A TÍZÉVES HÁBORÚ

 

A média egy része ellenzéki pártként kezdett viselkedni. Most csodálkozik, hogy a kormány ellenzéki pártként kezeli – így összegezte véleményét egy nyilvános fórumon a magyar médiáról Stumpf István kancelláriaminiszter 1999 nyarán. A kijelentés nemcsak a kormány és a média „egy része” közötti ellenséges viszony nyilvános elismerése volt. Azt is jelezte, mire számíthat a kritikus média a jövőben. Nyílt konfliktusra. Vagy ahogy többen is fogalmaztak: a médiaháború fellángolására.[1]

 

A casus belli  

A hadüzenetnek megvoltak a maga előzményei. A Stumpf nyilatkozatát megelőző tíz hónapban a kormány számos intézkedéssel próbálta átalakítani az elektronikus és a nyomtatott médiában uralkodó viszonyokat. Médiapolitikája kezdetben a színfalak mögötti beavatkozás elvét követte, majd fokozatosan nyílttá vált és radikalizálódott.

Először az új kormány még csak az állami hirdetéseket irányította át a lojális lapokhoz, és kedves szerkesztőinek tartotta fenn az ország működésével kapcsolatos információk közlésének elsőbbségét. Majd – egy új politikai tervgazdálkodás szellemében – kitűzte a „médiaegyensúly” megteremtésének határidejét. Közvetlenül is beavatkozott a médiapiaci viszonyokba: megszűntette a két baloldali-liberális újság, a Magyar Narancs és a Kurír állami támogatását, majd megkísérelte összevonni a Magyar Hírlapot a Magyar Nemzettel. Elkoboztatta a Kriminális számítógépeit és adatbázisát. Eltávolította a Magyar Televízió hírműsorainak vezető munkatársait és közreműködött a csonka kuratórium felállításában. Azzal fenyegette meg a laptulajdonosokat, hogy a médiaegyensúly megteremtése érdekében a sikeres újságok jövedelmének egy részét a sikertelenekhez irányítja át. Felvetette a válaszadási jog kibővítését. És ismét fontolóra vette, hogy kiterjeszti az átvilágítási törvényt a média vezető munkatársaira.

A kormány a beavatkozást egyfelől a médiapiac tökéletlen működésével indokolta – ezért volna szükség például a jobboldali-konzervatív lapok „pozitív diszkriminációjára”.[2] Másfelől pedig arra hivatkozott, hogy a média továbbra is az egykori pártállam vezető újságíróinak a befolyása alatt áll. A kisgazda Csúcs László szerint például a közszolgálati televízió és rádió legfontosabb posztjain ma is egykori munkásőrök ülnek.[3] Ezért kellene bővíteni az átvilágítandók körét (és megbélyegezni az egykori kollaboráns újságírókat).

A kormány azért is szükségesnek látja megszilárdítani a jobboldali-konzervatív média pozícióit, mert szerinte a politikai konszolidáció előfeltétele a média konszolidálása.[4] A médiának legalább olyan arányban kell tükröznie a politikai vélemények megoszlását, mint a legutolsó parlamenti választásoknak.

Más okok is közrejátszhattak a kormány médiapolitikájának radikálizálódásában. A jobboldali-konzervatív koalíció fokozatosan elveszítette türelmét. Megelégelte, hogy a média egyre korrupcióval vádolja a hatalom képviselőit – gondoljunk a Simicska-ügyre, a Pelikán-afférra vagy a Lockheed-botrányra. A kormány egyoldalúnak és ezért méltánytalannak érezte a média támadásait. Politikai szándékokat gyanítva a háttérben,[5] elutasította a bírálatot. Ahelyett, hogy vitába szállt volna a médiával, a kritikus hangok elnémításával próbálkozott.

 

Koncepciók küzdelme

A kiújuló médiaháborúban nemcsak a média feletti ellenőrzésről és nemcsak a kormány és az újságírók közötti konfliktusról van szó. Két újságírói szerepértelmezés – a lojális és a kritikus koncepció – küzdelméről is.

