A POLITIKAI SZOCIOLÓGIA FŐBB KÉRDÉSEI

 

I. Bevezetés
Híd II. Általános politikai szociológia

  1. A hatalom szociológiája
  2. A gazdaságpolitika szociológiája
  3. A politikai kultúra szociológiája
  4. A politikai lélektan szociológiája
III. Különös politikai szociológia
  1. A politikai mozgalmak és pártok szociológiája
  2. Az állam szociológiája
  3. A politikai közvélemény és magatartás szociológiája
  4. A nemzetközi kapcsolatok szociológiája
I. Bevezetés

A politikai szociológia, a hatalom jelenségeinek szociológiai vizsgálata, a hatalomgyakorlást írja le a társadalmi élet olyan intézményesült formáiban, mint az állam, a politikai és a társadalmi szervezetek. A társadalomból indul ki, és azt vizsgálja, hogyan hat a társadalom az államra, vagyis a hatalom megosztását és gyakorlását szolgáló intézményekre. A politikai szociológia XIX. század végi megjelenésével és fejlődésével a politika- vagy államtudományba beépült a társadalmi valóság s annak kialakult jogi formái. A jogállamisággal megszilárdított állam jogszabályi keretén belülre kerültek az azonosnak tartott állami és politikai jelenségek, melyek így az empirikus, magyarázó tudomány, a politikai szociológia tárgyaivá válhattak. A politika magyarázó szociológiai elmélete azonban elkülönül a politikai és társadalomfilozófia körében jóval gyakoribb normatív politikai elméletektől. A politikai szociológia elemeit, csíráit megtaláljuk a régebbi korok társadalmi és politikai elméleteiben. A politikai élet szociológiai interpretációjának első gondolatait az antik görög társadalom teremtette. Bár Platónnak Az állam című műve például elsősorban az eszményi állam utópiája, mégis a józan ész megfontolásait felhasználó sok szociológiai általánosítást tartalmaz. Rámutat az emberek és szükségleteik különbözőségéből fakadó munkamegosztás és az állam keletkezésének összefüggéseire, valamint a háborúk és az államok belső rendje, valamint katonáskodó osztálya közötti kapcsolatra. A Törvények c. művében pedig Platón felvázolja az emberiség társadalmi és politikai fejlődését. A politikai jellegű átalakulásokat szociológiai síkon, az életmód változásával magyarázza. A történelmi átalakulásokat pedig a népek életmódjában bekövetkezett tartós változásokkal. Ilyen történelmi méretű átalakulás a pásztorkodásról a földművelésre való áttérés, politikai jellegű változás pedig a törzsek egyesülése és a monarchia keletkezése. Az ókor másik nagy filozófusa, Arisztotelész először alkalmazott a társadalomfilozófia történetében empirikus módszert: a megfigyelést és az induktív következtetést. A Politika című művében tényanyagra támaszkodva végezte a polisz-állam keletkezésének és funkcióinak elemzését. Mindezt olyan korábbi társadalmi kötelékekből vezeti le, mint a család, amely például a fajfenntartáshoz nélkülözhetetlen, azaz a nemek kapcsolatából, és amely a tartós közösséghez, a család fennmaradásához szükséges, azaz az úr és szolgái viszonyából. A családokra épülnek a faluközösségek, ezekre pedig az állam, a legmagasabb rendű közösségi forma. Így az állam a társas lény ember teljes személyiségét kibontakoztató forma. A társadalmi osztályok szerepe pedig az élő szervezet különböző szerveinek funkcióit példázza. A hatékony demokrácia szociológiai feltétele a társadalmi közép, a közepes vagyonú szabadok ereje. John Locke a XVII. században Arisztotelész azon elméletére építve, hogy az ember természeténél fogva társas lény, az emberi társulásokat csak különböző feltételek teljesülése esetén tekintette politikai társadalmaknak. Ilyen feltétel a területi egység, a közös törvény és a viszályokat elsimító, a bűnösöket megbüntető hatalom megléte. A politikai társadalom az egyének szabadságát korlátozó szerződés útján jön létre. Az emberek a tulajdonuk védelme miatt vetik alá magukat az általuk létrehozott politikai hatalomnak. Az állam szociológiai alapja így a magántulajdon, amely a romlatlan egyetemes pénz alapján keletkezett. Locke megkülönbözteti az államot, melyet a társadalmi szerződés hoz létre, a kormányzattól, melyet a kormányzati szerződés hoz létre. Ha a kormányzat megsérti a kormányzati szerződést, a népnek joga és kötelessége megdönteni a kormányt, ami azonban nem dönti meg, nem szünteti meg az államot. A kormányzatnak tehát az állammal szemben fontos szociológiai kritériuma megváltoztathatósága.

