely felhívta rá a figyelmemet. A sort Vas István így magyarázza: "Az egyszarvúak a Szűz legendájának hagyományos elemei, az egész kép esetleg a középkori ikonográfia egyik motívumának visszfénye, ahol Krisztus egyszarvú képében látható a frigyszekrény elé fogva."

A szöveghely csak az első nyom volt, hiszen a vers egészében érzékelhető a mítosz jelenléte, még ha a unicorn szóval többször nem is találkozhatunk a szövegben. Az egyszarvú maga a coincidencia oppositorum, egyszerre a férfias és nőies, az isteni és profán tulajdonságok találkozása. Zabolázhatatlan és megfejthetetlen. Az alkímiában a Monstrum Hermaphroditum. Az egyszarvú elnevezés beszédes: a latin unicornis, az angol unicorn és a tükörfordításként keletkezett magyar egyszarvú szó is, a lény két és csak két tulajdonságáról ad számot: hogy szarva van és, hogy egyetlen ilyen tagja van. A szarv erős, ám szublimált szexuális tartalmat idéz, fallikus szimbólum. Porrá törve a középkorban potencianövelő szerként használták, de más értelemben is csodatévő erejű: a víz, az étel a hiedelem szerint megtisztul érintésétől. Az unikornis, már említett kettős lényegisége ebben is megnyilvánul. Míg a tisztaság, a szűziesség, nemi érintetlenséget feltételez, addig a másik féle felhasználás erősen az aktív nemiségre utal. Ártatlanság és szexualitás elválaszthatatlanul vegyül alakjában. Az unikornis motívum mellett, a vers negyedik részében újra feltűnik a második rész egyik hangsúlyos motívuma: a hölgy, aki mint szűz, az egyszarvú mítosz egyik alapszereplője. A szűz - hölgy -Mária - nővér - anya motívumsor behálózza az egész Hamvazószerdát, de leghangsúlyosabban talán a második részben van jelen.

A Szűz ölén

"Mert vagyok az első és utolsó.
Vagyok a tisztelt s a gyűlölt.
Vagyok a parázna és a szent asszony.

/Nag Hammadi-i töredék, 6,2/

A vers második részének képvilágában az apokaliptikus képiség és az ártatlanság analógiájának képvilága játszik egymásba. Apokaliptikus képiségen Northrop Frye nyomán a totális metafora világát értem, avagy a vallás Mennyországának világát. A Lady of Silences /Némaságok Hölgye/ megfeleltethető Szűz Máriának és megfeleltethető a Rózsának is, mely virág hagyományosan az apokaliptikus képiség egyik szimbóluma. Létezhet azonban másik olvasat is az ártatlanság analógiájának képvilágában. Melynek létjogosultságát alátámasztja L. A. Cuddy megjegyzése is, melyszerint a Lady of Silences, inkább a Vita Nuova Beatricéjéhez hasonlatos, semmint az Isteni Színjáték Beatricéjéhez. Inkább halandó, mint isteni lény, de azért nem is csak hús-vér nő az, aki "Mária színét viselte, a kéket és fehéret S köznapi dolgokról beszélgetett", az alak vibrál az isteni és a profán között, a szublimált és az érzéki erotika között. Ahogy az egyszarvú, ez a figura is kettős lényegű.