A jobboldali-konzervatív újságírók tábora és a kormány által képviselt lojális koncepció szerint a média feladata a (jobboldali-konzervatív) kormány támogatása. E szerepfelfogás mögött az a megfontolás áll, hogy a kormányt a lakosság többsége választotta meg. A média a nép akaratának érvényesülését segíti azzal, ha támogatja a kormányt.[6]

A média célja ezen túl az is, hogy növelje a kormány népszerűségét. Egyfajta népnevelő szerepet tölt be: az embereket a „helyes” oldalra állítja. „…nyilvánvaló – írja Elek István miniszterelnöki tanácsadó –, hogy az új kormánynak a közjó érdekében sokkal kezdeményezőbb és tevékenyebb szerepet kell játszania az eszmék, vagy ahogy egy amerikai médiajogász fogalmaz (…), a lojalitások piacán. Mégpedig nemcsak a kínálat, hanem a kereslet alakításával is. És természetesen e sajátos piac intézményrendszerének és rendjének szabályozásával is”.[7]

A kormány médiakoncepciója szerint az újságírók legfeljebb az „építő” kritikát engedhetnék meg maguknak. Homa János, a legnagyobb kormánypárt egyik képviselője például úgy látja: „a sajtó egy jelentős része a polgári fejlődés kritikusa helyett a polgári fejlődés gátjává vált”.[8] E megközelítés hívei nem tekintik a médiát a hatalomtól független, autonóm intézménynek. Az újságíró feladatának a kormánytörekvések támogatását tartják. A sajtómunkás küldetése szerintük a fennálló hatalmi helyzet konzerválása. Ami jó a kormánynak, az jó Magyarországnak, vélik.

A jobboldali-konzervatív médiateoretikusok és médiapolitikusok szerint a közvélemény alakulásában fontosabb szerepet játszik a politikai kommunikáció, mint a politikai hatalomgyakorlás módja. Minél többet és minél jobb színben szerepel a kormány a médiában, annál nagyobb lesz a népszerűsége. A médiában elsősorban a propagandaeszközt látnak.

Az antikommunista retorikával élő jobboldali-konzervatív újságírás iskolája paradox módon a kádári hagyományok örököse. Az újságírót a hatalom szócsövének tartja. Ebben pedig az egykori pártállam szovjet mintára megalkotott újságíróeszményére ismerhetünk: arra a lenini elvre, hogy a sajtómunkás „a lélek mérnöke”, valamint „kollektív agitátor és propagandista”. Ez a felfogás azon az előfeltevésen nyugszik, hogy az emberek elhiszik mindazt, amit a média közvetít. A média autoritás volna az emberek szemében. A szakirodalom a „korlátlan hatás tézisének” nevezi ezt közkeletű, ám empirikusan soha alá nem támasztott vélekedést.

A kritikus koncepciót valló másik tábort a mai ellenzéki pártok szimpatizánsai és a baloldali-liberális újságírók alkotják. Szerintük a lojális újságírás eszménye fából vaskarika. A hír ugyanis nem más, mint a változás – a fennálló viszonyok változásának – közlése. Az újságíró ezért mindig konfliktusról számol be. A konfliktusban érintett érdekekről pedig csak a hatalomtól független és autonóm média számolhat be elfogulatlanul és hitelesen. A lojalitás és a hiteles tájékoztatás szerintük egymást kizáró fogalmak.

Ez a tábor elutasítja azt az érvet is, hogy a kormányhoz hasonlóan a médiának is a többségnek a választásokon kifejezett akaratát kell képviselnie. A média feladata szerintük éppen az, hogy ellenőrizze: a kormány betartja-e a választóknak tett ígéreteit.

A kritikus koncepcióval azonosuló újságírók többen vannak,[9] és talán az általuk működtetett médiumokkal is több ember él, de táboruk nem egységes. Két különböző iskolát képviselnek. Egyesek közülük abban látják az újságíró feladatát, hogy a közügyekben a különböző politikai szervezetek és csoportok hangján szólaljon meg. Ez a szerepfelfogás a skandináv országokban egykor elterjedt gyakorlatra emlékeztet: ott az újságíró többnyire valamelyik párt támogatója volt.[10] A különböző lapok és médiumok e megközelítés szerint a véleményvezér szerepét töltik be az egyes csoportok életében. Az újságíró nyíltan vállalja személyes elkötelezettségét, és az megnyilvánulásaiból rendre ki is derül. A skandináv modell követői a radikális baloldali-liberális lapokba írnak.

A baloldali-liberális tábor más tagjai az angolszász iskolát követik. Eszerint az újságíró pártatlan. A médiának nem az a dolga, hogy meggyőzze az embereket: feladata a különböző álláspontok tárgyilagos közvetítése. Az embereknek maguknak kell mérlegelniük a különböző tényeket és érveket. Autonóm módon kell dönteniük. A média nem autoritás, nem is véleményvezér, hanem fórum. Az újságíró személyes elkötelezettsége magánügy: ha esetenként sejthető is, nyíltan nem fejeződik ki. Az angolszász modell követői a centrista baloldali-liberális lapok szerkesztőségeiben dolgoznak.

