A RESTRIKTÍV KÖLTSÉGVETÉSI POLITIKA SZÜKSÉGSZERŰEN RECESSZIÓT OKOZ-E?

 

1. Bevezetés

A

 cím egy kérdést tartalmaz. A tanulmánynak nem célja a kérdésre választ adni, sokkal inkább a probléma, a kérdéskör felvázolása. Először a témában született két – gyökeresen eltérő – elmélet bemutatása lenne a feladat, amelyek, mint látni fogjuk, a maguk zárt és logikus feltételrendszerében helytállóak. A kérdés tehát inkább arra vonatkozik tehát, hogy melyik modell feltételei állják meg jobban helyüket, illetve arra, hogy vajon ezek a modellek minden lényeges tényezőt figyelembe vesznek-e.

A valóság modellezésében a többváltozós statisztikai módszerek nagy szerepet kapnak, az OECD országok mintegy 40 éves adatbázisára alapozva több elemzést fogunk végigkövetni annak érdekében, hogy az elméleti modellek változóin túl minél több lehetséges szempontot megvizsgáljunk. A statisztikai elemzés eredményeivel azonban mindig óvatosan kell bánni, hiszen sokszor olyan ismérvek között is képesek kapcsolatot teremteni, amik között valójában semmilyen logikai kapcsolat nincs, tehát még a modell felépítése során meg kell fogalmaznunk elvárásainkat az eredményekkel kapcsolatban (elkerülendő az olyan megoldásokat, amikor a gólyák száma és a születések száma közti korreláció elemzése során kapott determinációs együtthatót egy dolgozat úgy értelmezte, hogy a gyerekek 81 %-át a gólya hozza). Másrészt a modell akkor is működőképes lehet, ha néhány fontos befolyásoló tényező kimarad belőle. Ezt a kérdéskört meg is vizsgáljuk majd. Természetesen a kapott eredmények figyelmünket nem várt, vagy éppen elsőre megmagyarázhatatlan jelenségekre is irányíthatják.

Mivel ennek a kis tanulmánynak nem célja a kérdésre való egyértelmű válaszadás, csupán három ország konkrét példáján keresztül vizsgáljuk meg az elméleti háttérben vázolt jelenséget, három, már meglévő elemzés legfigyelemreméltóbb eredményeinek segítségével. A további példák vizsgálata egy későbbi dolgozat témája lehet.

2. Az elméleti háttér

A

 címben megfogalmazott kérdés a keynesi makroökonómia megszületésétől fogva foglalkoztatja a közgazdászokat. Különösen így van ez a 70-es évek olajválsága, a monetarista, majd az újklasszikus közgazdaságtan megjelenése óta. Napjainkban is lényeges kérdésről van szó, hiszen az állami beavatkozás következtében kialakuló költségvetési hiány csökkentése szinte minden kormányzatnak célja. Az EMU egyik alapkövetelménye is tartalmaz erre vonatkozó megszorítást: a költségvetési hiány nem haladhatja meg a GDP 3 %-át (a teljes államadósság pedig a 60 %-át). De vajon az állami kiadások csökkentése (restriktív gazdaságpolitika) milyen hatással van a gazdaság többi változójára?

A keynesi érvelés szerint a kormányzati kiadások növelése (még akkor is, ha ez adókból fedezett), növeli a nemzeti jövedelmet, ezáltal a hányadost csökkenti. Ez pedig pontosan a kívánt cél elérését jelenti. A kormányzati kiadások csökkentése viszont a multiplikátor-hatáson keresztül csökkenti a jövedelmet, így növelheti a deficit/GDP hányadost. Vagyis a restriktív költségvetési politika kedvezőtlen hatásaival számolni kell.

            Az újklasszikus érvelés a racionális várakozások elméletére építve egy ellenkező folyamatról számol be. Szerintük, ha a megszorítások valósak (nem csupán hangzatos jelszavak és látszatintézkedések szintjén maradnak) és tartósnak tűnnek, akkor az emberek a jövőben az adók csökkenésére számítanak (ez a racionális várakozások szerint akkor következik majd be, amikor a deficit kellően alacsony szintre csökken), a várt rendelkezésre álló jövedelem nő, ami lehetővé teszi, hogy a jelenbeli fogyasztást növeljék. Ennek hatása (mint az aggregált kereslet egyik tényezőjének) viszont már jólismert: a multiplikátor-hatáson keresztül a nemzeti jövedelem nő és (mivel ráadásként mindezt a folyamatot egy költségvetési megszorítás váltotta ki) a deficit/GDP hányados csökken.