 

II. Általános politikai szociológia

A politika általános szociológiai elmélete az intézményesült hatalom társadalmi alapjait és hatásait vizsgálja. Ide tartoznak a nem politikai társadalmi jelenségek és a politikai jelenségek közötti genetikus és funkcionális összefüggések törvényszerűségei. A modern politikai berendezkedés és annak szociológiai elmélete a klasszikus politikai eszmékre épül, melyeknek leegyszerűsített összegzése a képviseleti demokrácia. Ennek az optimális működése során az állampolgárok megválasztott képviselőik döntései révén fejezik ki akaratukat az országos és helyi testületekben. E döntések végrehajtásáról szakképzett igazgatási szervezet gondoskodik. Az egész államszervezet a lakosság akaratát kifejező törvényeknek, jogszabályoknak megfelelően működik. A klasszikus elvek eszményekként, normarendszerként való meghirdetése azonban századunk kezdetére szembetalálta magát a megvalósulás nehézségeivel. E nehézségeket, mint társadalmi valóságot, a jogi normákra támaszkodó, jogi keretekben kutató politikatudomány nem tudta feltárni. Szükségessé vált a politikai valóság jelenségeinek konkrét megközelítése, szociológiai szemlélete. A valóság feltárása két szervezetrendszer, a bürokratikus szervezet és a tömegpártok tanulmányozásával kezdődött. Max Weber mutatott rá a szaktudáson alapuló bürokratikus szervezet és a demokrácia között keletkezhető feszültségekre. A modern állami hivatalnokság kezébe jutott uralommal szemben ugyanis a parlament és a választott testületek elvesztik vezető szerepüket. Az igazgatási szervezet gyakran a választott testületek irányítójává vált. Ezért tettek szert egyre nagyobb jelentőségre a demokratikus úton kiválasztott hivatásos politikusok és vezetők. A tömegpártoknál ugyanezt a folyamatot Robert Michels vizsgálta, s kimutatta a pártok állandó apparátusának fokozódó jelentőségét, s a pártvezetés szerepét a pártpolitika meghatározásában. Emiatt a választópolgároknak egyre szűkebb alternatívák között kell választaniuk, a megválasztott képviselők tevékenységét pedig saját hivatásos politikusi érdekeik és azok a pártérdekek határozzák meg, amelyek között dolgoznak. Mindezek miatt a politikaszociológiai vizsgálatok eredményei s azok felhasználása a politikai közélet újjáalakításában égetően szükségessé vált.

