A RETORIKA KOMPETENCIÁI

1. A retorika ma

     Ha arra a kérdésre szeretnénk választ kapni, mi tartozik a retorika kompetenciájába és milyen társtudományok kapcsolódnak a retorikához „segédtudományként”, s a retorika miként kapcsolódik a nyelvészethez szorosabban véve, valamint — tágabban értelmezve — a nyelvészet más diszciplínáihoz és más tudományágakhoz, akkor legelőször meg kell határozni: mi is a retorika. Vagy: mi a retorika ma.

   A válasz eléggé bonyolult, hiszen Koraxtól, Platónon, Arisztotelészen, Cicerón, Augustinuson és nagy ugrással Pázmányon, Ravasz Lászlón át napjainkig a retorika fogalom- és illetékességi körének sokféle értelmezésével találkozunk. Ennek igazolására elég, ha csak két alapvető munkát veszünk figyelembe. Az egyik a Világirodalmi lexikonnak szűkszavú és mégis terjedelmes retorika szócikke (i. m. 11, 624–37), a másik Vígh Árpádnak a magyar retorikairodalmat tárgyaló alapmunkája: a Retorika és történelem (Vígh, 1981, vö. Szabó G.–Szörényi, 1999, Gáspári, 1997 )

     De a kérdésre, hogy mi is a retorika ma, két, nagyon leegyszerűsített választ is adhatunk: multidiszciplináris és interdiszciplináris tudomány, és alkalmazott multidiszciplináris és interdiszciplináris tudomány.

     A tudományos vizsgálat felől közelítve talán azt mondhatjuk, valahol a stilisztika, hermeneutika, meggyőzéslélektan, logika és — újabban, amióta van — a szövegtan határterülete közelében helyezkedik el. (Vö. Adamik, 1998; Bencze, 1996; PetŐfi–Benkes, 1999; Wacha, 1999.).

     Ha a retorika „ősatyjaihoz” Koraxhoz és Arisztotelészhez nyúlunk vissza, ezt a választ kapjuk: a retorika a nyilvános beszéd és ezen belül a meggyőzés (és egyúttal, már náluk is — szemben a poétikával — a prózában szólás) tudománya. Ha a közelmúltnak nem elméleti, hanem gyakorlatközpontú retorika(tan)könyveit vizsgáljuk, nagyjából ugyanez a válasz: olyan alkalmazott gyakorlati tudomány, amely ahhoz nyújt segítséget, miként kell hatásosan szólni, érvelni a nyilvánosság előtt és a nyilvánosság számára, illetőleg: miként kell érvelni, meggyőzni, rábeszélni valakit — a menedzseri „szakmában”. (Vö. pl. Carnegie, 1990. 1989–93; Csáky, 1992; Hill–Holland, 1992; Hull, 1997; Linkemer, 1989; Neményiné, 1993; Pratkins–Aronson, 1992 stb.)

     Ha azonban figyelembe vesszük Vígh Árpád Retorika és történelem című könyvének — mely főleg a magyar retorikák történetével és „tartalmával” foglalkozik —, és a korábbi, már a 20. századi iskolai retorika (tantárgy) tankönyveinek tanulságait, akkor azt mondhatjuk, hogy a retorika egyrészt a) műfajismeret, s ezen belül a prózai és verses (elbeszélő és leíró) műfajok ismeretének tudománya, másrészt b) a meggyőző nyilvános (szónoki) beszédnek, harmadrészt c) a prózai ékesszólásnak, az elegáns, választékos szónoki stílusnak a tana, negyedrészt d) szerkesztéstan. Mindezeken belül egyrészt deskriptív, rendszerező tudomány, másrészt preskriptív és gyakorlati célokat szolgáló tudomány.[1] Hogy az említettek közül melyik dominált az egyes retorikákban, az mindig az adott kor szólásszabadságának és gyakorlati vagy tudományos céljainak volt a függvénye. Ezt Vígh Árpád (Vígh, 1980) így nem mondja ki, de munkájából, illetőleg magukból a retorikákból ez kiolvasható.

     Ha a Világirodalmi lexikon retorika címszava alapján próbálunk elindulni, azt tapasztaljuk, hogy — leegyszerűsítve — a retorika mint tudomány erőteljesen kettéágazott:

     Egyrészről elemző, leíró jellegű tudományos stúdium: a hermeneutika, a szövegmagyarázat, a szövegértelmezés, szöveginterpretáció, azután (jelentős mértékben) a stilisztika (pl. metaforakutatás, toposzok és alakzatok) „tana” és — főleg a nyugati tudományosságban — tulajdonképpen a stilisztikát értik rajta, azután az esztétika, illetőleg az irodalmi — elsősorban a prózai — művek (formai és szemantikai) megformáltságának elemző, leíró, rendszerező, tudománya. Mint ilyent „az „ékesszólás” tanának is tekinthetjük.[2]

     A retorikának mint tudományos stúdiumnak a kérdéseivel, területeivel itt és most nem foglalkozom. Messze vezetne, boncolgatása — s különösen a nyugati tudomány retorikafelfogásainak ismertetése — semmiképpen nem fér bele egy rövidebb-hosszabb előadás keretébe.

     Másrészről azonban a retorika — mint alkalmazott tudomány — gyakorlati, pragmatikus célokat szolgál: a nyilvános, közérdekű beszéd elméletét, a meggyőzéstechnika követelményeit, eszközeit és gyakorlatát mutatja be és igyekszik elsajátíttatni. Napjainkban, a közéleti retorika reneszánsza idején — legalábbis a nagyközönség körében — erre van a legnagyobb igény.

     2. A határterületek és a „segédtudományok”

Ezeket a nagyon leegyszerűsített válaszokat figyelembe véve és nagyon gyakorlatias szempontból vizsgálva a kérdést, a retorika körébe vonható tematika, a határterületek és a „segédtudományok” felderítéséért két irányba indulhatunk el.[3]

     A retorika egyik ága tehát alkalmazott tudomány, éppúgy mint ahogy a nyelv- és a beszédművelés is alkalmazott nyelvtudomány. (Annak érdekében ugyanis, hogy gondolatainkat igényesen tudjuk kifejezni nem elégséges azt tudnunk, milyen nyelvi eszközöket kell megismernünk, elsajátítanunk, felhasználnunk.) Ezen belül és felül a beszéd- és a nyelvművelés inter- és multidiszciplináris tudomány is.[4]

     A retorikának mint alkalmazott és pragmatikus szemléletű tudománynak a fogalomköre — a korábbi, még e század közepén is élő felfogással némileg ellentétben — mára már kitágult. Napjaink gyakorlatának és elvárásainak megfelelően így határozhatjuk meg: a közéleti beszédnek, a nyilvános megszólalásnak, a köznek szóló és közérdekű beszédnek a tudománya. Ma már ugyanis nem csak az minősül nyilvános beszédnek, ami (tömeg)gyűléseken: parlamentben, önkormányzati és más testületi üléseken, bíróságokon, ünnepélyeken, megemlékezéseken, (templomi és más) gyülekezetekben, tehát nagy nyilvánosság és vegyes összetételű hallgatóság előtt hangzik el[5]. Beletartozik az egyetemi előadó, az iskolai pedagógus, sőt a menedzser, az üzletkötő (agitatív) és — uram bocsá' — a hivatali ügyintéző és a közérti eladó beszéde is. Ez azt jelenti, hogy mint alkalmazott tudománynak körébe azoknak az ismereteknek felderítése — bizonyos mértékig rendszerező, rendszerezett bemutatása –, azután megtanultatása, elsajátíttatása, begyakoroltatása, végül pedig alkalmazása tartozik, amelyek mindennemű nyilvános — tehát nem magán- — beszédben a gondolat, információ átadását, a partner meggyőzésének célját szolgálják. Ennek értelmében tehát a retorika szintén inter- és multidiszciplináris tudomány: a szövegszerkesztés, a műfajok, műnemek stb. megismerését szolgáló alkalmazott tudomány.

     A retorika másik ága az alapkutatások körébe tartozhat: egyrészről azoknak szövegtípusoknak, a műfajoknak, eszközöknek, módoknak a felderítése, vizsgálata, elemzése, rendszerezése és leírása tartozik, vagy tartozhat, vagy tartozna illetékességi körébe, amelyeket a közélet nyilvánosságának szereplői, szónokai (poli­tikusok, papok, prédikátorok, bírák, ügyvédek, menedzserek, üzletkötők stb., azután írók, költők, filozófusok, tanárok, tanítók, rádiós és televíziós munkatársak stb.), azaz a nyilvánosan éloszóban vagy írásban megszólalók és megnyilatkozók gondolataik kifejtése, a meggyőzés vagy csak informálás céljából felhasználtak, felhasználnak, másrészről pedig felhasználhatnak. S ezen belül is főleg azok a nyelvi, érveléstechnikai, meggyőzési, „stilisztikai” eszközök, melyek mint „szónoki eszközök” kerültek be az irodalom vagy a publicisztika vérkeringésébe. Ilyen alapon a retorika a hermeneutikához és a stilisztikához, valamint nem kis mértékben a logikához is kapcsolódik. Alaposabban meg kellene vizsgálni a homiletikák módszertanát is. Harmad és negyedrészről azonban — már a régi retorikatankönyvek tanúsága szerint is — valamilyen formában idetartozik a műfajelmélet és — az újabb tapasztalatok szerint — a szövegtan, szövegtipológia is.