Mi az, ami a különbségek ellenére is összetartásra készteti a skandináv és az angolszász iskola követőit? Mindenekelőtt az, hogy a kormányhű és ideológiailag egysíkú médiánál valamennyien jobban szeretik a sokszínű és a mindenkori kormánytól független médiát. Az újságírói és a személyes autonómiát többre becsülik a hatalom kiszolgálásánál.

A médiaháború kiújulása  

Stumpf miniszter tavaly nyári nyilatkozata óta a kormány a korábbinál is nagyobb mértékben próbál beavatkozni a média ügyeibe. Az elmúlt szűk egy évben Torgyán miniszter munkatársaival elkoboztatta a Duna Televízió munkatársának videokazettáját; az MTV új, kétes legitimitású[11] kuratóriuma által jelölt elnöke elbocsátotta az intézmény munkatársainak százait. A parlament betiltotta a szexhirdetéseket, cenzúráztatva a hirdetési újságokat. A kultuszminisztérium szokatlanul magas, négymillió forintos támogatást juttatott a Magyar Demokratának. A rendőrség házkutatást tartott a Világgazdaság szerkesztőségében, miután a lap közölte a postabankos „VIP listát”. A kormány titkosította a kormányülések összefoglalóit, korlátozva a politikai döntéshozatal átláthatóságát. A médiahatóság 24 órára felfüggesztette a Tv3 adását, miután a csatorna főműsoridőben levetítette a Született gyilkosok című filmet.[12] Állítólag egy kormánytanácsadó informális úton befolyásolni próbálta az RTL Klub politikai showműsorát, a Heti hetest. A legnagyobb kormánypárt vezető személyiségei egy cikksorozat miatt beperelték az Élet és Irodalom munkatárásait.

A radikalizálódó médiapolitika radikális reakcióra késztette a „média egy részét”. Az elmúlt hónapokban megszaporodtak a fokozódó ellenállást jelző kezdeményezések. Számos publicisztika[13] és karikatúra[14] jelent meg azzal a céllal, hogy felhívja a köz figyelmét a média helyzetére. A lapok ismertették a nyugati sajtóban a magyar kormány médiapolitikájáról megjelent kritikus írásokat is.[15]

Ennél is fontosabb talán, hogy aktivizálódtak a szakmai és a civil szervezetek. A MUOSZ vezetői nyilvánosan tiltakoztak Torgyán eljárása ellen.[16] A Nyilvánosság Klub is védelmébe vette a Duna Televízió igazoltatott munkatársát és más újságírókat, és számos tiltakozó állásfoglalást tett közzé.[17] Szeptemberben különböző médiumok és lapok főszerkesztői – köztük a jobboldali-konzervatív Napi Magyarország vezetője – közös nyilatkozatban tiltakoztak a Világgazdaság szerkesztőségében tartott házkutatás ellen. Még ugyanebben a hónapban a Sajtólevelezők Klubja demonstrációt szervezett az MTV munkatársainak tömeges elbocsátása ellen. Októberben független értelmiségiek vitaklubot hoztak létre a véleményszabadság védelmében. Novemberben különböző civil csoportok – a Habeas Corpus Munkacsoport, a Magyar Helsinki Bizottság és mások – tiltakoztak a kormányülések titkosítása miatt. Mind gyakrabban szólaltak meg a médiakuratóriumok ellenzéki vezetői és tagjai is, kifogásolva, hogy a Magyar Rádió Krónika című hírműsora „gyakorlatilag kormányszócsővé alakult át”.[18] Ez év januárjában már nemzetközi újságíró-szervezetek is protestáltak a kormány médiapolitikája miatt.[19] A médiaháború kiújulásáról abban az értelemben beszélhetünk, hogy immár a másik tábor is fegyvert fogott.

Mégpedig elég sikeresen. A kormány visszavonta legvitatottabb intézkedési terveit. Lemondott a válaszadási jog kiterjesztéséről. Elvetette a redisztribúciós sajtóalap felállításának ötletét. És – paradox módon – a legnagyobb kormánypárt vezetői által az ÉS ellen indított per is kedvező hír azok számára, akik elutasítják a beavatkozó médiapolitikát. Ez ugyanis azt jelzi, hogy a kormány már nem elhallgattatni akarja a kritikus sajtót, hanem – jogállami eszközökkel – vitába száll vele.