A Hamvazószerda II. részének állóképszerű nyitójelenete nagyon hasonlít az unikornis mítosz zárójelenetére. A Physiologusban, a középkori bestiáriumok ősében a következő olvasható az egyszarvúról: az "egyetlen olyan állat, amely meg meri támadni az elefántot, és olyan éles a lába karma, hogy ama állat hasát egyetlen mozdulattal felhasítja". Ezt a félelmetes szörnyeteget a vadászok képtelenek elfogni: "Szépen felékesített, tiszta szüzet állítanak az útjába. Az állat erre a szűz ölébe ugrik, akinek hatalma van fölötte. Az egyszarvú követi őt egészen a király kastélyáig." A vadászok tőrbe csalják hát ezt a vad és fékezhetetlen szörnyeteget, a király kastélya előtt pedig megcsonkítják, levágják ékességét, a szarvát. A vers második részének felütésében : "three white leopards sat under a juniper tree / In the cool of the day, having fed to satiety / On my legs my heart my liver and that which had been/ contained/ In the hollow round of my skull" ( három fehér leopárd ült egy borókafenyő alatt / A nappal hűvösében torkig jóllakottan / lábammal szívemmel májammal s azzal ami betölté / Kiürült koponyám kupoláját). A Hölgy pedig "visszavonult /Fehér ruhában, szemlélődésre, fehér ruhában". "The Lady is withdrawn / In a white gown, to contemplation, in a white gown." A Hölgy az unikornis mítosz szüzére emlékeztet, a feláldozott csontok az egyszarvúra, a három fehér leopárd pedig a vadászokra. Az egyszarvú vadászat allegorikusan az Angyali üdvözletet ábrázolja, ahol a szűz Szűz Mária, az egyszarvú Jézus, a vadászok pedig Gábriel arkangyal és kutyái. A helyszín pedig egy kert, vagy az apokaliptikus képvilág Paradicsoma.

Az apokaliptikus képvilágot Northrop Frye a képalkotás mitikus módjának felelteti meg, ahol a képek átvitt értelemben értelmezhetők. Azártatlanság analógiájának képvilágát pedig a képalkotás romantikus módjával azonosítja, mely "kevésbé mereven metaforikus, de eléggé jelentős együttese olyan képeknek, melyek, ha együtt találhatók, azt eredményezik, amit gyakran, kissé gyámoltalanul atmoszférának nevezünk." Ennek az atmoszférának az eleme a vers Kert szimbóluma, mely nem egészen azonos az apokaliptikus képi világ Paradicsom-kertjével, hanem inkább az Énekek énekéből eredő hasonlat:" olyan mint a berekesztett kert az én húgom, jegyesem"- éled itt újjá. A Némaságok Hölgye, aki olyan mint egy rózsa, nemcsak jelen van a borókafenyő alatti kertben, hanem szinte az ő teste, öle ez a kert. Ahogy a hölgy szűziessége, mint erény, úgy az egyszarvú szűziessége és maga az egyszarvú is ehhez a képvilághoz tartozik.

Itt a pásztori kert ölén, a szűz ölébe csalogatta az egyszarvút, akit a vadászok így utolérhettek és széttéptek. A mítoszban a harmadik lényeges momentum a hölgy és az egyszarvú után, a vadászat. Az egyszarvút a csalétkül kiültetett hölgy ölébe saját szűzies jellege is vonzza, de vonzza valamiféle elfojtott szexszualitás is. Az egyszarvút elárulja, nárcisztikus képmása, önmaga ártatlan másikja a tulajdonságaival felékesített hölgy. Saját kéjvágya csalja a csapdába, amit a hölgy csábítása és vágya is táplál, de az árulást az ártatlanságuk követi el. A sikeres vadászatot az áldozás aktusa, a csonkítás rituáléja végzi be. A szarv levágásával az egyszarvú kettős lényegéből a vad, a férfias, a zabolázhatatlan tűnik el. A Hamvazószerda második részében a visszavonuló hölgy és a borókafenyő alatt heverő párducok háttere előtt, a freskó előterében, a középkori ábrázolásokon oly közkedvelt csonthalom és belsőség kompozíció hever. A kert zöld hátterében mindhárom szereplő egység fehér színű, a leopárdok, a hölgy és a csontok is. Az egyforma szín egymásra vonatkoztatja őket. A fehér a tisztaságnak, ártatlanságnak hagyományos színe. Bizonyos allegorikus ábrázolásokon, a fryei apokaliptikus képiségben értelmezve az egyszarvú vadászata, ahogy említettem, az Angyali üdvözletet jeleníti meg. A szűz itt Szűz Mária, az egyszarvú Jézus Krisztus. A vadászok pedig, akik Mária ölébe űzik az egyszarvút, Gábriel arkangyal és négy kutyája. A kutyák isteni tulajdonságokat hordoznak, az egyik az Igazságot, a másik a Békét, a harmadik az Irgalmasságot a negyedik pedig az Igazságosságot, mely isteni attribútumoknak szerepük volt a megváltásban.

