EGY “KORSZERŰTLEN” RECENZIÓ.

Eötvös József gondolatai “regionalitásról” és “globalizációról”, A falu jegyzője című műve kapcsán.

 

  Egyes emberek patrióták, de a népek kozmopoliták legyenek, és boldog lesz a világ!”
                       
                (Eötvös József) 

Korszerűtlennek aposztrofáltam ezt az írást és tehettem ezt az első ránézésre több okból is. Korszerűtlennek tűnhet maga a mű, amely már a középiskolás érettségi anyagban sem található meg évek óta. Jobb esetben csak korszerűtlennek találhatná valaki azt is, hogy egy régen írott művet szeretnék ismertetni. Persze az, hogy idézőjelbe tettem a korszerűtlen kifejezést  (és a tanulmány megírását érteni akaró józan ész is) azt sejteti, hogy én mégsem gondolhatom így. Az, hogy miért nem az szeretném, ha az írás hamarosan feltáruló titka maradna!  Van azonban egy dolog, amit fontos elöljáróban megemlíteni: Eötvös Fejér- megyeisége. Talán közismert, hogy Eötvös Ercsiben töltötte gyermek-, és fiatalkori éveinek egy jelentős részét.  Ezt figyelembe véve, a lentebbi, a hagyományában megfogalmazott regionalitás még egy síkja jelenik meg, hisz egy régiónkbeli gondolatait idézzük meg, tesszük jelenvalóvá a regionalitás elméleti problematikája kapcsán.

Mindenekelőtt a címben szereplő fogalmakat tartom érdemesnek a tisztázásra: a regionalitás kérdése számomra itt most elsősorban a globalitás vonatkozásában látszik értelmezendőnek, amit az, ez utóbbi fogalom kapcsán folytatott széleskörű diskurzus okán csak röviden írnék körül. A (szűkebb) pátria, a régió alatt egy adott földrajzi területen élő csoport történelmét, szokásait, kultúráját, hagyományait illetve azok egyediségét értem. Hagyományról ebben az értelemben azonban csak a modernitásban beszélhetünk. Ahogy Tamás Gáspár Miklós (T.G.M, 1997) írja a hagyományos társadalmakban nincs hagyomány, ott azt, amit mi hagyománynak tartunk igazságnak hiszik. A hagyomány tehát azonos igazság vélekedésként, csak valami korábbira utalóan létezhet. A hagyománynak mindezzel együtt lényege a jelenvalósága. Az autenticitás igény vezethet bennünket, amikor az elődök igazsága szerint, annak jelenvalóvá tétele által, a hagyománykövetéssel szeretnénk (valahogy) létezni.  A kifejezésnek ebben az  értelemben  szeretnék tehát megidézni egy  gondolkodót és egy művét.

Eötvös életének és A falu jegyzőjének Fejér megyei vonatkozásai:

 Eötvös bár Budán született (1813-ban), gyermekkorát szinte kizárólag anyai nagyatyjánál, báró Lilien Józsefnél, Ercsiben töltötte. Az Ercsi birtok, melyhez naplója szerint is szoros érzelmi szálak fűzték, szolgált otthonául 1841-ig, amikor szakított apjával és barátjához, későbbi sógorához Trefort Ágostonhoz költözött, Pestre.