1. A hatalom szociológiája

A politikai szociológia elsősorban a politikai hatalom elmélete. A politikai hatalom fennállásához szükségesek általános hatalmi és specifikus feltételek. A hatalom olyan társadalmi viszony, amelyben egyesek magatartását mások társadalmilag szankcionált módon előírják. Feltételei: 1. legalább két partner - közte egyes személyek vagy csoportok - szerepeljen; 2. a hatalmat gyakorló parancsban fejezze ki akaratát az alávetettel szemben, s szankcióval fenyegesse a parancs nem teljesítését; 3. az alávetett engedelmeskedjen a hatalomgyakorló akaratának, parancsának; 4. társadalmi normák határozzák meg a parancsolás jogát és az engedelmesség kötelességét. A hatalom társadalmi viszonyként megnyilvánul a családban, a munkahelyen, a vallási csoportban, az iskolában, a hadseregben stb. A hatalom gyakorta a javak konfliktushelyzetekben történő elosztását célzó döntéshozatal lehetősége, különösen a makrotársadalmi szintű hatalmi viszonyok tartalmaként. Vannak olyan társadalmi hatalmi viszonyok, melyek fő tartalma meghatározott feladat végrehajtása, azaz a hatalmi viszony lényege a hatalmi jogkör közös célra irányuló közös cselekvésre felhasználása. A politikai hatalom specifikus feltétele még a társadalmi szintű munkamegosztás a hatalmat gyakorló és a hatalomnak alávetett csoport vagy csoportok között, valamint a hatalomgyakorlás alapjául szolgáló szervezett kényszer. A politikai hatalom nem azonos az államhatalommal, mögötte mindig társadalmi érdek húzódik meg, ami előrelátó érvényesítésének előfeltétele tudatossá és közös akarattá válása. Az államhatalom mindig politikai hatalom, de a politikai hatalom nem mindig államhatalom. Az államhatalmat elkülönült apparátus segítségével gyakorolják az állami szuverenitás alá rendelt területek fölött - szervezett és jogilag intézményesített kényszerítő eszközök felhasználási lehetőségével. A politikai hatalom az elkülönült csoportérdekek közüggyé tétele. A politikai hatalomra nagy érdekérvényesítő hatással különösen az olyan csoportok vannak, mint a társadalmi osztályok, nemzeti és etnikai csoportok, regionális és helyi közösségek, társadalmi rétegek, demográfiai és vallásfelekezeti csoportok, valamint olyan esetleges csoportok, mint a háborús veteránok, bevándorlók stb. A hatalmat a politikailag szervezett társadalmakban a kormányzó csoport gyakorolja a kormányzottak fölött. A politikai vezető csoportok társadalmi összetételüket tekintve kisebb részben a vezető, jómódú osztályok tagjai közül, nagyobb részben a magasan képzett és kiemelt jövedelmű értelmiség tagjai közül kerülnek ki. A képzettség és előmenetel pedig vagy hivatásos politikusként jogi vagy közgazdasági diplomával a párt- vagy az államapparátusban történik, vagy pedig a szakmai-üzleti életben kivívott pozíció politikaira átváltásával. Maga a hatalom gyakorlása társadalomtechnikaként a politikai döntéshozatali folyamatot és a hozott döntések megvalósítási folyamatát jelenti. A kettő összefüggése azt jelenti, hogy bizonyos döntések megvalósításához új döntéseket kell hozni. A politikai döntések optimalizálása az általános, távlati célok szintjén valamint a részcélok és a megvalósítási eszközök megválasztása szintjén történik. A hosszútávú döntéseknek egyezniük kell az általános erőviszonyok alakulásával és a társadalmi csoportok ilyen érdekeivel. A részleges döntésekhez felhasználandók a társadalomtudományok ismeretei, s elvégzendő a döntések eredményeinek ellenőrzése, értékelése. A döntést erősen befolyásolja a döntéshozók értékhierarchiája és valóságlátása. Hiba a múltban hozott döntések mai döntéshozók mércéjével mérése vagy a saját látásmód abszolutizálása. Az optimális döntések helyes megvalósításának feltétele az, hogy a politikai vezetés következetesen ragaszkodjon a döntéshez a megvalósításig; hogy képes legyen a célok számára legalkalmasabb és legkevésbé káros eszközök mozgósítására és az ellenhatások kiiktatására; és hogy támogatást nyerjen a cél eléréséhez a megfelelő társadalmi csoportoktól. Az igazán erős hatalom olyan társadalmi erőkre támaszkodik, amelyek összekapcsolják akaratukat az egész társadalom nézeteivel és érdekeivel. Az erős hatalom a társadalom élete, élő hagyományai, szokásai mentén végez átalakításokat a szükségletek kielégítésére, és úgy elégíti ki az őt támogató társadalmi csoport lényegi követelményeit, hogy nem dönt nyomorba más csoportokat. Az erős hatalom nemcsak a kormányzottakkal szemben erős, hanem saját végrehajtó apparátusával szemben is, és nem válik szolgájává a célok megvalósítási eszközéül rendelteknek.