A három leopárd, a fehér szín miatt, összefüggésbe hozható Gábriel arkangyal isteni tulajdonságokat hordozó kutyáival. A párducok, a vadászok ugyanolyan kettős lényegűek, mint a hölgy, vagy mint az egyszarvú. A Physiologus szerint a párduc "szépséges és ékes" és harmadnapon, mikor "felébred álmából" "és nagy szóval felkiált", hangjából "mindenféle kenetek illata árad", tehát valóban az isteni kegy részese. A Hamvazószerda leopárdjai azonban Dante párduc allegóriájaként is olvashatók: Az egyszarvú tulajdonságaival felruházott lírai ént a vágy, saját kéjvágya dönti pusztulásba.

A vers narratívája nem lineárisan halad, hanem a mitologikus időszerkezetekhez hasonlóan vissza-visszatér a hamvazószerdai állapothoz. Oda ahol a megváltás eszköze a feláldoztatás, a szétszóratás, de ez még nem elég, az Isteni Szó meghallását, paradox módon a befogadó állapotért való könyörgés, az egyszarvú imája, a szó nélküli szó is akadályozza.

A szó nélküli szó

"Uram nem vagyok méltó,
hogy az én hajlékomba jőjj.,
hanem csak szólj egy szót,
és meggyógyul az én szolgám."

"Kezdetben vala az Ige. S az Ige vala Istennél. És Isten vala az Ige."- így kezdődik János evangéliuma. Az egyszarvú szarva Isten szavának, az Igének emblémája a keresztény mitológiában, illetve az apokaliptikus képiségben. Az ezt "ellenoldalon kiegészítő"ártatlanság analógiájának képvilágában azonban éppen ellenkezőleg a szarv, illetve az attól való megfoszttatás után a szó, az egyszarvú egy szava, az ima a megváltásért, akadálya a megváltásnak.

"A phallogocentrizmus jellegzetes megnyilvánulásaként a kard (sword) tehát pótolni képes a szavakat (word), ahogyan a szólást (say), az ölés (slay), az imát (pray) az áldozatra való vadászat (prey) helyettesíti". Az egyszarvú elveszíti szarvát. Már nem ő vadászik (prey) a szűzre, rá vadásztak, őt ölték meg (slay), számára csak a szólás (say), az ima (pray) marad. A csontok tehát énekelnek megváltásért, a feledésért, melyet egy szó, az Úr szava hozhat el. Az a szó, amely csak a passzívvá vált, unikornis szarvától megfosztott tudatba hatolhat be.

A vers ötödik, leginkább biblikus hangú részének központi fogalma Isten Igéje a "szó nélküli Szó" (The Word without a word).

"And the light shone in darkness and

Against the Word the unstilled world still whirled

About the centre of the silent Word."

Vas István, a vers fordítója észreveszi a word, a world és a whirled szavak hangzásában és írásképében rejlő szójátékot, amely magyarul sajnos nem adható vissza maradéktalanul.

"A fény sütött sötétben és

A Világ ellen ez a csillapítatlan szó még örvényt forgató

S középpontjában ott a néma Szó."

A fordítás nem egészen pontos, mert nem a világ ellen örvénylik a csillapítatlan szó, hanem éppen ellenkezőleg, a szó ellen örvénylik a csillapítatlan világ. A világ (world) középpontjában tehát ott van a szó (word), de meghallását a sword (kard), a vadság, féktelenség, az unikornis szarv akadályozza. Az íráskép szintjén az akadály az s mássalhangzó jelenléte, hiszen a sword szóban is ott a néma word szó. A szójáték talán magyarul is visszaadható: az egyszarvú szóban is benne rejlik az egyszavú szó.

