Steklács János:
Mítoszelmélet és nyelvtudomány

A mítosz kutatásával foglalkozó tudomány —néhányan mitológiának nevezik, bár ez az elnevezés megtévesztő lehet— önálló diszciplínaként ismeretlen. Művelői a vallástörténet, az antropológia, a történelem, az irodalomtudomány, a nyelvészet, az ókortudomány, esetleg a pszichológia vagy épp a szociológia szemléletével vizsgálódnak. Egymás eredményeit sokszor nem veszik figyelembe, pedig azok más nézőpontból is értékesek lehetnének.

Az eltérő tudománytörténeti hagyományok, illetve döntően a nyelvi különbségek miatt egy-egy terminusnak más- és más a jelentése nyelvterületenként, és bizony sokszor egy nyelven belül több értelmezése is akad egy fogalomnak. Ezért először is ezeket szeretnénk tisztázni.

 

Antropológia és kultúra

Az antropológia szó eredeti görög jelentése embertan. Ez azonban sokféleképpen értelmezhető, és ennek megfelelően számos jelentésben használatos ma is. Az emberi evolúcióval foglalkozó kutatók sokszor épp úgy antropológusoknak nevezik magukat, mint az emberbiológusok, vagy a primitív civilizációk szokásának, folklórjának, vallásának kutatói. Az általunk használt antropológia fogalom tulajdonképpen a Kunt Ernő által szellemi néprajznak nevezett diszciplínával azonos, amely az emberi civilizáció fejlődését, az emberi kultúrát, és annak funkcióit hivatott vizsgálni, szokásokat, társas viselkedést, illetve az emberré válás kulturális aspektusát. Ezen kívül létezik egy ugyancsak antropológiaként ismert tudományág, amely az anatómiához áll közel.

A kultúra szó a latinban műveltséget jelent, valaminek a szándékos befolyásolását, alakítását. (A magyar művelni szó híven visszaadja latin megfelelőjének eredeti jelentését: földet, és embert egyaránt lehet művelni!) Manapság számtalan jelentésben használatos a kultúra-fogalom egy-egy nyelven belül is. Mi ezúttal Franz Boas definícióját tekintjük mérvadónak. Így fogalmaz:

"A kultúrát úgy határozhatjuk meg, mint azoknak a szellemi és fizikai reakcióknak és tetteknek az összességét, amelyek egy társadalmi csoport egyedeinek kollektív és egyéni magatartását jellemzik természeti környezetükkel, más csoportokkal, a saját csoport tagjaival és minden egyénnek önmagával szemben. Magában foglalja ezeknek a tetteknek eredményeit s azoknak a csoportok életében játszott szerepét. Ezeknek az életmegnyilvánulásoknak a puszta felsorolása azonban még nem kultúra. Ennél több az, mert elemei nem függetlenek, hanem struktúrájuk van." (Boas, 1975.)

 

Kultúra - nyelv - mítosz

Boas definíciója rövid, tömör jellegével ellentétben igen sokat mond. Egyszerre tágítja ki, és szűkíti le a kultúra fogalmát. Magába foglalja az anyagi és szellemi kultúra fogalmát anélkül, hogy szétválasztaná őket. Minket elsősorban természetesen a szellemi kultúra fog érdekelni a nyelv és mítosz vizsgálatakor, ám már most le kell szögeznünk, hogy ahogyan nyelv - gondolkodás - hiedelem - szellemi kultúra szétválaszthatatlan, úgy integrálódott ebbe az egységbe az anyagi kultúra, szervesen és szétválaszthatatlanul. Hogy ez mennyire általános, azaz mennyire ember- és mennyire nemzetspecifikus, annak megítélésében már jobban különböznek a vélemények. Franz Boas többek között azt is vizsgálta, hogy hogyan változhat meg típus, kultúra és nyelv. A típus megváltozása csak látszólag csupán genetikai kérdés, hiszen az eltérő felépítésű népek keveredése házasság útján nagyban függhet például a szokásaiktól, vallásuktól. Boas megfigyelései szerint típus, kultúra és nyelv minden variációban maradhat, illetve változhat. Érdekességképpen megemlítjük, hogy a kultúra és típus megváltozására és a nyelv megtartására Boas az "európai magyarok" példáját hozza fel, akik "megtartották nyelvüket, de indoeurópai nyelveken beszélő népekkel keveredtek és magukévá tették az európai kultúrát (Boas, 1975.) Arról azonban nem szól a kitűnő antropológus, hogy ez milyen áldozatokkal járt.