2. A gazdaságpolitika szociológiája

A gazdasági hatalom tiszta formájában nem tartalmaz olyan kényszert, mint a politikai hatalom. A gazdasági hatalom olyan társadalmi viszony, mely kényszerítését a társadalmon kívülről, az ember kielégítendő biológiai szükségleteiből szerzi, mert ezek kielégítése megköveteli az uralkodó gazdasági rendszer szabályai által előírt viselkedést. A gyakorlatban a politikai és gazdasági hatalom összekapcsolódik. Egyrészt azoknak, akik olyan anyagi eszközökkel rendelkeznek, amelyek számukra lehetővé teszik a gazdasági hatalom gyakorlását, azaz az anyagi eszközök olyan kiaknázását, hogy függőségbe vonják azokat, akikkel szemben a gazdasági hatalmat gyakorolják, azoknak rendelkezniük kell olyan kényszerítő eszközökkel is, amikkel hatékonyan megvédelmezhetik tulajdonukat és a gazdasági életnek azokat a szabályait, amelyek révén az általuk birtokolt anyagi javak erő forrásává válnak. Másrészt akik a kényszerítő eszközökkel rendelkeznek, rendelkeznek olyan anyagi eszközökkel is, amelyekkel nemcsak kényszert, hanem gazdasági nyomást is alkalmazhatnak. A gazdasági és a politikai hatalom összefonódása akkor a legerősebb, ha a politikai hatalmat gyakorlók igen jelentős eszközökkel rendelkeznek vagy magát a termelési folyamatot is ellenőrzik. Gazdaság és politika viszonyát tehát alapvetően meghatározza a társadalmi rendszer és a gazdaságpolitika. A társadalmi fejlődés politikai és gazdasági oldalai kölcsönhatásban állnak. Kiegyensúlyozott kapcsolatuk akkor valósul meg, amikor a politikai és gazdasági funkciók annyira specializálódtak, a politikai és gazdasági szervek annyira szakosodtak és hatáskörben szétváltak, hogy a politikai döntések a gazdasági fejlődés irányai szempontjából stratégiai jelentőséggel bíró kérdésekre szorítkoznak, miközben széleskörű önállóságot hagynak a lényegében technikai-gazdasági döntéseknek. Azaz a politikai oldal megtartja döntő befolyását, de közvetett módon érvényesítve azt, méghozzá a gazdasági önszabályozó mechanizmussal, s így összekapcsolva a gazdasági és a nem gazdasági érdekeket és törekvéseket.

3. A politikai kultúra szociológiája

A politikai viszonyok a kultúra részét képzik s a társadalom kulturális mintái mentén alakulnak. A politikai viszonyok kulturális oldalát azok a normák és értékek jelentik, amelyek a társadalomban irányadók. A társadalom történelmileg létrejött kulturális mintái az emberek magatartásának tartós meghatározói az élet politikai és nem politikai területein. Azaz a politika nemcsak aktuális kérdésekre vonatkozó cselekvési forma, hanem a politikai és egyéb magatartásformák valamilyen hajlama. A kultúra a politikai szociológiában a társadalom általános vonásainak a megjelenítője, a politikai magatartásformák sokféleségének az elismerése és a történeti kulturális mintákat hordozó nemzet fogalmának előtérbe állítása. Utóbbihoz kapcsolódik a nemzeti jelleg kérdése és szerepe a politikai életben. A politikai kultúra a hatalom és az állampolgárok kölcsönviszonyának beállítódásait, megnyilvánulásait, értékeit és magatartásmintáit foglalja magában. Ez tartalmazza a politikára vonatkozó tudást, azaz a tények ismeretét és az érdeklődést irántuk. Ugyancsak tartalmazza a politikai jelenségek értékelését és a hatalomgyakorlás megítélését. A politikai kultúra részét képezi a politikai beállítottságok kognitív és érzelmi oldala is, mint a hazaszeretet és ellenséggyűlölet. A politikai kultúra magában foglalja még a társadalom elismert politikai magatartásmintáit, amelyek meghatározzák a politikai élet cselekvési módozatait. Politikai kultúráról beszélhetünk az egész társadalom és a társadalom egyes alkotórészei vonatkozásában. Utóbbiak lehetnek egyes nemzetiségek, elkülönült térségek, eltérő történelmi gyökerek vagy az elit politikai szubkultúrái. Érdekes a politikai kultúra eltérő típusainak és ezek keveredésének a megkülönböztetése az egyes országok összehasonlító elemzése alapján a politikai rendszer iránti teljes közömbösségtől az alattvalói politikai kultúrán keresztül az állampolgárok részvételi törekvéséig a politikai rendszerben.