Kétségtelen, hogy mint mindenkire rá is nagy hatással kellett, hogy legyenek a kezdeti évek, az Ercsi miliő. Schlett István egyenesen arisztokratikusnak, bár nagyon erősen polgárosultnak és kozmopolitának nevezte ezt a környezetet, amiben Eötvös gyermekéveit töltötte (Schlett, 1987). Tudható, hogy a nagyapa csak a múlt század elején lett magyar honos a Szapáry családba házasodva. A magyarul élete végéig sem beszélő mama révén, akivel Eötvösnek rendkívül szoros kapcsolata volt, Schiller és Goethe művei voltak az első olvasmányélményei. A Lilien család így, egy németes és felvilágosult, haladó szellemi környezetet jelentett. Meghatározó lehetett a nagyapa személye, szemlélete és tevékenysége is. A Lilien- birtok az angol mintájú, racionalizált, tőkésített nagybirtok egyik korai, sikeres magyar megvalósulása. (Sőtér, 1967) Az ilyenfajta agrárkapitalizmus elgondolása összeszövődött a felvilágosodás hasznosság-elvével és ekkor ez még egyet jelenthetett a közösségre nézve hasznos tevékenységgel, illetve egyfajta filantrópiával is. Ahogy Széchenyi is írta a Hitelben: “Nincs heverő, nincs éhező az egész uradalomban, s mindazon pompa közt mely a földesúr lakát környezi, legfényesebb az, mely a jobbágyai arcán tündöklik – a boldogság, az elégültség.” (idézi Sőtér, 1967)

Sok szálon volnának még tovább elemezhetőek azok a motívumok, amelyek a Fejér megyei tartózkodása alatt hathattak Eötvösre (ezt meg is tette Környei Elek, ld. Környei 1959), ám számunkra most elsősorban az iskolai tanulmányokat, az egyetemet követő időszak a fontos. Ekkor, 1833-ban az ügyvédi oklevél megszerzése után Eötvös visszatért Fejér vármegyébe a családi birtokra, amely ebben az időben már apja vezetése alatt állt. Nem sokkal ezután hivatalt vállalt a vármegyénél, ahol -- természetesen apja közbenjárására -- aljegyzővé nevezték ki. Másfél évig töltötte be ezt a pozíciót.

Eötvös a családi birtok végleges elhagyását követően (1841) írta meg A falu jegyzőjét, a sokak által a legnagyobb írói teljesítményének, “írói munkásága fénypontjának” tartott művet (ld. Beöthy, é.n.). Bár közvetlen utalást, vagy megfelelést találni nem igazán lehet A falu jegyzője Taksony vármegyéje és a korabeli Fejér vármegye között (ld. Gyergyai, 1937), úgy gondolom nem lehet kétséges, hogy az ott szerzett élmények meghatározó szerepe a probléma regénybeli ábrázolásakor.

Eötvösnek és A falu jegyzőjének a témánk szempontjából fontos gondolatai és annak társadalomtörténeti kontextusa:

 Hagyományosan háromrétegűként szokták értelmezni a regényt (ld. Gyergyai, 1937; és Sőtér, 1967). Az egyik szál Tengelyit a jegyzőt, annak elveit és harcát illetve háza népét mutatja be, mint egy vidéki családi idillt. A másik szál a betyárromantika kedvelt hőseként szimpátiát keltő Viola története, akit nem mint kalandort, hanem mint a társadalom áldozatát ismerhetünk meg egy detektívregényszerű sztori kapcsán. A regény harmadik aspektusa a vármegyerendszer rendkívül éles, maró gúnnyal megírt kritikája. Pulszky Ferenc 1947-ben megjelent bírálata a művet és ennek kapcsán a szerzőt egyenesen úgy aposztrofálta, mint aki “a megyei rendszer elleni polémiát regényformába akarta önteni …”.

Ez az, ami számunkra most lényeges, mert a vármegye-rendszer  - centralizmus kérdést, illetve Eötvös ez irányú gondolatait szeretném a regionalitás - globalizáció problémánkra vonatkoztatni.

A kérdés kulcsfontosságú volt 1848-at megelőzően a magyar közéletben. A birodalmi ügyeket az abszolutikus módon a kormány, a császárhoz közelálló körök bonyolították. A viszonylag nagy önállósággal rendelkező vármegyék voltak a magyar ügy, a magyarság letéteményesei illetve a helyi politika fórumai. A vármegyék nemessége ezzel együtt mindenek fellett állóan védelmezte a saját érdekét, a nemesi előjogait. Ennek révén a nemesség ezen része a magyarságát egy sajátos eszmei alapállás, egyfajta konzervativizmus jegyében élte és fogalmazta meg. E kétpólusú rend sajátosan konzerválta a feudális berendezkedést a múlt század elejéig. Az országos politika az országgyűlésben is, tulajdonképpen e két politikai tényező szembenállását és alkufolyamatát jelentette. A felsőtáblán az uralkodó által meghívott főnemesek foglaltak helyet, míg az alsótáblát a legtöbb kérdés kapcsán a megyei utasítások révén erősen korlátozott, ezért szinte kizárólag csak a vármegyei szempontokat érvényesítő képviselők jelentették.

