A FEHÉRVÁRI FORRADALOM KRÓNIKÁSA

 

Néhány elsárgult, töredezett-szakadozott szélű újságot őrzök évek, évtizedek óta, az Új Fehérvár négy példányát. Az első számon a dátum: 1956. október 27., szombat. A lapfej fölött barnás-lilára fakult tintaceruzás betűk, apám kézírásával: Éljen! A másfél oldalas kiadványt felhívások, az üzemek dolgozóinak követelései, nyilatkozatai töltik meg. S a volt Fejér megyei Néplap újságíróinak állásfoglalása Csak igazat írunk! címmel. A lapnak nincs impresszuma, amely eligazítana a szerkesztők, újságírók személyét illetően, a lapfej alatt mindössze annyi szerepel: Szerkeszti a munkás- és diákifjúságból alakult bizottság.

A következő lapszám, amelyet megőriztem az október 30-i dátumot viseli, az I. évfolyam 3. szám jelzéssel. A lapfej mellett már a Kossuth-címer díszeleg, s a "Világ proletárjai..." kötelező szlogen helyett a Szózat két sora: "Hazádnak rendületlenül / Légy híve, óh magyar!" Az impresszumban - mert már az is van - két név: Felelős kiadó Skorka Károly, a szerkesztőség vezetője Bokor Rózsa. (Ez a későbbi lapszámokban úgy módosul, hogy a munkás- és diákifjúságból alakult szerkesztőbizottság vezetője Bokor Rózsa.) Ki volt Bokor Rózsa? Fehérvári újságíró koromban a szerkesztőség idősebb munkatársaitól lehetett elejtett félmondatokat hallani róla. Ő volt az 56-os események egyik jelentős fehérvári szereplője, 57-ben lecsukták, elkerült a pályáról... Hol van? Mit csinál most? Konkrétumot senki nem tudott vagy nem akart mondani.

Budapest, Peterdy utca. Hideg januári szél fúj a Dózsa György út felé, eldobált műanyag zacskóknak, papírdaraboknak adva meg néhány percre a repülés örömét. A keresett házszám természetesen az utca túlsó végén van. S amíg ballagok, próbálom rendezni a gondolataimat. Milyen lehet most Bokor Rózsa? Bár levelet váltottunk s telefonon is beszéltünk, nem tudom, hogy igazából milyen fogadtatásra számítsak. A kapunál kódszámos kaputelefon. A Bokor név mellet az 56-os szám szerepel. Véletlenül? Bejelentkezek, kedves női hang válaszol, s halk berregéssel nyílik a kapu. Régi körgangos, de viszonylag rendben tartott épület. Az emelet- és ajtószámot elfelejtettem megkérdezni, így végigjárhatom mind a négy emeletet, a névtáblákat olvasva. Végre az egyik ajtón fakult alumínium tábla: "Bokor". Csengetnem sem kell, máris nyílik az ajtó. Kissé hajlott hátú, hófehér hajú, alacsony hölgy fogad. Barna szeme érdeklődve, barátságosan csillog.

- Bokor Rózsa vagyok - mondja, s nyújtja a kezét. - Tessék, fáradjon beljebb.

Szóval ő az... A nagy idők tanúja, a nagy események résztvevője. Milyen lehetett akkor? Kár, hogy a hősök is megöregszenek.

- Dombiratoson születtem 1922-ben - kezdi az "életrajzot". - Tudja, ez Békés megyében van, a román határhoz közel. Régen Csanád megyéhez tartozott - fűzi hozzá magyarázóan, mintha ennek valami jelentősége lenne. - Félárvaként nőttem fel, anyám egy gazdag kereskedőcsaládnál cselédeskedett. Tanulni nem volt lehetőségem, egészen 1945-ig. A negyvenes évek végén tettem szakérettségit, s utána kerültem egyetemre. Hat év alatt tizenegy év anyagával kellett megbirkóznom. Ennek a "gyorstalpalónak" - ahogy akkoriban némi lenézéssel nevezték - máig viselem a hátrányait. Bár magyar - könyvtár szakon diplomáztam, a tudásom hiányosságai nyomasztottak, s valami kisebbrendűségi érzés alakult ki bennem. Ösztöndíjasként végeztem el az egyetemet, s mikor kérdezték, hova karok menni dolgozni, azt feleltem, hogy újságíró szeretnék lenni. Úgy éreztem, sok mondanivalóm lenne az emberek számára. Mert én is azt tartottam, amit valamelyik bölcselő, hogy az emberek tulajdonképpen jók, csak a körülmények teszik rosszá őket.