4. A politikai lélektan szociológiája

A lélektani mechanizmusok elhanyagolhatatlanok a politikai jelenségek szociológiai vizsgálatakor. A politikai jelenségek lélektani értelmezése szempontjából a pszichoanalízis jelentett fordulatot, mely nagy hangsúlyt fektetett a neurotikus jelenségek szerepére a társadalom életében. A mai társadalmi lélekbúvárok azonban már nem a kóros társadalmi jelenségek okait, hanem a normálisakhoz való viszonyát kutatják. A politikai viszonyok pszichológiai oldala nem a politikára vonatkozó nézetek, értékítéletek és érzelmek együttese, hanem a politikai viszonyokat magyarázó rendszer. Központi kérdése az egyénnek a hatalomhoz való viszonyát kondicionáló lélektani mechanizmus. Azaz, hogy milyen személyiségjegyek alakítják a hatalomhoz való különböző viszonyulást, illetve miként formálják meghatározott politikai viszonyok a velük adekvát személyiségjegyeket. A hatalom lélektani jelenségként megmutatja, hogy a hatalmat gyakorló, és a hatalomnak alávetett személyek bizonyos társadalmilag kialakult hajlamoktól vezettetve miként törekszenek olyan társadalmi pozíciókra, amelyek biztosítják számukra a hatalmat, autonómiájukat biztosítják a hatalommal szemben vagy alárendelik őket valaki hatalmának, és miként válnak alkalmasakká arra a pozícióra, szerepkörre, amit a hatalom politikai hierarchiájában betöltenek. Ilyenformán a hatalom lélektani természete összefügg a hatalom társadalmi természetével. Míg hatalomvágy vagy a hatalom elutasítása, a hatalomhoz való jobb vagy rosszabb alkalmazkodás lélektani jelenség, addig a hatalomhoz való tényleges hozzáférés, a hatalmi viszonyok jellege és a hatalomgyakorlás módja társadalmi jelenség. Az egyének pszichikus diszpozíciói és a politikai struktúrában elfoglalt helyük közötti konfliktus a hatalom egyszerre társadalmi és lélektani mivoltából fakad. Mert a hatalom egyrészt az emberek elképzeléseitől, vágyaitól független, társadalmi fejlődési törvényeknek engedelmeskedik, másrészt a hatalmat gyakorló és a hatalomnak egyének tapasztalatainak, élményeinek körében létezik, és komplex személyiségjegyeiktől függ. A politikai és társadalmi konfliktusok lélektani értelmezése két szinten történhet. A szociológiai elemzés egyik szintjén azt vizsgáljuk, a gazdasági-társadalmi és a politikai rendszer mely strukturális feltételei idéznek elő konfliktusokat, s ezek kik között és hogyan folynak le. Ez a klasszikus makrotársadalmi konfliktuselemzés. Az elemzés másik szintjén az érdekel bennünket, hogy milyen személyiségjegyekkel rendelkező emberek és milyen feltételek között hajlamosak különösen agresszív viselkedésre, ami konfliktusokhoz vezet. A politikai konfliktusokra, bár makrotársadalmi körülmények határozzák meg, de mivel emberek körében játszódnak, érvényesek rájuk az emberi magatartást szabályozó általános lélektani törvények. A társadalmi-politikai konfliktusok lélektani okai között szerepel az agresszió mellett a frusztráció is. A frusztrációs-agressziós elmélet az ember természetes ösztönimpulzusainak az elfojtására vonatkozik. Az elfojtás az emberi szervezet természetes szükségleteit és a kulturális szükségleteket egyaránt érinti, melyek kielégítése a társadalmi rendszerben, a rendszer normáiban, értékeiben és szankcióiban akadályokba ütközik. Az ilyen típusú szituációk érlelődése hozza létre a frusztrált állapotot, azaz a kudarc, a csalódás állapotát, mintha az egyént megfosztották volna valamitől, amire vágyott. A frusztrált állapotra az ember agresszióval reagál, mely a frusztráció forrására irányul, de áttevődhet más tárgyra vagy önmagára is. Amikor a frusztrációs agresszió védtelen objektumra tevődik át, az a bűnbakképzés, amikor az elvárások és lehetőségek távolsága szakadékká mélyül, a robbanásig feszülő konfliktus sajátos feloldása a megfosztottság érzése, a depriváció. Kivételes esetekben léteznek azonban a politikai jelenségeknek pozitív jellegű, lélektani emelői, mint például a vértelen, bársonyos forradalmak vagy a nagy fellendülések lelkesedése, ám semmiképp se tartoznak ide az állami propaganda által felkeltett tömegpszichózis sikerei. Ezen kívül pozitív fejleményként vált ki érdeklődést a családon belüli politikai szocializáció kérdése és az iskolai nevelés hatása a politikai vonatkozású személyiségi hajlamok kialakulására. Ugyancsak pozitív - optimális esetben - a tömegkommunikáció és a megfelelő politikai gyakorlat hatása a politikai részvételhez lényeges személyiségjegyek számára.

