Kotosz Balázs:
A tudomány mai állása szerint…
Vallás és tudomány

„Boldogok a lélekben szegények: övék a mennyek országa.
Boldogok a szomorkodók: majd megvigasztalják őket.
Boldogok a szelídek: övék lesz a föld.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot: majd kielégítik őket.
Boldogok az irgalmasok: majd nekik is irgalmaznak.
Boldogok a tisztaszívűek: ők meglátják Istent. Boldogok a békességesek: ők Isten fiai.
Boldogok, akiket az igazságért üldöznek: övék a mennyek országa” (Mt 5, 3-10)

Jézusnak a Hegyi beszédben elmondott igazságait nem lehet megkérdőjelezni. A nyolc boldogságban olyan gondolatokat fogalmazott meg, amelyek ellenkezőjét senki sem állíthatja. Gondoljunk csak bele abba, hogy mik lennének ezek az állítások: boldogok az erőszakosok, a kapzsik, a háborúzók… (Morlin, 1998: 8) A vallás állításai a tudományos állításokkal szemben nem cáfolhatók. Ez természetesen adódik szerepükből, hiszen a vallás elsősorban azon kérdésekre igyekszik választ adni, amelyekre a tudomány nem, vagy nem megfelelően tud válaszolni. Ebben a szerepkörben nincs helye a cáfolhatóságnak, csak a bizonyosságnak.

Popper értelmezésében tehát a vallás nem lehet tudomány (ahogy valóban nem is az). Ehhez azonban szükséges, hogy a vallást és az egyházat mint a vallás szervezeti formáját (legyen szó bármely vallásról is) elkülönítsük. Az egyház állításait lehet cáfolni (gondoljunk például a boszorkányperek ítéleteire), de a hit (a hívő ember életszervezésének, gondolkodásmódjának alapja) igazságait nem.

Ha vetünk egy pillantást a vallás és a tudomány időbeli fejlődésére, csak megerősíteni tudjuk ezt az elkülönülést. Amíg a tudományt időről időre paradigmaváltások kísérik, addig egy-egy vallás, megjelenésétől fogva – a hit oldaláról nézve – állandó. A mózesi törvényekről, Jézus parancsairól, Mohamed tanításáról jelenhetnek meg újabb és újabb könyvek, elmélkedések, amelyek színesíthetik, érthetőbbé tehetik az egyes gondolatokat, de alapvetően nem befolyásolják a hitét mélyen átélő ember világszemléletét, érzéseit, és legfőképpen nem cselekedeteit. A vallást tehát sokkal inkább statikus jelenségnek tekinthetjük, mint a tudományt, amelynek életképességéhez szorosan hozzátartozik a dinamikus fejlődés.

 

A tudomány születése

A tudományos gondolatok születésének logikáját számos tudományfilozófus próbálta már megmagyarázni. A tudományos megismerés módszereire (feltéve, hogy egyáltalán léteznek ilyenek), tudományos elméletek, gondolatrendszerek alkotására vonatkozóan vizsgáljunk meg néhány elméleti lehetőséget!

A módszeren alapuló elméletalkotási módszereket alapvetően két típusra oszthatjuk: deduktív és induktív módszerekre. Deduktív gondolatmenetről akkor beszélünk, ha egy alapgondolatból kiindulva építjük fel az egyes részleteket, induktívról pedig, ha a részekből építünk egészet. A vallás születése ilyen szempontból teljesen deduktív, egy vagy néhány alapigazságból vezethetjük le a hit apró titkait, a mindennapi életre vonatkozó következtetéseket. Az ilyenfajta tisztán deduktív gondolkodás a tudományokban veszélyessé válhat, legalábbis olyan értelemben, hogy az eszmerendszer dogmatikus jeleket hordozhat. A tisztán deduktív módszerre építő tudós könnyen beleeshet abba a csapdába, hogy a modell kereteibe bele nem illő ellenpéldákat oly módon próbálja beleerőltetni elméletébe, hogy ezzel maga az elmélet válik használhatatlanná, barokkosan túldíszítetté. A tudományos világ általában nem fogadja el ezeket az – egyébként igen bonyolultan, de jól működő – elméleteket.

