A NÉPRAJZI LÁTÁSMÓD AZ EZREDFORDULÓN

 

Johann Gottfried von Herder 1784 és 1791 között keletkezett Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit című könyvében a magyarokról szólva felvetette nyelvük kihalásának lehetőségét: "Most szlávok, németek, románok és más népek közt az ország lakosainak kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán talán a nyelvüket is alig lehet majd megtalálni."1 Konrad Köstlin tübingeni majd bécsi néprajzprofesszor szerint a századfordulókon megduplázódnak a válságérzések.2 Azon a régi századfordulón II. József császár (1780-1790) összbirodalmi érdekeket szolgáló, központosító, németesítő törekvéseitől alig hogy megszabadult magyar nemesség, értelmiség számára a herderi jóslat villámcsapásként hatott. Szerencsére nem csupán a komor jóslat, hanem a herderi népszellem (Volksgeist) gondolata is megérintette őket. A magyar nyelv megszűnésére vonatkozó jóslatra nemzeti irodalmunk kiemelkedő egyéniségei (Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Arany János, Ady Endre, Illyés Gyula) reagáltak, ki félve tőle, ki elkerülhetőségében bizakodva. Utóbbiak a Herder által megfogalmazott népszellem gondolatára építettek, azokra a hatóerőkre, amelyek a nyelvben, a népdalokban, balladákban, mondákban, népszokásokban, jogszokásokban gyökereznek. A népszellem megnyilvánulási formái nem csupán népi, nemzeti sajátosságokat, hanem mindenekelőtt saját értékeket is igazoltak, amelyeknek ápolására, erősítésére, bemutatására alakult meg Pesten a Magyar Tudományos Akadémia (1825), épült fel a Nemzeti Színház és a Magyar Nemzeti Múzeum.

A magyar néprajztudomány is ezen értékek összegyűjtésének, megőrzésének és bemutatásának szándékával született meg nemzeti megújulásunk korában, a reformkorban (1825-1848). Az első jelentős magyar népköltési gyűjtemény Magyarországon (Erdélyi János: Népdalok és mondák I-III.) 1846-tól 1848-ig, Erdélyben (Kriza János: Vadrózsák) 1863-ban jelent meg. A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya 1872-ben, a Magyar Néprajzi Társaság 1889-ben alakult, társasági folyóiratunk, az Ethnographia 1890 óta jelenik meg.

Századunkban a magyar néprajztudomány intézményrendszere egyetemi tanszékekkel, akadémiai kutatóintézettel bővült, személyi állománya megerősödött, feladatköre a Magyar Néprajzi Lexikon, a Magyar Néprajzi Atlasz és a Magyar Néprajz kézikönyv anyagának összegyűjtésével, megírásával, kiadásával jelentősen kibővült.

Különösen nagy társadalmi érdeklődés mutatkozott a magyar néprajztudomány eredményei iránt az 1970-es, 80-as évek néprajzi forradalma idején. A néprajzi forradalom — a magyar néprajzkutatók, tárgyalkotó népművészek, népzenészek, néptáncosok, népdalénekesek, néprajzi fotósok, filmesek társadalmi mozgalma — az 1970-es években már nagykorúnak tűnő társadalmunkat arra figyelmeztette, hogy népi műveltségünk európai mércével mérve is jelentős értékeket hordoz.

A magyar néprajz, mint nemzeti és európai tudomány, ezzel a küldetéstudattal ért el olyan eredményeket, hogy az 1980-as években már együtt emlegették a német nyelvterület és a skandináv országok igen fejlett néprajztudományával. Alapos terepmunka, múzeumi, levéltári és szakirodalmi kutatások eredményeként megszületett magyar és idegen nyelvű könyvek, tanulmányok sora hívta fel a figyelmet néprajztudományunk teljesítményeire. Évről-évre gyarapodó múzeumi gyűjteményeink anyagából itthon és külföldön (Ausztriában, Németországban, Finnországban, Észtországban, Japánban) rendezett kiállítások, s a hozzájuk kapcsolódó katalógusok tanúskodnak néprajzi muzeológiánk fejlettségéről. Az egyéni és a csoportos gyűjtőutak, a néprajzi gyűjtőpályázatok, valamint a honismereti táborok eredményeként évente sok ezer oldallal gyarapodtak néprajzi adattáraink. Múzeumaink, egyetemeink, kutatóintézeteink gyakran rendeztek hazai és nemzetközi konferenciákat, s az elhangzott előadásokat magyar- vagy idegen nyelvű kötetekben jelentették meg. Konferencia-köteteink egy-egy téma nélkülözhetetlen kézikönyvévé váltak. Mindehhez igen színvonalas tárgyalkotó népművészeti, népzenei és táncház mozgalom, néprajzi könyvkiadás, néprajzi film- és hanglemezgyártás kapcsolódott.