 

A Whorf-hipotézis

Nyelv és kultúra változását illetően azonban ki kell egészítenünk Boas megfigyelését Edward Sapír azon észrevételével, hogy a kultúra jóval gyorsabb változásra képes, mint a nyelvi struktúra. (Sapír, 1971.) Nemcsak ezek változásai, hanem a két fogalom viszonya is régi problémának számít. Az hogy nyelv és kultúra szorosan összefügg természetesen nem számít újdonságnak. Ennek az összefüggésnek az alaposabb vizsgálata viszont a közelmúltban szélesedett ki tudományos igényűvé. Ronald Wardhaugh Szociolingvisztika című könyvében Humboldt, Sapír és elsősorban Whorf nevét említi. (Wardhaugh, 1995.) Benjamin Lee Whorf volt, Wardhaugh szerint, aki a nyelv és kultúra viszonyát determinisztikus kapcsolatnak nevezi, vagyis jóval túllépett az addigi elgondolásokon, és kimondja, hogy a nyelvek grammatikája nem csupán kifejezi, hanem formálja is a gondolkodást. Vagyis, ha folytatjuk Whorf gondolatmenetét, akkor nem csupán a gondolkodásmód, a szemléletmód alakítja a nyelv grammatikáját, hanem a nyelv is erőteljes hatást gyakorol az előzőekre, és természetesen az egész kultúrára, így a hiedelemvilágra és az egész folklórra is. A vallás szót szándékosan nem használtuk, hiszen a vallás leginkább egy komplex hiedelem és szokásrendszerként értelmezhető jelenség. Így egy új vallás felvétele egyenlő hatással bírhat az anyanyelv cseréjével egy nemzet életében. Az ilyen esetekben tanulságos lenne megvizsgálni, hogy például a kereszténység felvételével az azonos latin nyelven érkező tanok milyen nemzetspecifikus jegyeket alakítanak ki egy-egy nép életében itt Közép-Európában.

Könnyen belátható továbbá, hogy a kereszténység előtti ősvallások egy-egy nemzet életében sokkal inkább harmonizáltak annak nyelvével és természetesen kultúrájával. Sok esetben nagy szerencsére fennmaradtak ezeknek a vallásoknak a mítoszai. Az, hogy milyen nehezen érthetőek ma, a legjobb bizonyítéka annak, hogy a hiedelemrendszer megváltozásával a nyelv és gondolkodás is átalakul. Véleményünk szerint ez a változás legerőteljesebben szemantikai szinten, illetve funkcionálisan érzékelhető.

Wardhaugh a fentebb említett, a nyelv és kultúra determinisztikus viszonyáról való nézetet Sapír-Whorf, illetve Whorf-hipotézisnek nevezik. Nem szabad azonban arról sem megfeledkeznünk, hogy ehhez a megállapításhoz mások is eljutottak saját kutatásaik alapján, méghozzá a legkülönbözőbb tudományterületekről. Ilyen például a fentebb már említett kitűnő német antropológus Franz Boas, vagy a lengyel származású Bronislav Malinowski, aki A mítosz a primitív lélektanban (Myth in primitive Religion, 1948. New York) című könyvében írja:

"Egy tipikus melanéziai kultúra megvizsgálása és az ottani bennszülöttek nézeteinek, hagyományainak és magatartásának áttekintése útján szándékozom bemutatni, mennyire mélyen áthatja a megszentelt hagyomány, a mítosz életük menetét és mennyire erőteljesen irányítja erkölcsi és társadalmi viselkedésüket. Más szóval: a jelen munka alaptétele az, hogy benső kapcsolat áll fenn egy törzs szavai, mítoszai, és szent történetei, másrészt rituális cselekedetei, erkölcsi magatartása társadalmi szervezete, sőt gyakorlati tevékenysége között." (Malinowski, 1972.)

Ebben a hipotézisben, amelyet később hitelt érdemlően bizonyít a szerző, szembetűnő a hasonlóság Whorf gondolatával, csakhogy itt grammatika, azaz a "nyelv háttérrendszere" helyett a "törzs szavai" kifejezéssel él Malinowski. Ez jól szemlélteti, a saját nem nyelvészi, sokkal inkább antropológusi érdeklődését, szemléletét.

Talán meglepő, hogy erre az eredményre jut Kerényi Károly a magyar ókortudomány egyik legjelentősebb képviselője is egy egészen más irányból közelítve. A Mi a mitológia? című tanulmányában, amelyet a homéroszi himnuszok magyarázataihoz írt, a mítosz fogalmát elemzi, ahol is említést tesz az "élő mitológiá"-val kapcsolatban Sir Georg Greyről és a Polinéziai mitológia és az új-zélandi faj ősi hagyományos története című művéről. Sir Georg Grey elmondja, hogy mikor kormányzóként Új-Zélandra érkezett még nem értette a bennszülöttek nyelvét, jó időbe telt amíg ezt elsajátította. Később, amikor ez már nagy nehézségek árán megtörtént, rá kellett döbbennie, hogy bár a nyelvet érti, a bennszülötteket még mindig nem, ugyanis ősi mitológiai rendszerekre épülő közmondások és költemények részleteit idézik –ma azt mondanánk– kommunikációs szándékuknak megfelelően. Kerényi ezt a következtetést vonja le Grey elbeszéléséből: "... a mitológia azoknak, akik benne gondolkoznak, és általa fejezik ki magukat egyúttal élet- és cselekvési forma. (...) Az idézetekből álló nyelvnek idézetszerű élet felel meg, amint ezt a "mítoszban való élést" igen találóan nevezték." (Kerényi, 1988.)

Kerényi Károly gondolatain keresztül egy lépéssel közelebb kerülünk a mítosz és nyelv kapcsolatához. A "mítoszban való élés" mellé oda lehet állítanunk a nyelvben való élés vagy a kultúrában való élés fogalmát. Ezek elválaszthatatlanságához egészen biztos, hogy egyáltalán nem férhet kétség. Ennek szellemében inkább önmaguk egységében, dinamikusságában kell szemlélnünk nyelvet, kultúrát, mítoszt egyaránt. A továbbélés tekintetében nem szabad megfeledkeznünk a hagyományozódásról sem.