A harmincas évek végére azonban már jelentős változások mentek végbe a politikai nyilvánosság szerkezetében. Az országos közvélemény a nyilvánosságnak olyan új médiumai révén volt alakulóban, mint a különböző röpiratok, a meginduló folyóiratok és a közéleti, politikai tárgyú könyvek. Új intézmények jöttek létre, mint a kaszinók, az Akadémia. Az udvarral, a kormánnyal szembenálló ellenzék elkezdett túllépni a vármegyék keretein. (ld. Gunst é.n., és Schlett 1987)

Természetesen többféle elképzelés körvonalazódott, illetve polemizált egymással. A haza és haladás együtt kezelésének programját, azonban egyre szélesebb kör érezte magáénak. Széchenyi és Kossuth elképzelése és vitája közismert e probléma kapcsán. Eötvös koncepciója és annak motívumai A falu jegyzőjében azonban az, amit én itt szeretnék most a kérdés kapcsán ismertetni. Ahogy az előző rész végi gondolat és az e rész eleji Pulszky idézet is mutatja a regény egy rendkívül éles és átfogó, a vármegyerendszer ellen intézett támadás. Szemben azzal, ahogy később majd Jókai, Mikszáth vagy Eötvös Károly vármegye ábrázolásában valami nosztalgia és kedélyesség vegyül, Eötvös regénye híján van mindenféle derűnek, bájnak. A falu jegyzője keserű és ironikus szenvedéllyel, kemény szigorral és kíméletlenséggel veszi górcső alá a vármegyét (Sőtér, 1967). Péterfy Jenő így ír A falu jegyzőjének vármegye-képéről: “Ha minden adatunk elveszett volna, a mellékes megjegyzésekből, a periódusok utó- vagy előmondataiból a megyerendszer összes hiányait ismerni tanulnánk.” (Péterfy é.n.)

Nagyon nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy ne idézzem a regény néhány passzusát akár hosszabban is. Taksony vármegye világának a bemutatásakor Eötvös rendkívül szórakoztatóan jeleníti meg a magyar feudalizmus egészét. Remekül megrajzolt arcképek, néha hosszabb leírások, karikaturisztikus tömegjelenetek, pergő történetecskék mozaikja a regény. Hideg, derű nélküli és reménytelen a Nyúzók (a főszolgabíró), a Karvalyok (a megye várnagya), Sáskayak (adószedő) arcképe és az belőlük formálódó világ. Érzékletesen jeleníti meg Eötvös iróniáját a Taksony vármegye fővárosa nevének kiválasztása, magának a processzusnak a leírása. Ez egyszer és tényleg utoljára engedve a bekezdés elején említett kísértének –kicsit hosszabban- idézném a regény tizenkettedik fejezetének elejét:

“Jó névnél nincs fontosabb dolog a világon, legalább vannak, kik ezt hiszik, s olvasóim természetesnek fogják találni, ha most, midőn Taksony megye fővárosának nevet keresek, nem kis aggodalmak közt járok fel s alá a szobámban. – Nevezzük Pórvárnak, mi legalább nyári napokon a fogalmat tökéletesen kifejezi. Ha estve a csorda a városba visszahajtatik, a por egy jól készült várerősség minden kellékének megfelel, tökéletesen eltakarva az épületeket s visszaijesztve a bemenni akarókat. Ha olvasóim jobbat találnak, tudassák velem; s én csak akkor nem fognám követni a tanácsukat, ha e könyv második kiadást nem érne, mire természetesen most gondolni sem akarok. Ha hazánkban annyian változtatják a nevöket, s némely író hármat is el tudott használni, miért ne tehetné ugyanezt Taksony vármegye fővárosa is?”