     A szövegtan irányából közelítve Petőfi S. János egy olyan táblázatban mutatja be a szövegtan helyét a tudományágak, tudományos stúdiumok között (vö. a táblázat más formájával: Petőfi–Benkes, 1998, 29.), amely síkba kivetített táblázatból, ha hol függőleges, hol vízszintes irányba kapcsolva hengerpalástot készítünk, megkapjuk a tudományágak közötti kapcsolódásokat. (Az ábrát lásd később.)

     Magam részben egymásba átcsúszó halmazokként képzelem el a retorikának és „segédtudományainak” kapcsolatát, részben pedig — a Benzol-gyűrű ábrájától indíttatva — egy több atomból álló molekulának. Ennek a „retorika-molekulának” a közepén a sok vegyi értékű „retorika-atom” áll. Hozzá kapcsolódnak a többi tudományoknak egymáshoz is kötődő atomjai. Persze az atomok „csereszabványosak”. Ez azt jelenti, hogy ha nem a „retorika-molekulát” vizsgálom, hanem mondjuk a „stilisztika-molekulát”, akkor annak a középpontjában a „stilisztika-atom” áll és így tovább.

     A retorika-atom szempontjából a következő atomokkal számolok (betűrendben): beszédtechnika — fonetika-fonológia — gesztusnyelv–nonverbális kommunikáció — grammatika — hermeneutika — (nyelvi) illemtan–etikett–protokoll — kommunikációelmélet — logika — meggyőzéslélektan — műfaj- és műnemtan — nyelvhelyesség — stilisztika — szemantika — személyiség-lélektan — szemiotika — szövegtan — szövegtipológia — verstan stb.

    

     3. A retorika és a kommunikációtan

Ha a mai retorika kompetenciáját kitágító felfogásból indulunk ki, tehát a retorikát a közéleti beszéd, a nyilvános megszólalás, a köznek szóló és közérdekű beszéd tudományának tekintjük, a retorika részterületeit vizsgálva a kommunikációelmé­lettel, a szövegtannal és társtudományaival több területen találunk erőteljes kapcsolódásokat, sőt más társtudományok területére átnyúló összefonódásokat.

     Az egyik terület a kommunikációelmélet, ezen belül a kommunikációs szituációknak és a partnerviszonyoknak a vizsgálata (vö. Wacha, 1985, 4–5, 11–15, 1992, 14–37, 1987/88, 1988/89, 12–30, 1994, 1, 94–122, 134–166). A nyilvánosság előtti, illetőleg a nyilvánosság számára való szólás (akár élőszóval, akár írásban fordulunk a nyilvánosság felé) mindenképpen megköveteli a kommunikációs helyzetek (szituációk) ismeretét, (korábban pedig) vizsgálatát.

   A kommunikációelméletnek s ezen belül a partnerviszonyoknak és a kommunikációs szituációknak a figyelembe vétele azért fontos, mert korunkra — említettem — kiszélesedtek a retorika „alkalmazásának” területei. A klasszikus retorika három-négy „műfajt” ismert, nevezetesen a politikai (tanácskozó) beszédet, a jogi-törvénykezési beszédet és az alkalmi-méltató-emlékbeszédet (jubileumi, temetési beszéd), később a tanító beszédet (igehirdetés). De ez utóbbin belül nem nagyon szólt pl. a pedagógus beszédéről. Fő területei a kisebb-nagyobb nyilvánosság (parlament, igazságszolgáltatás, nagygyűlés, templom, ünnepség). Még a Wéber-féle retorika is csak ezeket tartja nyilván hiszen ilyen csoportosítást ad: Tárgyuk szerint: politikai, gazdasági, alkalmi, emlék s gyászbeszédek; céljuk szerint: tanácskozó, ünnepi, javalló-ellenző, védő-támadó, magasztaló-gáncsoló beszédek, illetőleg: tanácskozó, gyűlési, alkalmi beszédek. Mindegyikről úgy szól, hogy szituációját közvetlen, totális kommunikációként lehet csak elképzelni, amelyen a szónok és hallgatósága (mely­nek összetételéről nem is szól, de csak vegyes összetételű nagyközönségként képzelhető el) személyesen találkozik. (Kisközönséget csak olyan formában említ Wéber, hogy az agitációt nem tartja retorikai műfajnak.) Korunkra azonban mind a színterek, mind az alkalmak, mind a célok, mind a retorikai mű megszólaltatásának időtartamára vonatkozó „szabályok” megváltoztak, éppúgy mint ahogy megváltozott — változatos — a címzetteknek, a közönségnek az összetétele is.

     A partnerviszonyok, pontosabban a címzettek figyelembe vételéről nem nagyon szól az általam ismert retorikai szakirodalom. Ide kívánkozik egy anekdotába illő élményem. Már régóta bosszantott az a kezdő szónokoknak adott tanács, hogy úgy küzdhetik le lámpalázukat, hogy a hallgatóságot „káposztafejeknek” tekintik. Mikor a 70-es évek második felében Szófiában egy nemzetközi retorikai kongresszuson ki akartam fejteni azt a nézetemet, hogy „káposztafejeknek nem érdemes beszélni, mert nincs eszük”, a rendezők egyike udvariasan megkért, hogy ezt a részt hagyjam el előadásomból. A humoros az volt, hogy az előttem megszólaló „szovjet elvtársak” (köztük a leningrádi filozófiai intézet egyik munkatársa) hasonló nézetnek adtak kifejezést. Ekkor lektorom közölte, nem kell kihagynom az inkriminált részt, mert „a vendégnek mindent szabad”.

     A retorika műfajait és beszédhelyzeteit, kommunikációs szituációit megváltoztatta a rádió és a televízió is, és az utóbbi időben az e-mail és az internet is: a közvetlen kommunikáció helyébe a közvetett vagy áttételes kommunikáció lépett. A „címzettek” majdnem mindig a „nagyközönség”, amelynek összetétele — a rétegműsorokat nem tekintve — sohasem homogén, műveltségi, tájékozottsági szintje pedig majdnem mindig az átlagos vagy az alatti. De a retorika közvetlen kommunikációs beszédhelyzeteiben is változik a címzettek összetétele. A címzettek kérdésével korábban csak a meggyőzéslélektan foglalkozott. Eredményeit mindenképpen át kell venni a retorika tematikájába is. Ez utóbbi kérdéskört az utóbbi időben főleg a menedzserirodalom tárgyalta. (Vö. Milo, O. Frank; William Ury stb.)

     Korábban főleg a tanító beszéddel kapcsolatban is éltek olyan „hallgatólagos” szabályok, hogy a templomi prédikáció maximum 15–30 perces lehetett, s az iskolai tanórán is csak kb. 15–20 perc lehet az új anyag előadásos közlésére szánt idő. A szónoklatnál pedig az irányadó elv ez volt: az első 15 perc a hallgatóé, a második az előadóé, a harmadik az ördögé. Persze az elmúlt 40 évben meghallgattuk a több órás kongresszusi előadásokat, de ezeknél időnként felrázta a hallgatóságot az egy-egy új egységet bevezető Kedves Elvtársak! megszólítás.

     A rádió és televízió korlátozott kódú, áttételes közlésegységeinek időtartamai (pl. hírek, riportok, tudósítások stb. esetében) általában 30 másodperc és 3 perc között mozognak, a fő hírek esetén 10 perc. (Persze más a helyzet pl. a híradók, krónikák vagy a rétegműsornak szánt kerekasztal-beszélgetések, interjúk és egyebek esetén, bár ezek egy része szintén 1–3 perces egységekből áll össze.) A magyarázat: a hallgatóság ennél hosszabb időtartamban nem tud egy dologra figyelni, nem tud sok információt befogadni, megjegyezni.

     Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a rádió és a tévé is számos, korábban írásos műfajt is retorizálva szólaltat meg, tehát kibővültek a retorikai, a szóbeli közlés műfajai is. Mindezek pedig a szerkesztésbeli, stílusbeli, a retorikai eszköztár megváltozását is eredményezték.

     Ugyancsak megváltoztatták a retorika némely területét bizonyos „rétegműsorok”. Rengeteg itt a megvizsgálandó kérdés. És a feladat!! Gondoljunk csak bizonyos kereskedelmi adók szövegelésére. Megvizsgálta-e valaki, mi a hatásuk titka!? S megvizsgálta-e valaki, mit, hogyan kellene cselekedni legyőzésükre!? Nemrég a Rádió nyelvi bizottsága megtárgyalta Csiszár Jenő műsorát. Akkor a vita egyik résztvevője megkérdezte: van-e olyan személyiség, aki a felszínesen szövegelők helyére léphetne „emelt” szinten. A válasz csend volt. Készült egy szakdolgozat, mely Csiszár Jenőnek Apukám világa és Bolgár Györgynek Beszéljük meg című telefonos műsorát veti össze (Körösi, 1998). A dolgozat sajnos megmaradt sajtó- és egyéb visszhangok bemutatásánál. Magukat a szövegeket nem vizsgálta, nem elemezte. Kellene a hatásmechanizmus elemzése is.

            De a kitérő után térjünk vissza fő témánkhoz:

     Nézzük először a kommunikációs helyzet és a partnerviszonyok kérdését kissé részletesebben.