A herderi népszellem megnyilvánulási formáit huszadik századunk végén a nemzeti kulturális örökség kifejezéssel foglaljuk össze. Munkánk célja az új ezredfordulón is: kulturális örökségünk értékeinek felmutatása, beépítése a magyar és az európai műveltségbe. Olyan anyagi, szellemi, erkölcsi értékekre gondolok, amelyek a néprajztudomány eszközeivel feltárhatók, bemutathatók. Ezredfordulónk számos területen kiszámíthatatlan végeredményhez vezető világában a nemzeti kulturális örökség értékei olyan szilárd alapnak látszanak, amelyre államokat lehet építeni. Olyan államokat, amelyek a második évezred utolsó évtizedében átrajzolták Közép-, Kelet-, Délkelet-Európa, a Baltikum és Közép-Ázsia térképét.

Bizonyos kérdéseket, például az egy és oszthatatlan magyar nemzet létezésének hangsúlyozását, ezzel együtt az 1920-ban meghúzott határainkon kívül, a szomszéd országokban élő magyarok ügyét egyedül a néprajztudomány tartotta folyamatosan a felszínen. Három nagy vállalkozásunk: az öt kötetes Magyar Néprajzi Lexikon, a kilenc mappába rendezett Magyar Néprajzi Atlasz és a nyolc kötetes Magyar Néprajz kézikönyv az egész magyar nyelvterület népi műveltségét mutatta be. Bizonysága ez annak, hogy néprajztudományunk művelői nem veszítették el szakmai identitástudatukat, az egész magyar nyelvterület népi kultúrájában, s a szomszédos európai népekkel való sok évszázados kulturális kapcsolatokban, kölcsönhatásokban gondolkodtak, ma is ezt teszik.

Munkánk nehézségét, az eredményekhez vezető út akadályait néhány egyszerű számadat, tény is bizonyítja. 1920 óta minden harmadik magyar Magyarország határain kívül, a szomszédos országokhoz került szülőföldjén, Nyugat-Európában vagy a tengerentúlon él. A magyar nép így egy olyan mozaiknemzet keretei között létezik, amelynek tagjai Magyarországon kívül a szomszédos Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában, Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában és Ausztriában élnek. A mozaiknemzet azt jelenti, hogy a mozaik minden darabja önálló, különálló rész, de csak a többivel együtt teljes. A teljesség igénye nyolc különböző társadalmi-gazdasági-politikai berendezkedésű, más-más nyelvű és kultúrájú, a legtöbb esetben a saját nemzetállamiságának kiépítésére törekvő ország területén élő magyarság számára mindmáig illúzió maradt. Ráadásul Magyarországnak, a magyar államnak a második világháború végétől 1990-ig nem volt, nem lehetett nemzetstratégiája. Az összmagyarság érdekeit szolgáló nemzetstratégia kidolgozása helyett hosszú időn keresztül egyfajta hamis kisebbrendűségi érzés kialakítása folyt, mely szerint a magyar kis nép, kis nyelv, gazdasági-társadalmi-kulturális szempontból a magyar nemzet elmaradott, történelme során örök vesztes, társtalan, sőt bűnös. Ezzel a hamis kisebbrendűségi érzéssel átitatott magyar nemzetet szinte természetes volt az örökös bűnhődés állapotában tartani. A kicsinységünket hangoztatók felé Csoóri Sándor 1996-ban így érvelt: "Kis nép? Igen, azzá váltunk. De a kis nép fogalma elsősorban mennyiségi fogalom. Hiányzik belőle a minőség dimenziója. Meg kell nézni a tudomány világát, a zenéét, a sportét, s láthatjuk, hogy még rossz korszakainkban is ott vagyunk a nagy népek között! A középkori Magyarország épp annyi szentet adott az egyetemes keresztény világnak, ahány Nobel-díjast a huszadik század emberiségének — kiválva ezzel közvetlen és távolabbi szomszédaink közül."3