 

Nyelv és hagyomány

A nyelv egyik legfontosabb feladata a kultúra megőrzésének és továbbadásának funkciója. Egyáltalán nem mindegy azonban, hogy egyes információt milyen céllal hagyományoz a nyelv. Úgy tűnik, a világ minden részén a folklór műfajainak csoportjain belül kialakult a mese a monda és a mítosz is. A legtöbben az alapján különböztetik meg ezeket a műfajokat, hogy a közösség, amelyben elmondják őket elhiszi-e, avagy sem. A filológiával, irodalomtudománnyal, nyelvészettel foglalkozó Jakob és Wilhelm Grimm így fogalmaz: a mese költőibb, a monda történetibb. Ezt a mai napig sem sikerült találóbban megfogalmazni, esetleg alaposabban, vagy korszerűbben, illetve bővebben.

A mítosszal kapcsolatban azonban nemcsak az a fontos, hogy elhiszik-e, avagy sem, hanem hogy szervesen része-e egy közösség életének, cselekedeteinek, ha úgy tetszik kultúrájának. A nyelv ennek megfelelően hagyományozza az elbeszéléseket. A mese szereplői, helyszínei változhatnak a mesélő, illetve a hallgatók kedve szerint, a mítosznál ugyanez elképzelhetetlen. A mítosz üzenete, információja a szereplői, azok cselekedetei, a helyszín. A mese ezzel szemben sokkal inkább szórakoztató szándékú. A mesének tanulsága, a mítosznak tanítása van.

A nyelv a hagyományozás folyamatában óriási különbséget tesz tartalom és forma szempontjából. Tipikusan tartalmi részei hagyományozódnak például a népmeséknek. Gondoljunk csak V. J. Propp zseniális felfedezésére, mely szerint a népmesékben (ezen belül is a varázsmesékben) a szereplők száma nagyon sok, a funkciók száma meglepően kevés. (A funkció terminus gyakorlatilag a mese egy-egy eseményét jelenti. Például valaki ad egy varázserővel bíró tárgyat a főhősnek.) Ennek ellenpéldái lehetnek a talizmánként tartott szövegek, vagy a ráolvasások, amelyeken egyetlen szót sem lehet változtatni. A mítoszok esetében úgy tűnik mind a tartalmi, mind a formai jegyeket hagyományozza a nyelv, méghozzá olyan erővel, hogy a szájhagyomány generációkon keresztül megőrizte, anélkül, hogy az általa közvetített információt megértette volna.

Azok a nyelvi elemek, amelyek egy-egy hiedelem miatt, vagy más okból sérthetetlenek persze mégis megváltozhatnak, ennek a folyamata valószínűleg az, hogy a hiedelem megszűnik. Már nem hisz benne egy bizonyos közösség, (vagy már csak néhány tagja) később csupán nyelvi szokásként él tovább, ezután esetleg ez is elmúlik. Ide természetesen nemcsak egy közösség által használt nyelvi elemeket sorolhatunk, hanem azok feltűnő hiányát, azaz a nyelvi tabukat is. A mítoszokban nagyon sok erre utaló példát találunk, leginkább a névmágiát illetően. Egyik legszebb példa erre az egyik egyiptomi mítosz, amely arról szól, hogyan tudta meg Izisz Ré igazi nevét. A nyelv szakrális funkciója nem csupán a régi időkre vonatkozik, modern jelenség is egyben. Nem is gondolnánk milyen sok eredeti jelentését már rég elvesztett, hiedelemhez kötődő szokás, tilalom él velünk ma is. Nyelvi szakralitás tekintetében nemcsak lexémákról van szó, hanem elsősorban nyelvi tabukról, megváltoztatható és olyan nyelvi elemekről, amelyeknek megváltoztatása tilos. Gondoljunk csak a keresztény egyházak imáinak szövegére, amelyeket az egyház időnként a köznyelvi változásoknak megfelelően az élő nyelvhez igazít. Most azonban térjünk vissza eredeti témánkhoz.

 

Mítosz és nyelv

Amikor a mítosz és a nyelv fogalmának összefüggéseiről esik szó, legelőször Claude Lévi-Strauss nevét szokták említeni. Lévi-Strauss A mítoszok struktúrája című híres tanulmánya, amelyet 1955-ben írt, a Hankiss Elemér által szerkesztett Strukturalizmus című kötetben jelent meg. (Hankiss, 1981.)

Amiért ilyen prioritással rendelkezik ez a tanulmány mítosz és nyelv tekintetében, annak oka, hogy a szerző a mítoszt nyelvnek nevezi, felépítését, funkcióit, elemeit vizsgálva arra az eredményre jut, hogy mítosz és nyelv szinte azonos természetűek. Így fogalmaz: "A mítosz nyelvi rendszer; de olyan nyelvi rendszer, amely igen fejlett szinten működik, ahol is az értelemnek sikerül, ha szabad így mondanom, elszakadnia attól a nyelvészeti alváztól, amelyen útjára indult."