- Ez a véleménye most is?

- Ma már egy kicsit árnyaltabban fogalmaznék, de alapvetően igen - néz rám meggyőzően.

- Egyetem, diploma, s aztán?

- Sztálinvárosba kerültem, 1952-ben. Fürjes János volt a főszerkesztő. Nagy lelkesedéssel kezdtem, de hamar lelohasztották az ambícióimat. Én igyekeztem őszintén írni, de jó néhány "művem" a papírkosárban végezte. Apolitikus vagyok - mondták -, nem tudom reálisan megítélni a dolgokat, nem értem, hogy mi az osztályharc. Ez utóbbi bírálatot azért kaptam, mert egy volt báróról írtam elismerően, aki ott dolgozott az építkezésen, mint brigádvezető - nem ő volt az egyetlen "előkelő" építőmunkás -, s kimagasló teljesítményt ért el. Jelentkeztem a pártba, elutasítottak, hogy éretlen vagyok. Ötvenháromban, mikor Nagy Imre lett a miniszterelnök, azt hittem, hittük néhányan, hogy valóban bekövetkezik valami emberibb fordulat. De rövidesen csalódni kellett. A közép és felső szintű vezetői gárda ugyanaz maradt, törvényszerű volt Nagy Imre első bukása, kálváriája.

- Mikor, hogyan került Székesfehérvárra?

- Fürjes János lett a főszerkesztő, s ötvennégyben ő hívott Fehérvárra. A Fejér megyei Naplónál az ipari rovat vezetését bízták rám, bizonyára "sztálinvárosi múltam" miatt. Itt is rengeteg konfliktusom volt. Rendszeresen feljártam Pestre a Petőfi-kör vitaestjeire, s ezt nem nézték jó szemmel. Hiába volt hivatalosan a DISZ fóruma, tudták, hogy nem éppen "vonalas" szövegek hangzanak el. Az ötvenhat júniusi, ma már történelminek nevezhető sajtóvita után be is tiltották, s csak szeptemberben újította fel tevékenységét. De Székesfehérváron is részt vettem minden mozgolódásban, ott voltam minden lehetséges vitafórumon. Így aztán nem csoda, hogy a pártbizottság szemében afféle fekete bárány voltam.

- Aztán elérkezett október huszonharmadika...

- Akkor már az egész ország, de főleg a fiatalság és az értelmiség forrongott, mindenki változást akart. Én huszonharmadikán részt vettem a székesfehérvári közgazdasági technikum diákjainak gyűlésén, ahol több pontban fogalmazták meg a diákok követeléseiket. Először a Fejér megyei Naplóban akartuk közzé tenni, de megakadályozták. Ezután a nyomdához vonultunk, hogy kinyomtassuk, de a pártbizottság ezt is lehetetlenné tette. Október huszonnegyedikén, mikor bementem a munkahelyemre, Bánki János, akkor azt hiszem városi MDP-titkár volt, közölte velem, hogy ki vagyok rúgva. Őszintén szólva nem vettem nagyon a szívemre, éreztem, hogy ez a kirúgás nem szólhat hosszú időre.

- Nem egészem két nap múlva már a szerkesztőség vezetője volt...

- Nem mindennapos körülmények között lettem az. Miután a munkahelyemre nem mentem, nem mehettem be, a városban elterjed a hír, hogy letartóztattak. Huszonhatodikán délelőtt a városháza előtt nagy tüntetés volt, s többek közt az én szabadon bocsátásomat is követelték. Mikor megtudta a tömeg, hogy nem tartóztattak le, azt kezdték követelni, hogy én vegyen át a szerkesztőség vezetését. Ezzel az ott maradt kollégák is egyetértettek, így én lettem a szerkesztőbizottság vezetője. Első dolgunk volt a lapnevét megváltoztatni, s huszonhetedikén már megjelent az Új Fehérvár első száma. Sebes Imre, a megyei pártbizottság titkára meg akarta tiltatni a lap terjesztését, de az egyik kolléga, Jászberényi Ferenc közölte vele, hogy sajtószabadság van, ez már nem az MDP lapja, és semmi köze hozzá.