A magyart mintegy tizenötmillió ember beszéli, s ezzel a beszélők száma szerint a középmezőnyben foglal helyet a nyelvek sorában. Az ural-altáji nyelvcsalád finnugor ágában a legnagyobb számú beszélővel, s a legkorábbi írott nyelvemlékekkel (Tihanyi alapítólevél 1055, Halotti beszéd, Ómagyar Mária siralom) rendelkezik. A középkortól egészen az első világháború végéig a magyar nyelv jelentős hatást gyakorolt a szomszéd népek nyelvére. Schubert Gabriella: Ungarische Einflüsse in der Terminologie des öffentlichen Lebens der Nachbarsprachen című, figyelemre méltó könyvének tanúsága szerint a magyar nyelvi hatások a társadalmi élet, a közigazgatás, ipar, kereskedelem területén voltak a legerősebbek.4 Ugyanakkor a magyar nyelvet is erős török, szláv, német hatás érte.5 

A közművelődésben és a közoktatásban, elsősorban néprajzi látásmóddal megírt tankönyvekkel, erősíteni kell a népünkre, nyelvünkre, kultúránkra vonatkozó ismeretek terjesztését. Hungarológiánk eredményeire alapozva újra meg kellene indítani a Nemzetnevelők Könyvtára sorozatot, amelyet Hóman Bálint megbízásából adott ki az Országos Közoktatási Tanács.6 Magyar Néprajzi Társaságunk 1996 óta folyamatosan napirenden tartja azt a törekvést, hogy a néprajz a korábbinál nagyobb szerepet kapjon a hazai közoktatásban.7 E cél érdekében a Debreceni Egyetemen ma már néprajz szakos középiskolai tanárokat is képeznek. Társaságunk tagjaira vár a feladat: az általános- és középiskolai oktatásban használható néprajz tankönyvek megírása. Nem csupán mai határainkon belül, hanem a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és a Délvidéken is a magyarságismeret megszilárdítására kell törekedni, mivel itt még a magyar nyelvű tankönyvek is évtizedeken keresztül hamis magyarságképet nyújtottak több generáció számára. A magyarságkép újrarajzolásában óriási szerep hárul a Duna Televízió néprajzi, művelődéstörténeti műsorainak készítőire. Jó alkalmat adtak ehhez a munkához az egész magyar nemzetet érintő történelmi évfordulók: kárpát-medencei honfoglalásunk millecentenáriuma (1996), az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója, a Magyar Királyság megalapításának és a nyugati kereszténységhez való kapcsolódásának millenniuma (2000). Néprajztudományunk számos kiállítással, konferenciával, kiadvánnyal járult hozzá a jubileumi ünnepségsorozatokhoz, amelyeket ezáltal a néprajzi látásmód is megérintett.8

Társtalanságunk, megosztottságunk emelgetése helyett határozottabban kellene hangsúlyozni nyelvrokonságunkat a finnekkel, észtekkel, korábbi történelmi, kulturális, nyelvi kapcsolatainkat a törökökkel és a Szovjetunió felbomlásának eredményeként függetlenné vált törökségi népekkel. Még jobban erősíteni kellene a helyi öntudatot (pl. őrségi, rábaközi, sárközi, jász, kun, hajdú, debreceni, szegedi, kecskeméti, egri, győri, soproni, fehérvári), amit a táji-történeti csoportok, városok, városrészek néprajzi, művelődéstörténeti kutatása során feltárt értékek révén lehetne további tartalommal megtölteni.9