     A kommunikációs „alaphelyzetet” azzal a sémával szoktam bemutatni, melyben a közös valóság, a közös nyelvűség, a közös (elő)ismeretek, a közös előzmény és a közös beszédhelyzet megléte vagy megteremtése alapfeltétele az eredményes kommunikációnak. (Vö. a következő ábrával.) Csakhogy: lehet-e közös a valósága, nyelve, ismeretei annak, „ki fűtve lakik öt szobát / falain meztelen nők és almafák” s annak, kinek „helyén a kapszlit nő kapdossa s elfakult fejű kisgyerek” (József Attila)?

     Ugyanis nyelvhasználati, szövegszerkesztési, szövegszerkezeti, műfaji, stílusbeli, nyelvi illembeli különbségek adódhatnak a kommunikációs partnerek közötti viszonyból, mégpedig abból, hogy a kommunikáció kik között, kiknek a jelenlétében zajlik le.[6] Lényeges, hogy a kommunikációs partnerek (a kommunikáció megnyilatkozói) közül az adó fél, a szónok milyen szerepben (magánszemélyként, hivatalos személyként, magánszerepben vagy hivatalos minőségben és milyen helyzetben) szólal meg. (Vö. részletesebben Wacha, 1994, más rendszerben, más terminológiával Buda, 1994, 46–102.)

     A nyelvhasználatban (mind a szókincs és a frazeológia felhasználásában, mind pedig a mondat- és szövegszerkesztési formák használatában), stílusban más követelményeket támaszt mind a közlő, mind a címzett irányában az, hogy a kommunikációs folyamat most már a partnert, a címzettet tekintve egyenrangú partnerek között zajlik-e vagy valamilyen szempontból nem egyenrangú partnerek között, és hogy milyen a hallgatóság összetétele, azaz a rétor nagy közönség (tömegközönség) vagy kis közönség előtt szólal-e meg, s ezen belül hallgatósága valamilyen tekintetben homogén vagy heterogén összetételű-e, tehát életkorban, érdeklődésben, műveltségben, ismeretekben stb. egységes vagy vegyes közönség előtt és számára nyilatkozik-e meg a szónok.

 

 

            Ennek a kérdéskörnek a vizsgálata, figyelembe vétele az általam ismert retorikákban – a magam 1994-ben megjelent retorikája után – először Bencze Lóránd  és Szálkáné Gyapay Márta könyvében (Bencze, 1995; Szálkáné, 1999)  és természetesen a menedzserirodalomban található meg. Korábban a meggyőzéslélektan tárgyalta az idevágó kérdéseket. A klasszikus retorika csak a tartalomra, retoricitásra utaló kérdésekre koncentrált. (Vö. részletesebben Wacha, 1994, I. 153–66, 189–194, 287-96; Szálkáné, 1999, 27–8; ilo O. Frank; Wiliam Ury stb. Bencze könyve azonban már címével is utal: Mikor, miért, kinek, hogyan (Bencze, 1995).

            Mint a klasszikus retorika mondta, a szónoknak – főleg az igazságügyi retorikában – a következő kérdésekre kellett válaszolni:

Quis, quid, ubi, quibus auxilius, cur quomodo quando, azaz:

Ki s mikor, mit, hol, mért, hogyan és mely eszközök által.

            Vélhetőleg ennek hatására a modern újságírás öt W és még egy kérdés megválaszolását várja el az újságíróról, hírszerkesztőtől:

Who — Ki — (kivel történt)                Where — Hol — (hol történt)

What — Mi — (mi történt)                  Why — Miért — (miért történt) és

When — Mikor — (mikor történt)       How — Hogyan — (hogyan történt).

     Mindezek ugyanis a rétor nyelvhasználatának – ha tetszik – egyrészről a szituációnak, partnerviszonynak megfelelő nyelvezet és a közlésnek megfelelő műfaj, valamint a mindezeknek megfelelő stílus megválasztásának szempontjából fontosak.[7] (A hat kérdésre adott válasz együttesen felel meg a korábbi táblázatban szereplő Mit kérdésre adott válasznak.) Éppen emiatt a retorikának rendkívül erős a kötődése a műfajelmélethez, a szövegtipológiához és a szövegtanhoz, a szövegnyelvészethez. Ugyanakkor a retorika vizsgálódási szempontokat és anyagot adhat a szövegnyelvészetnek, ez utóbbi pedig eredményeivel segítője lehet a retorikai ismeretek nyújtásának.[8] Ezen belül pedig a szövegalkotás, a fogalmazás, a nyelvi illemtan tanításának, még az iskolában is.

     A kommunikációs szituációk figyelembe vétele a következők miatt fontos:

     Meghatározza a nyelvi formát, a szerkezetet, a kifejtés mértékét, hogy írásos, azaz korlátozott kódú kommunikáció formájában zajlik-e le a közlés (amikor is a partnerek nem találkoznak személyesen), s ezen belül csak verbális síkon, „sima” szövegmű (írásmű) formájában jut-e el a közlemény a címzetthez, vagy pedig írásos formában ugyan, de multimediálisan (pl. ábrák, illusztrációk, grafikonok stb., kíséretében). (Vö. Deme, 1987; Wacha, 1994.)

     A korlátozott kódú, közvetett vagy írásos kommunikációban tehát a kommunikációs partnerek nem találkoznak, a gondolatátadás, –átvétel, az információcsere (?) az írott nyelv segítségével zajlik le. Ezért csak tágabb értelemben lehet kommunikációnak nevezni. (Vö. Buda, 1994.)

 

 

A csatorna: a) írott nyelvi verbális (oralitás és auditivitás nélkül), b) verbális kód a szöveg egészének látványával, c) a szöveget hordozó papír, füzet, könyv.

     Ez nem is négy-, hanem kétlépéses kommunikáció, hiszen nincs közvetlen visszajelzés, mert a visszajelzés már külön kommunikációs aktus.

 

 

Nyelvi következmény: elvileg: pontosan felépített szövegszerkezet, pontos nyelvi formában megfogalmazott szöveg, de benne utalások az előzményre, szimultán szerkezetű, írott nyelvű mondatok (mondatszerkezetek), célratörő, tömör előadás. A hagyományos retorikák a szónoki műről mint írásműről szólnak, amelyet emlékezetbe kell vésni!

     Meghatározó az is, hogy élőszóbeli (totális) kommunikáció formájában megy-e végbe a kommunikációs folyamat, tehát mind a verbális, mind a nonverbális kommunikációs eszközök szerepet kapnak-e.

     Ezen belül az sem közömbös, hogy a valódi totális kommunikációs folyamatban zajló közlés során a jelen lévő partnerek is aktív szereplői-e a kommunikációs folyamatnak. Azaz a párbeszédes kommunikációban a kommunikációs szerepek cserélődnek-e, hogy mindkét partner aktív „társformálója-e, olykor alkotója-e a szövegnek.

 

A (valódi, totális) beszélgetéses kommunikáció alapsémája:

 

 

Csatorna: a) verbális (orális és auditív kód, b) nonverbális kód, totális látvánnyal, c) a kommunikációs partnerek közötti levegő.

A partnerek mindegyike teljes személyiségével vesz részt benne: minden verbális és nonverbális kommunikációs eszközt felhasznál a kommunikáció sikere érdekében (a nyelvet, annak orális változatát, a látványt, ezen belül a gesztust, mimikát stb.). A kommunikációs távolság ritkán nagyobb karnyújtásnyinál. A tekintet többnyire a partner fejét fogja be, de irányulhat az egész testre, illetőleg annak bármelyik részére is. A közleményt, noha általában az egyik félé a vezető szerep, végső soron közösen formálják, hiszen a partner társformáló: ha a közlő (adó) fél nem fejezi ki magát pontosan, érthetően, az éppen hallgató közbeszól: kérdez, eltéríti a témától vagy éppen visszairányítja hozzá a beszélőt. Valóban négy lépéses totális kommunikáció ez: közlés–vétel–visszajelzés–újraszabályozás a közlő részéről és újra: közlés stb. A tévében ennek a formának csak „látszatával” találkozunk!

     Nyelvi következmény: általában sok hiányos, pontatlan szerkezetű mondat, szukcesszív vagy közbeékeléses mondatszerkezetek, „el-elcsavargó” szövegszerkezet, sok gondolati stb. kitérővel, fél szavakból is értjük egymást-féle utalásokkal, sok töltelékelemmel (nyögés, kérem szépen, nomost stb.). Felkutatatlan terület ez a mondattan, a diskurzuselemzés, a kérdezéstechnikai vizsgálata számára.

     Az előadásos beszédhelyzetben a címzett csak nonverbális visszajelzéseivel „társformálója” a szövegnek, inkább csak „passzív” befogadója a közleménynek.

A valódi, totális, közvetlen kommunikáció előadás-típusú változatának alapsémája:

 

 

A közlemény: beszédmű; a csatorna: a) verbális (orális és auditív kód, b) nonverbális kód, totális látvánnyal, c) a kommunikációs partnerek közötti levegő; a visszajelzés nonverbális eszközökkel történik. Négy lépéses a kommunikáció. De a partner nem szól közbe, hiszen előadás, hosszabb ideig tartó beszédprodukció hallgatója.