A szétszóratás a szarvától, istenadta költői tehetségétől fosztja meg a szubjektumot. Az önálló, Istenével szemben álló aktív akarat a szárazságnak, a sivatagnak felel meg a versben. Smaller and dryer than the will. Szárazabb és ritkább, mint az akarat. Az aktív akarat nem vezet az üdvözüléshez, a bűnbocsánathoz. Az egyén akarata útját állja Isten akaratának, az egyén szava útját állja az isteni szó befogadásának. A "száraz sziklának hűvöset" csak a hölgy hozhat az apokaliptikus és ártatlanság analógiájának képvilágában egyaránt, az a hölgy, aki elcsábítja és végignézi, ahogy a leopárdok széttépik a narrátort.

 

IV. Unio Mistica

 

"Ha eluralkodik a Fehérség a Nagy Mű matériáján, akkor győzött az Élet a Halál felett, feltámadt a Királyuk, Levegővé vált Föld és Víz,

a Hold uralma jött el, megszületett az ő gyermekük. A Matéria akkorra oly igen megszilárdul, hogy a Tűz ki nem kezdheti többé...

Ha látja már a Művész a tökéletes Fehérséget, akkor - a Bölcsek szerint - széjjel kell szaggatni minden könyvet, mivelhogy

a könyvek haszontalanná váltak.

[Dom J. Pernety, DICTIONNAIRE MYTHOHERMETIQUE, Paris, Bauche, 1758, "Blancheur"]"[i]

 

"Csontok fehérsége váltson meg feledésre"

  A Hamvazószerdában a fryei értelembe vett ciklikus szimbó­lumok szinte mindegyike megtalálható. Az isteni világban a halál és az újjászületés, az emberi világban az ébrenlét és az álom, a fiatalság és az öregség, a természeti világban a napszakok és évszakok válta­kozása, a fény és a sötétségi folytonos egymásutánisága, és a víz­szimbolika két fázisa: a forrás és a tenger örök egymásba áramlása. A legdominánsabban mégis a Poklon, Purgatóriumon és Paradicsomon keresztül vezető állandó felfelé és lefelé tartó, körkörös folyamat.

A misztikus körforgás csúcsán a lírai én már majdnem eléri az áhított Paradicsomkertet, ahol önmagát azzal a spirituális közösséggel azonosíthatja, mellyel, allegorikus értelemben egy testet alkot. A vers apokaliptikus víziójában, a 'magasabb álomban' minden motívum megfeleltethető egymásnak. Az egyszarvú maga a narrátor, itt Krisztus szimbóluma. Az unikornis a szűz ölén "átvitt értelemben Krisztus megtestesülését jelenti Szűz Mária által." A vadászat nem az áldozat testének széttépését bemutató szparagmosz jelenet, hanem Krisztus születésének evangéliuma, az Angyali üdvözlet. A szűz itt Szűz Mária, az egyszarvú Jézus Krisztus. A vadászok pedig, akik Mária ölébe űzik az unikornist, Gábriel arkangyal és négy kutyája. A kutyák a megváltás eltervezésére irányuló isteni tulajdonságokat hordozzák, az egyik az Igazságot, a másik a Békét, a harmadik az Irgalmasságot, a negyedik pedig az Igazságosságot. A párducok nem a megtorlás eszközei, hanem a kommunió elősegítői, lakomájuk Úrvacsora. A párducokkal, immár Gábriel arkangyal kutyáival, azonos maga az egyszarvú is, hiszen Krisztus állatjelképeként szarva, "az Igazság Evangéliumának jelképe, és azonos magával a Szóval is, hiszen Krisztus a megtestesült Ige, s az unikornis lény Isten Szavának is emblémája a keresztény mitológiában. A Némaságok Hölgye pedig teljesen azonosul Szűz Máriával és a paradicsomi Kerttel.