Erre a „fejlett szintre” bizonyítékként azt hozza, hogy a mítosz átéli az időt, a fordításokból következő nyelvi nehézségeket, és teljes életszerűségében jut el bármely korban olvasóihoz. Ennek oka véleménye szerint, hogy a mítoszok az emberi gondolkodás legtriviálisabb szimbólumaira épülnek. (Erre a későbbiekben a jungi archetípus-fogalomnál még visszatérünk) Az előbbiek alapján két tételt állít fel Lévi-Strauss: Az első: "Mint minden nyelvészeti létező, a mítosz is alkotóegységekből formálódott." A második szerint pedig ezek az alkotóegységek a nyelv alkotóegységeivel azonos természetűek, a szinteken felfelé haladva egyre bonyolultabb, összetettebb jelenségekkel találkozunk. A nagy alkotóelemeket mitémáknak nevezi.

Ha ismét felidézzük emlékezetünkbe a Whorf-hipotézist, könnyen beláthatjuk, hogy gyakorlatilag ugyanarról beszél Lévi-Strauss is, azzal a különbséggel, hogy ő a saját, strukturalista nézőpontjából vizsgálódik. Nyelv és mítosz szerkezete, természete valószínűleg azért olyan hasonló, mert egymástól elválaszthatatlan dolgokról van szó, másrészt mindkettő az emberi gondolkodás sajátosságai alapján determinált. Ezzel magyarázhatjuk az oppozíciók fogalmát is, azaz azt az észrevételt, hogy a nyelvben és mítoszban is megtaláljuk az ellentétpárokat. A fogalmakat nagyon sokszor szoktuk annak ellentétéből definiálni, ennek oka is az, hogy ezek tulajdonképpen értelmetlenek egymás nélkül. Az emberi gondolkodás ez alapvető sajátossága, így mítoszban, nyelvben sem lehet másképpen.

Claude Lévi-Strauss gondolatait a fentiek alapján tehát úgy értékelhetjük, hogy ilyen alapon az emberi megnyilvánulások, minden nyelvhez ilyen vagy olyan mértékben kötődő jelenség felfogható lenne nyelvként, hiszen az – különösen strukturalista szemmel – a nyelvhez hasonló módon szerveződik és az emberi gondolkodás egyetemes jeleit hordja magán. A strukturalista mítoszelemzésnek persze voltak előzményei. Elsősorban Cassirer és Jung nevét kell említenünk, de Lévi-Strauss közvetlen elődjének a francia összehasonlító mítoszkutatásokkal foglalkozó Georges Dumezilt a mítoszok hármas természetének kidolgozóját tekintjük, aki vallástörténettel, kultúrtörténettel is foglalkozott. Másrészt viszont a strukturalista nyelvészettől sem szabad megfeledkeznünk, amelytől Lévi-Strauss tevékenysége szintén nem választható el.

 

Antropológia - mítosz - nyelv

Az előzőekben már szóltunk néhány szót az antropológiai szemlélet különlegességéről. Nehezen lehetne azonban egy-egy kutató tevékenysége alapján pontosan behatárolni nyelv - mítosz - antropológia tekintetében tudományterületeket. Az kétségtelen viszont, hogy létezik egy angol hagyományokra építő iskola, amelynek tevékenységét James G. Frazer, Edward Tylor, Andrew Lang, Bronislav Malinowski neve fémjelzi. Ők elsősorban az emberi gondolkodás, vallás, rítus, mítosz, mágia fogalmait vizsgálták. A nyelv vizsgálata számukra ugyan nem érdektelen, de nem szerepel központi kérdésként. Rajtuk kívül az etnológiát és folklorisztikát is figyelembe véve számos iskola működött, és működik most is Európában, illetve Amerikában.

A mai iskolák XIX. századi elődei, a klasszikus néprajzi szemlélet alapján a mítosz nem más, mint a közvetlen, vagy a távolabbi környezet, a világ jelenségeinek, törvényeinek, kialakulásának magyarázata. A primitív társadalmakban ennek fontos funkciója az volt, hogy választ adjon (közös választ!) a tapasztalattal, megismeréssel nem megválaszolható kérdésekre. Az etnológia ezen tudománytörténetileg igen sokáig tartó holtpontjáról az elmozdulás a XX. sz. elején történt meg. A század első felében pedig több irányzat is kialakult: Ernst Cassirer "logikai szimbolizmusát", Lucien Levy Bruhl prelogizmus elméletét, Bronislav Malinowski rituális funkcionalizmusát említhetjük meg itt többek között. Ez a szemléletváltás több tudományterületen új szempontokat vetett fel. Társadalom, mítosz, nyelv kapcsolatainak tisztázásában is.

Ezek nyelvi vonatkozásait illetően az etnolingvisztika megjelenését kell feltétlenül megemlítenünk. Edward Sapír és Benjamin Lee Whorf ennek a tudományának a legjelesebb, egyben iskolateremtő képviselői. A nyelvtudományi előzmények tekintetében William Humbolt tevékenysége hatott a legerőteljesebben.