 

III. Különös politikai szociológia

A politikai szociológia specifikus részterületei a politikai élet olyan különböző szféráinak vizsgálatára vállalkoznak, mint a politikai mozgalmak, az állam, a politikai közvélemény, a politikai ideológiák, a politikai magatartás és a nemzetközi kapcsolatok. A politikai szociológiának ez a területe tehát nem csupán elméleti irányt követ, hanem különböző empirikus kutatások tere is. A kutatások feladata leíró jellegű tényanyag szolgáltatása, a hipotézisek empirikus ellenőrzése és az elméleti fejlődés elősegítése. A politikai szociológia körében az empirikus kutatások különösen a XX. században bontakoztak ki az olyan politikai gyakorlat hatására, amely ellenőrzött ismereteket igényelt olyan területeken, mint az egyes pártok és jelöltek választási esélyeinek megítélése, a politikai propaganda hatékonyságának értékelése stb. De ezek a kutatások nemcsak közvetlenül a politikai gyakorlatot szolgálják, hanem egyúttal a politikai valóság feltárásának viszonylag önálló területét alkotják. Manapság előtérbe került a politikai és választói magatartás vizsgálata, a politikai pártok kutatása, a közvélemény és a politikai kultúra vizsgálata, a nemzetközi kapcsolatok szociológiai aspektusainak a vizsgálata. A kutatási módszerek tekintetében előtérbe kerültek a statisztikai vizsgálatok, a magatartás-vizsgálatok, a kérdőíves vizsgálatok, a pszichológiai laboratóriumi kísérletek, a játékelmélet alkalmazása, a közvetlen megfigyelés és a dokumentumelemzés.