A Hamvazószerda második részének állóképszerű jelenetében a Kert zöld háttere elölt minden szereplő fehér színű; a leopárdok, a Hölgy és a csontok is. Az egyforma szín azonosítja őket egymással. A fehér szimbolikus értelemben a tisztaságnak, az ártatlanságnak, a tökéletességnek és az isteni fénynek a hagyományos színe. Krisztus is fehéret visel feltámadásakor, fehér ruhában vannak a Jelenések könyvében az üdvözülésre kiválasztottak, és fehér Beatrice kísérőinek, a tizenkét vénnek a köntöse is, a Paradicsomkert bejáratánál. Gábriel kutyái isteni tulajdonságokat hordoznak, a párducok az isteni fény színébe öltöznek, és mindannyian a kegyelem szimbólumai, mint Dániel könyvében az egyszarvú. A Physiologus szerint a párduc "szépséges és ékes" és harmadnapon, mikor "felébred álmából", ahogy Jézus is feltámadott harmadnapra, "és nagy szóval felkiált", hangjából "mindenféle kenetek illata árad". Így válik az emberi vágyak világa az apokaliptika világává, ahol Dante egyesülhet Beatricével, az egyszarvú a szűzzel, a lírai én, a Némaságok Hölgyén keresztül az áhított isteni világgal. De ez a Hamvazószerdában csak vágy marad, a vers valóságában nem lineáris felfelé haladást, hanem a középkori világképhez hasonlóan, ciklikus visszatérést érzékelünk a bizonytalan bizonyosság állapotához. Oda, ahol a megváltást, az Isteni Szó meghallását, paradox módon, a befogadó állapotért való könyörgés, az egyszarvú imája is akadályozza. "Hol lészen a szó megtalálható, Hol fog a szó /Felhangzani? Nem itt, hol nincs elég csönd /Nem a tengeren vagy a szigeteken, s nem is /A szárazon, a sivatagban vagy az esős tájakon'", talán csak a hetedik pecsét csendjében válik majd az Ige hallhatóvá azoknak, "Akik sötétben járnak, akik téged választottak s veled /szembeszállnak, /Akik marcangolódnak az évszak és az évszak, idő s idő között, /Óra meg óra, szó és szó, erő és erő közt", "Those who are torn on the horn between season and season, /time and time, between /Hour and hour, word and word, power and power".

A hatodik, utolsó rész eleje a kétes reménységet, az emlékezés reménységét villantja fel. Megerősítve ezt, az első rész egyik metaforáját "Mert többé ez a szárny nem repül sohasem /De mint szelelőlapát veri csak /A levegőt mely immár ritka, száraz" ellentétbe állítva a "Töretlen szárnyak" képpel. Ám ha a feledés a megváltás ("Ahogy én Feledve vagyok /S Feledve kívánnék lenni, úgy feledni kívánnék ", "As I am forgotten /And would be forgotten, so I would forget" s akkor az emlékezés, az "lázadás" ("rebel"), s csak hátráltatja a megváltást. Visszatér a ciklus, a köztes állapot, a vers imához hasonló könyörgéssel zárul.

"Áldott nővér, szent anya, ki lelke a forrásnak,

             lelke vagy a kertnek, Ne tűrd, hogy hamissággal hitessük magunkat

              Taníts minket törődni nem törődni

              Taníts meg ülni csöndesen Még e sziklák között is, Békességünk az Ő akaratában És még e sziklák között is Nővér, anya

               És lelke a folyónak, lelke az óceánnak, Ne légyen tőlem elrekesztve orcád

                S a kiáltásom jusson el Tehozzád."

 



[i] ECO, Umberto, A Foucault-inga, Európa, Bp., 1992, 543.