- Kikből állt az Új Fehérvár szerkesztősége?

- Tulajdonképpen a régi munkatársakból, csak néhányukat küldtünk el ideiglenesen szabadságra. Aztán rengeteg diák, fiatal munkás, értelmiségi járt be a szerkesztőségbe, hozták, írták a híreket információkat. De szükség is volt rá, mert a Magyar Távirati Iroda megyei szerkesztősége beszüntette a munkát, így az országos eseményekről csak közvetítők révén vagy a Szabad Kossuth Rádió hírei alapján tájékozódtunk. Az első egy-két számot csak a városban tudtuk terjeszteni, de aztán - a diákok, fiatalok segítségével - rövidesen eljutott a lap a környező községekbe is.

- Hogyan emlékszik vissza azokra a napokra?

- Nemcsak a korom, meg az egészségi állapotom miatt - hetvennyolc éves vagyok s Parkinson-kórral küszködöm -, de valahogy egybefolynak az események. Akkor is úgy éreztem, mintha egy hatalmas hullám sodorna. A szerkesztőségi munka mellett - nem csak szerkesztettem a lapot, írtam is - több bizottságba beválasztottak, állandóan üléseztünk, különféle felhívásokat fogalmaztunk, segítettem előkészíteni, hogy a Vörösmarty rádió műsort sugározzon, részt vettem a rádió szerkesztőségi munkájában is. Nem is emlékszem, hogy mikor aludtam. De a kollégák is így voltak. A szerkesztőség olyan volt mint egy hangyaboly. Sokszor annyi volt az ismeretlen arc, hogy amikor bementem, azt sem tudtam hol járok.

- Voltak vitáik egymás között? Mindenki egyformán ítélte meg az eseményeket?

- Eleinte nem volt vita, az eseményeket nagyjából egyformán ítéltük meg, aki nem, az nem volt közöttünk, velünk. Abban egyetértettünk, hogy az előző rendszernek buknia kell. A hogyan továbbról már több vita lett volna - elsősorban nem a szerkesztőségről beszélek -, de mire megkezdődött a forradalomban résztvevők igazi polarizálódása szándékok, elképzelések, célok szerint, addigra jött a tragikus vég.

- Hol volt november negyedikén?

- A Jókai utcai szerkesztőséggel majdnem szemben, a Fekete Sasban laktam, ott volt egy szobám. Hajnalban az ágyúdörgésre riadtam, s tudtam, de nem akartam elhinni, hogy mindennek vége. Rettenetesen féltem, bevallom őszintén. Összepakoltam a holmimat, s azon törtem a fejem, hogy mit csináljak.

- November ötödikén a megalakult MSZMP ideiglenes megyei intézőbizottsága felkínálta a lehetőséget, hogy szerkessze tovább a lapot.

- Nem vállaltam, nem tudtam úgy csinálni, mintha mi sem történt volna az eltelt közel két hétben. Egy vonattal - a mozdonyvezetők hoztak fel, mert közlekedés nem volt - feljöttem Pestre édesanyámhoz, aki a Hegyalja úton lakott Majd két hónapot itt töltöttem, míg le nem tartóztattak. November huszadikán kedves kollégámmal és barátnőmmel, Röper Magdival együtt elbocsátottak a Fejér megyei - akkor már - Hírlaptól, s ötvenhét január másodikán letartóztattak.

- Miért nem disszidált, hisz nem nagyon lehettek illúziói, hogy mi fog történni ?

- Féltem az ismeretlentől, nem tudtam nyelveket s talán még valami csodában is reménykedtem. Meg aztán írni akartam - magyarul. Hát erről pár évre le kellett mondanom.

Bokros Rózsát a megyei bíróság 1957. április 1-én izgatás és társadalmi tulajdon szándékos rongálása miatt 3 év 10 hónap börtönre ítélte. A Legfelsőbb Bíróság az indoklást megváltoztatta, s a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt ítélte el. Büntetését a kalocsai börtönben töltötte, ahonnan 1959. június 30-án szabadult.