A megyei viszonyok elmaradottságának, civilizálatlanságának a mesteri megjelenítése során –ahogy Sőtér írja-- csak nagyritkán lágyul el a szerző hangja. Például akkor, amikor az olyan megnyerően régimódi nemesekről szól, mint Kislaky Bálint, aki megőrizte “az ősök míveletlenségét, de egyszersmind a hajdankor jószívű egyszerűségét is” (idézi Sőtér, 1967). Mindig meleg, sőt megható azonban Eötvös hangja, amikor a népről szól. Az eötvösi liberális reform politikai program integráns része a “részvét”, ahogy Tamás Gáspár Miklós tanulmányában azt megnevezi (T.G.M.,1998) Olyasvalami ez, amit a maga sok helyen ellentmondásos módján ma valamiféle szociális érzékenységnek hívnánk, és ami azért a múlt század elején másként hangozhatott egy báró szájából.

Sajátosan árnyalja mindezt a Tengelyiről, a jegyzőről, már nem csak mint a történet egyik szereplőjéről, hanem mint egy embertípus (az értelmiségi) megtestesítőjéről alkotott kép. Tengelyi az igazság –ahogyan némi meleg iróniával megfogalmazódik— bolondja. Szenvedélyesen nem tűri az igazságtalanságot, ám nemcsak ideológiai, hanem erkölcsi, “társadalompolitikai” értelemben sem. Ahogy a főispán és jegyzője párbeszédéből kiderül “ez az ember nem hasonlít a többiekhez, nem ide való. – … Magyarországban sehová sem való ” (ld. a regény 12. fejezetének végét) A közélet intézményesült terében így magára maradt jegyző a fiatal nemzedékben és a népben találhat egyedüli szövetségest. Az ilyen fajta érdekegyesítés és közösség vállalása azonban már egy sokkal átfogóbb társadalmi program elképzelését hordozza magában.

Mindaz amit a regény kapcsán számba vettünk, a vármegye intézménye, a nemesi megrögződések, előjogok, az önösség és ennek jegyében a egyfajta maradiság, illetve az ezáltal elavult és tarthatatlan társadalmi rend  elleni támadás. Ez az a társadalmi program, amit centralizmusnak nevez a történetírás, ám amit Sőtér Eötvös által már valamiképpen meghaladottnak tart.

Szemben –az Eötvös által-- a nemesinek nevezett liberalizmussal, ez egy polgári liberális irány volt. Ez a program már nem a meglevő (társadalmi) formák új tartalommal való megtöltésére törekedett, hanem az ország egész politikai struktúrájának átalakítására. A centralizmus célkitűzéseiben megjelennek a klasszikus liberalizmus államszervezési elvei. A népképviseleti országgyűlés, az ennek felelős kormány, az állam és az egyház ügyeinek a teljes szétválasztása, a vallások és az egyéni szabadság és egyenjogúság megvalósítása. Centralizmus ez a megyei szerveződési szinttel szemben, de lokális (vagy regionális) a birodalmi érdekekkel szemben, hisz mindennek természetesen egy nemzeti keretet képzeltek az programadók, Eötvös és köre. Ahogy A falu jegyzője kapcsán már felmerült, ebben Eötvös különös szerepet szánt az értelmiségnek, mint a kultúra, a civilizáció és ezen eszmeiség hordozójának.