Az 1980-as évek végétől sikerült elmélyíteni a magyar mozaiknemzet részei között a néprajzi együttműködést. A Magyar Néprajzi Társaság 1989 óta minden évben megrendezi az egyhetes néprajzi szemináriumot, amelyen a szomszédos országok magyar néprajzkutatói is részt vesznek. 1989-ben Szlovákiában, 1990-ben Erdélyben és a szerbiai Vajdaságban önálló magyar néprajzi társaság alakult, így a néprajzi szemináriumot 1995-ben Szlovákiában, 1996-ban Erdélyben, 1997-ben a Vajdaságban, 1999-ben Szlovéniában rendeztük, az ottani magyar néprajzi társaságok aktív közreműködésével. A határainkon túli magyar néprajzi kutatások eredményeinek publikálására a Györffy István Néprajzi Egyesület 1992-ben indította meg a Néprajzi Látóhatár című folyóiratot. Az Ethnographiában is rendszeresen megjelennek a szlovákiai, erdélyi és vajdasági magyar néprajzkutatók tanulmányai. Ugyanakkor a szlovákiai, erdélyi, vajdasági magyar néprajzi társaságok rendszeres vándorgyűléseikkel, évkönyveikkel, kiadványsorozataikkal 1990 óta nagy mértékben hozzájárulnak az összmagyar néprajzi kutatások erősítéséhez, eddig ismeretlen magyar területek néprajzi anyagának feltárásához és bemutatásához. Erdélyben a Kolozsvári Babeş-Bólyai Tudományegyetemen 1990-ben magyar néprajz szakos képzés indult. Az oktatásba magyarországi vendégtanárok is bekapcsolódtak. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Debreceni- és a Szegedi Egyetem néprajz szakán több szlovákiai, erdélyi, vajdasági, sőt egy moldvai magyar néprajzkutató is végzett, 1990 után már magyar állami ösztöndíj segítségével. Közülük többen posztgraduális doktori képzés keretében folytatják tanulmányaikat Budapesten és Debrecenben.

Az eddig elmondottakból talán kiderült, hogy a herderi népszellem értékeinek feltárásában a magyar néprajztudomány mindvégig eredményesen, sőt jelenkorunkhoz közeledve egyre hatékonyabban működött közre. Kutatásunk fő tárgya, a magyar nép viszont demográfiai válsággal sújtottan, ismét a komor herderi jóslat árnyékában lép át a harmadik évezred küszöbén. Magyarország tízmilliós lakossága 1993 óta évente több mint harmincezerrel fogy a halálozások magas, a születések alacsony száma miatt. 1996-ban 37.858 fővel fogyott a magyarországi népesség lélekszáma. A népességszám változatlan szinten maradásához, az egyszerű reprodukcióhoz egy nőre 2,1 születésnek kellene jutnia élete folyamán. Magyarországon 1994-ben ez a teljes termékenységi arányszám már csak 1,64 volt, 1995-ben 1,57-ra, 1999-ben 1,3-re süllyedt. Ha a termékenység nem emelkedik fel az egyszerű reprodukció szintjére, akkor a magyar népesség elfogyása szükségszerű.10 A kialakult helyzet komolyságát jelzi, hogy azzal 1996-ban a magyar nép jövője iránt felelősséget érző testületek is foglalkoztak, ajánlásokat tettek, megoldási javaslatokat dolgoztak ki. A Magyar Katolikus Püspöki Kar Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevele szerint: "A demográfiai helyzet romlása valóban nemzeti létünk katasztrófájával fenyeget."11 A Magyarok Világszövetsége által összehívott Magyarok IV. Világkongresszusán Andorka Rudolf így összegezte demográfiai helyzetünket: "Népesedésünk csődhelyzetben van, aminek okairól, következményeiről a közvélemény igen keveset tud, s ez jelenti ma a legsúlyosabb közösségi gondot."12 A Professzorok Batthyány Körének 1997 novemberében közzétett nyilatkozata a felelős családpolitika szükségességére hívta fel a figyelmet: „A lelkileg és fizikailag egészségesebb Magyarország alapja a gyermeket örömmel és méltó körülmények között felnevelni képes család. Mindent meg kell tenni a katasztrofális demográfiai helyzet javítására.“13

A magyar népesedési dráma nem csupán az elhúzódó gazdasági-politikai-erkölcsi válság, hanem a társadalom modernizációjával tévesen összekapcsolt önzés, túlzott kényelemszeretet és családellenesség számlájára is írható. Ha mindez nem fordul jóra, akkor a herderi jóslat beteljesül. Ráadásul a magyar nép, nyelv és kultúra nem a szlávok, németek és románok tengerében merül el, hanem a magyarság saját nemzeti államában pusztítja ki önmagát. Szomorú helyzetünk kialakulásáért semmi esetre sem nagy néprajzkutató elődünk, Johann Gottfried von Herder a felelős.