- A börtönben - felváltva voltam közbűntényesek és politikaiak között -, iszonyatos viszonyok voltak. Kosz, poloskák, egy-két kivételtől eltekintve embertelen őrök, no és a rabtársak sem voltak mind angyalok. Néhány kivétel ezért akadt. Volt néhány apáca, valamelyik tanító rend ragjai, ők jelentették a felüdülést. Tőlük lehetett tanulni, előadásokat tartottak magyar- és világirodalomból, a görög tragédiákról, Shakespeare drámáiról, Jókai, Móricz regényeiről. Ez valamit enyhített a fogva tartás embertelen körülményein.

- Nagy Imréék kivégzéséről tudott?

- Sajnos. A börtöntávíró jól működött. Óriási volt a megdöbbenés. Nem nagyon tudtuk, hogy kint mi van, de erre a galádságra nem számítottunk. Nem hittük, hogy meg merik tenni, ennyi idővel a forradalom leverése után, amikor már semmi értelme nem volt. A forradalmárok börtönben voltak vagy kivégezték őket. Kit, mit akartak elrettenteni?

- Mikor szabadult?

- Először ötvenkilenc június harmincadikán. De néhány hét után még egy kis időre visszavittek, merthogy az enyhítés a társadalmi tulajdon rongálása miatt kiszabott tíz hónapra nem vonatkozott. Ugyanis - a távollétemben - az egyik ismerősöm fia felfeszítette a páncélszekrényt, azt gondolva, hogy káderlapok vannak benne. Mikor előzetesben voltam, az anya könyörgött, hogy vállaljam magamra. Olyan hangulatban voltam, hogy azt mondtam, nekem már úgy is mindegy, elvállaltam. Sok köszönetet nem kaptam érte.

- Mihez kezdett mikor kiszabadult?

- Először a fővárosi szikvízipari vállalatnál voltam gépkezelő. Aztán voltam varrónő a Rico Kötszeripari Műveknél, a Fővárosi Kézműipari Vállalatnál gépész, a Beloianniszban formakészítő segédmunkás. Sohasem mondtam le arról, hogy újságíró legyek. Végre, hatvannégy júniusában a Hírlapkiadó Vállalat személyzetisének jóvoltából a Bányagépgyártó Vállalat üzemi lapjához kerültem. Innen mentem nyugdíjba ezerkilencszáznyolcvanban. Nyugdíjasként még voltam gondnok, dolgoztam a Magyar Kábel nevű üzemi lapnak, s Benkő Károlynak, (aki a hetvenes évek közepéig a Fejér megyei Hírlap főszerkesztője is volt - a szerző) a MÚOSZ szociális titkárának köszönhetően még a MÚOSZ-ban is dolgoztam - nyolcvannyolcig - mint nyugdíjas adminisztrátor.

- Hogyan élte meg a rendszerváltást, érzett valami elégtételt?

- Nem éreztem semmi elégtételt, hiszen amit elvettek, már nem adhatták vissza. S különben is, elég Janusz arcúra sikeredett ez a rendszerváltás, sokan, a régi nómenklatúra emberei közül ugyanott folytatják, ahol abban sem hagyták.

- Fehérvárral milyen a kapcsolata?

- Jóformán semmilyen. Nem sok jót kaptam Fehérvártól. Az újságtól nem kerestek meg. Egyszer volt itt Mekis János, ő levitt kocsival egy rendezvényre, meg a levéltárral tartottam egy időben a kapcsolatot. De azon kívül semmi. Valami hivatalosabb elégtételt - nem anyagit - várnék. Az jólesne.

Bokor Rózsa, a fehérvári forradalom újságírója ma Budapesten él egy negyedik emeleti Peterdy utcai egyszobás lakásban, egyedül. A falon két oklevél. Az egyiket Göncz Árpád köztársasági elnök írta alá, még 1992-ben, az 1956-os emlékérem adományozása alkalmából. A másik azt tanúsítja, hogy a Politikai Foglyok Országos Szövetsége Bokor Rózsának a Hazáért Érdemkeresztet adományozta. Fehérvárra semmi nem emlékezteti. Csak azok az októberi napok.