A beavatkozó médiapolitikával szemben már korábban is volt ellenállás. Fontos különbség azonban, hogy míg korábban ez inkább elszigetelt „partizánakciók” formájában jelentkezett – napvilágot látott egy-egy publicisztika, eseti tiltakozás –, addig az elmúlt néhány hónapban már szervezett formát öltött. A civil szervezetek fellépése pedig azt jelzi, hogy nemcsak a szakma, de immár a közvélemény is figyelemmel kíséri a média körüli összecsapásokat.

A háború vesztesei

A lojális és a kritikus koncepció közötti konfliktus gyökerei a rendszerváltás idejére nyúlnak vissza. 1988 és 1990 között az újságírók aktív szerepet játszottak az átalakulásban. Leleplező, kritikus írásaikkal hozzájárultak a régi rendszer legitimitásának felbomlásához és a tabuk nélküli közbeszéd megteremtéséhez.[20] Fontos szerepük volt abban, hogy az emberek megtanulják a demokratikus játékszabályok alkalmazását és legitimnek fogadják el az új rendszert.

Az Antall-kormány hatalomra kerülése után azonban az újságírók választás elé kerültek. Mi legyen a szerepük az új rendszerben? Az új, szabadon választott kormányt is úgy bírálják, mint a régit, amely fegyverrel jutott hatalomra? Vagy ellenkezőleg: támogassák, hozzásegítve a demokratikus rend megszilárdításához? E két koncepció mentén polarizálódott az újságíró-társadalom. Ez a szerepértelmezési dilemma lett a kilencvenes évek elején kirobbanó médiaháború egyik kulcskérdése. Ez a koncepcionális vita vezetett az újságírószövetség szakadásához és az emlékezetes „sajtószabadság vagy sajtótisztesség” vitához. Most jubilálunk: a rendszerváltás tízéves évfordulója a változó intenzitással folyó médiaháború tizedik évfordulója is. A médiatörvény megszületésével a háborúskodás véget érni látszott, ám 1998 tavasza után újult erővel folytatódott.

A lojális és a kritikus médiakoncepció eltérő demokráciaeszményeket és nyilvánosság-felfogásokat fogalmaz meg. A lojális média hívei szerint a rendszerváltással és a legutóbbi kormányváltással létrejött rendszer a létező társadalmi rendszerek legjobbika. Persze vannak még hibák, ezért szükség van a köz ügyeit megvitató, ám a hatalom tekintélyét nem veszélyeztető nyilvánosságra. A politikai-társadalmi berendezkedés bizonyos elemei szerintük vitán felül állnak. Korlátozott nyilvános szférában gondolkodnak.

A kritikus koncepcióval azonosulók ezzel szemben korlátlan nyilvánosságban gondolkodnak. Úgy vélik: a mai rendszer nem feltétlenül a létező rendszerek legjobbika. Szerintük a nyilvános diskurzus nyitott végű párbeszéd; bármi lehet vita tárgya. A nyilvánosság célja nem a fennálló viszonyok konszolidálása. Ellenkezőleg: a változás, a korrekció lehetőségének állandó fenntartása.  

A két demokrácia- és nyilvánosság-felfogás kizárja egymást. Ráadásul a két tábor tagjai egyformán meg vannak győződve arról, hogy ők a rendszerváltás igazi és kizárólagos örökösei. Az érdemi párbeszédre és a megbékélésre ezért kevés az esély; a változó intenzitással folyó médiaháború még sokáig elhúzódhat.

Pedig ennek a háborúnak csak vesztesei vannak. Vesztese a közönség, mert akadályozzák a tájékozódásban. Vesztese az újságírószakma, mert a rendszerváltás során szerzett presztízse felőrlődik a háborúban, és mert a szakmai kérdések politikai szempontoknak rendelődnek alá. És vesztese a kormány is, mert a választók egy számottevő csoportjánál csak azt éri el, hogy ne csak ellenfélnek, de – a háborús viszonyok közepette – ellenségnek is tartsák.

A kormány szerint a politikai konszolidációnak előfeltétele a média konszolidációja. Az elmúlt másfél év eseményei azonban konszolidáció helyett a hadiállapot kiújulását és állandósulását hozták. A hatalom tekintélyének védelmében hozott intézkedések éppenséggel gyanakvást keltettek az újságírók és a lakosság jelentős részében. A radikális beavatkozás egyetlen kézzelfogható eredménye eddig az, hogy a kormány mozgósította a társadalom egy részét – saját politikája ellenében.