Az antropológia és nyelvészet egyik legérdekesebb határterülete a primitív gondolkodás, illetve a primitív kultúra, társadalom szerkezete közti összefüggések vizsgálata. Ebben a kérdésben sok kutató jut arra a megállapításra, hogy a kérdés nyitja a mítoszokban rejlik. Franz Boas például a primitív gondolkodás logikai hiányosságait magyarázza azzal, hogy új tapasztalatokkal, élményekkel hagyományos eszmék asszociálódnak. A primitív ember asszociációi a civilizált emberéivel szemben szimbólumokban kelnek életre. Az állatok antropomorf külsőben jelenhetnek meg. A gondolkodás egészen más határokkal rendelkezik. Lehetséges és lehetetlen nem tekinthető olyan fogalmaknak, mint a mi társadalmainkban. Az ilyen nyelvi jelenségek mechanizmusai szinte automatikusan és tudattalanul formálódnak meg a mítoszokban. Ezek mellett Boas még nem utasítja el teljesen a mítoszok jelenségmagyarázó mivoltát sem. (Boas, 1979.)

A primitív gondolkodás ezen sajátosságaira építve alkotja meg a kettős természet elméletét Láng János. A mitológia kezdetei című könyvének A kettős természet motívuma a történelmi népek elbeszéléseiben című fejezetében (Bp., 1979.) olvashatjuk a következőket:

"A történelmi népek elbeszéléseiben a kettős természet motívuma szintén feltalálható. Azokban az elbeszélésekben, amelyek ezt a motívumot tartalmazzák, nem emberi lények emberi tulajdonságokkal is bírnak, de ugyanakkor annak az állatnak stb. tulajdonságaival is rendelkeznek, amelynek a nevét viselik. A kettős természet motívuma tehát a teljességében áll előttünk. (...) a hagyományszerűen átörökített elbeszélésekben levő irracionális elemek (mint amilyen a kettős természet motívuma is) a mentális fejlődés bizonyos fokán már magyarázatot kaptak. A leggyakoribb eset az volt, hogy amikor valamely elbeszélés szerint egy emberi személy egyben állati vagy növényi tulajdonságokkal is bírt, (...) az elbeszélők a számukra már képtelennek tűnő ellentmondást azzal magyarázták, hogy a kettős természettel bíró szereplőket átváltoztatták." (Láng 1979.)

Láng János elmélete nem csupán azoknak lehet gondolatébresztő, akik a népmesékkel, mítoszokkal foglalkoznak, hanem azoknak is akik a nyelv kultúraközvetítő funkcióját vizsgálják. Ez az eset, amikor egy elbeszélő úgy érzi, hogy az általa elmondott, elmesélt történet magyarázatra esetleg kiegészítésre, változtatásra szorul. Mindez azt tükrözi, hogy a gondolkodás, a kultúra újabb változáson ment keresztül, az előző fogalmak már nem képesek ellátni az új szituációban a feladatukat, vagy már mást jelentenek az új kontextusban.

 

Vjacseszlav Ivanov és Jelezear Meletyinszkij

Az orosz tudományosságnak nemcsak a nyelvtudomány szempontjából van sajátos helyzete. Ez a különös elszigeteltség és egyéni hangnem általános jellegzetesség. Ez a mítoszkutatásra is érvényes. A mitológiával foglalkozó szakemberek egy speciális szemléletű tudományágat alakítottak ki, amely leginkább a tipológiára, az összehasonlító mítoszkutatásra és a szlavisztikára épül. A sok neves kutató közül most csak Vjacseszlav Ivanov és Jelezear Meletyinszkij munkájáról szólunk néhány szót.

Meletyinszkij szemlélete sajátosan az irodalomtudományt képviseli, mégis, ahogyan bebizonyítja, hogy a "mitologizálás" a XX. századi irodalomban hogyan lesz szignifikáns része a szöveg megszerkesztésének, igen sokatmondó és a mítosz fogalmának lényegét is érinti. Legismertebb, magyarul is megjelent munkája A mítosz poétikája címet viseli (Bp., 1985.). Joyce, Faulkner és Thomas Mann művein keresztül kétségtelenné válik számukra, hogy a mitikus gondolkodás milyen mélyen jelen van nemcsak az irodalomban, de a mindennapi életünkben, nyelvünkben és gondolatvilágunkban. Láthatóvá lesz továbbá Meletyinszkij munkája által, hogy a más népek által értelmezhetetlennek tartott mitologémák —igaz, némileg más értelemmel felruházva— értelmet nyernek egy más nyelvű és más kultúrájú nemzet számára is.

Ha Vjacseszlav Ivanov életművét tekintjük, nemcsak mítoszelméleti, hanem nyelvészeti, kultúrtörténeti, szlavisztikai, vallástörténeti írásokat is találunk. Ez a széleskörű érdeklődés tette lehetővé, hogy Ivanov az egész kultúra felől nézve a komplexitás igényével képes vizsgálni mítoszt, nyelvet, vallást és kultúrát. Nagy jelentőségű és hatalmas terjedelmű munkásságából Nyelv, mítosz, kultúra címen magyar nyelvű válogatás is készült. (Bp., 1984.) Számunkra a legfontosabb, hogy saját útjait járva ugyanoda jut el, ahová az amerikai etnolingvisztika képviselői. Nyelvek és mitológiák címmel Hoppál Mihály írt utószót a magyar nyelvű válogatáshoz, ebben ezt olvashatjuk:

"A nyelv mitológiája, avagy a mitológia nyelve – Ivanov munkásságának másik fő területe az összehasonlító mitológiai kutatás. (...) Ivanov lényegében mindig arról beszélt, hogy a mítosz és a nyelv elválaszthatatlan. Ez a gondolat az orosz kutatók több nemzedékét foglalkoztatta, de eredményeik a legutóbbi időkig, lényegében a tartui iskola fellépéséig ismeretlenek maradtak."