5. A politikai mozgalmak és pártok szociológiája

A hatalom szociológiájának kutatásán kívül a politikai szociológia másik fontos kutatási területe a politikai mozgalmak, és sajátos intézményesült formájuk, a politikai pártok kutatása. Vagyis annak kutatása, miként kristályosodnak ki a politikai mozgalmak, hogyan működnek, hogyan formálódnak párttá, s melyek a politikai pártok működési mechanizmusai. A politikai mozgalmak és pártok sajátos egészét vizsgálja tehát, hiszen a politikai párt a politikai mozgalom intézményesült megnyilvánulása. A politikai mozgalmak olyan társadalmi törekvések, amelyek a fennálló viszonyok megváltoztatására vagy erősítésére irányulnak a kormányzat befolyásolása vagy a hatalomért vívott harc útján. A politikai mozgalmakat más társadalmi mozgalmaktól az különbözteti meg, hogy politikai eszközöket alkalmaznak, azaz a hatalomért vagy a hatalomgyakorlás módjának befolyásolásáért harcolnak. A politikai pártok magasfokúan olyan szervezett mozgalmak, amelyek céljaikat ugyan a hatalomért folytatott harc útján igyekeznek elérni, de programatikusan nem szorítkoznak a hatalomgyakorlás módjának befolyásolására, legfeljebb tartós ellenzékbe gyengülés esetén. A politikai mozgalmak típusai a fennálló politikai rendszerhez való viszonyuk szerint konzervatív, reform-, forradalmi és ellenforradalmi mozgalmak; szervezettségük foka és formái szerint rövid életű spontán és laza szervezetű politikai mozgalmak, valamint magasfokúan szervezett, tartós politikai mozgalmak vagy pártok. A politikai mozgalmak belső dinamikájának fejlődési szakaszai a mozgalom előfeltételeinek kialakulását, majd a törekvések megfogalmazását és terjesztését, aztán a kifejlett politikai tevékenységet, végül a politikai mozgalom elhalását foglalják magukban. A politikai pártok, ha osztályjellegűek, akkor lehetnek osztálypártok, osztályközi pártok vagy osztályszerű csoportok pártjai. A pártok szervezeti felépítésüket tekintve lehetnek lazán vagy erősen szervezett, a tisztségviselésre alkalmasak pártjai vagy tömegpártok. A hatalmi rendszerben elfoglalt hely szerint fontos vagy marginális legális pártok vagy illegális pártok. A domináns ideológia szerint eszmei-politikai arculatú pártok, pragmatikus választási pártok vagy karizmatikus vezérelvű pártok. Az államok pártrendszere lehet a kormányzattal szemben alternatívát nyújtó rendszerként felaprózott többpártrendszer, kétblokkos vagy kétpártrendszer; nem alternatívát nyújtó rendszerként pártkooperációs rendszer, a nemzeti egyetértés rendszere, korlátozott pártrendszer, egypártrendszer vagy hegemón pártrendszer.

6. Az állam szociológiája

A politikai szociológia az államot az államhatalmi apparátus társadalmi feltételei, és hatása szempontjából vizsgálja. Foglalkozik az állam eredetével és funkcióival, az állam típusaival és formáival, valamint az államapparátus összetételével, struktúrájával és funkcióival. Az állam az olyan közhatalom kialakulásával jött létre, amely már nem azonosítja magát a társadalommal, amely foglalkozásszerűen katonáskodó fegyvereseket alkalmaz védelmére és hadi céljai elérésére; amely a népességet a vérségi kötelékek helyett területi beosztással szervezi; amely államapparátust hoz létre és kormányzati foglalkozásúakat alkalmaz; és amely céljai finanszírozására közadókat szed. Az államok fejlődése különböző történelmi körülményektől, a külső viszonyok rendszerétől, az idegen minták terjedésétől, a lakosság etnikai összetételétől és a földrajzi feltételektől függött, illetve függ. Az állam hatalmi-uralmi funkcióján kívül teljesít társadalmi-gazdasági szervező, kulturális nevelő és nemzetalkotó funkciókat, valamint szuperállamként nemzeteket integráló funkciókat. Az állam meghatározott jogrend keretében fenntartja a gazdaságilag uralkodó osztály uralmát, jogi garanciákkal óvja az állampolgárok életét és testi épségét, büntetéssel szankcionálja a jogellenes tevékenységet. Az állam egyéb össztársadalmi jelentőségű funkciója a pénzügyi rendszerek megszervezése, a gazdaságszervező tevékenység, az oktatásról és a művelődés fejlesztéséről való gondoskodás, a szociális és egészségügyi gondoskodás. Ezeknek az állami funkcióknak a betöltésében fontos szerep hárul az államapparátusra, melynek gerincét a hadsereg és a rendőrség erőszakintézményei képezik, s hozzátartoznak a közigazgatási és igazságszolgáltatási intézmények. Az állam típusát a társadalomban uralkodó gazdasági forma vagy termelési mód jellege határozza meg, így beszélünk ázsiai és antik, feudális és tőkés, szocialista és kommunista, valamint ezek közötti átmeneti államtípusokról. Az államformákat az államhatalom szervezete határozza meg, azaz a hatalom gyakorlásának módja. Az államformát konkrétan az alaptörvény vagy alkotmány szabja meg, de ebben szerepet játszik a hatalomgyakorlás módját alkotó politikai játékszabályok összessége. Az államforma tehát egyrészt függ a jogrendileg meghatározott kormányformától, amely lehet monarchia vagy köztársaság, és parlamentáris vagy elnöki rendszer; másrészt függ a politikai berendezkedéstől, mely lehet demokratikus, autokratikus vagy militarista.