3. Statisztikai modellek és eredményeik

Ez

a fejezet 3 statisztikai elemzés legfontosabb eredményeit igyekszik összegezni, bemutatva, hogy a számok és függvények mely elméletet és hogyan tudják alátámasztani. Az első a magánszektor fogyasztása és különböző tényezők kapcsolatát elemzi, a második a magánszektor fogyasztását elsősorban a költségvetési deficit függvényében vizsgálja, a harmadik pedig gazdaságot ért költségvetési sokkhatások következményeit próbálja kutatni.

 

3.1. Giavazzi és Pagani modelljei 

Első, „mindössze” 10 évet és 11 országot átfogó modelljük alapján két látszólag ellentmondó eredményre jutottak. Az adók mértékének és a magánszektor fogyasztásának kapcsolatában a regressziós modell negatív irányú szignifikáns kapcsolatot mutatott ki, vagyis az adók növelése csökkenti a fogyasztást és fordítva. Ez a megállapítás a keynesiánus makroökonómiában járatosak számára nem meglepő. Annál meglepőbb viszont a magánszektor aggregált kereslete és az állami vásárlások közti kapcsolat, amely szignifikánsan negatív irányú. Úgy tűnik, többről van szó, mint egyszerű kiszorítási hatásról, az állami beavatkozás ugyan a keynesi modellben is kedvezőtlen hatással van a beruházások alakulására, de összességében az aggregált kereslet növekedéséhez vezet. Persze ez az eredmény sem teljesen egyértelmű, hiszen a tendencia alól is vannak kivételek, de mindenesetre a statisztikák szerint a kormányzati kiadások növelésének lehetnek nem-keynesi hatásai is.

Újabb, 1995-ös elemzésükben a szerzők már nagyobb adatmennyiségre támaszkodva (OECD országok 1970 és 1992 között) figyelmüket elsősorban a sikeres és nem sikeres költségvetési megszorítások különbözőségére, a hasonló kísérletek eltéréseire és így a várakozások szerepére irányítják. A ciklikusan kiigazított elsődleges költségvetési deficit 5 %-nál kisebb (akár pozitív, akár negatív irányú) megváltozása esetén a deficit és a magánszektor fogyasztása között pozitív irányú kapcsolat van, de a „bűvös” 5 %-os határt átlépve a kapcsolat negatívvá válik. Kell-e még ennél pompásabb bizonyíték az újklasszikus elmélet híveinek? Akár kell, akár nem, van. A magánszektor fogyasztásának helyébe a magánszektor aggregált keresletét (fogyasztás és a beruházások összegét) írva és/vagy a költségvetési deficitet a kormányzati vásárlások nagyságára cserélve, bár más paraméterekkel, de lényegében ugyanazt az eredményt kapjuk. Ha azonban már regressziós modellről van szó, ne csupán a kapcsolat irányáról beszéljünk, nézzünk kicsit mélyebben a számok mögé! Hosszú távon, 1 dollárnyi adóemelés mintegy 15-20 centtel növeli a magánszektor fogyasztását. A transzferek csökkentése gyakorlatilag ugyanilyen hatással van. Rövid távon a hatás nem ilyen jelentős, de mindenképpen szignifikáns: a kormányzati vásárlások 1 dolláros emelkedése a magánszektor fogyasztását 10 centtel csökkenthetik.

Giavazzi és Perotti két modellje alapján egyre inkább meggyőződhetünk arról, hogy a keynesi elmélet napjainkra már kevéssé helytálló, a racionális várakozások működése jellemzi a gazdaságot. De még mielőtt a siker illúziójába ringatnánk magunkat, nézzük meg, milyen következtetésekre jutott Alesina és Perotti.

 

3.2. Alesina és Perotti modellje

Szerzőpárosunk figyelmét elsősorban a kormányzat szerepvállalásának szerkezetének, az állami kiadások és bevételek struktúrájának vizsgálatára fordítja. Első lépésként Blanchard nyomán definiálják a „fiskális impulzus” (vagy fordíthatjuk költségvetési sokknak) fogalmát.