Nem azt akarom állítani, hogy el kell temetni a deduktív logikát, hiszen a tisztán induktív gondolkodás is rejt magában csapdákat. A világ egészének megfigyelése egyetlen kutató számára sem lehetséges, így a részekből felépített egész sosem lehet teljes. A modellalkotás ilyenfajta hibája a társadalomtudományokban különösen élesen jelenik meg. A természettudós könnyebb helyzetben van, hiszen a fizika jelenségeinek nagy hányada a világ egészén hasonlóan működik, a kémiai elemek is azonosan épülnek fel, de a társadalom formái, alkotásai jelentősen különbözhetnek a világ egyes tájain. A társadalomtudós nem hagyatkozhat a részek teljeskörű ismeretére, csupán egy – alapvetően szubjektíven kiválasztott – mintára. A minta kiválasztása már többé-kevésbé meghatározza az eredményeket, így a szükségszerűen deduktív alapgondolat (amellyel behatárolja a kutatás területét, határait) eleve rányomja bélyegét az eredményekre. A társadalomtudósnak tehát ötvöznie kell a kutatás kétféle módszerét, ha egyáltalán elfogadja, hogy szükséges a módszer.

Ha néhány pillanatra visszatekintünk a tudomány történetére, azt látjuk, hogy a legnagyobb elméletek nem módszeres kutatások eredményeképpen jöttek létre (gondoljunk például Newtonra, amint az almafa alatt fekszik, vagy a gyermek Einsteinre, amint arról álmodik, hogy egy fénysugáron lovagol). Nem kerülhetjük tehát ki a „módszer nélküli módszer”, a heurisztika elemzését, feltéve, hogy a jelenséget természeténél fogva egyáltalán lehet mélyebben vizsgálni. Nem tudatos cselekedetekről van szó, a tudományos megismerésben fontos „miért”-ekre nem lehet választ találni. A heurisztikus eredmények születésének magyarázata túllép a tudományos elemzés keretein, olyan szférában jelentkezik, ahol csupán a vallás, a hit tud magyarázatot adni. Mindenki a maga saját elképzelései szerint adhat magyarázatot, számomra a heurisztika nem más, mint Isten munkálkodásának megnyilvánulása a tudománnyal foglalkozók életében.

A módszer ellen kiáltok tehát én is. Véleményem szerint az igazán jelentős tudományos gondolatok megszületése nem a gondos előkészítésnek vagy a kiváló módszernek, hanem az emberek felett álló égi erők munkásságának köszönhető.

 

A tudomány mindennapjai

A tudomány ünnepnapjai (amikor a nagy gondolatok, elméletek megszületnek) között a „szürke hétköznapok” sorakoznak. A tudományos élet működése egy külső szemlélő számára minden bizonnyal érthetetlen struktúrák halmaza. A belső szemlélő számára az érthetetlenség inkább értelmetlenséggé válik. Akárhonnan nézzük ugyanis a tudományos élet működését, azt látjuk, hogy egy tudományterület művelői zárt közösséget alkotnak, olyan csoportot, ahová újdonsággal betörni rendkívül nehéz feladat. Újat mondani vagy másképp mondani nem lehet, nem szabad. Helyesebben mondva lehet, de nem érdemes, ugyanis az aktuálisan uralkodó paradigma szabályai ellen vétőket a tudományos közösség kirekeszti, megfosztja az előrelépés, a szakmai fejlődés, a komoly referenciának számító publikáció lehetőségétől. Sokban hasonlít tehát a tudományos világ az egyházhoz, ahol az egyes személyekkel kapcsolatos döntések erkölcsi dogmák alapján történnek. Az egyetértés és az alázat gyakran fontosabb kérdések, mint a tudományos problémák és azok megoldása, a forma elsődlegességében, az adminisztratív előírásokban elveszik az igazi tartalom.

A tudományos élet sokban hasonlít tehát a gyakorlati élethez, ahol az önzés legtöbbször legyőzi az egymás iránti tisztelet és megbecsülés érzését.

Talán nem egy-egy tudományterületen lenne szükség paradigmaváltásra, hanem a tudományos élet egész szemléletmódját kellene megváltoztatni. Ha a hatalom csupán része, de nem meghatározója lenne a tudósok hierarchiájának, akkor a tudomány hétköznapjai közül több válhatna ünneppé, több lenne a siker és kevesebb a tudományos élet fojtó karjait keserű szájízzel elhagyó kutató.

 

A gyakorlat útvesztői

Tudományos kutatóként személyesen is átélem a tudomány ünnepeit és hétköznapjait egyaránt. Az ünnepekhez vezető útról szólnék először.