 

Émile Durkheim és Lucien Lévy-Bruhl, avagy a francia szociológiai iskola

Az angol antropológiai iskola megszületésével csaknem egyidőben Émil Durkheim megalapította az úgynevezett francia szociológia iskolát. A következőkben ennek az iskolának a nyelvészeti szempontból sem érdektelen eredményeiről szólunk.

A Frazer féle mágia- és mítoszelmélet, illetve a Malinowski féle funkcionális mítoszelmélet mellett Durkheim szemléletének újdonsága abban áll, hogy az embert dualisztikus lénynek nevezi: individuális és társadalmi lény. Eddig ugyanis csak vagy így, vagy úgy tudták figyelembe venni, egyszerre kettőnek nem. Ez az egyoldalú szemlélet pedig könnyen vezethet hibás eredményekhez.

Durkheim megkülönböztet társadalmi és egyéni kategóriákat. Nézetei szerint az értelem nem vezethető vissza kizárólag az egyéni tapasztalatokra. Léteznek azonban kollektív eszmék és képzetek, amelyeket az egyén a szocializációs folyamat során szándékától függetlenül elsajátít. Ezeket nem értékeli, hanem kész rendszerként fogadja be. Innen már csak egy lépés a langue, parole, language, illetve Jung archetípus fogalma. Az pedig közismert, hogy Durkheim nagy hatást gyakorolt Ferdinand de Saussure révén az egész európai szemantikára is.

Újabb közös vonásokkal találkozunk nyelv - mítosz - vallás megítélésében. Hiszen mindhárom esetben találunk először is egy rendszert (langue), amely mindenkire nézve kötelező. Ez a feltétele a kommunikációnak, hiszen e nélkül képtelenség lenne egymás megértése, és a társadalmi események folyamata. Másrészt találunk egy egyénspecifikus tényezőt, (parole). A vallás esetében ez az egyéni meggyőződés, azaz hit, amely viszont kétségtelenül valamilyen kapcsolatban áll a vallással. Harmadszor pedig ezek manifesztumát egyszeri, alkalmi megvalósulását (language), amely a három közül az egyetlen nem elméleti kategória. Érdemes lenne ezt a jelenséget a folklorisztikának is megvizsgálni típus - változat - előadó - szerző kérdését illetően.

Lucien Lévy-Bruhl a szociológiai iskola másik jelentős képviselője a durkheimi általánosításokkal szemben inkább konkretizál, az irányelvek helyett részletesen vizsgálódik. Véleménye szerint a kollektív tudat egyáltalán nem a tapasztalatban gyökerezik, a mágia jelentőségét jóval fontosabbnak tartja az érzékszervek által szerzett tapasztalatoknál. A mitológiai gondolkodás prelogikus gondolkodás, azaz a logika törvényei nem érvényesek, a dolgok, személyek egyidejűleg lehetnek saját maguk és valami mások is. (Érdemes lenne itt újra felidéznünk Láng János kettős természet elméletét.) Nyelvészeti szempontból ez azt jelentené, hogy a nyelv születésénél, illetve a primitív társadalmakban sokkal erőteljesebben jelen van a nyelv szakrális funkciója, mint azt eddig feltételezték, valamint azt, hogy egy, a mostanitól teljesen eltérő szemantika érvényesülhetett. A mai ember számára ez nagyon nehezen képzelhető el. A van - nincs, létezik - nem létezik stb. kategóriák egyértelműek és kirekesztők számunkra. A nyelv és gondolkodás bináris oppozíciói kizárják a "harmadik lehetőséget". Nehezen értjük meg azt is, hogy hogyan lehet egy vallásnak, például az egyiptominak több, egymástól teljesen eltérő teremtésmítosza, holott ez a korabeli embernek semmilyen nehézséget nem jelentett. Lévy-Bruhl további tanulsága lehet számunkra, hogy a nyelv és gondolkodás azonossága alapján beszélhetünk a mitikus nyelv és mitikus gondolkodás azonosságáról is.

 

Atum és Tefnut

Az eddigiekből is könnyen látható, hogy amikor mítoszról, nyelvről és kultúráról beszélünk, nagyon sok tudományág nézetei kerülhetnek előtérbe. Ez az interdiszciplináris jelleg, tudományos sokszínűség azt is eredményezheti, hogy egy-egy terület szakembere saját problémáin vizsgálódva tudta nélkül megválaszol egy másik terület kérdésére, esetleg bizonyítékkel támasztja azt alá.

Kákosy László, kitűnő egyiptológusunk a közelmúltban egy kitűnő könyvben foglalta össze a legfontosabb tudásanyagot, amit az egyiptomi kultúráról tudni lehet. Történelem, irodalom, antropológia, nyelvtudomány, művészettörténet egyaránt helyet kap itt. A könyv címe: Ré fiai (Bp. 1992.)