 Így                  ,

ahol:

                       

                        munkanélküliségi ráta

                        (költségvetési kiadások + bruttó tőkefelhalmozás – kamatfizetés) / GDP

Tulajdonképpen tehát a fiskális impulzus a ciklikusan kiigazított elsődleges költségvetési deficit változása a GDP százalékában. A szerzők öt kategóriába osztják a költségvetési politikát:

                        semleges, ha                            FI Î (-0,5 %; 0,5 %)

                        restriktív, ha                             FI Î (-1,5 %; -0,5 %)

                        erősen restriktív, ha                  FI ? -1,5 %

                        expanzív, ha                             FI Î (0,5 %; 1,5 %)

                        erősen expanzív, ha                  FI ? 1,5 %

Maguk a szerzők is elismerik persze, hogy ez a felosztás nem feltétlenül helytálló, hiszen Németországban, ahol az emberek kiegyensúlyozott, megrázkódtatásoktól mentes gazdaságpolitikához vannak hozzászokva, egy 1 %-os fiskális impulzus sokkal jelentősebbnek számít, mint ugyanez Olaszországban. (Az elemzést viszont elvégezték az egyes országok költségvetési politika változásainak szórásaival is, ami az eredeti fiskális impulzussal szinte tökéletesen megegyező eredményre vezetett.)

Első lépésben általánosan vizsgálják az állam bevételeinek és kiadásainak struktúráját a különböző típusú költségvetési politikák érvényesülése esetén. Legfontosabb következtetéseik:

                        - az expanzió legtöbbször egyenértékű a kiadások növekedésével

                        - a restrikció majdnem mindig adóemelést jelent

A bevételek és kiadások egyes tételei a következőképpen alakulnak:

Expanzió idején:

- a transzferek és az állami alkalmazottak bére nő számottevően

- a kormányzati fogyasztás és beruházás nem változik

            - a vállalatok közvetlen adóterhe és a közvetett adók csökkennek

Restrikció idején:

            - a háztartások adói jelentősen nőnek

Ugyanakkor a szociális kiadások mindkét esetben változatlanok maradna.

Érdekes a gondolat, hogy a gazdaságpolitikát érdemes elemeire szedni, hiszen a makroökonómiai elemzések legtöbbször csak adók, transzferek és költségvetési kiadások szintig bontanak, jelezve, hogy az adók és a transzferek változása ugyanolyan (természetesen ellentétes irányú) hatással van a gazdaságra. Giavazzi és Pagano eredményei is ezt mutatták. De vajon tényleg így van? Kövessük tovább Alesina és Perotti gondolatmenetét.

            A címben feltett kérdés felé vezető út következő lépése, hogy definiáljuk a sikeres restrikció fogalmát. A cikk nyomán erről akkor beszélünk, ha az  hányados legalább 5 %-kal csökkent 3 éven belül. Amit ekkor kapunk, úgy tűnik, hogy minden várakozásunkat felülmúlja, hiszen a sikeres restrikció feltételei a következőképpen fogalmazhatók meg:

            - a transzferek és a közalkalmazotti bértömeg csökkentése

            - a vállalatok közvetlen adóinak növelése.

Vagyis a sikerhez pontosan az ellenkezőjét kell tenni annak, ami megszokott. Úgy tűnik, hogy az igazán váratlan gazdaságpolitikai változások tudnak jelentős hatást gyakorolni a gazdaságra. A múlt alapján nem anticipálható fiskális lökések biztosítják a sikert. Ha azonban ez valóban így van, akkor az újklasszikusok tökéletes informáltságra építő racionális várakozásai nem tűnnek megalapozottnak, sokkal inkább a múltból és a jelenből csak fokozatosan tanuló monetarista adaptív várakozáselmélet áll közel a valósághoz.