7. A politikai közvélemény és magatartás szociológiája

A közvélemény olyan politikai jelenség, melyet a társadalomban létező tényleges erők viszonya határoz meg. A közvélemény nem azonos a társadalmat alkotó egyének vagy társaságok véleményeivel, bár a véleménynyilvánítások, a közvéleménykutatások az egyéni véleményekből bizonyos fokig közvéleményt formálnak a nyilvános terjesztés révén. A közvélemény létezése tehát magának a különböző álláspontoknak, véleményeknek a kifejeződési és nyilvánosságra hozási lehetőségében és harcában áll a közös társadalmi akarattá egyeztetés folyamatában. De a közvélemény szférájában az álláspontok küzdelme nem szorítkozik az eltérő álláspontok képviselői közötti vitára, hanem sajátos politikai harcként jelenik meg. E harc leköt gazdasági és politikai erőket is, mert a vélemények megformálásához és terjesztéséhez anyagi eszközök szükségesek, és a politikai rendszer keretei közötti legális közvélemény határainak kijelöléséhez, illetve betartatásához kényszerítő eszközök kellenek. Így a közvélemény pluralisztikus szerkezetű és formálása, kinyilvánítása terén a politikai erők szabad játéka érvényesül, ha érvényesül a jogi-politikai esélyegyenlőség. Ha azonban a nagy gazdasági potenciállal és a hagyomány erejével felvértezett politikai erők fölényben vannak, akkor a közvélemény domináns áramlatát a maguk érdekeinek megfelelően alakíthatják. A politikai magatartás szociológiai vizsgálatában előtérbe kerül a politikai szocializáció folyamatainak vizsgálata. Azaz azoknak a társadalmi-politikai folyamatoknak a vizsgálata, amelyek az egyéneket aktív politikai életre, a politikában való részvételre nevelik. E társadalmi folyamatok eredményeképpen az egyén meghatározott politikai szerepet sajátít el. Színtere a család, a kortárscsoport, az iskola, a tömegkommunikáció szférája és a politikai szervezetek hatóköre. Eszköze a közvetlen nevelő ráhatás, a közvetett példa, tömegmanipulációk, a politikai propaganda és a saját politikai tapasztalat. A politikai szocializáció hatásfokát az állampolgárok tényleges politikai érdeklődése és érdemi részvétele a politikában mutatja meg, valamint a politikai döntéshozók kultúrája, eljárási jellege és színvonala. A döntési mechanizmus lehet széles körű konzultáció a közvetlenül érdekelt felek részvételével vagy anélkül, szavazás és egyszemélyi döntés. A döntést indokolni lehet a létező alternatívák bemutatásával vagy bemutatása nélkül, a szervezeti struktúrával vagy egyéni és csoportszándékokkal.

8. A nemzetközi kapcsolatok szociológiája

A technika rohamos fejlődése következtében könnyen elérhetővé vált a világ bármely pontja, s a telekommunikáció segítségével egyidejűleg közvetíthető bármely esemény, történés. Az államok és a nemzetek közötti kapcsolatok elsőrendűen fontossá váltak. A nemzetközi kapcsolatok szociológiája a társadalmi változók tekintetében és a globális perspektíva érvényesítésével alapul szolgál a nemzetközi kapcsolatok elméletéhez, s egyúttal alapot nyújt a szociológiai elmélet nemzetközi és nemzetek fölötti elemzéseihez. Olyan területeket bevonva az elemzésbe, mint az éhínség, a demográfiai robbanás, a kulturális diffúzió és az információáramlás, az űrkutatás és az óceánfenék kutatása.

 

IRODALOM:

Dr. Kulcsár Kálmán: Szociológia. Tankönyvkiadó, Budapest. 1980.
Jerzy J. Wiatr: A politikai viszonyok szociológiája. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. 1980.
Paczolay Péter - Szabó Máté: A politikaelmélet rövid története. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. 1984.
John Naisbitt: Megatrendek. OMIKK, Budapest. é.n.