A centralista program semmiképpen sem jelentett az önkormányzatiság más (nem országos) szintjeivel szembeni álláspontot, hanem csak a feudális politikai szerkezet és szervezet, és ezen belül is a vármegye elleni harcot. Olyan központosítást kívánt tehát a program, amely egyrészt a megyék önkormányzatát biztosítja, és olyat, amely nem a kormányban, hanem a törvényhozásban ölt testet. (Schlett, 1987)

Ez a program az ellenzék egységének oltárán, a nemesi érdekeken vérzett el nagyjából abban az időben, amikor Eötvös A falu jegyzőjét befejezte. Ennek a kudarcnak a beismerése szerepet játszhatott abban, hogy a mű és Tengelyi sorsának a regény végi lezárása ezt a fátyolosan rezignált formát kaphatta (Sőtér, 1967).

Amiért és főleg, ahogy mindez érdekes (lehet) most nekünk:

az főként az, ahogy a szerző a “regionalitás” kontra centralizáció  --az átfogó országos és európai minták kialakítása illetve az azokhoz való igazodás--  kérdését kezeli.

A klasszikus szembenállást újraértékelve, az egész problémát tulajdonképpen egy más erőtérbe helyezve fogalmazza át Eötvös a kérdést. Mint fentebb megmutattam, elvetette a vármegye – birodalmi centrum kétpólusú szembeállítását. A nemzeti egységet országos szinten a magyar kultúra közös törekvése jegyében, az országos politika révén jelenítette meg programjában. Felvetődik a kérdés, hogy nem tolódik-e át ezzel egy más szintre a konfliktus?!

Ahogy a mottóban is látszik azonban, a nemzeti elkötelezettség és az emberiség eszményéhez való ragaszkodás összeegyeztethető.  Egyes emberként lehetünk patrióták, de a közösség tagjaként kozmopolitáknak kell tehát lennünk a boldoguláshoz. Ami számunkra a legfontosabb tanulság: a hazafiságot és világpolgárságot, magyarságot és európaiságot, nemzeti originalitást européer műveltséget – Eötvös nem szétválasztani, hanem egységbe foglalni akarta (Sőtér, 1967).

Jól látszik, hogy mennyire komplex ez a problémakezelés. Ahogy már  Eötvös számára is nyilvánvaló volt, az első megközelítésben nemzetinek tűnő kérdés nagyon bonyolult gazdasági, szociális ,,, stb. kérdéseket vet fel, és azoktól függetlenül nem is kezelhető. (Ld. a vármegyék konzervatív “magyarkodó” nemessége elleni támadással induló program hogyan szélesedik ki egy átfogó társadalmi reform törekvéssé.) Természetesen nem állítom, hogy az “eötvösi- megoldás” nélkülözné az ellentmondásokat. Ezt jelzik azok a történelmi következmények, amelyek a kiegyezés utáni Magyarországon problémaként felmerültek, amikor is Eötvös kormányzati részvételével sok minden megvalósult a tervekből. (ld. még ennek kapcsán a T.G.M. tanulmány 2.-3. részét)

A dolgozat elején már szóltam A falu jegyzőjének és Eötvös Fejér megyei életeseményeinek közvetlen meg nem feleltethetőségéről. Azt állítom azonban, hogy itt a gondolatmenet végén ez a szempont is sokkal árnyaltabban jelenik meg. Először is már-már bizarrnak tűnhetett, hogy Eötvös Fejér megyei, specifikusan a régióhoz kapcsolódó élményvilága egy kozmopolita élményvilág. Különös jelentősége lesz ennek  azonban, amikor ez a világlátás szolgál alapul a vármegyei jegyzőség megéléséhez. Így ha ezt a felvilágosodott, kozmopolita alapattitűdöt Eötvös szellemi útravalójaként, egy sajátos prizmaként értelmezhetjük, amellyel a korabeli magyar helyzethez viszonyult, akkor van értelme ennek szerepét vizsgálni, például a sajátosan eötvösi vármegye kérdéskezelésében, vagy akár A falu jegyzőjében.