Ezek után néhány egyéb tényező vizsgálatára, modellalkotó szerepének tisztázására is sor kerül. A legfigyelemreméltóbb ezek közül az intézkedéseket meghozó kormányok politikai palettán való elhelyezkedése és a siker kapcsolata: a legnagyobb sikereket a baloldali kormányok tudják elérni, míg a jobbközép koalíciós kormányok megszorításai igen sikertelennek mutatkoznak. Ez talán annak a jele lehet, hogy fontos az is, hogy ki mondja, nem csupán az, hogy mit. Egy – általánosan elfogadottan – nagyobb szociális érzékkel rendelkező baloldali kormány transzfer- és közalkalmazotti létszámcsökkentő intézkedései szükségesebbnek hangzanak, mint a közvélemény szerint az alkalmazottakkal és a szegényebb rétegekkel kevésbé törődő jobboldali kormányzat hasonló lépései. A kormány politikai beállítottsága mint a modell szignifikáns tényezője viszont inkább az újklasszikus álláspontot erősíti, hiszen ezek szerint a gazdasági szereplők „átlátnak” a kormány szándékain, felismerik az igazi célokat…

A három regressziós modell eredményei eltérnek egymástól, de mindháromból kiderül, hogy bizonyos esetekben a költségvetési megszorításoknak lehetnek nem-keynesi hatásai. A kellően erőteljes, tartós, megfelelő szerkezetű restrikció a keynesiánus állásponttal szemben hatékony lehet az államadósság csökkentése érdekében. Egy fontos tényezőre azonban még rá kell mutatnom: az eddigi modellek gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták a monetáris politika szerepét. A következő konkrét, egyedi példák kapcsán feltehetjük a kérdést: jogos-e ez a hanyagság vagy a modell egy olyan jelentős tényezőt veszít ezzel, ami gyökeresen megváltoztatja az eredményeket?

4. Dánia, Írország és Svédország példája

3

 ország 4 esetét, két sikeres és egy sikertelen restrikció, illetve egy sikertelen expanzió történetét ismerhetjük meg a következőkben. Láthatjuk, hogy a költségvetési politika nem-keynesi hatásai hogyan érvényesülnek, de egyben felvetődik a kérdés, hogy a három történet legfeltűnőbb közös vonása, a monetáris politika hasonlósága, hogyan befolyásolta a gazdaságot. A nagy számok törvényei után az egyedi esetek a finomabb részletekre, eddig nem vizsgált tényezőkre irányíthatják figyelmünket.

4.1. Dánia, 1982

1982 végén a dán gazdaság valóban válságban volt: az államadósság és az elsődleges költségvetési deficit rohamosan nőtt, a reálkamatlábak soha nem látott mértéket öltöttek, a munkanélküliség 4,2 százalékponttal magasabb volt, mint 3 évvel korábban.

Az első lépést a dán jegybank tette meg, jelentősen leértékelte a dán koronát, majd árfolyamát a – rendkívül stabil valutának tartott – német márkához kötötte. A siker érdekében a nemzetközi tőkemozgás gyakorlatilag valamennyi akadályát azonnal lebontották és a költségvetési politika is változásokon ment keresztül: a közösségi fogyasztás csökkentése és adóemelés történt.

Mindezek hatására az inflációs várakozások jelentősen csökkentek, ami jóléti hatásán keresztül (a várt jövőbeli jövedelmek értéke megnőtt) a magánszektor fogyasztását növelte. A közösségi és a magánfogyasztás közti helyettesítés folyamata működőképesnek bizonyult. A beruházások növekedéséhez mind a hosszúlejáratú hitelek kamatának, mind a várható adóterheknek a  csökkenése (a várakozások javulása Keynes, természetes racionalitás az újklasszikusok szerint) hozzájárult.

Az eredmények számokban: a hosszú lejáratú kamatlábak 2 hónap alatt átlagosan 5,2 %-kal csökkentek, az elsődleges költségvetési deficit 4 év alatt 15,4 %-kal, ennek hatására az államadósság / GDP hányados is csökkenésnek indult.


4.2. Írország, 1980 és 1987

 

1980-ban Írországban is történt egy kísérlet egy stabilizációs csomag bevezetésével, de több okból kifolyólag (ld. lentebb) a keynesiánus jóslatok váltak be: a költségvetési restrikció hatására a GDP csökkenni kezdett.