     A nyelvi következmény: világosabb, logikusabb, rendszerben felépített szövegszerkezet (ha szabad előadás: vázlatra támaszkodik), kerekebb nyelvi forma, világosabb, de eléggé sok közbeékelődést, utólagos kiegészítést tartalmazó szukcesszív szerkezetű mondatok, tartalmilag kifejtettebb mondatok, viszonylag kevés töltelékelem. Nagy szerepe van a nonverbális kommunikációnak stb.

     Más a helyzet a formailag totális, valójában korlátozott kódú, illetőleg az áttételes kommunikációval, melynek során a partnerek, pontosabban: a valódi címzettek egyáltalán nem találkoznak. A rádiós és tévés produkciók tartoznak ide.

     A rádióban, televízióban a riportműsorok, kerekasztal-beszélgetések csak látszatra közvetlen és totális kommunikációk. Valódi címzettjeik nem az egymással beszélgető partnerek, hanem a hallgatók, nézők. A riporter az o nevükben kérdez, a riportalany, nyilatkozó hozzájuk szól még akkor is, ha erről a tényről megfeledkezik, és  – látszólag-láthatóan – a riporternek válaszol, hozzá intézi szavait.

 

 

Csatorna: a) verbális: orális és auditív kód, b) nonverbális kód, totális látvánnyal, de csak a tévében, a rádióban nincs látvány, csak hangzás, c) elektronikus átviteltechnika, az egyenes adások kivételével a közlés (felvétel) és befogadás, a műsor elkészítése és meghallgatása, megtekintése között időeltolódás is van.

     A nyelvi következmény ugyanaz, mint a párbeszédes kommunikáció esetén. A rádióban, televízióban azonban az ilyen produkciókban ritkán hangzanak el a szó szoros értelmében vett spontán szövegek, hiszen többnyire minden riport „kozmetikázva” kerül adásba: a riporter „megvágja”, rövidíti a felvételt: a közvetlen kommunikáció során a spontán beszéd szerkesztésmódjában született szövegből kihagyja a nyögéseket, szókereséseket, a redundáns részeket. Ezért a hallgatóhoz, nézőhöz eljutó közlemény nyelvileg gyakran „hibátlan”, tömör.

Előadásos kommunikáció a rádióban és a tévében.

 

A közlemény: beszédmű; a csatorna: a) verbális (orális és auditív kód) b) nonverbális kód, totális látvány, de csak a tévében, a rádióban nincs látvány, csak hangzás, c) elektronikus átviteltechnika, az egyenes adások kivételével a közlés (a felvétele) és a befogadás (a közlemény sugárzása és meghallgatása) között időeltolódás is van.

     A valódi címzettek itt sem „beszélgetőpartnerek”: a jelenlévők (technikai személyzet, rendező stb.), hanem a (jelen nem lévő) hallgatók, nézők! Itt sincs visszajelzés a (valódi?) partner (?!) részéről.

     A nyelvi következmény: az ilyen előadások többnyire írott szöveg magszólaltatásai: felolvasások. A szövegszerkezet és a szövegforma tehát az írásosság műfaji és stílusbeli követelményeknek felel meg, a hangzásforma pedig értő/értető megszólaltatás követelményeinek. Ha jó!

     Ezeknek egy része teljesen spontán szövegalkotású élőszó, mégpedig részben párbeszédes, részben előadásos szövegalkotással és látszólag ezeknek megfelelő beszédhelyzettel; rádióban, tévében vágással „gyógykozmetikázott” szöveggel, részben pedig írásos alapról felhangzó beszéd, mégpedig felolvasás, interpretáció, színészi előadás: monológ, pl. vers- és prózamondás, valamint dialógus, pl. hangjáték, dráma stb.[9] Visszajelzés a rádióban, tévében – a telefonos műsorok kivételével – nincs!

 

A kommunikációs folyamat sémája, ha a felolvasó a saját szövegét szólaltatja meg:

 

 

 

 

Visszajelzés a rádióban, tévében nincs! A pódiumon (vers- és prózamondás esetén van, a közönség reagál, de nonverbális kommunikációval.

A rádióban megszólaló hang mellől elmaradnak azok a nonverbális kifejező eszközök, amelyek a hallgató partner számára segítik a megértést: a mimika, a gesztus; az, amit a beszélő látványa ad hozzá a szöveghez. Mindezt a beszélőnek a hangjával és – előtte – a megszövegezés módjával kell(ene) pótolnia. A televízió látványt is közvetít. De ez a látvány, a tévé közvetítette kép, többnyire vagy kiegészítője a szövegnek: verbálisan ki nem fejtett többletinformációt, vagy valamilyen illusztrációt ad. Az ilyen vizuális élmény gyakran fölébe no a verbális kommunikációnak („maszk-jelenség”) és elnyomja, olykor  fölerősítve, máskor gyengítve, sőt „megkontrázva” a verbális közlést. Bizonyos esetekben pedig a beszélő indulattalan arcát láttatja a kép. A pódium lehetőséget ad  a nonverbális eszközök közül a látvánnyal való kommunikációra (teststilizáció, mozgás, gesztusok, mimika).

Nagyjából ez a (szinkron)tolmácsolás sémája is, de az átkódolás bonyolultabb: a forrásnyelvből a célnyelvbe kell áttenni az üzenetet. Persze a tolmácsolás mellett gondot jelent az ún. telefonos műsorok kommunikációs sémájának megoldása is.

 

 

A drámai mű megszólaltatása bonyolultabb, mert többlépcsős az a folyamat, amíg a drámai mű a színpadon, a közönség, a valódi címzettek jelenlétében megszólal:

 

 

Csatorna: a) verbális: orális és auditív kód b) nonverbális kód, totális látvánnyal c) a színház tere, rádiójátéknál, tévéjátéknál elektronikus átviteltechnika; az egyenes adások kivételével a közlés (felvétel) és befogadás a műsor meghallgatása, megtekintése, a közlés meghallgatása között időeltolódás is van. A színházban van nonverbális visszajelzés! Tévéjáték, film, rádió- tévéközvetítés esetén nincs.

 

Az ilyen produkciókban ritkán hangzanak el a szó szoros értelmében vett spontán szövegek, hiszen többnyire minden színpadi mű megírt szövegre épül, s ki vannak dolgozva a párbeszédek. Rögtönzés kevés van, legfeljebb bizonyos műfajokban van helye, pl. kabaréban.

Mindennek — ha saját alkotású szövegről van szó — meghatározó szerepe van a szöveg megszerkesztésében és a nyelvi forma megalkotásában, majd a hangzásforma megkomponálásában.

Az első két alapformánál (beszélgetés, előadás), a megnyilatkozó, a beszélő egy — korábban vagy a tetthelyen kialakított — gondolati egészet bont le — többnyire egy előre eltervezett vázlat alapján -- rendszerint spontán szövegalkotással. Fogalmazva gondolkodik tehát, és így formálja meg szövegét, mondatait többé-kevésbé kerekre (rendszerint grammatikailag kevésbé kerekre és hibátlanra). Ha „hibázik” és ezt észreveszi, utólag javít. Gondolatai, mondatai az időegymásutánban születnek és hangzanak el, s a hallgató a beszélővel együttgondolkodva időegymásutánban kapja az információdarabokat, és ezekből rakja össze — mintegy téglasoros építkezéssel — gondolati egészet, így építi fel az új ismeretek házát. Ezért az élőszavas fogalmazásban általános a szukcesszív (hozzátoldó), mellékmondatos és gyakran közbeékeléses mondatszerkesztés. A kapcsolat közvetlen, ezért a beszélő látja, hogy hallgatójának mennyi percepciós időre van szüksége a hallottak megjegyzéséhez, megértéséhez, és ehhez a tényhez szabja beszédének iramát, ritmusát.

Az író gondolkodva fogalmaz. És ezért tömören. Írás közben nyelvileg is pontosítja gondolatait. Éppen ezért szövege írott nyelvi szöveg lesz. Ebben gyakoriak a szimultán mondatok, a bonyolultabb, „tömbösödött”, 6-nál több, olykor 10–12 szavas, mellé- és alárendeléseket egyaránt tartalmazó szószerkezetes „egyszerű” bővített mondatok. Ez nem baj, hiszen az írott szöveget az olvasó térben és időben és egészében kapja meg. Többször is átolvashatja, míg tökéletesen meg nem érti a leírtakat.

4. A spontán és az írott szövegek

Az alap-kommunikációs helyzetekben, a párbeszédben és az előadásos kommunikációban létrejött spontán és az írott szövegek szóhasználati, mondatszerkesztési, szövegszerkesztési különbségeit és azonosságait is alig-alig vizsgálta a tudományos kutatás. (Pedig tanítani is kellene őket!) Az írott és ezen belül főleg a költői szöveg és szövegmű vagy hírszöveg mondattanáról, stilisztikájáról már bőven vannak ismereteink. (Szövegszerkezetéről is?) (Vö. Békési Imre, Deme László, Szabó József kutatási eredményeivel.) Hiányosak azonban szövegtipológiai és szövegtani ismereteink még a prózáról is. Akad ilyen, de főleg az irodalmi alkotások köréből. Már kevesebb elemzés készült a nem szépirodalmi jellegű és igényű próza szövegtipológiájának és szövegtanának köréből. (Lásd Huszár Ágnes és Kocsány Piroska, Szikszainé Nagy Irma idevágó cikkeit.) Jóformán semmilyen, pontosabban kevés — a szokásos műfaji előírásokat igazolandó — elemzés nem készült a prózai mufajok, pl. a publicisztika körébe tartozó mufajok körébol. (Kivételnek tekintheto Deme, 1971, a Békési Imre kutatásait összegező munka [Békési, 1986], és ennek a különböző szakfolyóiratokban megjelent több előtanulmánya, azután Szabó, 1983, valamint Albertné Herbst Mária idevágó számos tanulmányi és Bedo, 1999.) A magyar szakirodalomban kevés az olyan munka, amely szónoki művek szerkezetét, motivikáját, stílusát, érveléstechnikáját vizsgálná. Az utóbbi 15 évben csak egy ilyen könyv jelent meg a 22 híres beszéd (1995).