Kutatási területemen alapkérdésként merül fel a módszer problémája. Két oldalról lehet megközelíteni ugyanis a kérdéskört: felállítani egy elméletet (akár pozitív alapon, akár negatívan, azaz egy korábbi modell cáfolataként) és utána ezt a modellt számos gyakorlati esettel tesztelni; vagy a konkrét tapasztalatokat, adatokat felhasználva, tisztán ezekre és a megfelelő módszertani eszközökre alapozva építeni egy teljes modellt.

Az első lépés csakis mások munkáinak kritikai szemlélete lehet. A már elért tudományos eredmények ismerete nélkül könnyen az ismétlés hibájába eshet a kutató. A rendelkezésre álló ismeretek feldolgozása után viszont már szükségessé válik a továbblépés lehetőségeinek heurisztikus feltárása, egy új modell alapelveinek feltárása megalkotása.

A deduktív út meggyőzőbb lehet, feltéve, hogy kellő mennyiségű – az elméletet igazoló – adatot sikerül feltárni, és ezzel együtt a lehetséges ellenpéldák számát minimálisra csökkenteni. Az induktív út minden bizonnyal jobb, pontosabb eredményre vezethet, mivel nem tartalmazza a priori módon a modell lehetséges változóinak korlátozását. Csupán modellalkotás közben, a tapasztalatok alapján alakul ki a modell – következtetések szempontjából alapvető – struktúrája. Ugyanakkor ennek a módszernek a tudomány őreinek szemszögéből kisebb a tudományos értéke, mivel „csupán” a gyakorlati tapasztalatok számszerű keretek közé szorításáról van szó, szemben a deduktív úttal, ahol szigorúan elméleti úton születik meg az új tudományos elmélet.

Választani kell tehát két út közül, de nincs jó, csak kevésbé rossz.

Egy fiatal kutató esélyei

Milyen esélyei vannak ilyen közegben egy fiatal tudományos kutatónak? Milyen lélekkel éli meg a tudomány mindennapjait?

Az a tudományos közeg, amelyről „A tudomány mindennapjai” című fejezetben írtam, szinte csak egyetlen kaput tesz nyitottá: olyan utakat keresni, amik valójában még nem léteznek. Nem egy meglévő területen kell újat mondani, nem másképpen kell megszólalni, hanem gyökeresen új dologról kell beszélni. Ez a legnehezebb, a legnagyobb feladat, ami egy tudósra várhat pályafutása során. Ma ezt a feladatot legelső lépésként kell teljesíteni, ez a belépő. A feladat végrehajtása első látásra szinte reménytelennek tűnik, minden oka meg lehet egy ifjú tudósnak a pesszimizmusra.

Én mégsem látom ennyire sötéten a jövőt. De a sikerhez és az annak eléréséhez nélkülözhetetlen optimizmushoz nem elég a becsületes munka, a kitartás és az önbizalom, szükség van arra a biztonságra, amelyet csak a hit képes megadni. A hit, amely azt is megmutatja, hogy a tudományos munkának csak akkor van értelme, ha az mások boldogságát is szolgálja. Az öncélú (vagy mindössze néhány rokon témában kutató számára hasznos) munka nem válhat egyetlen fiatal tudós számára sem alapelvvé. Mindenkinek fel kell tehát tennie önmagának a kérdést:

Az út végén majd nyugodtan megpihenhetek, tettem valamit másokért is? Ha a válasz igen, akkor érdemes elindulni az úton, ahol Madách szavai vezethetnek minket:   „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”  

 

Irodalomjegyzék Feyerabend, P. (1994): A módszer ellen. In: Replika, 13-14. (1994 május), 17-21. és 33-35. o. Friedman, M. (1986): A pozitív közgazdaságtan módszertana. In: Infláció, munkanélküliség, monetarizmus, Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 17-50.o.

Kotosz Balázs (2000): A restriktív költségvetési politika szükségszerűen recessziót okoz-e? In: Szabadpart, a Kodolányi János Főiskola on-line tudományos folyóirata (www.kodolanyi.hu/szabadpart), 2000 május

Kuhn, T. (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat Kiadó, Budapest Morlin Imre (1998): A keresztény nagykorúság lelkitükre. Szent Gellért Kiadó és Nyomda, Budapest. Popper, K. (1976): A társadalomtudományok logikája. In: Tény, érték, ideológia, Gondolat Kiadó, Budapest, 279-301. o.

            Újszövetségi Szentírás. Békés G. és Dalos P. fordítása, Róma, 1985