Herder jóslatának demográfiai alapját az adta, hogy a magyar népesség török kori megfogyatkozása és a XVIII. századi betelepülések és betelepítések hatására Magyarország multietnikus jellege megerősödött. A század végére a magyar lakosság arányszáma 40-44 százalékra csökkent, a népességmérleg a többi etnikum javára billent. Ez a magyarság számára kedvezőtlen demográfiai helyzet a XIX. század folyamán, egészen az 1880-as évekig fennállt (1850: 41,5 %; 1880: 44,8 %). Arany János Az örökség című versének sorai még ezt a helyzetet tükrözik:

Ha minket elfú az idők zivatarja:

Nem lesz az istennek soha több magyarja.

A XIX. század utolsó két évtizedében, a magyarok magasabb természetes szaporodási arányának, a nem magyarok, főként a városlakók asszimilációjának, a nemzetiségi lakosság nagyobb arányú kivándorlásának következtében a népességmérleg a magyarok oldalára billent (1900: 51,4 %; 1910: 54,4 %).14

A herderi jóslat demográfiai alapja tehát csak az 1880-as évekig létezett. Ám a rövid felemelkedés után XX. századunk megpróbáltatásai: vesztett háborúk, halmozottan hátrányos békeszerződések, erőszakos kitelepítések, magyarok nagy csoportjainak kisebbségi létbe kerülése, menekülése, áttelepülése, emigrációba kényszerülése, etnikai tisztogatások Erdélyben és a Délvidéken 1944-45-ben, hadifogság, málenkij robot, munkatáborok, az erdélyi falurombolás, a délszláv háborúk során a szlavóniai, drávaszögi magyarság szétszóródása, a vajdasági magyarok rettegésben tartása, településeik etnikai szerkezetének megbontása mind azt jelzik, hogy a kárpát-medencei magyarság számára Herder jóslata ma is időszerű. Mindezek hátterében nem csupán politikai, gazdasági kérdések, hanem bonyolult etnikai folyamatok állnak, amelyek feltárásához, megértéséhez valódi néprajzi látásmód szükséges. Magyarországon elsősorban történészek, humángeográfusok elemezték a nacionalizmus második évszázadának végén a szomszédságunkban lezajlott etnikai összetűzések okait, céljait.15 Németországban és az érintett Horvátországban a kérdés már tükröződik a legújabb néprajzi irodalomban is.16

Lukács László

JEGYZETEK

1.      HERDER, Johann Gottfried é. n. 429.; HERDER, Johann Gottfried 1978. 13-14.

2.      KÖSTLIN, Konrad 1994 a. 407.; KÖSTLIN, Konrad 1994 b. 5.

3.      CSOÓRI Sándor 1996. 15-16. – Korábban (1963) KÁDÁR János így nyilatkozott gazdasági-társadalmi-kulturális elmaradottságunkról a L’ Humanité tudósítójának: „Az ellenség sohasem beszél róla, mi pedig elkövetjük azt a hibát, hogy túlságosan keveset beszélünk a kiindulópontról, arról a félfeudális, középkori állapotról, amelyben tizennyolc esztendővel ezelőtt voltunk: számottevő ipar nélkül, civilizáció nélkül a szó valódi értelmében. A hiba nem a népünkben volt, hanem a múltunkban.“ – KÁDÁR János 1977. 104.

4.      SCHUBERT, Gabriella 1982. 669-674.

5.      KAKUK Zsuzsa 1977; KNIEZSA István 1974; MOLLAY Károly 1982; HORVÁTH Mária 1978.

6.      HÓMAN Bálint 1942.

7.      KARÁCSONY MOLNÁR Erika 1996. 37-38.; KARÁCSONY MOLNÁR Erika – KRAICINÉ SZOKOLY Mária (szerk.) 1998.; KARÁCSONY MOLNÁR Erika – TÁTRAI Zsuzsanna 1999. 40-45.

8.      KOVÁCS László – PALÁDI-KOVÁCS Attila (szerk.) 1997.; LANDGAF Ildikó (szerk.) 1998.; KRÍZA Ildikó (szerk.) 1998.; VAJKAI Aurél 1998.; DÖMÖTÖR Ákos 1998.; TARI Lujza 1998.; LUKÁCS László 1998 a.; MAGYAR Zoltán 2000. A magyar honfoglalás millecentenáriumának tiszteletére jelent meg a Magyarok, szomszédaik, rokonaik (896-1996) című kötet az Ethnographia két évfolyamaként (CVII-CVIII. 1996-1997).