Azt állítom tehát, hogy szemben azzal, ahogy ez korábban mások által megfogalmazódott (pl. Környei, 1959), Eötvös ilyen értelemben vett Fejér megyeisége igenis fontos szerepet kellet, hogy játsszon gondolkodói pályafutásában és A falu jegyzőjének megírásában. Nem szokványos ez a hatás sem, mert nem egyszerűen valami pozitív azonosulás van szó, hanem sokkal inkább egy sajátos feszültségről, egyfajta érzékenységről. Schlett “hazafiúi szégyen” fogalma, ami mentén Eötvös tevékenységét értelmezi, valami hasonló dolgot szeretne megragadni. Ez jelent egyfelől egyfajta elfogódottságot, meleg szeretetet,  például, ahogy a népről, Peti cigányról, Violáról beszél A falu jegyzőjében, és jelent másfelől egy változtatni akarási szándékot, egy keserű de szenvedélyes ellenállást pl. a vármegye intézménye, a nemesi gondolkodásmóddal szemben.

Itt konvergál tehát a regionalitás több szempontja. Egy, a regionalitásról szóló gondolatmenet (A falu jegyzője) kapcsán értelmeztük egy, a “régiónk fiaként” aposztrofálható szerző számára kulcsfontosságú, specifikusan a régiónkhoz kötődő élményeit, amelyek feltevésem szerint meghatározóak voltak a szerző regionalitásra vonatkozó elképzeléseit illetően. Ha talán nehezen követhetően is, de ezzel bezárult a regionalitás kör.

Bár ma is nagyon jól cseng és valószínűleg sokak számára elfogadható Eötvösnek a regionalitás (a vármegye szerepének) kérdése kapcsán itt megfogalmazott álláspontja, én mégsem elsősorban azt szerettem volna megmutatni, hogy Eötvös “mit”, hanem azt, “hogyan” gondol(kodot)t. Belátom, hogy nagyon sok nehézsége van egy több mint száz éve, az akkori kérdések kapcsán megfogalmazott program jelen helyzetünkre vonatkoztatásának. A dolgozat gondolatmenete azonban mégis amellett érvel, hogy van értelme az ilyen párhuzamok felállításának. Azt hiszem tanulhatunk abból, ha egy másik szituáció alapos megértésére törekszünk, aminek fényében talán a mi kérdéseink is más fényben tűnhetnek fel azután. (így a túlegyszerűsített kétpólusú kérdésfeltevés; pl.: globalizáció, haladás vagy a magyarságunk megőrzése?)

Lehet mintaként, vagy mérceként felfogni Eötvös általam interpretált megközelítését, de ha csak néhány újabb kérdést, vagy szempontot vet is fel a problémáról való gondolkodásunkhoz, akkor az én (korszerűtlen) recenzióm már elérte a célját.

Felhasznált irodalom:

·        Bényei M. (1996): Eötvös József könyvei és eszméi, Csokonai História könyvek

·        Beöthy L. (é. n. ): Báró Eötvös József, mint regényíró; Gross G. és testvérei, Győr

·        Eötvös J. (1974): A falu jegyzője, in: Eötvös József művei, Magyar Helikon, Bp.

·        Eötvös J. (1977): Vallomások és gondolatok, in: Eötvös József művei, Magyar Helikon, Bp.

·        Gyergyai A. (1937): A falu jegyzőjéről, Egyetemes Philológia Közlöny 1937/1-3.

·        Környei E. (1959): Eötvös József Ercsiben, Székesfehérvár

·        Gunst P. /szerk./ Magyar történelmi kronológia, Tankönyvkiadó, Bp.

·        Nyíri K.(1980): A monarchia szellemi életéről, Gondolat, Bp.

·        Nyíri K.: A hagyomány filozófiája, Akadémiai székfoglaló beszéd.

·        Péterfy J. (é.n.): Báró Eötvös József, mint regényíró; in: Péterfy Jenő munkái; Bp.

·        Schlett I. (1987): Eötvös József, Gondolat, Bp.

·        Sőtér I. (1967): Eötvös József, Akadémia Kiadó, Bp.

·        Tamás G. M.(1998): Eötvös: a nyugat-keleti liberális, Világosság, 1998 5-6. szám