A következő részlet a Hogyan vélekedett az egyiptomi ember a világról és önmagáról? című fejezetben található:

"A teremtő tevékenység megkezdése előtt csak a víz létezett, az ősóceán, egyiptomi nevén Nun. Ebben lappangott, mint potenciális teremtőerő az ősistenség, akinek lénye minden leendőt magába foglalt. Az egyik mítoszkörben (...) Atum a kezdet, aki a teremtés előtt egyedül volt az Ősvízben. Miután az isten testet öltött onániával hozta létre Sut és Tefnutot, a levegőt és a párát. Atumnál a kéz helyettesíti a másik nemet – a kéz szó nőnemű –, a második nemzetségben már megtörténik a differenciálódás, Tefnut Sunak a női párja. Ez a természetmitológiai magyarázat egyike az egyiptomi vallás legrégibb elemeinek. (...) Ugyanitt található egy magyarázat, melyben a két isten nevével képeznek szójátékot. Atum eszerint kiköhögte (ises) Sut és kiköpte (tefen) Tefnutot. Lehetséges, hogy a későbbi egységesítő törekvések során a két verziót összekapcsolták, s úgy értelmezték, hogy a sperma bekerült a szájba, és innen jött világra a testvérpár." (Kákosy, 1992.)

Az egyiptomi gondolkodásra, ahogyan azt a könyvből megtudhatjuk J. Wilson és E. Hornung kutatásai alapján a prelogikus megjelölés helyett a komplementáris gondolkodás fogalmát használják ugyan, a mi szempontunkból ez nem sokat változtat a tényeken. Kákosy László előbb idézett mítosz etimológiája tökéletesen alátámasztja a fentebb már ismertetett Whorf-hipotézist. Külön felhívnánk a figyelmet az onánia kapcsán említett tényre, miszerint a kéz nőnemű szó az egyiptomi nyelvben, illetve Su és Tefnut születésének theogóniai-etimológiai magyarázatára. A "kiköhögést (ises), illetve a kiköpés" (tefen) az istenek neveinek hasonlósága a szerző szerint "szójáték" ugyan, egy nyelvész vagy egy antropológus azonban ezt sokkal komolyabb, lényegesebb tényként értékelné. Könnyen zavarba jönnénk viszont, ha arra a kérdésre kellene válaszolnunk, hogy az istenek neveiből lettek-e az igék, vagy az igékből képezték-e az istenségek neveit. A tárgyakra, dolgokra utaló elnevezések neméről külön szólni lehetne. Az egyiptomi gondolkodás szerint például élet a föld azon részein található csak, ahová szent folyójuk a Nílus az áradásai alkalmával kilép. Egyiptom többi részének földje terméketlen, ez Széthnek a terméketlenség, a halál, a pusztulás istenének a birodalma. (Vagy maga az istenség?) Az egyiptomiak szerint a Nílus termékenyíti meg a földet. A folyó a férfi, a körülötte lévő termőföld a nő szimbóluma. A Nílus egyébként valamennyi nyelvtani nemet jelölő nyelven hímnemű fogalom. Valószínűleg a gondolkodásmódnak az analógiái miatt a latinban is szabályerejű, hogy a területek, földek, országok nevei nőneműek, a folyók pedig mindig hímneműek.

Szimbólum - mítosz - archetípus - nyelv

A múlt század végén megszülető, és a XX. században egyre nagyobb teret hódító pszichoanalízis a pszichológiai irányzatok közül az, amely a legszélesebb körű társadalmi jelenséggé vált. Már nagyon hamar átlépi a lélektan szűkebb értelemben vett határait. A mítoszelmélet szempontjából különösen érdekes a "kollektív tudat" analitikus értelmezése, amely egy újabb lépés volt Durkheim és Lévy-Bruhl után. Sigmund Freud, Otto Rank, Róheim Géza és Carl Gustav Jung munkái által. A mi szempontunkból Freud híres műve a Totem és tabu (Bp., 1982.) talán a legérdekesebb. Freud egyébként is nagyon nagy jelentőséget tulajdonít a tudatalattiba fojtott szexuális komplexusoknak ezek közül is leginkább az Ödipusz-komplexusnak.

A Totem és tabu tanulsága szerint az Ödipusz-komplexusnak is köszönhetőek a primitív népek tilalmai, törvényei. Közvetetten így a vallás, erkölcs, társadalom kialakulásában is kiemelkedő jelentőséget kapnak. A vallás például szerinte az apa iránt érzett kollektív bűntudaton alapul. Freud egyébként a mítoszokban is kimutat különféle pszichológiai komplexusokat. Az ő szemében ezek az elfojtott szorongások testesülnek meg a mítoszokban, így ezek egy-egy nemzet kollektív tudatalattijának termékei, amelyekkel saját ártatlanságukat igazolnák, vagy a bűneiktől szabadulnának a gyónáshoz vagy az analitikus terápiához hasonló módon.

Valószínűleg ezt a tézist sem lenne érdektelen a nyelvi tilalmak, tabuk, illetve a nyelvi viselkedésből fakadó szorongások tekintetében revideálni.