 


[1] A háborús metafora ismét elterjedni látszik. Lásd például Haraszti Miklós: A II. médiaháború (In: Csermely Ákos és mások: A média jövője, 1999, 187-194. o.).

[2] Stumpf István beszéde a médiaegyensúlyról. Népszabadság, 1998. december 7.

[3] Idézi a Népszabadság 1998. szeptember 30-i száma. Hasonlóképpen fogalmazott Jeszenszky Géza washingtoni nagykövet elhíresült magánlevelében: „[a Pulitzer-emlékdíjas magyar újságírók] munkássága visszataszító, csekély kivételtől eltekintve nemcsak régi párttagok, de ma is a szocialisták (bér)tolnokai, illetve az SZDSZ rosszabb szárnyának értelmiségi tagozatát alkotják” (idézi a Népszabadság 1999. november 23-i száma).

[4] Népszabadság, 1998. december 7.

[5] „A sajtó egy része nem azért gyűjtött, gyűjt adatokat politikusokról, pártokról, hogy közölje őket, hanem azért, hogy az iratcsomag leközlésével vagy visszatartásával sakkban tartsa a közéletet” – nyilatkozta később Deutsch Tamás miniszter (Népszabadság, 1999. december 20.).

[6] Ugyanezeket az érveket fogalmazták meg az MDF médiapolitikusai a kilencvenes évek elején (Sükösd Miklós: Médiaháború Magyarországon 1990-1992. Mozgó Világ 1992/10. 64-65. o.).

[7] Elek István: A rendszerváltás korának kormányai és a médiapolitika (In: A média jövője, 1999, 179. o.).

[8] Idézi Zöldi László (Világnézet a fogason. In: Cseh Gabriella és mások (szerk).: Médiakönyv 1999, 321. o.).

[9] A Magyar Újságírók Szövetségének több mint hatezer, míg a Magyar Újságírók Közösségének 900 tagja van (Wisinger István: MUOSZ 2000, avagy egy szakmai szervezet az ezredfordulón; Katona Terézia: Üzenet a Bárkáról. Mindkettő in.: Médiakönyv 1999, 412. o., 421. o.).

[10] Lásd Svennik Hoyer – Epp Lauk: A hivatásos újságírás és a civil társadalom. Jel-Kép, 1995/1., 85. o.

[11] Vásárhelyi Mária: Ami belefér. Heti Világgazdaság, 2000. február 19.

[12] Az eljárás megfelelt a törvény betűjének. Pikantériája abban rejlett, hogy más csatornák ellen a hatóság nem lépett fel ilyen keményen. Nem szankcionálta például azt, hogy a következő héten a tv2 a Desperado című – a Született gyilkosokhoz hasonlóan a médiaerőszak határait firtató – filmet vetítette, szintén főműsoridőben.

[13] A teljesség igénye nélkül: A szerk.: Hát a som nem kéne? (MaNcs 1999. augusztus 26.); H. Bíró László: Csendőr az újságnál (Népszava, 1999. szeptember 3.); Uj Péter: Humoregyensúly (Népszabadság, 1999. október 13.).

[14] Lásd például Pápai Gábor és Quitt László rajzait a Népszava 1999. szeptember 20-i és 2000. február 12-i számaiban, vagy Lehoczki István és Kaján Tibor karikatúráit a Népszabadság 1999. november 25-i és december 4-i számában.

[15] A Népszabadság 1999. november 5-i számában például a Financial Times cikkét ismerteti.

[16] Népszava, 1999. augusztus 26.

[17] Szeptemberben tiltakozott a kormányülések titkosítása miatt, majd fellépett a „VIP listát” nyilvánosságra hozó lapok elleni rendőri intézkedésekkel szemben. Novemberben az Alkotmánybírósághoz fordult a szexhirdetéseket korlátozó törvény miatt, mondván, hogy az aránytalanul korlátozza a véleménynyilvánításhoz való jogot. Decemberben támogatásáról biztosította az MTV egyik munkatársát, akit a vezetőségnek címzett bírálata miatt azonnali hatállyal elbocsátottak.

[18] Népszabadság, 1999. október 28.

[19] Az amerikai székhelyű Committee to Protect Journalist tiltakozó levelet küldött a miniszterelnöknek az ÉS szerkesztőségének udvarára dobott kézigránát miatt. A lap szerkesztői nem kérték a szervezet segítségét.

[20] Sükösd Miklós: The Media War in Hungary. East European Reporter, 1998/2. 13. o.