Nincs igazi elemzés a spontán beszélt nyelvről (legyen az párbeszéd vagy előadás, azaz hosszabb lélegzetű beszédmű). Kevesen vizsgálták meg a spontán módon megalkotott és megszólaló beszédmű (a spontán élőszó) jellegzetességeit.[10] Csak néhány ilyen elemzés készült el. Nyögéshű szövegközlés is kevés akad.[11]. Alig-alig található olyan cikk, tanulmány, amely spontán beszédről készült felvételek alapján magyar anyagon vizsgálná a párbeszédeket.[12]. Irodalmi és tankönyvi szövegek elemzésével találkozunk a szakirodalomban (ezek is főleg rendszerező jellegűek). A pedagógiai és didaktikai szakirodalom tárgyalja a kérdezéstechnikát, de nem nagyon tudok olyan munkáról, mely egy-egy jeles riporter kérdéstechnikáját elemezné.

Bővebb vizsgálati anyag áll rendelkezésre az írott alapról megszólaló beszéd (az elmondott–előadott irodalmi mű, kisebb mértékben az elmondásra szánt vagy elmondott szónoki mű, illetőleg az írott rádiós–tévés szöveg) vizsgálatára.[13] Pedig empirikus megfigyelések alapján is érzékelni lehet, hogy más, vagy legalábbis nem azonos, sőt éles különbségeket is mutat a spontán beszéd és az írott beszéd szövegszerkezete, mondatszerkesztése, hangzásvilága. Bizony ezek igazolása, törvényszerűségeinek felderítése részben a szövegtani vizsgálatok, részben a fonetikai elemzések feladata lenne. Nemcsak a szűkebb értelemben vett (a nyelvjárások hangtanát vizsgáló) hangtani elemzések, hanem a szupraszegmentális eszközök terén is[14]

5. A retorika és a szövegtan

Az imént elmondottak már a kommunikációs szituációk tipológiája köréből a szöveggrammatika, ha tetszik a „szövegszintaxis” és a „szövegmondattan” és általában a szövegtan[15] irányába visznek el bennünket. Annak vizsgálata tartozhat ide, hogy a különböző típusú és műfajú szövegeket és megnyilatkozásokat milyen mondatszerkezeti sajátosságok jellemzik[16]. Mik az azonosságok és a különbségek pl. az írott és a spontán-beszélt szöveg mondattípusai között, mik azok a különböző típusú és műfajú szövegekre jellemző kohéziós eszközök, melyek a szöveget (azaz az elhangzó mondat- vagy kijelentéssort) szöveggé teszik, melyek következtében a szöveg „megszerkesztett és beszerkesztett és összeszerkesztett” szövegmondatok lánca lesz.[17] (Ide tartozna a szövegmondattan és az aktuális mondattagolás kérdése is, hogy ti. a szöveg egyes szövegmondatai között milyen mondattani viszony feszül, és hogy milyen a szövegmondatok téma–réma kapcsolata.) Az ilyen jellegű kutatások eredményei a retorika gyakorlati munkájában a helyes (a szituációnak, a partnernek, a témának, a szándéknak megfelelő) nyelvi formának a megválasztásához nyújthatnak segítséget. A retorikának ahhoz az anyagrészéhez, amelyet a klasszikus retorika „elocutio” néven szokott tárgyalni. De ezen itt és most, azaz ma már nem a klasszikus retorika „ékesszólása” értendő, hanem az a mondat- és szövegszerkesztésmód, pontosabban talán mondat- és szöveggrammatika, amely elsősorban arra ügyel, hogy a gondolatok, a mondanivaló rögzítése során létrejött szöveg olvasónak, illetőleg hallgatónak szól-e, s ez utóbbi esetben a szöveget szerzője „szájra–fülre” fogalmazta-e, figyelt-e arra, hogy a mondatszerkezetek mennyire segítik a szöveg értő–értető megszólaltatását, illetőleg a hallás (egyszeri hallás) révén való befogadását. Egyszerűsítve: mondható-e a szöveg vagy csak hangosítható, felfogható-e vagy csak hallható, mert „elmegy a hallgató feje felett”.[18] Éppen ennek érdekében vizsgálandók és természetesen tanítandók azok a folyamatok is, melyek a különböző beszédszituációkban a szövegalkotóban (a közlőben) zajlanak le írásos szöveg vagy spontán beszéd vagy elmondásra szánt szöveg megfogalmazásakor[19], illetőleg a befogadóban mennek végbe írott szöveg olvasásakor, spontán beszéd vagy felolvasás hallgatásakor. De ide tartozik azon (a mondatláncba látszólag szervetlenül beépülő) nyelvi eszközöknek (pl. megszólításoknak, olyan töltelékelemeknek, mint no most, kérem szépen, figyelsz, vagy a kádári Kedves Elvtársak! stb.) a vizsgálata is, melyek pl. a spontán vagy fél spontán szövegekben bizonyos szituációk jelzését vagy a szöveg tagolását–tagolódását jelzik.[20]

Mindezek vizsgálatával viszonylag csak kis mértékben foglalkozott mind a kommu­nikációelmélet, mind a szövegtan és a szövegtipológia.

6. A retorika és a szerkesztéstan

Szervesen kapcsolódik az előzőkben mondottakhoz az a témakör, melyet — tudomásom szerint — eléggé elhanyagolt a tudományos kutatás. Vagy legalábbis csak a praxis felől — általános, empirikus tapasztalatokra, megfigyelésekre építve — preskriptív módon közelítette meg. Az oktatásban pedig csak általános sémákban. Ez a szerkesztéstan. Annak vizsgálata, hogy milyen szerkesztésmód (felépítésmód) jellemzi az egyes műnemeket és műfajokat. Számos jó magyar szakmunka foglalkozik idevágó kérdésekkel, hasznos gyakorlati tudnivalókat, általános jellemzőket írnak le, de ismét csak vagy a szépirodalom felől közelítenek a kérdéskörhöz[21], vagy a klasszikus retorikai hagyományt viszik tovább[22], vagy — ha továbblépnek a szépirodalmi műveken (költészet, széppróza) vagy bizonyos publicisztikai műfajokon túlra a közéleti megnyilatkozások irányába — már csak általános megfigyelésekre támaszkodnak és általános ismereteket, általános tanácsokat vagy előírásokat, szerkezeti vázlatokat adnak.[23] Ugyancsak általános ismereteket nyújtanak a menedzserirodalomnak nyugati szerzők magyarra fordított — kétségtelenül számos jó tanácsot tartalmazó — munkái és „bestsellerei” (pl. Hull, 1997; Carnegie, 1990, 1993), amelyeknek fő céljuk, hogy szerzőik önmagukat, tanaikat „eladják”, valamint a magyar szerzők tollából megjelent ilyen jellegű, komolyabb lélegzetű művek is.

Közös jellemzőjük ezeknek a munkáknak, hogy főleg empirikus megfigyelésekre, tapasztalatokra épülnek. A konkrét művek elemzésével és az ebből levonható tanulságokkal adósak maradnak, illetőleg ha elemzéseket közölnek, főleg szépirodalmi műveket vizsgálnak meg tudományos igénnyel.[24] Érdemes lenne megvizsgálni nemcsak a szépirodalmi alkotásokat, hanem a „hétköznapiakat” is. Vélhetőleg ki lehetne mutatni olyan szerkesztés- és szerkezetbeli sajátosságokat is, melyek csak bizonyos szövegtípusokra vagy műfajtípusokra jellemzőek. A retorika körébe sorolható műfajok egy részének tapasztalhatóan megvan a „hagyományos szerkezetük”, melyektől az egyes szónokok csak kivételesen térnek el. Néhány, az alkalmi beszédek empirikus megfigyelésre épülő szerkezeti arányt bemutatok. (A többit magyarázatukkal együtt lásd Wacha, 1994, 1, 287–297; vö. Buda, 1994. 46–164.) Összevetésül előbb közlöm Tremmel Flórián táblázatát a szónoki beszéd felépítésének főbb típusairól (Tremmel, 1985, 1994). Mindezek átvezetnek a következő részhez.