Otto Rank a mítosz kutatását a mesékre is kiterjeszti, és ebből a szempontból vizsgál több népmesei motívumot. Például a testvérek közti ellentétet, gyermek és mostoha viszonyát, lány és anya konfliktusát. Rank nézeteit a gyakorlatban is alkalmazta a szintén osztrák származású amerikai analitikus Bruno Bettelheim. Az ő megállapításai mára a pedagógia részévé váltak. Híres könyve, a Mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek (Bp., 1986.) nálunk Magyarországon is alapműként szerepel a pedagógusképzésben.

Annak bemutatása, hogy az analitikus pszichológiában használatos fogalmak jóval annak határain túl is érvényesek, Carl Gustav Jung nevéhez fűződik. Ő nem keres mindenáron szexualitást a dolgok mélyén, hanem az emberi lélek kollektív sajátosságait kutatja. Kiindulópontjai is – ha úgy tetszik – pszichológián kívüliek, a Cassirer-féle szimbolikus gondolkodás, illetve a Durkheim és Lévy-Bruhl-féle egyén és szocium kettőse. Említettük Lévi-Strauss azon hipotézisét, amely szerint a mítosz is a nyelv törvényszerűségei szerint strukturálódik. Jung meglátása jóval túlhaladja ezt, vizsgálódásai során hamar rájön arra, hogy a nyelvekben, a vallásokban és az álmokban közös a szimbólumalkotás jelensége. Régóta felfigyeltek már a kutatók arra, hogy egymástól távol élő népek mítoszaikban vagy más elbeszéléseikben teljesen azonos motívumokat találhatunk. Miután a történelmi, földrajzi érintkezések kizártak, sokáig nem találtak magyarázatot erre a kérdésre. Szembetűnő volt viszont, hogy álom, vallás, mítosz a primitív népeknél egymáshoz nagyon közel álló fogalmak. Egyes indián törzsek szerint a mítoszok egyenesen a nemzet közös álmai. Így fogalmazódott meg a megállapítás, mely szerint az emberi tudatnak az evolúció során kifejlődött egy közös, minden egyednél egyforma tartománya. Freud már korábban beszélt "archaikus maradványokról", amelyek a tudat nem individuális részei. Jung ugyanezt archetípusnak vagy ősi képzetnek nevezi. Az ő meghatározásai sajnos nagyon sok helyen ellentmondanak egymásnak. A legvilágosabb talán az a meghatározása, hogy az archetípus nem motívum, hanem "irányulás". Olyan, mint „a madárnak az, hogy fészket rakjon”. Az emberi pszichének ez a sajátossága teszi lehetővé –az analitikusok szerint–, hogy nyelvi és kulturális különbségek ellenére azonos motívumok "képződjenek" egymástól távol élő népek folklórjában. Jung idős korában foglalja össze az erre vonatkozó nézeteit A tudattalan megközelítése címet viselő tanulmányában, amely Az ember és szimbólumai című könyvben jelent meg halála után. Itt ezt olvashatjuk:

"Az ösztönhöz hasonlóan az emberi psziché kollektív gondolatai, sémái is veleszületettek és öröklöttek. (...) Ha működésbe lépnek, mindannyiunknál többé-kevésbé hasonló módon hatnak." (Jung, 1988.)

Ennek a gondolatnak a legkritikusabb pontja —és ezt Jung is tudta— az örökölhetőség kérdése. Néhány bekezdéssel távolabb szinte tiltakozik az ellen, hogy ő az archetípus öröklődéséről beszélne. Ezen kívül viszont csak úgy lehet elképzelni a hagyományozódást, hogy a nyelv és a gondolkodásmód elsajátításakor valahogyan ezek az elemek az egyén tudása, kultúrája részévé válnak. Erről pedig valószínűleg a nyelvtudománynak is lenne mondanivalója. Egyértelműen viszont, azt hiszem a nyelvészek ezt sem megerősíteni, sem tagadni nem tudnák. A pszicholingvisztika, a beszédprodukció és beszédértés műveletei és azok folyamata tekintetében bizonytalan, a vélemények ma is megosztottak.

Felhasznált irodalom:

— Frazer, J. G.: Az aranyág. Ford.: Bodrogi T. és Bónis Gy. Bp. Századvég Kiadó, 1994.

— Honti János: A mese világa. /Gyorsuló idő/ Bp., Magvető Kiadó, 1975.

— Jung, C. G.: A tudattalan megközelítése. In: Az ember és szimbólumai. Bp., Göncöl Kiadó, 1993.

— Kákosy László: Ré fiai. Százszorszép BUK, Bp. 1993.

— Kerényi Károly: Mi a mitológia? Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1988.

— Kirk, G. S.: A mítosz. Bp., Holnap Kiadó, 1993.

— Láng János: A mitológia kezdetei. Az ősi népek elbeszélései. Bp., Gondolat, 1979.

— Lévi-Strauss, Claude: A mítoszok struktúrája. In: Strukturalizmus I. Szerk.: Hankiss Elemér. Bp., Európa Kiadó, 1971.

— Malinowsky, Bronislaw: Baloma. Válogatott írások. Bp., Gondolat, 1972.

— Mérei Ferenc- V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan. Bp., Gondolat, 1993.

— Ortutay Gyula /szerk./: A magyar folklór. Bp., Tankönyvkiadó, 1979.

— Propp, V. J.: A mese morfológiája. Bp., Osiris, 1995.

— Sztemblin- Kamenszkíj, M. I.: A mítosz. Bp., Kozmosz Könyvek, 1985.