9.      KÓSA László 1998.; BALOGH István 1969. 11-54.; BALOGH István 1973.; BÁLINT Sándor 1995.; TIMAFFY László 1991.; BAKÓ Ferenc 1994.; LUKÁCS László 1998 b. 549-572.; DEMETER Zsófia – GELENCSÉR József – LUKÁCS László 1990.

10.  Demográfiai Évkönyv 1995. Magyarország népesedése. Budapest, 1997. 120.; ANDORKA Rudolf 1996.; HOMÁNYI András Ferenc 1988.; DANISS Győző 2000.; Eltűnt két nagyváros. Magyar Nemzet LX. 280. 1997. december 1. 1.

11.  Igazságosabb és testvériesebb világot! A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a hívekhez és minden jóakaratú emberhez a magyar társadalomról. Budapest, 1996.

12.  ANDORKA Rudolf 1996. 177.

13.  Polgári értékrendet és felelős kormányzást akarunk. A Professzorok Batthyány Körének nyilatkozata. Magyar Nemzet LX. 280. 1997. December 1. 5.

14.  KOSÁRY Domokos 1990. 59.; ROMSICS Ignác 1999 a. 47.

15. KOCSIS Károly 1993.; JUHÁSZ József 1997.; ROMSICS Ignác 1998.; ROMSICS Ignác 1999 b. 4-11.; CSERTÁN Zsolt 1999.

16. BREDNICH, Rolf Wilhelm – HARTINGER, Walter (szerk.) 1994.; BELAJ, Vitomir 1991.; JAMBREŠIĆ KIRIN, Renata – POVRZANOVIĆ, Maja (szerk.) 1996.; BELAJ, Vitomir (szerk.) 1992.

 

Felhasznált irodalom 

ANDORKA Rudolf , 1996. A megtámadott élet. In: Nemzetstratégia a harmadik évezred küszöbén. A Magyarok IV. Világkongresszusa. (szerk.: KURUCZ Gyula). 101-115, 176-178. Budapest

BAKÓ Ferenc,1994. Egriség. Egri öntudat a múltban és ma. Eger

BALOGH István, 1969. Debreceniség. Egy irodalmi fogalom története és társadalmi háttere. Studia Litteraria VII. 11-53. Debrecen

1973 A cívisek világa. Debrecen néprajza. Budapest

BÁLINT Sándor, 1995. A szegedi nép. Budapest

BELAJ, Vitomir, 1991. Völkermord in Jugoslawien. Zagreb

BELAJ, Vitomir (szerk.), 1992 Hrvatska Baranja. Studia Ethnologica IV. Zagreb

BREDNICH, Rolf Wilhelm – HARTINGER, Walter (szerk.), 1994. Gewalt in der Kultur. Vorträge des 29. Deutschen Volkskundekongresses Passau 1993. I-II. Passau

CSERTÁN Zsolt, 1999. Ne damo Kosovo. Mire gondolhat most egy „átlagszerb“? Magyar Nemzet LXII. 92. április 21. 13.

CSOÓRI Sándor, 1996. Ünnepi megnyitó a Magyarok IV. Világkongresszusán és tudóstalálkozóján. In: Nemzetstratégia a harmadik évezred küszöbén. A Magyarok IV. Világkongresszusa. (szerk.: KURUCZ Gyula). 13-18. Budapest

DANISS Győző, 2000. Mi lesz veled, átlagmagyar? Az élettartam-tartalékaink nagyok, de a születésszám kevés a népesség megtartásához. Népszabadság LVIII. 105. május 6. 26-27.

DEMETER Zsófia – GELENCSÉR József – LUKÁCS László, 1990. Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár-Palotaváros története és néprajza. Székesfehérvár

DÖMÖTÖR Ákos, 1998. Hősök és vértanúk. Mondák és visszaemlékezések a szabadságharcról. Budapest

GELENCSÉR József, 1991. Háború a szomszédban. Fejér Megyei Hírlap XLVII. 240. október 12.

HERDER, Johann Gottfried, é. n. Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit. R. Löwit, Wiesbaden

1978 Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról és más írások. Budapest

HOMÁNYI András Ferenc, 1998. Meddig lesz nemzet a Kárpát-medencében? Helyzetkép a süllyedő hajóról. Magyar Nemzet LXI. 208. szeptember 5. 15.