 

 

Az állandó és változó, az objektív és szubjektív részek irányadó aránya

 

 

Az érvelés, a ráhatás és a ráhangolás és ráhatás arányai

 

 

Az ismert és az új kifejtésének arányai

 

 

7. A retorika és az érveléstechnika

Az a témakör, amellyel – tudomásom szerint – az utóbbi időben főleg csak a menedzser-irodalom, pszichológia, a személyiséglélektan és logika foglalkozott behatóbban, az érveléstechnika, a meggyőzéslélektan, a rábeszéléstechnika. És természetesen ennek társa: a logika. A közéleti retorika témaköreiben – manapság – ez csak érintőlegesen szerepel, általánosságokkal, illetőleg az érvelési módoknak a bemutatásával. A logika, a klasszikus és az irodalmi retorika vizsgálta és leírta a meggyőzés, érveléstechnika módszereit, eszközeit, rendszerét (pl. szillogizmusok stb.), de főleg a szépirodalomban is fellelhető és a már korábban is tárgyalt eszközöket mutatta be egyrészről a logikai folyamatok leírása, rendszerezése kapcsán, másrészt az irodalmi művek elemzése során, harmadrészt a stilisztikai-retorikai eszközök bemutatása, rendszerezése kapcsán, így pl. a hermeneutikai vizsgálatok során, a metafora-kuta­tásban, a retorikai eszközök (alakzatok, toposzok stb.) felsorolása, jellemzése alkalmával.[25] Azonban e témák kutatói is inkább az irodalmi igényű alkotásokat és a hagyományos eszközöket vizsgálják, kevesebb figyelemmel fordulnak a „hétközna­pibb” alkotások felé. Csak sporadikus megfigyelésekre épülő leírásokat találhatunk arról, hogy milyen is korunk érveléstechnikája, mik korunk toposzai, hogyan és milyen mértékben változott meg korunk meggyőzési és érvelési rendszere, hogy vitázó-érvelő, informatív megnyilatkozásaikban milyen érveléstechnikát, milyen logikai módszereket, értelmi–érzelmi érveket, szemléltető módokat használnak fel tudósaink, szónokaink, közéleti személyiségeink (pl. politikusaink), milyen motívumokkal, alakzatokkal, toposzokkal teszik hatásossá beszédüket pl. az ünnepi, jubileumi vagy alkalmi megnyilatkozásokban.[26]

            Természetesen ennek a kérdéskörnek a vizsgálata összekapcsolódik az egész érvelés és meggyőzés célzatú – mint érvelő–vitatkozó, párbeszéd vagy monológszerű – szöveg szerkezetének, mondatszerkesztés-módjának a vizsgálatával (tehát az ilyen típusú szövegek szövegtani stb. elemzésével). Bizonyára itt is találhatók olyan sajátosságok, melyek csak bizonyos műfajokra jellemzőek. (Más lehet egy ügyész vagy védőügyvéd vád- vagy védőbeszédnek, vagy egy menedzser-igazgatónak az „érve­léstechnikája”, mint egy üzletkötőnek, kereskedőnek a rábeszélés-technikája. Más és más módszereket, toposzokat és grammatikai formákat stb. használhat fel mindegyikük.) Most jelent meg két olyan tankönyv (Szálkáné, 1999; Németh, 1999. Vö. Még: Tremmel, 1985, 1994), amely főleg az érvelés- és bizonyítástechnika kérdéseivel foglalkozik.

            A meggyőzés-, az érvelés- és a rábeszéléstechnika a menedzserirodalomban kap nagy szerepet. Az ebben a témakörben megjelentetett (nyugati) munkáknak egy eléggé jelentős része azonban felettébb vitatható értékű.

            8. A retorika és a stilisztika

            Már esett szó róla, mégis meg kell említeni, hogy mind a retorika, mind a szövegtan egyik „segédtudománya” a stilisztika.[27] .A kijelentés annyira magától értetődő, hogy nem kell részletezni. Hiszen a stilisztika a retorikához az elokvencia, az ékesen szólás, a formába öntés, a szövegalkotás „fejezet” által kapcsolódik.[28] A szövegtanhoz pedig még sok más szállal is.

            Éppen csak megemlítem: a stílusvizsgálat körébe tartozhatnak a szókinccsel kapcsolatos kérdések is: a szó jelentésmezője, a hangulati, asszociációs mező (pl. tulajdonnevek, idézetekre utaló szavak jelentés-, hangulati köre, asszociációs mezője), azután az ún. „csúsztatások” kérdése, a „címkézés”, az eufémizmus stb. stb.

            Van a stilisztikának egy ága, amely kettősen is kötődik mind a retorikához, mind a szövegtanhoz. Ez a fonetika s vele együtt a (tágabb értelemben vett) helyes kiejtés és a beszédtechnika. Az egyik kötődési szál a szöveg hangalakja révén kapcsolódik, hagyományos kifejezéssel élve a jóhangzás és a hangszimbolika révén. A másik szál a szöveghangosítás, a szöveg megszólaltatása által kötődik mind a szövegtanhoz, mind a retorikához. Ez is kettős: egyik ága a beszédtechnika, az értő–értető megszólaltatásnak technikai beszédtechnikai tudnivalóival kapcsolatos, a másik ága az ennek révén létrejött hangzó szöveg hangzásszerkezetével, a szöveg szegmentális és szupraszegmentális hangszerkezetével, illetőleg azzal kapcsolatos, amit ez hordoz: a szöveginterpretáció kérdése tartozik ide. S ez már – amennyiben irodalmi vagy megírt szövegek hangzásszerkezetéről van szó – összekapcsolódik a hermeneutikával, a szövegértelmezés–szöveginterpretáció témakörével.

            Szövegértés, szöveginterpretáció – hangosítás, szövegmegszólaltatás lehetetlen a szövegszerkezet felismerése, megértése nélkül, a szövegmondatok szerkezetének, kapcsolódásának felismerése (tehát szöveggrammatika) nélkül. Ennek hiányában csak írásjeltől írásjelig terjedő mondatdarabok, artikulált, de értelmetlen hangsorok hangzanak el.

            Versinterpretáció sem képzelhető el csak tartalmi megközelítéssel. Szükségesek a szövegtan, a „versgrammatika”, verstan ismeretére is.

            A (szép)irodalmi – főleg a költői – művek hangalakjával, fonetikai szerkezetével eléggé sokat foglalkozott a nyelvtudomány, ezen belül a fonetika is[29]. (Az ide vágó ismereteket, kutatási eredményeket talán a költői-írói mű hangtana, hanghatásai, hangszimbolikája, a hanggal való festés és hasonló címszavak köré sorolható megjegyzések, magyarázatok tartalmazzák.) Nincs vagy csak alig akad olyan verselemzés, mely legalább pár szót ne szólna az éppen elemzett mű ritmusáról[30], rímeiről, vagy egyéb „zenei elemeiről”, de kevés a prózaritmusról, illetőleg a próza(i beszéd) ritmusáról.

            Sok és rendszerezett ismeret gyűlt össze a szupraszegmentális eszközökről, a hangzásformákról, jelentés- vagy információtartalmukról, a kommunikáció során betöltött szerepükről,  használati szabályaikról.[31] Azonban a kutatás a szupraszegmentális eszközök vizsgálata során alig-alig lépte át a mondathatárokat. Ezért is esett kevesebb szó a szakirodalomban a teljes művek, különösen pedig a prózai művek, ezen belül pedig az egyes megnyilatkozás-típusok, műfajok, hangzásszerkezetéről. Ha esett is, megint csak inkább empirikus alapon (megfigyelésekre  épülő tapasztalatok alapján), semmint egzakt kutatások alapján. (v.ö. Wacha 1973, Z. Szabó–Wacha, 1978, 1991. stb.) Igaz, jelentős eredmény, hogy készültek olyan elemzések melyek teljes művek hangzásszerkezetét mutatják be. Ezek alapján azonban még nem lehet kimutatni, mik és melyek azok az (akusztikus) jellemzők, melyek magára az elemzett szövegre (műfajára, szövegszerkezetére stb.), vagy megszólaltatójára (interpretálójának beszédstílusára), vagy pedig a kommunikációs helyzetre jellemzőek. Empirikus megfigyelések alapján állítom, hogy vannak ilyen – a szövegre: műnemre, műfajra, beszédszituációra, és természetesen a megszólaltatóra, interpretálóra utaló – hangzáselemek is (melyek természetesen szigorúan függvényei a szöveg műfajának, szerkezetének is).[32] (Pl. hírmondói stílus, a kommentárok hangzása, a versmondás, prózamondás hangvétele, a hangjátékok akusztikuma, a prédikációk stílusa–hangzása stb.) Bizonyos szövegek, szövegtípusok grammatikai szerkezetéről készültek ilyen (összehasonlító) elemzések.[33] A hangzásszerkezetre vonatkozó műszeres fonetikai elemzések elkészítésével, pontosabban a közölt szövegek adatainak értékelésével, összehasonlításával, tanulságainak összegzésével még adós a tudomány. Az elemzések segítségével csak akkor lehetne elkülöníteni, hogy mi az akusztikus jellemzője magának a szövegnek, a beszédszituációnak és a megszólaltatónak, ha összevető elemzések készülnének (ha pl. ugyanazon vagy hasonló típusú beszédműveket vagy ugyanazon műnek több előadóval készült interpretációját hasonlítaná össze az elemző). Ami az egyes változatokban közös, az a szöveg, szövegtípus jellemzője, ami ettől eltér, az a megszólaltató egyéni beszédsajátossága lehet.

