Gayer Zoltán:
Szabódó család

A felkérésben, amely a Szabó család című rádiójáték-sorozat elemzésére vonatkozott, nem szerepelt konkrét kérdés, csak úgy általában kellene hát elgondolkodnom az immár több mint harminc éves sorozatról. A meghallgatott négy adás alapján nem ígérhetek mást, csak nyilvános morfondírozást, más szóval, elméleti megfontolásoktól is terhelt kutatói véleményt.

Írásomban annak ellenére fogok televíziós példákat emlegetni, hogy a szappanopera mint műfaj rádiós sorozatokhoz kötődik. A Procter & Gamble cég által a második világháború előtt szponzorált amerikai rádiójáték-sorozatok után a szappanopera műfajának igazi térnyerése ugyanis a század utolsó évtizedeitől a televízióban volt megfigyelhető, mondhatnánk, nagyjából azóta, amióta a Szabó család is hallható a Magyar Rádióban. Televíziós példákra pedig annak érdekében van szükségem, hogy a Szabó család című sorozatot el tudjam helyezni a többi sorozat koordinátáinak tengelyében, amivel talán megértéséhez is közelebb is juthatunk.

Először is meg kellene határoznunk, miben különbözik a szappanopera más sorozatoktól, vagyis hogy miben tér el például egy Vészhelyzet, egy Rex felügyelő, a Szomszédoktól, a Dallastól, vagy a Szabó családtól? A szereplők állandósága többé-kevésbé itt is, ott is adott, ebben tehát megegyeznek, és a helyszín is viszonylagos stabilitást mutat. Hogyan különböztetjük hát meg ezeket az alkotásfolyamokat egymástól?

Talán úgy, hogy az egyik típusban van egy alaptörténet séma (a gyilkos gyilkol, ezután a rendőr és kutyája elkapja; az ember megbetegszik, az orvos – ha sikerül - meggyógyítja), amelyet epizódonként az „ismeretlen tényező” (aki gyilkol, aki megbetegszik) megjelenése tölt meg új és új tartalommal. Mindig ugyanaz történik, mégis mindig máshogyan. E sorozatokban a kérdés tehát mindig ugyanaz: miként oldódik meg egy előre ismert narratíva szerint, a világ problémája. Ezekben a sorozatokban viszonylag csekély szerepe van az elbeszélést megvalósító főbb karaktereknek, azok ritkán fejlődnek, alig változnak, ők nagyrészt ugyanazt a történetet szolgálják ki epizódról epizódra.

Ezekkel a művekkel szemben állnak azok a sorozatok, amelyekben nem egy stabil történetséma töltődik meg tartalommal az ismeretlen személyek révén, hanem éppen ellenkezőleg, a stabil karakterek épülnek fel újra és újra az ismeretlen történet által. A néző itt karaktereket lát, akik mindig valamilyen esemény, történés kapcsán mutatják meg karakterisztikumukat, azáltal válnak karakterré, ahogyan reagálnak. Ha nem lenne történés, karakterük sem lenne. Ezek a sorozatok hasonló igényt szolgálnak ki, mint az ősi mítoszok, népmesék, vagy mondák, amelyek a nagy, archaikus típusok, ősi konfliktus-sémák újra-megtestesítői. A nézők a jó és a rossz, a furfangos és az együgyű, a mesterkélt és a természetes, a csábító és az elcsábított, stb. karaktereiben a világ állandó konfliktusait élik át újra és újra. A Szabó család ez utóbbi típusba tartozik, amelyet tehát nevezzünk szappanoperának, függetlenül attól, hogy heti, vagy napi gyakorisággal kerül bemutatásra.

Szappanoperán belül is van azonban legalább kétféle: a határozott végkifejlettel rendelkező nagy elbeszélés és az egyértelmű befejezéssel nem bíró életmese. Az első típust főként a dél-amerikai sorozatok között találjuk meg, amelyekben van egy központi mese- vagy történetmotívum, aminek a sorozat végére meg kell oldódnia. Ezeknek a sorozatoknak egy – de mindenképp kevés - főszereplője van, aki egy sorsmeghatározó problémát hordoz magában. A sorozat voltaképpen egy nagyon hosszú játékfilmnek tekinthető, aminek megvan a maga problémafelvetése, „bonyolódása” és végül megoldása, lezárása is.