1987-ben az első lépések a dán stabilizációhoz hasonlóak voltak: egy jelentős valutaleértékelés, majd a rögzített árfolyam bevezetése. A költségvetési politikában is változások következtek be: a kormányzati vásárlások és beruházások csökkentek. Az eredmények hasonlóak a dán sikertörténethez, néhány – véleményem szerint nem elhanyagolható – eltéréssel.

A két ország tőkepiaca – elsősorban a banki hitelek piaca – a 80-as évek elején jelentős eltérést mutatott. Dániában a tartós fogyasztási cikkek jelentős részét a lakosság hitelek segítségével szerezte be, ugyanezt Írországról csak a tőkepiac 80-as évek során bekövetkezett liberalizációja után mondhatjuk el. Egyes elemzők ennek a változásnak tulajdonítják a sikert, lévén, hogy a Dániában tapasztalt jóléti hatás csak jól működő hitelpiacok esetén jut érvényre (a jövőben remélt magasabb reáljövedelem csak akkor tudja maximális mértékben növelni a jelenbeli fogyasztást, ha van lehetőség fogyasztási hitelek felvételére), ellenkező esetben a fogyasztás csak a jelenbeli jövedelem változására reagál (ahogy ezt a keynesiánus szemlélet feltételezi). Az érv nyomósnak tűnik, de azért más tényezők szerepét sem szabad elhanyagolni.

Néhány számszerű eredmény, amely a második ír stabilizáció sikerét tükrözik: a költségvetés elsődleges deficitje 2 év alatt 7 százalékponttal csökkent, az államadósság / GDP hányados pedig 1970 óta először csökkenő tendenciát mutatott.

 

4.3. Svédország, 1990-1993

 

Az 1980-as évek során a svéd gazdaság az OECD mintagazdasága volt, legalábbis, ami az államadósság / GDP hányadost és a munkanélküliségi rátát illeti. Persze jól ismerjük a svéd szociális piacgazdaság koncepcióját és az állam rendkívül nagy szerepét a jövedelmek újraelosztásában.

1990 és 1993 között Svédország a második világháború utáni legnagyobb recesszióját élte át: vállalatok ezrei mentek csődbe, a munkanélküliségi ráta 3 %-ról 14 %-ra nőtt, a költségvetés ciklikusan kiigazított elsődleges egyenlege a GDP 9 %-ára nőtt.

Mi történt? A magánszektor kereslete már hosszú évek óta negatív korrelációban volt a költségvetési politika változásaival. Ahogy a költségvetési deficit növekedésnek indult, a reálkamatlábak is megnőttek, a megnövekedett tőkeköltségek pedig a beruházási kereslet csökkenéséhez vezettek. Ugyanakkor a költségvetési deficit növekedése jóléti hatásán keresztül a fogyasztási keresletet is lecsökkentette. A tőkejövedelmek adóztatásának enyhítése tovább erősítette a jóléti hatást és a kereslet csökkenését (a tőkejövedelmek adójának csökkenése a megtakarításokat ösztönzi és így csökkenti a fogyasztási hajlandóságot). A növekvő reálkamatlábak ráadásul az ingatlanpiacot is megrengették, csökkenő keresletet és így csökkenő árakat eredményezve.

Úgy tűnik, az előző két esethez hasonlóan, hogy a magánszektor racionális várakozásai működnek és az állami beavatkozás nem-keynesi hatásai az újklasszikus elmélet helyességét igazolják. Mielőtt azonban bizonyos jelekből végkövetkeztetést vonnánk le, foglaljuk össze, milyen tapasztalatokat szereztünk.

 

5. Összefoglalás

K

ét, homlokegyenest ellentétes álláspontot képviselő elmélet közti „igazságtétel” helyett tekintsük át, mire jutottunk. A statisztikai elemzések első ránézésre az újklasszikus álláspontot erősítik meg, de azt is láthatjuk, hogy a költségvetési politikában bekövetkezett változások erőteljessége, illetve szerkezete sok esetben fontosabb, mint maga a változás jellege. Bizonyos elemek pedig az adaptív várakozások monetarista elméletét látszanak alátámasztani.