9. A retorika és a nyelvi illemtan

            Bizonyos mértékig (szöveg)stílus kérdéseihez kapcsolható a retorikának az problémaköre, melyet nyelvi magatartáskultúrának, nyelvi illemtannak  nevezhetünk. Ez is összetett  kérdéscsoport, mert a megszólítás, tegezés, nem-tegezés kérdései éppúgy idetartoznak, mint a szókincs különböző rétegeiből való válogatás (pl. egyrészről a szépítő, enyhítő kifejezések használata, másrésztől a nyelvi durvaság, trágárság kérdései), de ide is tartozhat a nyelvi manipuláció vagy a nyelvi „címkézés”, a nyelvi stigmatizálás, más szóval nyelvnek a nyelvhasználatnak etikai, magatartás-kultúrával kapcsolatos kérdései (v.ö. BaNczerowski,  1998a, 15–20., 1998b, 19–29, Kapitány, 1999.) És természetszerűen ide tartoznak a beszélgetésre, párbeszédre, a diskurzusra vonatkozó ismeretek is. Valamint a konverzációs szabályok, párbeszédvezetés, vitakultúra, nyelvi illemtan kutatása is. És az egyéb stílus kérdése is. Gondoljunk csak a az egyik parlamenti képviselőnknek a közelmúltban megesett egyik kiszólására, vagy bizonyos műsorok „tájszavaira”, vagy akár a vidám műsorok sóderolásában tapasztalható nyelvi és egyéb humorra. (Nota bene: az obszcenitás nemcsak nyelvi formában eshet meg. Láttam ilyen feldolgozását a Csongor és Tündének, a Két úr szolgájának is, és egyéb, nyomdafestéket nem tűrő szavakban teljesen ártatlan komédiában is.

10. A retorika és a nonverbális kommunikáció

            Ha már a szöveghez a multimediális kommunikáció felől is közelítünk, érdemes lenne megvizsgálni a látványnak, a nonverbális kommunikációnak, ezen belül a testbeszédnek és a szövegnek a kapcsolatát is. Közelebbről és pontosabban azt, hogy milyen szöveghez (szövegtípushoz, szövegműfajhoz), beszédhelyzethez milyen nonverbális kommunikációs eszközök társulnak. Ilyen jellegű vizsgálatról kevésről tudok. (Vö. a Horányi, 1977-ben és Kontra, 1988-ban olvasható, idevágó írásokat. Kísérlet tudtommal már készült ilyen értelmű vizsgálatokra, de nem tudok róla hogy sok ilyen elemzést publikáltak volna.) Pedig nem lehet véletlen, hogy a jeles személyeinkről készült szobrok, festmények milyen gesztusokkal örökítik meg az ábrázolt személyt. Kossuth beszédéhez bizonyára hozzátartozik a magasba lendített kéz. Nem lehet véletlen, hogy egy Kossuth-szöveg elmondásakor négy színésznek is ugyanazon szövegrésznél lendült magasba a keze. A nonverbális kommunikációval, a testbeszéddel sok könyv foglalkozik, de mind „személyiség- és attitűdjellemzőként”, sőt jelentéshordozó jelzésként közelít a kérdéshez. A szöveggel, beszédhelyzettel, partnerviszonnyal való kapcsolata feldolgozatlan maradt talán mindeddig. Pedig tévéfelvételek, filmek kiváló anyagot biztosítanának a kutatáshoz.

11. A retorika és a spontán beszéd.

            Van egy területe a beszédkutatásnak, retorikának, szövegtannak, mely számomra eléggé nagy gondot jelent. Az, hogy szinte napjainkig mindhárom tudományág főleg csak jó (vagy  viszonylag jó) szövegek vizsgálatával foglalkozott. Nem na­gyon vizsgálta meg –  érthető okokból – a hevenyészett, spontán, rögtönzött szövegek szerkezetét, mondatszerkesztését. Így például azt, hogy  meddig jó, meddig és miért követhető-érthető-befogadható egy nem logikusan vagy logikai ugrásokkal megszerkesztett szöveg, amely ráadásul mondatszerkesztési, nyelvhelyességi hibákkal is meg van tűzdelve (pl. alanyváltásokkal, egyeztetési hibákkal stb.)[34]. Arra nézve már folytak vizsgálatok, miért nem kommunikatívak némely rádiós szövegek, rétori beszédművek, miért nehéz megjegyezni az ilyen szöveg tartalmát, mondanivalóját. Kevesen vizsgálták meg azt, miért kommunikatívak, miért követhetők mégis bizonyos „szövegelések”, bizonyos „nem-szöveg szövegek”.

12. A retorika mint forrás

            Ha mármost nyelvészeti stúdiumoknak, ezen belül a szövegtannak, a stilisztikának stb. és a retorikának egymáshoz való viszonyát tekintjük, és az egyik „résztudománynak” a másikban elfoglalt „helyét” oda-vissza megvizsgáljuk, azt mondhatjuk, hogy a retorika – mint tudományos stúdium – a hermeneutikával együtt a szövegtan számára feldolgozhat olyan részterületeket, mint a szövegértelmezés, szövegjelentés, szövegszerkezet, érveléstechnika; az érvelés, meggyőzés, szemléltetés, kifejezés stb. retorikai, stilisztikai eszközei (beleértve ebbe a metaforakutatást, a szillogizmusok vizsgálatát  a toposzok, alakzatok szerepét, használatát, divatját). De a retorika mint alkalmazott, gyakorlati tudomány – a retorika hagyományos szakirodalma és empirikus megfigyelések, elemzések alapján, azután a mindennapok igényei alapján – „ötleteket”, „kutatási témákat” adhat a fonetika, a szintaxis, a mondattan, szerkesztéstan, a szövegtan – benne pl. a szövegértelmezés, a homiletika, szöveginterpretációs – , a stilisztikai kutatások stb. számára, megoldandó kérdéseket vethet fel. Hasonlóan adták fel a leckét a fonetikának és a kiejtés kutatásának a Kazinczy-versenyek (éppen ennek lett egyik eredménye, hogy felvetődött  a szövegfonetika létjogosultsága és hogy megindultak a szövegfonetikai vizsgálatok), a retorikának, fogalmazástanításnak pedig a sátoraljaújhelyi Édes anyanyelvünk nyelvhasználati versenyek.

Mindezt természetesen elsősorban a „prózai” műnemek és műfajok szövegtani vizsgálatok számára, de nemcsak azoknak!

A felsorolt stúdiumok viszont kutatási eredményeikkel segítséget adhatnak a retorikának a szövegszerkesztéshez, a szövegformáláshoz (a fogalmazáshoz) stb. És a segítségnyújtás fordítva is történhet.

13. Összefoglalás

            Természetesen minden kérdéskörnek még csak a felvázolása sem fér bele egy előadás vagy cikk keretébe. Így éppen csak említem, hogy  a retorika problematikája kapcsolódik a pedagógia, a didaktika, a tanári beszéd, az előadástechnika számos kérdéséhez (pl. előadás, magyarázás tanórán, kérdvekifejtés, kérdezéstechnika, a számonkérés, a vitavezetés kérdései stb.), de számos ponton kapcsolódik a templomi  igehirdetés, a szertartási beszéd számos pontjához is (pl. a pap mennyire van tekintettel a templom a templom akusztikájához beszédének ritmusát, tempóját, hangerejét stb. tekintve.)

Ezek a kérdések azonban már átvezetnek a retorika gyakorlatának legfontosabb feladatához: a közélet szónokait meg kell tanítani beszélni. Ez a mi munkánk és nem is kevés.

Felhasznált irodalom:

Acsay Ferenc, 1889. A prózai műfajok elmélete. Budapest, Kókay Lajos kiadása.

Adamik Tamás, 1998. Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig. Budapest, Seneca Kiadó.

Albertné Herbst Mária, 1992.  A társalgáselemzésről. Magyartanítás, 2. sz. 11-3.

Albertné Herbst Mária, 1992. Tankönyvi dialógusok társalgáselemzési szempontú vizsgálata. Magyartanítás, 3. sz. 14–7.

Albertné Herbst Mária, 1992. A társalgás néhány jellemzője és szabálya. In: Szemiotikai szövegtan 5, 9–18.

Alszeghy Zsolt és Sík Sándor, 1928. Retorika a gimnázium, reálgimnázium és reáliskola V. osztálya számára. Budapest, Szent István Társulat.

Balázs János, 1985.: A szöveg. Gondolat Könyvkiadó, Budapest. 

Banczerowski Janusz, 1998.  A nyelvhasználat elvi és etikai dimenziói. Nyr. 122,15–20.

Banczerowski Janusz, 1998. A nyelvhasználat erkölcse. EFF. 23, 19–29.

Bedő Iván 1999. Hírkönyv. Magyar Rádió, Budapest.

Békési Imre, 1986. A gondolkodás grammatikája – Szöveg- és mondatszerkezeti elemzések. Tankönyvkiadó, Budapest.

Bencze Lóránt, 1996. Mikor, miért, kinek, hogyan – Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban I–II. A hét szabad művészet könyvtára, Corvinus Kiadó, Budapest.

Bitnitz Lajos, 1827. A magyar nyelvbéli előadás tudománya. Pest. 

Boross Géza, 1982. Hogyan prédikáljunk ma? Készült a Ráday Kollégium sokszorosító üzemében, Budapest.

Buda Béla, 1994. A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei^. Animula, Budapest.                                                                                Buda Béla, 1985. A tömegtájékoztatás nyelvének néhány kommunikáció-lélektani és szociolingvisztikai sajátossága. In Nyelvészet és tömegkommunikáció, 2, 3–29.

Carnegie, Dale, 1990. A hatásos beszéd módszerei. HVG Rt, Budapest.