A Szabó család a másik fajtához tartozik, az életmesék közé. Itt nincs főszereplő, talán csak fontosabb és kevésbé fontos karakterekről beszélhetünk. Ez a szappanopera típus – amibe a Barátok közt, a Dallas, a Szomszédok is tartozik – leggyakrabban egy család, vagy más közösség köré szerveződik, a sorozat e közösség tagjainak életét, konfliktusait mutatja meg epizódról epizódra. A nézői kíváncsiságot itt többek között az motiválja, hogy a különböző típusú - s ezért eltérő értékrenddel bíró - karakterek hogyan konfrontálódnak egymással, amivel napról napra lehet újra és újra átélni és felfedezni mindannyiunk választásait, konfliktusait, bánatait és örömeit. Itt tehát fontos felhívnunk a figyelmet arra, hogy míg az egy nagy mesét elmondó dél-amerikai sorozatok értékvilága egységes, mondhatnánk, hogy azokban egyféle érték, egyféle felfogás uralkodik (a jó, a követendő, a helyes, a morális stb.), addig az életmese különböző értékek és érdekek konfliktusáról szól, hiszen a különböző karakterek más-más értékvilágot képviselnek. Egy életmese típusú szappanopera valószínűleg akkor sikeres, ha ügyesen lavírozik a különféle értékek között, nem teszi le egyértelműen a voksát egyik mellett sem. S itt érkezünk el a Szabó család egyik fontos problematikájához, a Szabó család ugyanis tanít, s ezzel ellentmondásba kerül saját karakterisztikumával.

A Szabó család tanítási vágya nyilván még a kezdeti időkből táplálkozik, amikor is könnyebben mondhatta bárki: „tudom a helyes irányt”. A gond azonban az, hogy ez a felfogás a szocializmussal (vagy annál már hamarabb is) kihalt, a rádiójáték mégis tanítani akar, azt állítja, ismeri az igazságot. A négy részben egyértelműen tetten érhető volt egyfajta szocialista nosztalgia (áhítozás a „jó idők” iránt), idegenellenesség („idegen nyelven beszélő sötét alakok”), populizmus (nálunk fontosabbak a bűnözők személyiségi jogai, mint az igazság, „ma reggel öt suhanc meggyalázta, ledöntötte a Regnum Marianum keresztet”), médiaellenesség (a tévé erőszakra nevel, „nem lehet az összes szemetet pénzzel letakarni”). Ez az ideológiai terheltség nem tesz jót egy műsor hallgatottságának, hiszen ítélkezik a hallgatók egy része felett, valamiféle vélt fensőbb szemszögből. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy egy bizonyos – szűkebb csoportnak – valószínűleg annál jobban tetszik, annál nagyobb egyetértést vált ki.

A Szabó család adásrendjéből – és nyilván koncepciójából is – következik, hogy képes reagálni az adott időszak éppen aktuális, fontosabb eseményeire. A műsor a valós idővel együtt halad. Lássuk, mit szül ez. Először is kézenfekvő, hogy amikor az aktuális történésekre reagálunk, ingoványos területre érkezünk. Megpróbáljuk modellezni a közbeszédet, kitalálni az emberek gondolatait. Hogy ez mennyire sikeres, nem szeretném megítélni, talán annyira, amennyire a fiatalos, laza szlenget a „te is jó nagy lekvárban vagy Janikám” szöveggel jelenítik meg. De miért is baj, ha egy nyugdíjastól, egy szerkesztőtől, vagy egy vállalkozótól hallom, mi a véleménye az olimpiáról, a Regnum Marianum kereszt ledöntéséről, vagy bármi fontos témáról. Hiszen Bolgár György műsora, vagy például a Tilos rádió éppen attól volt sikeres, hogy a hallgató mások hangját, véleményét hallhatta. Mások véleménye pedig mindig érdekes, mert összehasonlítható a sajátommal. Itt azonban a nyugdíjas véleménye megírt, a megírt vélemény pedig paradoxon, nem tudom komolyan venni.

A legtöbb szappanoperával – a kultúra védelmezői szerint - az a baj, hogy tömegkultúra, vagyis hogy nem elég mélyek, felszínes produktumok. A Dallas nem mutatja meg a valódi problémákat, a Barátok közt kapcsolatai sematikusak, stb. A Szabó családról ez nem mondható el, sőt, ennek éppen az ellenkezője igaz, hogy mély. Csakhogy ez a mélység nem vonz, legalábbis engem nem, bizonyára másokat. És valószínűleg azért, mert az a baj, hogy – mint a műsorokat hallgatva konstatálom -, a sorozatnak nincs állandó írója, de még rendezője sem. Így az a bizonyos irány, útmutatás, amivel a Szabó család a hallgatóit eligazítaná, szükségképpen kusza, hol ilyen, hol olyan. A rotációs rendszerben rendezett és írt sorozat posztmodern elképzelése ütközik tehát itt valamilyen népjobbító szándékkal, ami a posztmoderntől áll a legtávolabb.

Kutatói szempontból azonban a Szabó család mindenképpen aranybányának tekinthető, hiszen harminc év közbeszédének modellezését követhetjük nyomon benne. „Modellezés”-t említettem, hiszen a dologból talán magának a modellezés mikéntjének a feltárása lehet a legizgalmasabb, vagyis hogy a mindenkori szerkesztők milyen (valós, vagy vélt) elvárás-rendszerhez igazodtak az évek során.

Akit érdekel, egy nem régóta működő rádión meghallgathatja a Szabó család antivariánsát, Szabódó család címmel, amiből az általam leírtaknál sokkal többet megtudhat magáról a Szabó családról, de általában a műfajról is.

                                                /Az írás megjelent a Pagodában, 2001. februárjában./