Az egyedi eseteket vizsgáló – ezen tanulmány alapjául szolgáló – cikkek úgy tűnik, hogy a nem-keynesi hatások működését próbálják bizonyítani. Nem szabad azonban elfeledkeznünk a monetáris politika hatásairól sem. Már Keynes is bemutatta, hogy az expanzív monetáris politika képes ellensúlyozni a költségvetési politika kiszorítási hatását. Ugyanakkor egy restriktív fiskális politika deficitcsökkentő és inflációfékező hatásával szembeállítva az expanzív monetáris politikát, mit tapasztalunk? Mindkét intézkedés a kamatláb csökkenésén keresztül a beruházások növekedéséhez vezet. Ugyanakkor az aggregált kereslet növekedése – kapacitásfelesleggel rendelkező gazdaságban – a jövedelmet is növeli, ezzel a multiplikátorhatáson keresztül a fogyasztási kereslet is nő. Vagyis megfelelő expanzív monetáris politika a keynesi elmélet keretei között is képes ellensúlyozni a restriktív költségvetési politika kedvezőtlen hatását (keresletcsökkenés) és így, mivel a GDP nem csökken (vagy éppenséggel nő), a csökkenő költségvetési deficit az  arány csökkenéséhez vezethet.

Láthatjuk tehát, hogy önmagában a költségvetési politikáról alkotott kép az egyes modellekben eltér, de ha az állami gazdaságpolitika teljes eszköztárát figyelembe vesszük, mindkét elmélet képes megmagyarázni a tapasztalatokat. A címben feltett kérdésre tehát nem lehet egyértelmű választ adni. A tapasztalatok (egyes elemzők szerint) azt mutatják, hogy a válasz nem, de a vizsgálatot néhány általuk negligált tényezővel kiegészítve már más véleményre juthatunk.

Érdekes eredményekre vezethet tapasztalataink alkalmazása a kelet-közép-európai gazdaságokra, hiszen Magyarország 1995-ben a dán és ír stabilizációhoz hasonló folyamaton (Bokros-csomag) ment át. Hazánk esetében is egy nagyobb kezdeti valutaleértékelést követően egy kiszámítható árfolyamrendszer került bevezetésre és a költségvetési politika erősen restriktívvé vált. Ennek elemzése viszont már egy külön tanulmányt igényel…

 

Tartalomjegyzék

 

1. Bevezetés

1
2. Az elméleti háttér 2
3. Statisztikai modellek és eredményeik 3
   3.1. Giavazzi és Pagani modelljei 3
   3.2. Alesina és Perotti modellje 4
4. Dánia, Írország és Svédország példája 7
   4.1. Dánia, 1982 7
   4.2. Írország, 1980 és 1987 8
   4.3. Svédország, 1990-1993 8
5. Összefoglalás 10
Tartalomjegyzék 11
Felhasznált irodalom 12

 

Felhasznált irodalom

 

1.      A. Alesina, R. Perotti (1995): Fiscal expansions and adjustements in OECD countries (NBER Working Paper no 5214)

2.      O.J. Blanchard, D. Quah (1989): The dynamic effects of aggregate demand and supply disturbances (American Economic Review, september)

3.      S. Bozsik (1996): Az 1996/97-es tanév első félévében a Miskolci Egyetemen elhangzott Pénzügytan előadások (kézirat)

4.      S. Bozsik (1999): Az 1998/99-es tanév második félévében a Miskolci Egyetemen elhangzott Költségvetési és monetáris politika előadások (kézirat) 

5.      F. Colard (1998): L’analyse économique des Nouveaux Keynésiens (http://perso.wanadoo.fr/frederic.colard/dea/colard/ 1999.12.29)

6.      F. Giavazzi, M. Pagano (1990): Can several fiscal contraction be expansionnary? Tales of two small european countries (NBER Macroeconomics Annual, MIT Press, pp 75-110)

7.      F. Giavazzi, M. Pagano (1995): Non Keynesian effects of fiscal policy changes: international evidence and the Swedish experience (NBER Working Paper no 5332)

8.      P. Jacquet, J. Pisani-Ferry (1999): Politique économique (Ecole Polytechnique, Palaiseau)

9.      B. Kotosz (1999): Les politiques budgétaires restrictives provoquent-elles nécessairement des récessions? (Ecole Polytechnique, Palaiseau, kézirat)

10.  D. Meyer, K. Solt (1999): Makroökonómia (Aula Kiadó, Budapest)