HORVÁTH Mária, 1978. Német elemek a 17. század magyar nyelvében. Budapest

HÓMAN Bálint, 1942. Hazánk. Nemzetnevelők Könyvtára. I. Nemzetismeret. HÓMAN Bálint m. kir. Vallás és közoktatásügyi miniszter megbízásából kiadja az Országos Közoktatási Tanács. Budapest

ILLYÉS Gyula, 1978. Szellem és erőszak. Budapest

JAMBREŠIĆ KIRIN, Renata – POVRZANOVIĆ, Maja (szerk.), 1996. War, Exile, Everyday Life. Cultural Perspectives. Zagreb

JUHÁSZ József, 1997. A délszláv háborúk. Budapest

KAKUK Zsuzsa, 1977. Cultural Words from the Turkish Occupation of Hungary. Budapest

KARÁCSONY MOLNÁR Erika, 1996. Hon- és népismeret, néphagyomány az oktató-, nevelőmunkában. Néprajzi Hírek XXV. 1-4. 37-38.

KARÁCSONY MOLNÁR Erika – KRAICINÉ SZOKOLY Mária (szerk.), 1998. Hon- és népismeret, néphagyomány az oktató-nevelő munkában. Budapest

KARÁCSONY MOLNÁR Erika – TÁTRAI Zsuzsanna, 1999 A néphagyomány oktatásáért. Néprajzi Hírek XXVIII. 1-4. 40-45.

KÁDÁR János, 1977. Internacionalizmus, szolidaritás, szocialista hazafiság. Budapest

KNIEZSA István, 1974. A magyar nyelv szláv jövevényszavai. I-II. Budapest

KOCSIS Károly, 1993. Az etnikai konfliktusok történeti-földrajzi háttere a volt Jugoszlávia területén. Budapest

KOSÁRY Domokos, 1990. Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867. Magyarok Európában III. Budapest

KOVÁCS László – PALÁDI-KOVÁCS Attila (szerk.), 1997. Honfoglalás és néprajz. A honfoglalásról sok szemmel IV. Budapest

KÓSA László, 1998. Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Budapest

KÖSTLIN, Konrad, 1994. a A néprajzi látásmód. Népi kultúra a századfordulókon. Ethnographia CV. 407-418.

1994 b Das ethnographische Paradigma und die Jahrhundertwenden. Ethnologia Europaea XXIV. 5-20.

KRÍZA Ildikó (szerk.), 1998. Történelem és emlékezet. Művelődéstörténeti tanulmányok a szabadságharc 150. Évfordulója alkalmából. Budapest

LANDGRAF Ildikó (szerk.), 1998. „Beszéli a világ, hogy mi magyarok…“ Magyar történeti mondák. Budapest

LUKÁCS László, 1993. Horvátország lerombolt műemlékei. Élet és Tudomány XLVIII. 2. január 8. 42-44.

1998 a 1848-49 jeles napjai a néphagyományban. Székesfehérvár

1998 b Székesfehérvár XVIII-XIX. századi etnikai viszonyai. Ethnographia CIX. 549-572.

MAGYAR Zoltán, 2000. Szent István a néphagyományban. Budapest

MOLLAY Károly, 1982. Német-magyar nyelvi érintkezések a XVI. század végéig. Budapest

ROMSICS Ignác, 1998. Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. Században. Budapest

1999 a Magyarország története a XX. században Budapest

1999 b A délszláv válság(ok) háttere. Európai Utas, X. évf. 1999. 2. szám 4-11.

SCHUBERT, Gabriella, 1982. Ungarische Einflüsse in der Terminologie des öffentlichen Lebens der Nachbarsprachen. Berlin

SOLYMOSI Frigyes, 2000. A magyarságkép formálói. Becsüljük meg az értékeket és az értékteremtőket. Magyar Nemzet LXIII. 18. január 22. 14.

TARI Lujza, 1998. Magyarország nagy vitézség. A szabadságharc emlékezete a nép dalaiban. Budapest

TIMAFFY László, 1991. Rábaköz és a Hanság. Győr

VAJKAI Aurél, 1998. 1848 emlékei a népi díszítőművészetben. Budapest