Carnegie, Dale,  1989–93. Sikerkalauz 1–3. Minerva, Budapest.

Clarke, David D.–Argyle, Michael, 1997. Beszélgetési szekvenciák. In Pléh–Síklaki–Terestyéni, 1997, 565–602..

Franke, C. O., 1997. Hogyan kell szubanumiul italt kérni. In  Pléh–Síklaki–Terestyéni, 1997,  496–501.

Csáky István, [1992?]. A tárgyalástechnika. Exel Kiadó, é. n. Budapest.

Csorba Piroska, [1998?], A vers. Az én tankönyvem I. kötete. Szeptember Kiadó é. n. Budapest.

Csorba Piroska, [1998?], A próza. Az én tankönyvem II. kötete. Szeptember Kiadó, é. n. Budapest.

Csorba Piroska, [1998?].  Műnemek és műfajok. Az én tankönyvem III. kötete. Szeptember Kiadó, é. n.. Budapest.

Deme László, 1971.  Mondatszerkezeti sajátságok gyakorisági vizsgálata. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Deme László, 1978². Közéletiség, beszédmód, nyelvi műveltség. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.,

Dorc, John, 1997. A beszédaktusok elsajátításának feltételei. In Pléh–Síklaki–Terestyéni  1997, 603–626.

Fábricz Károly, 1988.  A beszélt nyelvi szövegalkotás kérdéseihez. In Kontra 1988, 76-89.

Fischer Sándor, 1975². Retorika. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Gáspári László, 1987. Retorika. Egységes főiskolai jegyzet. Tankönyvkiadó, Budapest.

Gáspári László, 1992.: Stilisztika. Tankönyvkiadó, Budapest.

Gósy Mária, 1998. A beszédtervezés és a beszédkivitelezés paradoxona. Nyr. 122, 3–15.

Harre, Rom, 1997. Meggyőzés és manipulálás. In Pléh–Síklaki–Terestyéni, 1997,  627–641.

Hill, Napoleon–Holland, Roll, 1992. Gondolkozz és gazdagodj! Bagolyvár Kiadó, Budapest.

Heltainé Nagy Erzsébet, 1985. A megszólalás kulcsa a másik embernél van. (Gondolatok a szóbeli tömegkommunikációról a befogadó oldaláról nézve).  In Nyelvészet és tömegkommunikáció, 2, 31–72.

Horányi Özséb, 1975.  Jel, jelentés, információ. Gyorsuló ido, Budapest.

Horányi Özséb (szerk.) 1977. Kommunikáció I–II. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Hull, Raymond, 1997.  A sikeres nyilvánosbeszéd alapjai. Bagolyvár, Budapest.

Huszár Ágnes, 1985. A rádió és televízió beszélt nyelvének mondattana. In Nyelvészet és tömegkommunikáció, 2, 73–117.

Hymes, Dell 1997. A nyelv és társadalmi élet kölcsönhatásának vizsgálata. In Pléh–Síklaki–Terestyéni 1997, 458–495.

22 híres beszéd. 1995. Móra Könyvkiadó, Budapest.

Jókai Anna 1998.  Nyelvművészet, nyelvbűvészet. MNy. 94, 37–43.

Kapitány Ágnes–Kapitány Gábor, 1999. Tömegkommunikáció. MÚOSz  Budapest.

Kontra Miklós (szerk.), 1988. Beszéltnyelvi tanulmányok. Linguistica, Series A. Studia et dissertationes 1. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest.

Kováts Dániel (szerk.), 1997. A nemzeti szeretet kapcsa – Az „Édes anyanyelvünk” verseny 25 éve. Sátoraljaújhely.

Korösi Ágota, 1998. Napjaink rádiós nyelve, a spontán nyelvi kommunikáció jellegzetességei  két rádióműsor alapján. Szakdolgozat. Károly Gáspár Egyetem, Budapest.

Labov, William–Faushel, David, 1997. Beszélgetési szabályok. In Pléh–Síklaki–Terestyéni, 1997, 395–435. Osiris Kiadó, Budapest.

Linkemer, Bobbi, 1989. A jó értekezlet titka. Park Kiadó, Budapest.

Milo O. Frank: Hogyan érveljünk hatásosan. Bagolyvár, é.n. Budapest.

Mufajismeret. 1997. MÚOSz, Budapest.

Neményiné Gyimesi Ilona, 1993. Hogyan kommunikáljunk tárgyalás közben. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest.

Németh Erzsébet, 1999. Közszereplés. A modern retorika eszköztára. Osiris, Budapest.

Normatudat – nyelvi norma. 1992. Szerk. Kemény Gábor. Linguistica. Series A. Studia et dissertationes 8. Nyelvtudományi Intézet, Budapest.

Nyelvészet és tömegkommunikáció I–II. 1985. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest.

Nyelvtan – stílus – szónoklás. 1960. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Pásztor János, 1986. Krisztus hirdetése a magyarországi református egyházban. A Debreceni Református Theológiai Akadémia Gyakorlati Teológiai Szemináriumának Tanulmányi Füzetei, Debrecen,

Petofi S. János–Benkes Zsuzsa 1999.  A szöveg megközelítései. Iskolakultúra, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Pléh Csaba – Síklaki István –Terestyéni Tamás (szerk.), 1997. Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, Budapest.

Pléh Csaba – Terestyéni Tamás, 1973. Beszédaktus – Kommunikáció – Interakció. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest.

Pratkins és Aronson, 1992. A rábeszélőgép. AB OVO, Budapest.

Shegloff, Emanuel A., 1997.  A beszélgetés néhány kérdéséről és kétértelműségérol. In Pléh–Síklaki–Terestyéni, 1997,  436–457.

Söveges Dávid, 1985. Az igehirdetés. Katolikus teológiai jegyzetek. Készült A Tiszabábolnai MGTSz Ipari Ágazat sokszorosító üzemében,

Szabó G. Zoltán–Szörényi László, 1988, 1999. Kis magyar retorika – Bevezetés az irodalmi retorikába. (Nemzeti) Tankönyvkiadó, Budapest.

Szabó József, 1983. A mondatszerkesztés nyelvszociológiai vizsgálata a nagykónyi nyelvjárásban. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Szabó Katalin, 1997.  Kommunikáció felsőfokon. Kossuth Kiadó, Budapest.

Szabó Zoltán, 1988. Szövegnyelvészet és stilisztika. Tankönyvkiadó,

Szálkáné Gyapay Márta, 1999.  Gyakorlati retorika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Szathmári István (szerk.), 1961. A magyar stilisztika útja. Gondolat, Budapest.

Szemenkár Mátyás (szerk.), [1996]. Családi szertartások forgatókönyvei. Szemimpex Kiadó, Budapest.

Szikoráné Nagy Irma, 1999. Leíró magyar szövegtan. Osiris Kiadó, Budapest.

Szónokok, előadók kézikönyve. 1975. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Tanulmányok a mai magyar nyelv mondattana köréből. 1977. Tankönyvkiadó, Budapest.

A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. 1979. Szerk. Szathmári István és Várkonyi Imre Tankönyvkiadó, Budapest.

Terestyéni Ferenc, 1960. A fogalmazás művészete. In: Nyelvtan – stílus – szónoklás, Kossuth Könyvkiadó,

Tolcsvai Nagy Gábor, 1994.: A szövegek világa. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Tremmel Flórián: Igazságügyi retorika. Pécsi JPTE–Tankönyvkiadó 1985, 1994.

Ury, Wiliam, é.n. Tárgyalás nehéz emberekkel. Bagolyvár, Budapest.

Vigh Árpád, 1981. Retorika és történelem. Gondolat Kiadó, Budapest.

Wacha Imre (szerk.), 1973. A rádióbemondó beszéde. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest.

Wacha Imre, 1992. A retorika vázlata. Kéziratként, 1985., Magyar Rádió,

Wacha Imre (szerk.), 1987/88, 1988/89. Retorika – Tanulmányok, témavázlatok, témaösszefoglalók a politikai retorika körébol. Kossuth Könyvkiadó,

Wacha Imre, 1991. Nyelvhasználati rétegződés kiejtésben és hangzásban. EFF. 8, 81–93

Wacha Imre, 1992.: A nyelvi rétegződés kérdései. In Normatudat – nyelvi norma. Szerk. Kemény Gábor. Linguistica. Series A. Studia et dissertationes 8,  49–105. Nyelvtudományi Intézet, Budapest.

Wacha Imre, [1994].  A korszerű retorika alapjai. Szemimpex Kiadó, Budapest.

Wacha Imre: Gondolatok a szövegtan, a retorika, valamint „segéd- és határtudományaiknak” kapcsolatairól, a retorika kompetenciáiról. In Sigma, Szemiotikai szövegtan 12. sz. Megjelenés alatt.

Wéber Mihály, 1945. Szónoklattan. Népszava Könyvkiadó, Budapest.

Zerfass, Rolf, 1987?  Nevedet hirdetem – A homiletika alapelemei. Szent István Társulat, Budapest.

Z. Szabó László–Wacha Imre, 1978. A Kazinczy-versenyek története. Kazinczy Ferenc Gimnázium, Gyor.

Z. Szabó László–Wacha Imre, 1991. A Kazinczy-versenyek 25 éve. Kazinczy Ferenc Gimnázium, Gyor.